hu | fr | en | +
Accéder au menu

Koronakrach

JPEG - 144.8 kio

Na akkor indul az új menet? Tudjuk, hogy a pénzügyi globalizációval, a körhinta sosem áll le, forog szüntelenül: jellemzője a görcsös rángás, a nyugalmi állapot csak a két rángás közti idő. Már egy ideje várható volt, hogy beüt a következő krízis – most itt van.

De ne ítéljük meg tévesen a válság természetét. A tisztán tőzsdei krachok (amelyek kizárólag a részvényeket érintik) a legtöbb esetben inkább látványos tűzijáték-bemutatók nem nagy következményekkel. Például az 1987-est szépen bedolgoztuk, a 2001-es internetbuborék kicsit rosszabbul csúszott le, de össze sem lehet hasonlítani az olyan adósságválságok hatásaival, amilyenek a subprime válságok. Mert hacsak nem keverünk mindent össze, a bankok értékének zuhanása (vagyis a bankrészvények árfolyamesése) önmagában nem jár súlyos következményekkel: kizárólag a részvénytulajdonosokat érinti, és semmilyen közvetlen hatással sincs a bankok működésére – tehát önmagában ez a mutató nem jelzi, mert nem jelezheti, hogy „meg kell menteni a bankokat”, hogy itt az ideje a bankmentő akcióknak. Az, hogy a BNP Paribas-részvény három hét alatt 50%-ot esett, teljesen mellékes, és csak a vezetőséget aggasztja, hiszen az alacsony tőzsdei ár miatt a cég nagyon jó falat lehet egy ellenséges felvásárlás esetén (tender offer).

A részvénypiacokon vagy a kamatpiacokon?

Egy pénzügyi válság nem válik súlyossá, csak ha átterjed a kamatokra, az adósságpiacokra (amelyeket hibásan, de beszédesen nagybani hitelpiacoknak neveznek (1) ), ahol beindítja a késve törlesztéseket, majd a hiteltörlesztések felfüggesztését, sorban, láncreakcióban egyik ügyféltől a másikig, és ennek a hatása elkerülhetetlenül eljut a bankokig – mivel végülis ők a végső hitelezők. Na, ekkor kezdhetünk el félni. Amikor eléri a hitelcsatornákat: a bankok a fellendüléskori hanyagságuk szimmetrikus párjával, teljes brutalitással reagálnak a válságra: lazán nyújtották a hiteleket, majd fordítva, hirtelen, ahogy ráébrednek, mennyi rossz kihelyezésük van, minden hitelcsapot elzárnak, és felmondanak minden hitelkeretet, amelyeknek a fennmaradása pedig létszükséglet a vállalatoknak. Sőt ennél is rosszabb a helyzet, mert a bankok nagyon szoros hitelezési kapcsolatban állnak egymással, kölcsönt adnak, és kölcsönt vesznek fel egymástól annyira szoros kapcsolatban, amennyire a gazdaság más ágaiban nincs példa, ezért a fizetési késedelem ebben a sajátos körben azonnal egy nukleáris csapás erejével terjed szét.

A rendszerszintű kockázat azonnal testet ölt, amikor egy bank fizetésképtelenné válik. Ez már egymagában is képes a bankközi piacon abnormális válaszok sorát okozni, majd a nagybani hitelpiacon is, és ehhez nem szükséges, hogy a bajba került bank egy óriásbank legyen – a mérlegét tekintve a Lehman (2) egy viszonylag szerény egység volt, és ismerjük a következményeket (mert nem a méret, hanem az összekapcsolódás foka az, ami ebben az ügyben számít). A rendszerkockázat, az óriás inflációt leszámítva, a gazdasági katasztrófa legriasztóbb formája. Mert nem elég, hogy a hitelcsatornákon keresztül átkerül a gazdaság termelési ágazataiba, de a bankok őrzik a lakosság pénzvagyonát, és náluk van a fizetésbonyolítás infrastruktúrája is. Ebből adódik, hogy ha a bankrendszer elbukik (és az a baj, hogy a belső összefonódás magas szintje miatt nem egyes bankok hullanak ki a rostán, hanem a bankok a maguk teljességében zuhannak ki), nincs többé készpénz az automatákban, nem lehet hozzányúlni a bankszámlákhoz, nem lehet csekkel fizetni, marad, akinek van, a kiskertben termelt zöldség, a többieknek pedig a felhalmozott száraztészta.

A legjobb mutató arra, hogy a neoliberális elit teljesen elhatározta magát arra, hogy nem vesz tudomást a valóság egyértelmű, sőt a legerőteljesebb hatásairól se, elmegy a legvégsőbbön túl is a profitért, elszántan nem vesz tudomást a közelgő környezeti katasztrófáról, mint ahogy nem vesz tudomást a visszatérő pénzügyi válságokról sem, így ma, megdöbbentő, de újraírjuk pontosan azt, amit tizenkét éve a subprime válságkor írtunk…

Ebben a pillanatban azonban még nem tartunk itt. Nagyon jó! De meddig tart ez a „pillanat”? Beérett, mint télen a naspolya, minden olyan előrejelzés, amely már a vírus előtt beharangozta a válságot. Maradjunk egyszerűek: összességében a pénzügyi helyzet ugyanaz, mint 2007-ben volt, csak rosszabb. A piacokon a likviditás azóta folyamatosan nőtt, köszönjük, ahogy kell, szépen felfújódtak a buborékok; a bankmérlegek sem mind lettek megtisztítva a subprime következményeitől (Olaszországban, Németországban stb.), megmaradtak tehát a híres érzékenységi pontok, sőt a legnagyobb urak körében is (így a Deutsche Banknál); a 2008 utáni „konszolidáció” (felvásárlás és egybeolvadás) a bankszektorban meghagyott, a szabályozó hatáságok örömére, olyan magánpénzintézeteket, amelyek még mindig too big to fail (túl nagyok, hogy elbukjanak).

Bűvészkedés a nyugdíjalapokkal

És ehhez jön még, már csak a szórakoztatásunkra is, a teljesen abnormális nulla vagy negatív kamatláb: a nulla kamat azért kell, mert így támogatják a bukdácsoló pénzpiacokat, emiatt azonban csak nyomorúságos jövedelmezőség marad a befektetőknek – pedig ugye mindkettőt szeretnék: támogatást és szép haszonrést is! Egy nyugdíjalap a nyugdíjak tőkésítését kell szolgálja, de mi legyen, amikor kizárólag 1%-os jövedelmezőséget találni a piacon? Hát az lesz, mint máskor is: bűvészkedés. Itt a bűvészkedés azt jelenti, hogy egyrészt megvesznek kockázatos értékpapírokat (ezeknek magasabb a jövedelmezésége), másrészt széles körben alkalmazzák a tőkeáttételt (l. a keretest a cikk végén), ami úgy hat a pénzügyi jövedelmezőségre, mint szteroid a testépítésre. A kockázatos értékpapírok tényleg magasabb hozamot adnak, de kockázatosabbak. A tőkeáttétel pedig azt jelenti, hogy a spekulációs ügyletek finanszírozásához az ügyfél magas adósságot vesz fel, azt remélve és feltételezve, hogy az alapügylet rendben lezajlik, és könnyedén törleszthetővé teszi a felvett adósságot. De ha nem jön be? Ha balul üt ki, akkor beáll a fizetésképtelenség, hiszen a megvett aktívák kevesebbet érnek, mint az adósság, amelyből kifizette a megvételüket – és az a bank, amely kedvesen felajánlotta, hogy beszáll, vagyis kölcsönt nyújt az ügylethez, ott találja magát egy ügyféllel, aki nem tud törleszteni.

A likviditási válság terjedése

Most az a kérdés, hogy a tőkeáttétellel dolgozó ügyfelek közül hány nem lesz képes törleszteni, és, a másik oldalon, hány bank és mekkora összegek nem törlesztésével találja magát szembe. A válasz nagyrészt a tőzsdei konjunktúra további alakulásától függ, a veszteségek méretétől, azoktól az előrejelzésektől, hogy milyen időhorizonton várható a veszteségek pótlása, és attól, hogy a spekulációs ügyfelek találnak-e időközben más finanszírozókat az ügyleteikre, tehát (jobban mondva) a bankok szándékától, figyelembe véve saját előrejelzéseiket és annak függvényében hozott döntéseiket. Vagy úgy határoznak, hogy a megingás utáni időkre készülnek, és addig áthidaló kölcsönt nyújtanak azoknak, akiknek szükségük van rá, vagy úgy ítélik meg a jövőbeli várható eseményeket, hogy jobb most azonnal leállítani a költségeket, lenyelni a veszteségeket, még mielőtt minden összeomlik (és a költségek leállításával előidézni, hogy minden összeomoljon – ami egy igazán dicséretre méltó jellegzetessége a pénzügyes logikának).

És tény, hogy az események várható lefolyása farfekvéses szülést jelez. Mert likviditási feszültségek várhatók szinte minden sarkon: nemcsak a pénzintézeteknél, de (sőt főleg?) a reálgazdaságban is és minden szinten. Kezdve, ez evidens, a kiskereskedelemmel, a lakosságot kiszolgáló kisvállalkozókkal, de magasabb szinteken is, a nemzetközi kereskedelemben. Miközben az elmúlt negyven évben a globalizáció a nemzetközi munkamegosztás egy óriási átstrukturálási folyamatát jelentette, a tevékenységek és a specializációk földrajzi újraelosztását és egyes régiók átszakosodását – így például Kína a világ ipari alvállalkozója lett. De épp ezért: mi van akkor, ha az alvállalkozó egy szűk keresztmetszet? A megrendelők ottmaradnak a megrendeléseikkel – kiadásaik már vannak, de végül nincs mit eladniuk. Az egyikről a másikra továbbgyűrűző hatás szétzilálhatja az egész világ gazdasági tevékenységét.

Ebben az esetben is az erős kilengésekkel járó időtartam a meghatározó. Amíg tart, komoly bajok lesznek a likviditással és a refinanszírozásokkal. A hiteligények összeadódnak a bankrendszerben, amely maga sincs a legjobb állapotban – mert hiszen helyt kell állnia a részvényárfolyamok okozta gondok miatt, és ráadásul ott van még a nyersanyag-, így a kőolajpiac is, ahol a változások szintén nem a legkellemesebb hatásokkal járnak. Mint ahogy az természetes, a nem pénzszektor szereplői likviditási feszültségeikkel a bankokhoz fordulnak, így azonnal átalakítják a saját gondjaikat banki likviditási problémává, a bankok pedig a jegybankhoz, a végső hitelezőhöz fordulnak. Más szóval, a reálgazdaság refinanszírozási igényei először a magánbankok körein belül jelennek meg, majd átkerülnek végső elfogadásra a központi bankhoz.

Kríziskárok

Nehéz elképzelni, hogy a központi bank ne hitelezzen. Már csak azért is, mivel a kamatok ügyében már kimerített minden beavatkozási lehetőséget, így nem is maradt más eszköz a kezében, mint a mennyiségi intézkedések: a refinanszírozás növelése, a futamidő kitolása, a fedezetek elfogadásának könnyítése – vagyis lassan kezdenek újra megjelenni a szégyenlősen „nem hagyományosnak” elkeresztelt intézkedések, amelyek a subprime válság korát is jellemezték. Ha a járvány van annyira figyelmes, hogy nem tart hosszú ideig, és földrajzi elterjedése is lépcsőzetes, akkor a krízis lemehet túl nagy károk nélkül.

De lehet, hogy nem megy le. A sokkhatás önmagában elvileg felszívódhat ugyan, de egy már erősen lepusztult és strukturálisan instabil globális pénzügyi struktúrára zuhan rá. Senki sem ismeri a bankok kötelezettségeinek térképét, és senki sem zárhatja ki, hogy egyesek a háló olyan pontján találhatók, ahol sokféle csőd fut össze (a tőkeáttétellel működő spekulációs piac ügyfelei, a reálgazdaság ügyfelei), amelyek hamarosan fizetésképtelen helyzetbe hozzák a bankot is. A bankok rendkívül aktívak a hitelek nagybani piacán és a bankközi piacnak nevezett szegmensben is, így várható, hogy hamarosan bizalmatlanul vizslatják majd egymást, és próbálják felmérni a hitelkockázatot, vagyis azt nézik majd egyre inkább, vajon melyik bankpartnerrel lehet, és melyikkel nem lehet ügyleteket kötni.

Ám amikor a bizalmatlanság feléled, mindig talál magának célpontot. Ahogy a gyanakvó szóbeszédek kezdenek kikristályosodni egy adott bank körül, mint ahogy ez történt a Bear Stearns, majd a Lehman esetében, a szerencsétlen már biztosan nem kerülheti el a sorsát: drágábban hitelezik majd, több fedezetet kérnek tőle, összességében megnehezítik az életét épp akkor, amikor már egyébként is bajban van! Amikor a gyanúsítások kereszttüzébe kerül, akkor vége: biztos lehet benne, hogy hamarosan a földre kerül, hiszen semmi nem állíthatja le az elszabadult bizalmatlanság ráadásul önmagát beteljesítő hatását – egy megromlott egyéni helyzetre adott közös reakció elkerülhetetlenül továbbrontja a bajba került esélyeit (dicséretre méltó logika).

És na, akkor kezdődnek el a nagy katasztrófák – mint 2007-ben. Teljesen felesleges azt hinni, hogy az „ilyet soha többet” esküdözések azt jelentik, hogy a tapasztalatokat felhasználva intézkedéseket léptetnek életbe, és azok megvédenek majd minket. Az a vérszegény és csak szimbolikus újraszabályzás, amelyet Hollande elnök a subprime után volt hajlandó bevezetni, teljesen hatástalan lesz, ha megérkezik egy cunami. Jól emlékszünk, milyen tehetséggel nem választott szét semmit Hollande „bankszétválasztási törvénye” (a kereskedelmi és a befektetési bankokat és banktevékenységeket kellett volna szigorúan szétválasztania), amely pedig biztosította volna, hogy a nagyközönség betétállományát ne kockáztassa a bankok befektetési tevékenysége. És meg se említsük a színes álmokat az „európai bankunióról”, amelyek kizárólag arra szolgáltak, hogy megszépítsék az euróhívek éjszakáit, miközben a bankbetétek garanciaalapja, amelyet az EU hozott létre, alig néhány tízmilliárd euróval lett ellátva, pedig nagyságrendileg ezermilliárdot kellene garantálnia… Minden. Rendben. Van.

Az általános válság felé?

A pénzügyi válságok általában a szektor saját, belső életét érintik – a piacokat, a bankokat stb. A mostani helyzet azonban figyelemre méltó és egyedülálló, mivel a pénzügyi válság nem „elszigetelt”, hanem a metonímiája egy sor, időben összehangolódott ágazati krízisnek: most zajlanak a neoliberalizmus válságai, amelyek épp mostanában összeérnek és kiteljesednek; az egész építmény a Kína-szindróma (3) szélén bukdácsol. A kórház, az iskola, a kutatás: amit a pénzügyekről mondtuk, a vírusról is elmondható, hogy ez az utolsó csepp, az utolsó sokk, amely a neoliberalizmus által már erősen leépített közszolgáltatásoknál az összeomlást kockáztatja. Ha lesz egy „koronakrach”, akkor az nem „csak egy egyszerű” pénzügyi krach lesz, hanem egy általános krach: már minden recseg és ropog, és most tényleg széteshet.

Először is természetesen a kórház az – megelőzve a pénzintézeteket –, amely elképesztő képét mutatja az általános összeomlásnak. A neoliberalizmus ide csoportosította, itt vetette be a legjobb erőit. Teljes a szervezetlenség, a neomanagement észszerűsége az észszerűtlenség csúcsaira vitt, mindent módszeresen romboltak le. Amint azt nem régiben elmagyarázták egy blogon, a bed management, amelyre olyan büszke volt Agnès Buzyn egészségügyi miniszter még mostanában is, amikor a szervezés egyetlen kritériuma a nulla szabadágy, vagyis az éppen időben elv érvényesítése – mint ahogy egy lean [„sovány”] vállalat nulla raktárikészletekre törekszik –, amikor magától értetődik, hogy ugyanúgy kell menedzselni a betegáramlást (végül is a betegek az áramlás részecskéi), mint az alkatrészeket. Most tehát a bed management feltárja az összes előnyét: lean, viszont képtelen befogadni a legkisebb pluszterhelést. A kórházi dolgozók már jóval a vírus előtt vészjeleket adtak le, és az összeomlás szélén dolgoztak; most képzeljük el ugyanezt a vírussal. És ne legyenek illúzióink, a kormány nem fogja visszaszerezni a vagyonadó eltörlésének 3 milliárdját se, az adóhitel 10 milliárdjának pedig még csak egy kicsiny részét sem, hogy odaadná a kórházaknak. Viszont fogadni lehet, hogy épp fordítva, ahogy elmúlik a járvány, néhány a kamerák előtti hátba veregetés után, a haldokláshoz vezető menedzsment újra létjogosultságot nyer majd, és ugyanott folytatja, ahol a járvány előtt abbahagyta.

A kutatás esete természetesen ettől eltérő, de nem kevésbé példaértékű, amint azt Bruno Canardtól a CNRS (4) koronavírus specialistájától olvashattuk, (5) aki elmeséli a „projektmenedzsment” finomságait: hosszú távon lehetetlen fenntartani a folyamatosságot, mivel mindig az épp divatos, „szexi” témákra kapnak zöld utat és finanszírozást, miközben a kutatók ki vannak téve a pályázati felhívások idétlen bürokráciájának. Röviden: az ő koronavírus-kutatását, amelyet a 2000-es évek elején kezdett el, félretették a finanszírozás hiánya miatt, mert megfordult az akadémiai-intézményes divathullám. A kutatás esetében persze sosem lehetünk biztosak az eredményben, hogy mikor, hogyan és mire lyukad ki a kutató, de az azért elmondható, hogy tíz-tizenöt év folyamatos kutatás után biztosan többet tud. Itt is úgy történik majd minden, mint a kórházban: ahogy a zárójel bezáródik, a pusztításmenedzselés újra folytatódni fog, vagyis: túl fogják reagálni, és a koronavírus minden támogatást meg fog kapni, de cserébe elsorvasztanak majd más kutatási témákat, amelyek hasznossága csak tíz év múlva derül ki.

Az iskola megint egy más kérdés. Normális esetben, járvány idején a tanárok ott tanítják meg a megelőzés fogásait, most azonban azon morfondíroznak, hogy vajon kérhetnek-e szappant és papírtörülközőt. A kézmosásról eszünkbe jut a média naponta többször ismételt felszólítása, miközben sehol nem lehet már kapni egy flakon vizesalkoholos gélt sem, a piac láthatatlan kezének épp most ízületi gyulladása van, vagy talán máshol lépett szolgálatba. Közben pedig a kormány nem engedi bezárni az iskolákat, pedig így a gyerekek, egészséges vírushordozóként, szétviszik a vírust mindenfelé. És nem azért nem zárnak be, mert fontos fenntartani a társadalmi élet viszonylagos normális menetét, hanem hogy a dolgozók minél tovább oda legyenek láncolva a munkahelyükhöz, kitettek vagy sem, betegek vagy sem, ez nem kérdés. Így azután Jean-Michel Blanquer oktatásügyi miniszter elmagyarázza, csupa jóindulattal, az újságíróknak, akik erre úgy reagálnak, mint egy kipukkadt léggömb, hogy az iskolák azért maradnak nyitva „mert az ápolónőknek el kell látniuk a betegeket” – az ápolónők: az aktív lakosság 2%-a –, na, ezer gratula, Jean-Michel.

A koronakrach, minden krachok királya

Az általános leépülés teremtette meg, és már hosszú ideje, az általános krach feltételeit. Csak a pöccentést vártuk, íme, itt van. Várható, hogy szokásukhoz híven a pénzügyek kiemelt szerepet játszanak majd a pusztítás folyamatában. De ez alkalommal lehet, hogy nem egymagukban zuhannak, és így az összhatás szép látványosság lesz. A reanimációra jelöltek, akiket elhajtanak, mert nincs elég lélegeztetőgép, a megmentésre szoruló bankok újabb – az előzőhöz képest alig tizenkét év telt el – bejelentkezése jó alkalom lesz a lakosságnak, hogy elelmélkedjen a négy évtizedes neoliberalizmus jótéteményeiről. Sőt a jótevőkről is.

A koronavírus vádol, minden értelemben vádol

A koronavírus vádolja – felmutatja és kiemeli – a neoliberális politika hatásait, a szervezetlenség kellemetlenségeit, az általános, mindent megfertőző rombolást. De vádolja hétköznapi értelemben is mindazokat, akik ezt bevezették, és kiemelten azokat, akik most is vezetik, – és ez nem rossz szójáték: nyitott sírok mellett. Ők, akik a politika gyalázatát, tisztátlanságát sosem látott szintre vitték fel, nem vesztenek semmit, ha várnak. Igaz, hogy a koronavírus ad számukra egy kis pluszidőt. Mivel a járvány nemcsak az intézményeket rombolja szét: szétrombolja minden politikai tevékenység, sőt talán leginkább a politikai harc legelemibb feltételét is, azt, hogy ez elkerülhetetlenül együtt jár a testek szoros együttlétével. Szerencsére csak egy zárójel és ideiglenes. Hamarosan kilépünk belőle, és a fejünk tele lesz friss és elképesztő emlékekkel. Öröm lesz újra teljes erőbedobással visszafoglalni a közügyeket, a közösségi térfelet – és meglátogatni minden arra érdemes új helyet, és benyújtani a számlát: a bankszékhelyeken, a tőzsdén, a minisztériumokhoz, a hivatalos médiáknál, és persze, mint mindig az Elysée-palotához.

Itt elkerülhetetlenül a Világok harcára (6) gondolunk, ahol szörnyű földönkívüli hatalmak fosztják ki a Földet és az emberiséget, ellenállnak a legfejlettebb fegyvereknek, majd váratlanul icipici lények, pont mint a baktériumok és a vírusok, legyőzik őket. Lehet, hogy a koronavírus okozta felháborodás, botrány, vád lehet a szörnyeteg váratlan bukásának az oka? A koronakrach, a megkoronázott krach, a krachok királya, az az általános állapot, amelynek romboló képessége még a pusztítókra is átterjed?

A cikk eredetileg 2020. március 11-én jelent meg, és itt olvasható franciául: https://blog.mondediplo.net/coronakrach

Tőkeáttétel

Tőkeáttételnek nevezzük azt a stratégiát, amelyben egy spekulációs ügylet finanszírozásához kölcsönt vesznek fel azért, hogy sokszoros pénzügyi nyereségre tegyenek szert.

Legyen egy aktíva A=100, és a belső megtérülési rátája ir=10%. Az aktíva tehát 10 egységnyi nyereséget hoz.

Az A megvásárlásához kölcsönt lehet felvenni, a tartozás T legyen mondjuk 80, és a kamat legyen k=5%.

A pénzügyi megtérülés különbözik a belső megtérüléstől, mivel a pénzügyi megtérülés hozza a nettó nyereséget – a kamatköltségtől mentesen. Nem az aktíva teljes értékét (100) kell figyelembe venni, hanem a befektetésre fordított saját tőkét, vagyis 100-80=20-at.

Mivel a kamatköltség a tartozáson 80×5%=4. A nettó nyereség tehát 10–4=6. A pénzügyi megtérülés így 6/20=30%.

Tehát egy aktíva, amelynek belső megtérülése 10%, a tőkeáttétellel kiadhat egy pénzügyi megtérülést (sajáttőke-nyereséget), 30%-ot (mesés!).

Frédéric Lordon

Morva Judit

(1Tényleg hibásan, mivel a hitelt tisztán jóváírással, a semmiből hozza létre egy bank, miközben a kötvénypiacon kizárólag értékpapírok cserélnek gazdát, amelyek megvásárlása előzetes megtakarítást tételez fel.

(2A 2008-as pénzügyi válságot a Lehman csődje felgyorsította. L. Frédéric Lordon: Le jour où Wall Street est devenu socialiste [Amikor a Wall Street szocialista lett], Le Monde diplomatique, 2008. október.

(3Amerikai film, amelyben egy izzó atomreaktor áthatol az egész Földön, és a másik oldalon (Kínában) köt ki.

(4CNRS – Centre national de la recherche scientifique, francia állami kutatóhálózat, Európa legnagyobb, alapkutatásokat végző intézménye, több mint 31 ezer dolgozóval.

(5Lire son article sur le virus Ebola, Des treillis sous les blouses blanches [Tereptarka ruha a fehérköpeny alatt], Le Monde diplomatique, 2014. december.

(6H. G. Wells 1898-ban megjelent science-fiction regénye a Mars-lakók támadásáról.

Megosztás