Egyetlen nappal sem dolgozunk többet!

Kategória: 2020. március
Írta: Danièle Linhart
Találatok: 1009

768x492 des danseurs de l opera de paris en greveA decemberi mozgósítás mind mértéke, mind sokfélesége miatt volt igen hatásos: fiatalok és idősebbek, ügyvédek, művészek, tanárok, kikötőmunkások, vasutasok, vállalatvezetők, alkalmazottak, orvosok, ápolónők, tűzoltók, zenészek, postások, egyetemisták és középiskolások, vámosok… – mind együtt vonultak fel.

A lázas hangulat egy évvel a „sárgamellényesek”[1] látványos fellépése után alakult ki, épp amikor a mozgalom kifulladni látszott. Emmanuel Macron és a kormány úgy vélte, kihasználhatja a szakszervezetek félreállítását, akiket a „sárgamellényesek” is elutasítottak; azt hitték, a pénzügyi intézkedésekkel és a lakossági konzultációval lecsendesítették a francia néptömegek haragját. Hiszen 10,3 milliárd eurót „engedtek” – eltörölték a túlórák utáni adóterheket, az alacsony jövedelmeket kiegészítő juttatással emelték a minimálbérig, elengedték a nyugdíjasok bizonyos kategóriái számára az általános szociális hozzájárulás (CSG) egy részét – és a személyi következményeket is levonták, hiszen készek voltak „meghallgatni, amit a franciák el akartak mondani”.

Ritkán fordult elő, hogy egy köztársasági elnök ennyit vitatkozott volna az állampolgárokkal. Az információs csatornák egy nyilvánvalóan elkötelezett embert mutattak, aki ingujjra vetkőzve, jelentős tömegekkel szemben állva hallgatta, jegyzetelte a véleményeket, beszélgetett, válaszolt és főleg magyarázott. Úgy gondolták, hogy a franciák véleménye leszűrődik „ a nagy vitákból”, amelyeket az online felületeken, találkozókon és a településeken létrehozott panaszjegyzékeken keresztül gyűjtöttek be.

Ilyen közhangulatban, a nyugdíjreformról tartott két évnyi „egyeztetés” után vajon miért vetik be magukat teljes erővel a munkavállalók egy ilyen széleskörű mozgósításba? Miért érzik azt, hogy a kormány nem tiszteli őket?

Sokan úgy érzik ugyanis, hogy az Emmanuel Macron által hirdetett „se nem jobb, se nem bal” jelszavát a tisztán technokrata gondolkodás váltotta fel, ahol az „univerzális” a piacra utal, ahol a haladás helyébe a „változtatás” lép, ahol az idők során kialakított egyensúly már nem számít érdemnek.

Egyesek már azt hitték, hogy a szakszervezetek ideje lejárt, elsősorban a nem reformista szakszervezeteké. A mostani tüntetések azonban mást mutatnak. Az individualizmus, a mindenki mindenkivel versenyben áll, vagyis a rendszeres szembeállítás jellemezte társadalomban a szakszervezeteknek sikerült elkerülniük a csapdát, amelyet a kormány állított eléjük, a különböző szakmai kategóriák közt szított konfrontációval. A kormány ugyanis a tisztviselők „előjogai”, az egyes szakmák „speciális nyugdíjrendszerei” helyett egy egységes rendszer kialakítását állította kommunikációja középpontjába.

A franciák többsége elismeri a közszolgáltatások hasznos voltát, ismeri az ott dolgozók nehéz munkakörülményeit, szerény fizetéseit. Nemcsak hogy nem sikerült megosztani a franciákat, a harag inkább erősödött. Az erődemonstráció alkalmával a szakszervezetek követeléseiket, valamint az ellenállás szándékát hangoztatják. Feladatuknak tekintik, hogy közös erőfeszítéssel védjék meg mindenki érdekeit. Ha jól töltik be ezt a szerepet, legitimitásuk vitathatatlanul megnő.

A körforgalmi pontoknál szervezett tiltakozó megmozdulásaikkal a „sárgamellényesek” újra megtapasztalták az emberi kapcsolatok javuló minőségét, az együttlét örömét, az értékek és remények megosztásának élményét. A nyugdíjreform elleni tüntetéseknél is kézzelfogható az együttes követelés és tiltakozás öröme. A mozgósításban résztvevők gyakran jól neveltként viselkednek, időnként dühösek, de mindig eltökéltek, kifejezik az együvé tartozás, a többiekre való figyelés és a bátorság szándékát. Mert bátorság kell ahhoz, hogy tüntessenek, amikor állandóan a „black blocs”, a „fekete kapucnisok” jelenlétéről, az erőszak jelentős kockázatáról hallanak. Bátorság kell ahhoz, hogy továbbra is vonuljanak a könnygázfelhőben, tömegoszlató gránátok célpontjaiként. Emmanuel Macron Franciaországában bátorság kell ahhoz, hogy részt vegyenek egy bejelentett, engedélyezett útvonalon haladó tüntetésen, hogy kiálljanak a dolgozó emberek megbecsülésére vonatkozó követeléseikért.

Hiába ismételgetik nekik, hogy jobb körülmények között élnek, mint a szomszéd országok lakosai, az emberek túlnyomó része nem akar se tovább dolgozni, se alacsonyabb nyugdíjat kapni. Olyan országokhoz hasonlítgatják őket, ahol a munkavállalók élete nehezebb, ahol hosszabb ideig dolgoznak, ahol a szociális juttatások és a nyugdíjak alacsonyabbak: éppen ezek ellen tiltakoznak. Számosan közülük alig várják, hogy befejeződjön az aktív életük, és nem akarják a nyugdíjkorhatár emelését.

 

Az egyén alávetett a munkahelyén

A franciák sajátos viszonyban vannak a munkával. Egyáltalán nem vonakodnak az erőfeszítéstől, ahogyan azt a vezetők és a munkaadók állítják, nagyobb jelentőséget tulajdonítanak neki, mint a szomszéd országokban élők, amennyiben hihetünk egy európai kutatáson alapuló tanulmánynak.[2] Azonban képességeik fejlesztését és társadalmi hasznosságot várnak el a munkájuktól. Mivel elvárásaik magasabbak, nagyobbat is csalódnak. Ezért nem meglepő, ha ők akarják leginkább, hogy a munka kevesebb helyet foglaljon el az életükben. Thomas Philippon közgazdász szerint „a munka értéke nincs válságban Franciaországban, de egyértelműen tapasztalható egy jelentős rossz érzés. […] A munkavállalók elveszítették a munkába vetett hitüket, és valamennyire hátrébb sorolnák az életükben: azért csökkentenék a munka életükben betöltött szerepét, mert lehetetlennek érzik a megváltoztatását, és ugyanakkor nem tudnak hangot adni a tapasztalt nehézségeknek”.[3] Ismertek a megjelenési formák: szakmai kiégés (burn out) vagy az unalmas munka okozta kimerültség (bore out), általános rossz érzés, pszichotróp szerek fogyasztása, öngyilkosság. Nincsenek ugyan országos statisztikai felmérések, mivel ezek a fogalmak még vitatottak, és nincsenek foglalkozási megbetegedésnek elismerve. Az e területen tevékenykedők azonban – üzemorvosok, addiktológusok, a higiéniai, biztonsági és munkakörülményeket vizsgáló bizottságok szakszervezeti képviselői, általános orvosok, pszichiáterek – e jelenségek gyakori előfordulását jelzik. Ezekkel foglalkoznak a „szenvedés és munka” konzultációk, amelyeket Marie Pezé orvosnő szervez a kórházakban. A Technológia Kabinet pedig 2014-ben egy tanulmányt hozott nyilvánosságra, amely szerint 3,2 millió munkavállaló – vagyis az aktív lakosság több mint 12%-a – van kitéve a kiégés kockázatának.

1968-ban a franciák is azok között voltak a világon, akik a legtöbbet harcoltak a taylori munkaszervezés és -fegyelem ellen (három hét általános sztrájk, üzemfoglalások), azt hirdetve, hogy „nem akarnak belehalni abba, hogy megkeresik a megélhetésre valót”. Értelmes feladatot akartak, amelyben magukra ismerhettek, amelyben vállalásuk és teljesítményük minősége alapján elismerik őket. „Metró, meló, szunya – elegünk van!” volt olvasható a transzparenseiken. Válaszként a munkaadók stratégiájukban a munka individualizációjára törekedtek, ily módon megfordítva az erőviszonyokat, és nagyfokú egyéni alávetettségben tartva a dolgozókat. A stratégia egy sor előírásból áll, amelyek protokollok, eljárások, „jó gyakorlat” és más előírt módszerek néven ismertek, valamint ellenőrzésekből (reporting, nyomon követhetőség), mindezek szoros keretekbe foglalják és erősen meghatározzák a szakmai tevékenységet.[4]

A kezdeményező szellem erőteljes hangsúlyozásával a menedzsment megpróbálja elrejteni az alárendeltséget. Bárki hozzátehet operatív intelligenciát és funkcionális hatékonyságot azokhoz az előírásokhoz, amelyeket a munka konkrét valóságától távol lévő „szakemberek” állítottak össze. A valós háttér a mindenkit mindenkivel való versenyeztetés rendszere (juttatások, bérek, személyre szabott karrierek), sőt a „versenyezzen mindenki saját magával”: tűzze ki célul a kiválóságot, folyamatosan javuljon a teljesítménye, „lépjen ki a komfortzónájából” – ez most a divatos kifejezés –, kockáztasson, hogy magasabban értékeljék… és megőrizhesse az állását.

 

A munka méltóság, hasznosság és tisztelet

A követelményeket folyamatosan emelik, és az állandó változtatások politikája is táplálja a bizonytalanság érzését. Senki sem hivatkozhat már a tapasztalataira vagy a felhalmozott ismereteire. Mindenkinek igazodnia kell a munkája állandó átszervezéséhez, amit a szakmai jártasság megkérdőjelezésével indokolnak. A szakmai jártasságot a menedzserek veszélyesnek tartják, mert a munkavállalók arra hivatkozva akarhatják befolyásolni feladatuk meghatározását és az elvégzésükhöz szükséges eszközöket.

A 2019 májusa és júliusa között tartott emblematikus France Télécom-per[5] jól illusztrálja az állandó változtatás politikája által okozott pusztítást. Ennek a politikának az volt a célja, hogy elbizonytalanítsa az alkalmazottakat, és elérje közülük 22 000 fő „önkéntes” távozását – akár öngyilkosságba is hajszolva néhányukat.[6] Szorongás, a sikertelenségtől való félelem, értékkonfliktusokkal való szembesülés, az önbizalom csökkenése, a kollégák segítségében szinte reménytelen bizakodás (hiszen versenytársak): a munkavállalók gyakran életre szólóan gyakornoki szintre kényszerülnek. Ha mégis stabil munkahelyre kerülnek (határozatlan idejű munkaszerződéssel, tisztviselői státuszban vagy állami alkalmazottként), ugyanúgy bizonytalanságban élnek, talán az anyagi feltételek jobbak. Ma már nemcsak a nehéz fizikai munkák, illetve az atipikus időbeosztással végzett munkák váltak „nehéz munkává”.

Ilyen körülmények között elviselhetetlennek tűnik a nyugdíjkorhatár emelése. Az igazságtalan és alacsony hatékonyságú munkaszervezés miatt támogatja a franciák többsége – 54 százalékuk a december elején közreadott felmérések[7] szerint – a mozgósítást, még ha nem is sztrájkol.

Eljön majd az a nap is, amikor a tüntetők felszólalnak a kimerítő, megalázó és mindenben alávetett munka ellen, és helyette a munkát a méltósággal, a társadalmi hasznossággal, az emberek és a földkerekség tiszteletével kötik majd össze.

 

A szerző, Danièle Linhart munkaszociológus, a „Munka emberi színjátéka. A taylori dehumanizálódástól a menedzseri túlhumanizálásig” (Érès, Paris, 2015) szerzője

Fordította: Rácz Ágnes

 

[1] L Danièle Linhart: Le peuple des ronds-points [A körforgalmak népe], Manière de voir, n° 168, 2019. december – 2020. január.

[2] Lucie Davoine és Dominique Méda: Quelle place le travail occupe-t-il dans la vie de Français par rapport aux Européens ? [Milyen helyet foglal el a munka a franciák életében, az európaiakkal összehasonlítva?], Informations sociales, n° 153, Párizs, 2009.

[3] Thomas Philippon: Le Capitalisme d’héritiers. La crise française du travail [Az örökösök kapitalizmusa. A munka francia válsága], Seuil, coll. « La République des idées », Párizs, 2007 ; idézi Lucie Davoine és Dominique Méda: i. m.

[4] L Alain Deneault: Quand le management martyrise les salariés [Amikor a vezetőség kínozza a munkavállalókat], Le Monde diplomatique, 2018. november.

[5] Több mint 20 alkalmazott lett öngyilkos a Telecomnál és a felháborodás következtében a vezetőket perbe fogták és végül a három legfelsőbb vezető letöltendő börtönbüntetést kapott – a ford.

[6] L Danièle Linhart: “Appelez-moi maître...” [„Nevezzen mesternek”], Le Monde diplomatique, 2019. szeptember.

[7] Après les annonces d’Édouard Philippe, les Français soutiennent toujours les grévistes [Édouard Philippe bejelentése után is támogatják a franciák a sztrájkolókat], A Journal du dimanche által publikált IFOP felmérés, Párizs, 2019. december 14.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések