A mostani tragédia elhárítása után vajon minden úgy folytatódik majd, mint azelőtt? Harminc éve minden válságkor azt az irracionális reményt dédelgetjük, hogy visszatérünk az észszerűséghez, a felismeréshez, és leállunk végre. Elképzeltük a kijárási tilalmat és azt, hogy ezzel visszájára fordulnak a társadalmi-politikai erők, hiszen mindenki felismeri végre, hogy zsákutcában vagyunk, és hogy honnan jön a fenyegetés. (1) Mint ahogy azt is hittük, hogy az 1987-es tőzsdei összeomlás véget vet a privatizációknak; vagy hogy az 1997-es és a 2007–2008-as pénzügyi válságok megingatják a boldog globalizációt. De nem így történt.
Engedmények?
A szeptember 11-i támadások következtében is elkezdődött némi kritikai gondolkodás az amerikai önhittségről, sőt sajnálkozva megkérdezgettük: „Miért utálnak minket?” De ez sem tartott sokáig. Mert a gondolatok, még ha élesednek is, sosem elégségesek az ördögi gépezet leállítására. Az embereknek kell beavatkozniuk. Na akkor jobb, ha nem függünk a katasztrófáért felelős vezetőktől, még akkor sem, ha ezek a gyújtogatók ügyesen siránkoznak, a tüzet hibáztatják, és azt is állítják, hogy megváltoztak. Főleg, ha az életük – mint egyébként a miénk – veszélyben van.
Közülünk a legtöbben sosem éltek át se háborút, se katonai puccsot, se kijárási tilalmat. Most pedig, március végén, a föld közel három milliárd lakója bezárkózásra lett ítélve, sokszor nagyon nehéz körülmények közé; a legtöbben nem írók, akik a kamélia virágzásán gyönyörködnek a nyaralójuk kiskertjében. Akármi jön is a következő hetekben, a koronavírus lett az első életbe vágó és az egész földre kiterjedő szorongás az életünkben: ez nem elfelejthető. A politikai felelősök figyelnek erre, legalábbis részben.
Az Európai Unió kihirdette a költségvetési szabályok „teljes felfüggesztését”; Emmanuel Macron elnök elhalasztotta a nyugdíjreformot, amely sújtotta volna a kórházi dolgozókat is; az Egyesült Államok Kongresszusa megszavazta, hogy majdnem minden amerikai csekket kap. Alig több mint tíz évvel ezelőtt, amikor menteni kellett a bajba jutott rendszerüket, a liberálisok elfogadtak néhány látványos és népszerű intézkedést: az eladósodás növelését, a költségvetés élénkítési programját, a bankok államosítását és a tőkeáramlás ellenőrzésének részbeni visszaállítását. Később, a megszorításokkal, visszavették mindazt, amit a globális mentsük az irhánkat idején kieresztettek a markukból. Sőt még bizonyos „előre lépést” is elértek: a dolgozóknak többet kell dolgozniuk, hosszabb ideig és nagyobb létbizonytalanságban; a befektetőknek és a vagyonukból élőknek kevesebb adót kell fizetniük. A helyzet ilyetén visszafordulásáért a görögök fizettek rettenetes árat, amikor a közkórházaik a fizetésképtelenség szélén és gyógyszerek nélkül, lábhoz tett fegyverekkel kellett végig nézzék a már letűnt betegségek visszatérését.
Tehát ami kezdetben egy damaszkuszi útnak látszik, képes végül „sokkstratégiává” alakulni. 2001-ben, alig egy órával a World Trade Center elleni támadás után, egy brit miniszteri tanácsadó a következő üzenetet küldte szét a minisztériumában a vezető kádereknek: „Ez egy kiváló nap arra, hogy elővegyük és szép csendben megvalósítsuk azokat az intézkedéseket, amelyeket meg kell tennünk.” És nem kell azt hinnünk, hogy precízen kitalálta a terrorizmus ürügyén folyamatosan bevezetett szabadságkorlátozó lépéseket, még kevésbé az Irak-ellenes háborút és a számtalan rémséget, amelyet ez az angol-amerikai döntés okozott. Húsz évvel később nekünk sem kell költőnek vagy prófétának lennünk ahhoz, hogy elképzeljük a „sokkstratégiát”, amely most kezd kirajzolódni.
A felgyorsított ütemben digitalizálódó társadalmak és persze a „maradj otthon” és „tarts másfél méter távolságot” jelszavak összességében valószínűleg teljesen átalakítják az egymást közti viselkedési szokásainkat. A járvány még inkább, sőt teljesen feleslegessé teszi a lehet-e élni az internet nélkül kérdést. (2) Már mindenkinek kötelezően magánál kell hordania a személyazonosító iratait; hamarosan az okostelefon nemcsak hasznos lesz, de elvárt is az azonosítás és az ellenőrzés eszközeként. Mivel a papírpénz és az érmék lehetséges fertőző tárgyak, a bankkártya a közegészséget garantáló eszközzé vált, miközben lehetővé teszi minden egyes vásárlás adatainak nyilvántartását és archiválását. „Hiteles társadalom” kínai módra vagy „ellenőrző kapitalizmus”? Egyértelmű visszavonása annak az elidegeníthetetlen jogunknak, hogy ha nem sértettünk meg semmilyen jogszabályt, törvényi előírást, akkor ne maradjon nyoma az ottjártunknak, lassan befészkeli magát a tudatunkba és az életünkbe, anélkül, hogy értetlenkamasz-elképedésen kívül bármilyen reakciót kiváltana. Már a koronavírus előtt lehetetlen volt úgy felszállni egy vonatra, hogy ne mutassuk be a személyinket; az internetes átutaláshoz meg kellett adni a mobilszámunkat; ha sétáltunk, garantáltan lefilmeztek. Az egészségügyi válsággal egy újabb határt léptünk át. Párizsban drónok ellenőrzik a tilos zónákat; Dél-Koreában érzékelők jelzik a hatóságoknak, ha egy lakos hőmérséklete veszélyt jelent a közösség számára; Lengyelországban (3) a lengyelek választhatnak aközött, hogy a mobiljukra telepített applikáció ellenőrzi, hogy betartják-e az otthon tartózkodás szabályait, vagy pedig a rendőrség kimehet hozzájuk váratlanul. Katasztrófák idején az ilyen típusú ellenőrzési előírások bevezetése rendkívül népszerű. Csakhogy ezek mindig túlélik a bevezetés körülményeinek megváltozását.
Az orvosokat politikai döntések kényszerítették
Az előrevetíthető radikális gazdasági változások szintén a szabadságjogaink beszűkülését jelzik. Hogy elkerüljük a fertőzést, a világon mindenhol milliószámra zártak be élelmiszerboltokat, kávézókat, mozikat, könyvtárakat. Nincs házhozszállítási szolgáltatásuk, és sajnálatos, de semmit sem árulnak virtuálisan. A válság után vajon hány fog újra kinyitni, és milyen állapotban lesznek? Ezzel szemben az óriáscégeknek, mint például az Amazon, amely százezerszámra akar most sofőröket és raktárosokat felvenni, vagy a Walmart, amely bejelentette 150 000 új „társult tag” felvételét, jobbak az üzleti kilátásai. És ki ismeri jobban az ízlésünket és a szokásainkat, mint ők? Ebben az értelemben a koronavírus-válság egy nyilvános főpróbának tekinthető, amely előrevetíti a digitális kapitalizmus elleni utolsó ellenállási központok felszámolását és a kapcsolatok nélküli társadalom eljövetelét. (4)
Hacsak... hacsak egyes hangok, egyes mozdulatok, a pártok, a népek, az államok nem zavarják meg ezt az előre megírt forgatókönyvet. Gyakran halljuk: „Politikával nem foglalkozom, engem nem érdekel”. Egészen addig a napig, amíg mindenki meg nem érti, hogy az orvosokat politikai döntések kényszerítették arra, hogy ki kelljen választaniuk azokat a betegeket, akiket próbálnak megmenteni, és azokat, akikre el kell szánniuk magukat, hogy feláldozzák. Mert itt tartunk. Ennél is egyértelműbb a helyzet Kelet-Európában, a Balkánon és Afrikában, ahonnan már évek óta emigrálnak az egészségügyi dolgozók a kevésbé veszélyes régiók felé vagy oda, ahol magasabbak a bérek. Ez sem egy természeti törvény miatt alakult így. Na tény, hogy ezt most már mindenki jobban megérti. A bezártságban mindenki leáll és gondolkodik…
És próbál tenni is valamit. Már most. Mert ellentétben azzal, amit a francia államelnök javasolt, messze nem arról van szó, hogy „elgondolkodjunk azon a fejlődési modellen, amely meghatározza a világ útját”. Nem kell gondolkodnunk, a választ tudjuk: változtatni kell. Már most. És mivel „a védelmünket másokra bízni őrültség”, vessünk véget stratégiai függésünknek, amely kizárólag a „szabadversenyes” világ fenntartásának a következménye. Emmanuel Macron bejelentette: „szakítási döntéseket” hoz. De sosem fogja meghozni azokat, amelyekre tényleg szükség van. Nem elég ideiglenesen felfüggeszteni, véglegesen fel kell mondani az európai szerződéseket és a szabadkereskedelmi megállapodásokat, hiszen ezek miatt áldoztuk fel a nemzeti szuverenitásunkat és helyébe neveztük ki a konkurenciát a legfontosabb értéknek. Már most. Hiszen mindenki tudja, mit áldoztunk fel azért, hogy a beszállítói láncba bevonjuk az egész világot, hogy mit jelent a raktári készletek nélküli gazdálkodás, amikor milliószámra kellene maszkokat találni a bajba jutott országoknak, ahol a betegek, a kórházi dolgozók, a szállítók és a pénztárosok élete múlik ezen. Mindannyian tudjuk azt is, milyen hatása van bolygónkra az erdők kiirtásának, a munkahelyek kitelepítésének, a szemét felhalmozódásának, az állandó helyváltoztatásoknak – Párizs minden évben 38 millió turistát fogad, vagyis tizenhétszer annyit, mint a saját lakossága, és ennek nyilvánosan örülnek.
Tehát a protekcionizmus, az ökológia, a társadalmi igazságosság és az egészség mind összefügg egymással. Mind kulcselemei egy antikapitalista politikai koalíciónak, amely elég erős ahhoz, hogy már most kikényszerítse a szakítást.