A ruszofóbia története

Kategória: 2020. április
Írta: Guy Laron
Találatok: 1648

Satirical map of Europe 1877Egy macchiavellisztikus autokrata, aki Moszkvából akarja aláásni a szabadságot és a demokráciát; sötét machinációkat folytató, mindenható biztonsági szolgálatok, amelyek befonják csápjaikkal az egész világot; egy barbár ázsiai ország, amely a nyugati civilizációt fenyegeti: az orosz hatalomnak e karikatúraszerű képei nem várták meg Vlagyimir Putyin érkezését a Kremlbe, már korábban is elárasztották a nyugati világot. Az első nyomok a XV. századra vezethetők vissza.

A XIX. században a dühödt oroszellenesség akkora méreteket öltött, hogy az intellektuális elit külön kifejezést talált ki rá: a „ruszofóbia” egyszerre jelöli azokat, akik irracionális félelmet táplálnak Oroszországgal szemben, valamint azokat, akik tudatosan túlozzák el a veszélyt, amellyel Oroszország fenyeget.

E pánikrohamok nem a semmiből keletkeztek. A ruszofóbia a XIX. században és a XX. század elején érte el csúcspontját, egy olyan korszakban, amikor növekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek, és ez maga után vonta a munkásmozgalom egyre fokozódó nyomását a helyzet javítására. Lehet, hogy a ruszofóbia csupán a vagyonos elit ravasz praktikája volt annak érdekében, hogy elkerülje a kínos témákat?

Ezekben az időkben az európai liberális elitrétegeket megszállottan kísérti Oroszország, különösen Nagy-Britanniában. 1817-ben, alig két évvel a napóleoni háborúk után, egy brit napilap, a Morning Chronicle azt bizonygatja, hogy „az oroszok legfőbb szándéka a területszerzés”, Sir Robert Wilson tábornok pedig újra felkapottá tesz egy áldokumentumot: „Nagy Péter testamentumát”.

Sir Robert Wilson először 1812-ben olvasta a dokumentumot, abban az évben, amikor Napóleon hadserege lerohanta Oroszországot, büntetésképpen, mert az felújította kereskedelmi kapcsolatait a legádázabb ellenségével, Nagy-Britanniával. A keletre rendelt Sir Wilson akkoriban összekötőként szolgált az orosz katonai parancsnokság mellett, hogy összehangolják erőfeszítéseiket a franciák ellen. A véletlenül kezébe került dokumentum egy Nagy Péternek (1672–1725) tulajdonított tervet tartalmazott, amelyet állítólag azért hagyott utódjaira, hogy ellássa őket tanácsaival az Orosz Birodalom terjeszkedési lehetőségeiről a Közel-Kelet és Kelet-Európa meghódítása révén. A „Tél tábornok” által legyőzött francia csapatok visszavonulóban hátra hagytak néhány példányt e „testamentumból”.

Sir Wilson ekkor még tökéletesen tisztában van vele, hogy hamisítvány került a kezébe, Franciaország által bevetett propagandaeszköz a Napóleon által elhatározott invázió legitimálására. Ez mégsem akadályozza meg abban, hogy öt évvel később magáévá tegye a benne szereplő állításokat. Egy 1817-ben kiadott könyvben megjövendöli, hogy Oroszország keményebb ellenség lesz, mint a legyőzött Franciaország. Ugyanakkor, mivel részt vett a háborúban, nagyon is tisztában van vele, milyen döntő szerep jutott az orosz szárazföldi hadseregnek a francia császár vereségében. Ám egyszer csak mindez távoli emlékké alakul át. Vajon mi magyarázza a hirtelen fordulatot?[i]

Nagy-Britannia három évszázadon keresztül baráti kapcsolatokat ápolt Oroszországgal. A hatalmas országban, amelynek erőforrásai kimeríthetetlennek tűnnek, a britek a XVI. század óta találnak elegendő kendert, kátrányt, lenvásznat és szerszámfát, minden alapvető nyersanyagot flottájuk fejlesztésére. A XVIII. században az orosz vasérc ugyancsak jelentős szerepet játszik az angol ipar kibontakozásában. És amikor a XIX. század elején a brit technológia elavulttá teszi az orosz fémgyártást, Moszkva átáll a masszív gabonaexportra. Így aztán az orosz gabonafélék szolgálnak eleségül Manchester és Liverpool éhező munkásainak. Cserében Oroszország hozzájuthat a brit technológiához.

A XIX. század fordulóján azonban Moszkva hátat fordít a szabadkereskedelmi politikának. I.Sándor (1801–1825) és I. Miklós (1825–1855) azzal veri a mellét, hogy a nemzeti ipart ösztönzi, amikor védővámrendszert vezet be, és így megakadályozza, hogy Nagy-Britannia elhelyezze termékeit az orosz piacon. Az ország bürokrata hivatalnokai is zaklatni kezdik az angol kereskedőket. Így aztán a két ország kereskedelmi mérlege egyre inkább elhajlik Oroszország javára.[ii]

Moszkva mindemellett nem elégszik meg azzal, hogy érvényre juttassa gazdasági érdekeit. A napóleoni háborúk óta a cári birodalom kelet és dél felé is terjeszkedik. Betörései az ottomán birodalomba 1853 és 1856 között háborúhoz vezetnek a francia–brit koalícióval a Krímben. Mi több, a kaukázusi és közép-ázsiai orosz hódítások után tartani lehet a brit birodalom koronaékszere, India lerohanásától is.

A Sir Wilson könyvének megjelenését követő évtizedekben Nagy Péter állítólagos „testamentuma”, amelyet még mindig Oroszország ellenséges szándékainak nyilvánvaló bizonyítékaként lobogtatnak, továbbra is viták tárgyát képezi Európában. Ebben az időszakban mindenki hiteles dokumentumnak tekinti, a magyar, lengyel és baltikumi nacionalistáktól – az orosz elnyomás áldozataitól kezdve – Marx és Engelsen keresztül (akik soha nem bocsátották meg I. Miklósnak a forradalomellenes beavatkozásait Lengyelországban és Magyarországon), egészen a brit konzervatívokig. Olyannyira, hogy 1876-ban egy brit diplomata fel is veti a témát II. Sándornak. „Minden, amit mondtak vagy leírtak Nagy Péter testamentumáról, illetve II. Katalin cárnő szándékairól, merő fantazmagória”[iii] – válaszolta kategorikusan a cár. Egészen 1859-ig kellett várni, hogy a tudósok is véleményt nyilvánítsanak, és 1879-ig, hogy közös megegyezésre jussanak a hamisításról. És mégis, még egy évszázad elteltével is akadtak, akik továbbra is erre a dokumentumra hivatkoztak, mint amely – akár egy új rosettai kő – segíthet megfejteni az orosz külpolitika lényegét.

Oroszország nyugtalanságot keltett képzelt lehetőségei miatt is. A britek ezen a téren is hajlamosak voltak felnagyítani a veszélyt. Az ottomán birodalom meghódítása vagy India lerohanása messze meghaladta volna Oroszország erejét. Az orosz hadsereg jelentős méretei ellenére sem volt hatékony, és képtelennek mutatkozott a modern kommunikációs és szállítási technológiák beépítésére, ahogy azt a Krímben 1856-ban, majd a japán fronton 1905-ben elszenvedett veresége is mutatja.

Önjelölt szakértők mégis igyekeznek pánikot kelteni. Amikor a brit kormány a ruszofóboknak nem tetsző külpolitikát folytat, habozás nélkül dühödt támadásba lendülnek. Az egyik ilyen szakértő azzal vádolja az egykori miniszterelnököt, Lord Palmerstont, aki pedig az Oroszországgal szembeni háborús politika képviselője, hogy „nemcsak becsapott áldozata Oroszországnak, hanem cinkosa is Anglia megsemmisítésének tervében.”[iv]

Pedig a politikai eliten belül nincs konszenzus a Moszkva jelentette fenyegetés valódi méreteit illetően. A brit államférfiak között mindkét tábornak vannak hívei. Míg a konzervatívok, mint Lord Palmerston vagy Benjamin Disraeli, a keményvonalas politikát védik, addig a liberálisok, mint William Gladstone és Richard Cobden, rugalmasabban viszonyulnak a helyzethez. Az eltérő álláspontok mögött valójában eltérő érdekek és politikai taktikák rajzolódnak ki. Az előbbiek a Londoni City pénzügyi világát képviselik, amely a Brit Birodalom elsőszámú befektetője. A liberálisok ezzel szemben az Oroszország felé irányuló exportban érdekelt ágazatok, nevezetesen az ipar szószólói.[v] Egy másik, nem kevésbé elterjedt magyarázat szerint a toryk abban reménykednek, hogy ha eléggé felszítják a ruszofóbia lángjait, el tudják fojtani a szavazati jog kiterjesztésére vonatkozó követeléseket. (1867-ig a népesség 10%-a volt választójogosult, akkor az arány 20%-ra emelkedett.) A liberálisoknak viszont semmi szükségük efféle ravasz furfangokra. Ők ugyanis jó szemmel nézik a választójog bővítésének gondolatát.

1907-ben Oroszország és Nagy-Britannia fegyverszünetet köt a napóleoni háborúk vége óta köztük feszülő látens konfliktust illetően. Az 1917-es Októberi Forradalom azonban új helyzetet teremt. A Szovjetunió rémálomként jelenik meg a brit konzervatívok szemében. Azon túl, hogy az első kommunista állam ellenségesen viseltetik a szabadkereskedelemmel szemben, úgy tekint a szakszervezetekre és az antikolonialista mozgalmakra, mint szövetségeseire, akik támogatni fogják, hogy kikerüljön diplomáciai elszigeteltségéből.

Az 1920-as években a brit konzervatívokat gyötri a félelem, hogy a kommunista felforgató tevékenység és propaganda alapjaiban rendíti meg a Birodalmat, különösen Kínában. Az angol ruszofóbia ezzel át is alakul kommunizmusfóbiává.[vi]

A konzervatívok nagy alakjait, mint Stanley Baldwint és Winston Churchillt, az is nyugtalanítja, hogy Nagy-Britannia történetében elsőízben a Munkáspárt kerül hatalomra. A Ramsay MacDonald által 1924 januárjában megalakított munkáspárti kormánynak tizenkét középosztályból származó tagja van, beleértve magát a miniszterelnököt is. Bármennyire rövidéletű is ez a kormány, azért sikerül kiterjesztenie a munkanélküli segélyt, és megszavaztatnia a Housing Act-ot, amely elsősorban a rászoruló dolgozókat segíti hozzá elérhető árú lakásokhoz. Folytatva a liberális Lloyd George 1916 és 1922 közötti nyitási politikáját, McDonald igyekszik ösztönözni az exportot a Szovjetunió felé, amely nagy vonzerőt jelent a brit ipari gépgyártás számára. A toryk elszántan ellenzik a tervet, és egyfolytában azzal vádolják az 1924-es munkáspárti kormányt, hogy összejátszik Moszkvával.

Közvetlenül az 1924. novemberi választások előtt egy újabb hamis dokumentum kerül elő, ezúttal a konzervatív brit napilap, a Daily Mail hasábjain: egy levél Grigorij Zinovjevtől, aki akkoriban a világ kommunistáit Moszkva vezetésével tömörítő Komintern, más néven Harmadik Internacionálé élén állt. A levél tartalma látszólag azt bizonyítja, hogy a Szovjetunió megpróbálja a Munkáspárt javára befolyásolni a választásokat. Később bebizonyosodott, hogy a Konzervatív Párt a bomba erejével ható dokumentumhoz a brit hírszerzésen (MI6) keresztül jutott hozzá, ami nem túl meglepő annak ismeretében, hogy a titkosszolgálat és a konzervatív politikusok vezetői ugyanazokon az elit egyetemeken végeztek, és ugyanazokba a társaságokba járnak. E látványos „felfedezés” után, amelynek nehéz felmérni a hatását, a Konzervatív Párt megnyeri az 1924-es választásokat[vii].

Ám ez csak a kezdet. A feszült társadalmi hangulat 1926-ban általános sztrájkhoz vezet. A konzervatív kormány azt állítja, kezében vannak a bizonyítékok, hogy a Szovjetunió gerjesztette a szociális megmozdulásokat, holott azok a szénipar összeomlása miatt robbantak ki. 1927-ben a belügyeibe való beavatkozásra hivatkozva London megszakítja diplomáciai kapcsolatait Moszkvával. Az 1930-as évek második felében a brit konzervatívok továbbra is makacsul a Szovjetuniót tekintik Nagy-Britannia első számú ellenségének, a fasiszta Olaszország és a náci Németország erősödése dacára. Antifasiszta szövetség elképzelhetetlennek tűnik tehát a Szovjetunióval.[viii] Egy jól ismert konzervatív képviselő, Leo Amery 1936-ban tett javaslata szerint „hagyni kell, hogy a három veszélyforrás, Németország, Oroszország és Japán kölcsönösen semlegesítse egymást.” Ezt a stratégiát néhány hónappal később a miniszterelnök, Stanley Baldwin is magáévá teszi: „ha ki kell törnie a háborúnak, jobb szeretném, ha a bolsik és a nácik között zajlana.”[ix]

Közben Oroszországtól függetlenül bizonyos jelenségek, így a szabadkereskedelem megkérdőjelezése, illetve a munkáspártok és az antikolonialista mozgalmak megerősödése reális veszélyt jelentettek a politikai elitre. A kísértés, hogy egy ún. ötödik hadoszlop akcióit vádolják, több előnnyel is kecsegtetett, de bénítóan hatott egy olyan nemzetközi koalíció létrehozására, amely képes lehet megfékezni a nácizmus felemelkedését.

Anélkül, hogy összetévesztenénk a régmúlt idők ruszofóbiájával, az Oroszországgal szembeni bizalmatlanság erősödése emlékeztet bizonyos epizódokra a múltból. A jövő generációk történészei vajon fel fogják-e állítani a párhuzamot a Zinovjev-levél és a Steele-dosszié között (a brit titkosszolgálat volt ügynökéről elnevezett jegyzőkönyv, amely elsőként vetette fel az összejátszás gondolatát Donald Trump és Oroszország között)? Felteszik-e maguknak a kérdést, hogy egy olyan ország, amelynek éves termelése Spanyolország szintjén van, jelenthet-e ekkora fenyegetést a világrend számára? Sajnálni fogják-e, hogy az instabil nemzetközi helyzet és a nukleáris fegyverkezési verseny idején nem lett felajánlva konstruktív szövetség Vlagyimir Putyin Oroszországának? Észreveszik-e az összefüggést társadalmunk kiáltó egyenlőtlenségei és a ruszofóbia feléledése között? Korai még, hogy választ adjunk ezekre a kérdésekre, de a történelem arra tanít, hogy az oroszellenes érzések ritkán vezettek bölcs politikai döntésekhez.

 

A szerző a jeruzsálemi Héber Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékének professzora

Fordította: Margittai Ágnes

 

[i] Vö. Albert Resis: Russophobia and the “Testament” of Peter the Great, 1812–1980 [A Ruszofóbia és Nagy Péter „testamentuma”, 1812–1980], Slavic Review, 44. kötet, n° 4, 1985 tele és John Howes Gleason: The Genesis of Russophobia in Great Britain [A ruszofóbia eredete Nagy-Britanniában], Harvard University Press, Cambridge, 1950.

[ii] Vö. Boris Kagarlitsky: Empire of the Periphery: Russia and the World System [A periféria birodalma: Oroszország és a világrendszer] London: Pluto Press, 2008, 81–82, 127–131. oldal és Margaret Miller: The Economic Development of Russia, 1905–1914 [Oroszország gazdasági fejlődése, 1905–1914], Frank Cass, London, 1969.

[iii] L. Albert Resis, uo.

[iv] C. W. Crawley: Anglo–Russian Relations 1815–40 [Az angol–orosz kapcsolatok 1815–40], The Cambridge Historical Journal, 3. kötet, n° 1, 1929.

[v] Vö. Kevin Narizny: The Political Economy of Grand Strategy [A nagy stratégia politikai gazdaságtana], Cornell University Press, 2007.

[vi] L. Paul Hanebrink: Quand la haine du communisme alimentait l’antisémitisme [Amikor a kommunistagyűlölet táplálta az antiszemitizmust], Le Monde diplomatique, 2019. december

[vii] Richard Norton-Taylor: Zinoviev Letter Was a Dirty Trick by MI6 [A Zinovjev-levél az MI6 piszkos trükkje volt], The Guardian, London, 1999. február 4.

[viii] L. Gabriel Gorodetsy: Un autre récit des Accords de Munich [A Müncheni egyezmény más olvasata], Le Monde diplomatique, 2018. október, a magyardiplóban 2019 januárban jelent meg: http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2623

[ix] L. Anne Perkins: Baldwin, Haus Publishing, London, 2006.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések