Húszezer sztrájkoló, százharminc leállt gyár, fúrótorony és olajfinomító… A brazil kőolajágazat még soha nem tapasztalt akkora sztrájkot, mint 2020 februárjában. Sergio Borges Cordeiro, a Rio de Janeiró-i Kőolajipari Dolgozók Egységes Szövetsége (FUP) vezetőségének tagja szerint a megmozdulással a sztrájkolók „figyelmeztetni akarják a lakosságot” egy fenyegető veszélyre: „A kormány privatizálni akarja a Petrobras-t”. A Petrobras-t [Petróleo Brasileiro = Brazil Olaj]?! A fekete arany brazil óriása a legnagyobb latin-amerikai cég vegyesvállalatként született, 1995-ben még 75%-a állami tulajdonban volt, szemben a mai 50,2%-kal.
Pedig, ha hihetünk a kormánynak, a Petrobras értékesítése nincs napirenden. Amikor 2019 júliusában a gazdasági miniszter, Paulo Guedes bejelentette „ambiciózus” programját bizonyos állami vállalatok átengedéséről a magánszektor számára, tizenhét vállalatot említett, pénzügyi szolgáltatóktól kezdve szerencsejátékokon és pénzjegynyomdán keresztül egészen bankokig. A lista néhány olyan „gyémántot” is tartalmazott, mint Dél-Amerika legnagyobb áramtermelője, az Electrobras, vagy a Sao Paolo államban, Santos-ban található legnagyobb latin-amerikai kikötő. A Petrobras-ról azonban nem volt szó…
Lopakodó privatizálás
Paranoiába süppedtek volna a vállalat dolgozói? Nem egészen. A vállalat nevét ugyan nem említették, de benne volt a levegőben. Paulo Guedes soha nem rejtette véka alá erre vonatkozó ambícióit, és egy hónappal később meg is erősítette, hogy „privatizálni szándékozik a vállalatot”. (1) Pedig a terv nagyon népszerűtlen, és nemcsak a fegyveres erőkön belül. (2) A Datafolha Intézet 2019 augusztusában végzett felmérése szerint a brazilok 65%-a ellenzi a Petrobras privatizálását (miközben 27%-uk tartja kívánatosnak). Hogy mit lehet tenni, ha a lakosság helytelenít egy tervbe vett lépést? Tagadni kell a szándékot: „A Petrobras privatizációja nem szerepel a szövetségi kormány tervei között” – igyekszik megnyugtatni az embereket 2020 februárjában Salim Mattar, a Gazdasági Minisztérium privatizációért felelős államtitkára.
Nos, akkor lesz privatizáció vagy nem? A kérdésre adott válasznak végül is nincs túl nagy jelentősége, ugyanis – a hatalom ellentmondásos nyilatkozataitól függetlenül – a vállalat kiárusítása ténylegesen már el is kezdődött. „Olyasmi ez, mint amikor egy bérházat lakásonként adnak el, itt ágazatot privatizálnak ágazat után – magyarázza Felipe Coutinho, a Petrobras Mérnökei Egyesületének (AEPET) elnöke. – Természetesen a vezetés szívesebben használja a »tőkekivonási stratégia« elnevezést.” Hogy mi az oka a kis lépések módszerének? Először is a Petrobras mérete, a gyöngyszem ugyanis meghaladja a legtöbb tőzsde lehetőségét. Másodszor, és főleg az, hogy mindenképpen meg kell kerülni a Kongresszust. „A Petrobras eladásához ugyanis a Kongresszus beleegyezésére lenne szükség ugyanúgy, mint bármely más állami vállalat esetében. Márpedig a kormánynak nincs többsége a képviselők és a szenátorok között.”
A kőolajipari óriás felszeletelése nem mindig tartozott Brazília tervei közé. Az ötlet Michel Temer elnök ideiglenes kormányában (jobboldali Brazil Demokratikus Mozgalom) 2016-ban vetődött fel a baloldali munkáspárti (PT) Dilma Roussef elnök felmentése után. Azt megelőzően a Petrobras kulcsszerepet játszott az állami gazdaságirányításban. Főleg miután 2005-ben hatalmas olajlelőhelyeket fedeztek fel a tengerben 5000-7000 méter mélységben egy helyenként 2000 méteres vastagságot is elérő kősóréteg alatt. Luiz Inacio Lula da Silva (Munkáspárt) elnöksége idején (2003–2010 között) Brazília a Petrobrasban látja a gazdaságfejlesztés eszközét: az elnök szerint a hatalmas kőolajvagyon beindíthatja a hajógyárak fejlődését, ösztönzően hathat a kutatás-fejlesztésre, felvirágoztathatja az alvállalkozói szakmákat és munkahelyek ezreit teremtheti. Egyszóval megkönnyítheti az ország fejlesztését az ipari szektorban. Ebben az időszakban a Petrobras párhuzamosan bővíti a kőolaj kitermelést és az olajfinomítók kapacitását: a termelésre, a feldolgozásra és az értékesítésre egységes egészként tekintenek.
Dilma Roussef 2016. augusztus 31-i elmozdítása gyökeres fordulatot hoz. A vállalat új vezetése elhatározza, hogy a kősóréteg alatti olajmezőkben rejlő tartalékok kitermelésére összpontosít abban a reményben, hogy ezzel pénzügyi mozgásteret teremt, még akár azon az áron is, hogy eladja az úgymond „logisztikai” tevékenységei többségét. 2017-ben 34 000 üzemanyagtöltő állomásának (BR distribudora) 70%-át piacra bocsájtja. 2019-ben az ország északi részében húzódó 4 500 kilométeres gázvezeték-hálózata, a Transportadora Associada de Gás (TAG) tőkéjének 90%-a a francia Engie és a kanadai letéti bank, a Caisse de dépots canadienne tulajdonába kerül 7,8 milliárd euróért. A Petrobras megszünteti az összes tevékenységét külföldön: Afrikában (Nigéria, Angola, Gabon, Benin és Egyenlítői-Guinea); Dél-Amerikában (Argentína, Uruguay, Chile, Kolumbia és Paraguay), ahol megválik vegyesvállalati részesedéseitől a kőolaj kitermelésében és elosztásában; valamint az Egyesült Államokban, ahol 509,7 millió euróért eladja pasadenai finomítóját a Chevronnak. 2020. február végén a társaság elnöke, Robert Castello Branco bejelenti, hogy eladja a Gaspetro 10 000 kilométeres gázelosztó-hálózatában birtokolt 51%-os tőkerészesedését. Ígéri, hogy a Petrobras még ugyanebben az évben megválik tizenhárom Brazíliában működő kőolaj-finomítója közül nyolctól. A vállalat nitrogénműtrágya-, petrokémiai és bioüzemanyag-gyárait is fel akarja adni, akárcsak az onshore (felszíni) és az offshore (sekélytengeri) kitermelő egységeit. Persze szó sincs „privatizációról”!
Kinek hoz hasznot?
A stratégia eredményekkel is jár: 2020 januárjában a Petrobras termelése – történelme során első ízben – meghaladja a napi 4 millió hordós kőolaj-egyenértékes küszöböt, ami 100%-os ugrást jelent 2012-höz képest. (3) A Rystad Energy energiaiügynökség egyik jelentése szerint (4) a Petrobras az a vállalat, amelynek a termelése a világon a leggyorsabban növekszik. Termelése alapján 2030-ra a világ legnagyobb nemzeti vállalatává válhat, megelőzve az orosz Rosznyeftyet és kínai PetroChinát.
2019-ben a nyeresége is rekordot ért el. 2013-ban 50 milliárd euró üzleti forgalma és 4,7 milliárd euró nyeresége volt. 2019-ben az első szám 21%-kal, míg az utóbbi több mint 130%-kal nőtt a tőkekivonás, a termelésnövekedés és a költségcsökkenés együttes eredményeként. Ugyanerre az évre vonatkoztatva a bértömegből 8,9%-ot faragtak le (4 év alatt összesen 22 900 munkahelyet szüntettek meg), ám a 2020-ra jelzett osztalékok meredeken emelkednek: a 2018-as 1,6 milliárdról 2,7 milliárd euróra…
William Nozaki-t, a Kőolaj, Földgáz és Bioüzemanyag Stratégiai Tanulmányok Intézetének (NEEP) kutatóját nem kábítják el a tetszetős eredmények:
„A Petrobras mind a magán-, mind az állami szektorban az ágazat egészével ellentétes irányban halad. Míg a többi vállalat általában tevékenységeinek „integrálására” törekszik, hogy ellenőrzése alatt tartsa az egész láncolatot, azaz a termelést, az elosztási hálózatot, az értékesítést és a származtatott termékeket, röviden, jelen legyen mindenhol »az olajkúttól a benzinkútig«, addig a Petrobras ezentúl megelégszik a nyersolaj exportálásával. Ez visszavonulás, és annál is kevésbé érthető, mivel rendelkezett azokkal a berendezésekkel, amelyek lehetővé tették volna, hogy ne korlátozza tevékenységét a termelésre.”
Következmény: 2016 óta Brazília a kisebb hozzáadott értékű nyersolajexportját növeli, de… több benzint és dízelolajat importál. Az export zömében Kína felé irányul, a benzin pedig 60%-ban az Egyesült Államokból származik. Innen a nem túl hízelgő „a XXI. század új gyarmata” elnevezés, amellyel a Petrobras Mérnökei Egyesülete (AEPET) illette. Régen Brazília cukornádat exportált, és porcukrot importált. Ma nyersolajat exportál, és benzint importál. Ez a logika nem túl meggyőző, főleg akkor, amikor zuhan a nyersolaj hordónkénti ára a koronavírus okozta válság miatt.
A Petrobras ezt a tőkekivonási stratégiát a túl nagy adóssággal magyarázta, amely a vezetők szerint a rossz irányítás és a 2014 után feltárt korrupció következménye. 2015-ben a cég adóssága elérte a 100 milliárd dollárt 64,3 milliárd eurós üzleti forgalom mellett: ekkor a világ egyik legeladósodottabb cégeként tartották számon. Adriano Pires, a Brazil Infrastrukturális Központ elnevezésű magántanácsadó ügynökség tanácsadója szerint a tényállás egyszerű: „A Petrobrast a Munkáspárt tette tönkre. Szabályozták a benzin árát úgymond azért, hogy megfékezzék az inflációt. És arra kényszerítették a vállalatot, hogy finomítókat építsen északkeleten mesterséges munkahelyteremtés céljából. A korrupcióról nem is beszélve.” Másképp fogalmazva, az állam beavatkozása és próbálkozása, hogy a nagyvállalatot használja fel az ország fejlődésének biztosítására, a tásaság hanyatlásához vezetett, miközben táptalajt nyújtott a visszaélésekhez. Gilberto Bercovici, a Sao Paolo-i Egyetem Jogi Fakultásának professzora és egy a témáról szóló tanulmány szerzője (5) más olvasatot kínál a helyzetre: „A Petrobras csődje csak mítosz, amely arra szolgál, hogy igazolja a privatizációt.” Emlékeztet rá, hogy az adósság nem feltétlenül rossz, amennyiben a jövőbeli tevékenységet készíti elő, és hogy „a cég eladósodása egy 2009 és 2014 között megvalósult 272 milliárd eurós beruházás eredménye, amelynek célja a mélytengeri fúrások kézbentartása volt. Semmiképpen sem a korrupciónak tudható be, ahogy azt el akarták hitetni. Az adósság jelentős volt ugyan, de a projektek rentábilisak. Ez mára már látható.” A kőolajkitermelés területén, mindezek eredményeként, ma úgy tekintenek a Petrobras-ra, mint a „deep offshore” vagy mélytengeri lelőhelyek feltárásának csúcsvállalatára.
A vállalat eladásának szándéka azonban nem annyira gazdasági megfontolásból, inkább a világ egyfajta ideológiai olvasatából következik: a Petrobras jelenlegi elnökét közeli barátja, a gazdasági miniszter nevezte ki. Mindketten a Chicagói Egyetemen végeztek az 1970-es évek végén. Meggyőződéses monetáris szemléletük alapján ezért mindketten úgy vélik, hogy az állam nem versenyezhet a piaccal: így aztán többé-kevésbé burkoltan a privatizációk felgyorsítása mellett foglalnak állást. És a 2018-ban megválasztott államfő, Jair Bonsonaro hallgat rájuk: kormánya eladta a Petrobras által birtokolt részvényeket mind a Nemzeti Fejlesztési Bankban (BNDES), mind a Gazdasági Pénztár elnevezésű állami bankban, 50,2%ra csökkentve ezzel az állami ellenőrzést, szemben a 62,7%-kal Bolsorano színrelépésekor.
Ugyanígy, 2005-ös felfedezésük után a kősómezők alatti olajtartartalékait Brazília árverésre bocsájtotta, megtartva az „elővásárlási jogot” a konkurenciával szemben, amit a „zsákmány” feltárása érdekében tett beruházások indokoltak. A Petrobras így megszerezte a legfontosabb áruba bocsájtott telepeket. Azon túl, hogy a jelenlegi kormány el akart törölni egy intézkedéscsomagot, mert úgy tekintett rá, mint a Petrobras „privilégiumára versenytársaival szemben” (6) , többszörösére növelte az olajkészletek kiárusítását is. Az INEEP szerint az Exxon, a Total és a BP ma 11,6, illetve 4 milliárd barrel kitermelhető kőolaj felett rendelkezik a kősóréteg alatt. Mivel mindenképpen be akarta csalni a multinacionális vállalatokat, Brazília enyhítette még a „helyi tartalom” követelményét is, azaz a külföldi cégek kötelezését, hogy Brazíliából származó eszközöket és technológiákat használjanak a kőolaj-tartalékok kitermelésére.
Állami veszteség, magán nyereség
A Brazíliában jelenleg érvényben lévő ideológia szerint a verseny és a nyitottság mindenképpen elősegíti a beruházást, nincs szükség szabályok előírására: „A túlzott szabályozás elriasztja a piacot – állítja Décio Oddone, a Brazília energiapiacának szabályozásáért felelős Nemzeti Kőolajügynökség (ANP) elnöke. – Mindent megteszek, hogy megnyissam ezt az ágazatot a versenytársak előtt, hogy növeljék a beruházásokat, amire a Petrobras már nem képes.”
Az állítás megmosolyogtatja William Nozakit: „Állandóan azt halljuk, hogy a magánszektor »végre« tud majd beruházni, ha az állami szektortól helyet kap. Ám a történelem arra tanít bennünket, hogy a dolgok nem így történnek.” 1954-ben Getulio Vargas elnök szeretett volna létrehozni „egy privát tőkével működő nemzeti olajvállalatot”. A magántőke nem jött, nem érdekelte a kőolajkitermelés egy ilyen hatalmas területen. Ezért jött létre a Petrobras nemzeti vállalatként, amelynek 20 éven át, mielőtt megtalálta első lelőhelyeit, egyedül kellett beruháznia.
Semmi sem változott 1997-ben, amikor Fernando Henrique Cardoso neoliberális kormánya véget vetett a Petrobras monopóliumának az ország szénhidrogénjei felett: a magánszektor ekkor sem lépett az állami helyébe a feltárás érdekében… „Az 1997–2007 közötti évtizedben – teszi hozzá William Nozaki – senki nem vállalta a mélytengeri kutatás kockázatát. A Shell és a Chevron egy időben tanulmányozta a kérdést, de később visszakozott, mivel túl nagy kockázatot látott benne. A Petrobras tehát egyedül vágott bele a vállalkozásba.”
Összefoglalva: az állami szektoré a költséges feltárás, a magánszektoré pedig a jól jövedelmező kitermelés.
