Ezekben az időkben, amikor egymást érik a szomorú hírek, és mindenki magára marad az antitestjeivel, a Diplo létezését még értékesebbnek érezzük, mint máskor. Iránytűként segít, hogy a fullasztó járványban lélegzethez jussunk. A ráció módszerét kínálva arra tanít, hogy a megfelelő szemüvegen keresztül nézzük az eseményeket, és úgy ragadjuk meg az összefüggéseket, hogy közben nem keverjük a megfigyelés síkjait.
Itt, a szabadságában korlátozott szabadságban, illetve házi őrizetben élő Olaszországban nemzetközi kiadványunk következő számán sem a rituális módszer szerint dolgozunk. Próbálunk kiigazodni az áldozatokról szóló napi számvetésekben, és jól megválogatni az internetről áradó értelmezéseket. Március 18-án Olaszország tartja a halottak (több mint 2 500) és a fertőzöttek (több mint 31 500) számának szomorú rekordját (1) . Temetésekhez vezettek a több éve tartó költségvetési lefaragások és a kontrollálatlan spekulációk a közegészségügyben. Az ország mindössze 5 000 kórházi ággyal rendelkezik, szemben Franciaországgal, ahol a hasonló méretű, mintegy 60 milliós népességre 20 000 ágy jut.
A koronavírus először északon terjedt el, ahol éveken keresztül idegenellenes vezetés uralkodott; ahol a gyáriparosok és a kereskedők vonakodva követték a kormány járvánnyal kapcsolatos előírásait, mert féltették jövedelmüket. Értékes idő veszett el emiatt.
A régiók kormányzói, akik alig néhány hónapja még Észak függetlenségét követelték, és a déli régiókat valamiféle gazdasági apartheidnek vetették volna alá, most kénytelenek voltak rászánni magukat, hogy a központi kormánytól kérjenek segítséget. Szó sincs már arról, hogy „aszimmetrikus regionalizmust” követeljenek, amely lehetővé tenné számukra, hogy önállóan működtessenek bizonyos kulcságazatokat, mint például az élelmiszeripar vagy az egészségügy. Ami még rosszabb: legsötétebb képviselőjük, Matteo Salvini, az Északi Liga volt belügyminisztere most az elégedetlenséget próbálja szítani. 360 fokos fordulattal az ország összes gyárának bezárását követeli.
Egy másik személyiség, aki éveken keresztül súlyosan nyomott a latba azoknak a döntéseknek a meghozatalakor, amelyek térdre kényszerítették Olaszországot: Giorgia Meloni, az Olaszország Testvérei elnevezésű szélsőjobboldali párt elnöke, aki előbb a Nemzeti Szociális Mozgalom – Nemzeti Jobboldal nevű pártszövetség tagjaként a negyedik Berlusconi-kormány ifjúsági minisztere volt (2008–2011), előtte a Képviselőház alelnöke (2006–2008). Gátlástalan provokátor, aki még mindig Latium képviselőjeként kábítja a médiát, mikor az „a megfelelő interjúalanyt” keresi.
Ezekben a napokban ugyanis a média – inkább, mint valaha – főszerepet játszik a katasztrófafelfogásban, a régi és újkeletű félelmek aktiválásában, a bűnbakok kijelölésében. Tegnap még idegengyűlölő átkokat szórtak a „kínai vírusra”, ma már a dolgozóban látják az új pestis terjesztőjét, aki kénytelen tömegközlekedési eszközre szállni, hogy munkába mehessen, és bűnös abban, hogy az óvintézkedéseknek nincs hatása.
Ma már Kína hatékonyságát dicsérjük, de nem fogadjuk el, hogy csak úgy tudjuk megfékezni a világjárványt, ha olyan szektorokban is leállítjuk a termelést, amelyeket tegnap még nélkülözhetetlennek tartottunk, amelyek azonban mára értelmüket vesztették a kijárási tilalom miatt. Ezeket a termelési ágakat át kellene állítanunk az egészségügyi vészhelyzet szükségleteinek kielégítésére (orvosi eszközök, kezelések, berendezések stb. gyártása).
Gyanús jótékonykodás
Miközben egymást érik a felhívások a „nemzeti egységre”, a tévéhíradókban az első hírek között szerepelnek a leggazdagabb hírességek „jótékonysági” gesztusai. Silvio Berlusconi 10 millió eurót adományozott, az UniCredit Foundation 2 milliót, az Esselunga szupermarket 2,5 milliót… Ha a marxizmus még ma is olyan ideológia lenne, amely emberek millióit képes józan észre téríteni, már felvetődött volna a kérdés: honnan származik ennyi pénz, ha nem a dolgozók zsebéből, akik az utóbbi években arra kényszerültek, hogy egyre több áldozatot hozzanak? És elgondolkodtatott volna az is, vajon mire véljük ezt a gyanús, önös érdekeken alapuló jótékonykodást. Csak nem félnek a tömegek reakciójától, az emberektől, akikre ez a válság teljes súlyával ránehezedik?
Akárcsak a többi katasztrófa, pl. a Katrina, a haiti Matthew vagy a Puerto Rico-i Maria hurrikán, amelyek a legesendőbb rétegeket sújtották, a Covid–19 is a kapitalista globalizáció szegények ellen folytatott világméretű háborújának tesztjeként működik. Az erősek Európájában, amely kemény megszorításokat kényszerített ki az állami politikákban, hogy kedvezzen a multiknak és a bankoknak, az emberek még a koronavírus idején is a munkába halnak bele.
„Maradjatok otthon – mondják most –, kerüljétek a tömegközlekedést, és tartsátok be a távolságot!” Kár, hogy a dolgozók többségének sajnos továbbra is dolgoznia kell a megélhetésért, méghozzá gyakran védőeszközök hiányában is; a nem elegendő számú ápolónő alulfizetett; nincs elég kórházi ágy, mert az egészségügyet felszabdalták a magánszektor javára; a lakbérek túl magasak, a szegények nagyszüleik házába zsúfolódva élnek; a börtönökben, a társadalom hulladéklerakóiban robbanásig feszült a helyzet…
Ebben a tekintetben a koronavírus kirobbanása még szembetűnőbbé teszi, mennyire erőtlenek a népi mozgalmak. Olyannyira, hogy paradox módon most éppen a szélsőjobb kiabál a leghangosabban, és talál rossz célpontokat –, az a szélsőjobb, amelynek aktív része volt az alsó osztályok jogainak lerombolásában. Évek óta, mióta a Kommunista Újraalapítás Pártja (Rifondazione Comunista) túl gyenge eredményeket ér el, hogy bejusson a Parlamentbe, hiányzik Olaszországban egy olyan erő, amely képes lenne megfelelő társadalmi ellenzék kiépítésére.
Róma szinte teljesen kihalt utcáin ezekben a napokban csak rendőrautók cirkálnak
Róma szinte teljesen kihalt utcáin ezekben a napokban csak rendőrautók cirkálnak. Venezia tartományban egy utcai tábla helyi dialektusban hirdeti: „Megölöm, most aztán esküszöm, tényleg megölöm ezt a nőt!” Ami persze nyilvánvalóan egy bezártságtól őrjöngő férfi feleségének szánt fenyegetőzése. A rosszízű tréfa heves tiltakozást keltett a Non una di Meno (Egy se) feminista mozgalom köreiben.
Ugyanakkor Torinóban három bíró talált magának időt rá, hogy két évi „speciális őrizetre” ítélje Eddi Marcuccit, egy fiatal nőt, aki Szíriába ment, hogy Rozsavában támogassa a kurd ellenállást az Iszlám Állam Szervezetének dzsihadistáival szemben... Ez az eljárás lehetővé teszi, hogy ellenőrzés alatt tartsák a „társadalmilag veszélyes” emberek tetteit és megnyilatkozásait akkor is, ha semmiféle bűnt nem követtek el.
(1) Április 9-i adatok szerint Olaszországban 139 e fertőzött és 17,5 e halott van.
