A geofizikusok jól tudják, hogy az utórengések sokkal több kárt okoznak, mint maguk a földrengések. Földrengés rázta meg a régiót, de az utórengések dönthetik le a meggyengült talajon álló épületeket.
A 2011–2012-es arab tavasz olyan politikai földrengést jelentett, amely mély repedéseket idézett elő az arab világ autoriter hatalmainak szerkezetében, jelezve a félelem markából kiszabadult népmozgalmak hatalmát. 2019-ben tanúi lehettünk egy erőteljes utórengésnek, a nyugtalanság e második hulláma megrázta a kormányokat és újra felkavarta a régiót. Más utórengésekhez hasonlóan, az Algériában, Szudánban, Egyiptomban, Jordániában, Irakban és Libanonban a közelmúltban lejátszódott vagy jelenleg zajló tiltakozások erejüknél fogva hatással lesznek nemcsak a helyi hatalmakra, de a régión túli geopolitikai helyzetre is.
A jelenlegi nyugtalanság az arab tavasz logikus megerősítése. A legfrissebb bizonyíték arra, hogy a régió társadalmai megtagadják a kapitulációt, nem nyugszanak bele a gazdaságilag és politikailag is igazságtalan rendszerek fennmaradásába. Természetesen azt is mutatják, hogy ellenfelük, az autoriter hatalmat gyakorló elit, szintén elkötelezett a hatalom megtartására és arra, hogy a túlélése érdekében alkalmazkodjon az egyes követelésekhez. E történelmi folyamat közepette kristályosodnak ki a változás régi és új erői.
Állandó marginalizáció
Az arab világban a strukturális tendenciák változatlanok maradtak a 2011-es és 2012-es felkelések óta, és ez táplálja a mai utórengéseket. Az első a régió fiatalsága. A legtöbb arab társadalom rendkívül fiatal. Az arab világ egyharmada 15 éves kor alatti, másik harmada 15 és 29 év között van. A medián életkor 24 év, a világon a második legalacsonyabb, csak a Szaharától délre eső Afrikában alacsonyabb. Ugyanakkor sokan a fiatalok közül jól képzettek, legalábbis az írástudás, az iskolai végzettség és a munkakeresés szempontjából. Az elmúlt évtizedben az arab világban alakult ki a legnagyobb létszámú és legképzettebb ifjúsági generáció. E generációra komoly hatást gyakorol, hogy mélyen belemerül a közösségi média világába és az online technológiákba.
A második strukturális változatlanság követi az elsőt: ezek a fiatal társadalmak még mindig csüggesztő gazdasági és politikai akadályokkal néznek szembe. Gazdasági szempontból a fejlődés továbbra is haldoklik. Az Öböl leggazdagabb fejedelemségeit leszámítva a legtöbb arab országban az arab tavasz óta erősödik az általános munkanélküliség és fokozódik a szegénység. Az arab fiatalok jelenlegi munkanélküliségi rátája a Világbank szerint 27 százalék (1) – ez a legmagasabb regionális mutató a világon. Sőt, az arab országokból való kivándorlás iránti vágy, elsősorban gazdasági okokból, történelmileg magas szintre emelkedett. Az Arab Barométer (2) legfrissebb, 2018. évi jelentése szerint Szudán, Jordánia, Marokkó, Irak, Tunézia és Algéria lakosainak egyharmada azt mondja, hogy az összes arab országot el akarják hagyni. Az ilyen vágyak leginkább a fiatalok körében jellemzőek; például meghökkentő, hogy a 18–29 éves marokkóiak 70%-a el akarna távozni. A távozni kívánó fiataloknak okuk van panaszkodni anyagi helyzetükkel kapcsolatban, mert a legtöbb arab kormány cinikusan alig tesz valamit az értékes emberi tőke kiáramlásának megállítására, sőt örül, hogy megszabadul a potenciális tiltakozóktól.
Harmadikként kell megemlítenünk a mozdulatlan kormányzási gyakorlatot. Tunézián kívül egyik országban sincsenek demokratikus intézmények, ami a tömegek mély marginalizálódásához vezetett. Sok polgár úgy érzi, hogy a korrupció egy kiirthatatlan népbetegség, így ahhoz, hogy a vezetőiktől különféle lehetőségekhez és szolgáltatásokhoz jussanak hozzá, azt nem a jól végzett munkájukkal kell kiérdemelniük, hanem bizalmas kapcsolatok hálózatába kell bejutniuk. Ugyanakkor sok kormány, így például a libanoni, képtelen kordában tartani a költségvetését, az elszabadult államadósságát és az adóügyi vészhelyzetetet. Az arab tavasz az autoriter társadalmi szerződés kritikáját képviselte, amelyben a nyugalomra vágyó uralkodók már nem tudták biztosítani a polgáraik által igényelt munkahelyeket és támogatásokat. Egy évtizeddel később ez a társadalmi szerződés továbbra is változatlan.
Új aktivista trendek
Az arab tavasz utórengése új forradalmi erőket és nyomást hozott a régió frontvonalába. Ez nem egyszerű, hétköznapi változás, hanem drámai fejlődés eredménye, amelyben a politikai harc bár látványos, de kimenetele bizonytalan. A 2011 és 2012 között átélt eseményekből mind a rezsimek, mind pedig az ellenzékük levonta a kritikai tanulságokat, és elmondhatjuk, hogy a tanulás a barikád mindkét oldalán lezajlott. Az aktivisták oldalán számos új trend jellemzi az elmúlt évben kibontakozó és sok vitára okot adó helyzetet.
Először is, a népmozgalmak megértették, hogy egyetlen vezető bukása önmagában nem garantálja a rendszerváltozást, különösen akkor, ha a játékszabályok változatlanok, és a katonai és biztonsági intézmények továbbra is a hatalom kezében maradnak. Nem téveszti meg őket a sietve megszervezett választások ígérte sem. Például az algériai és a szudáni aktivisták tudatosan el akarják kerülni a 2011-es egyiptomi forradalom hibáit, (3) ami azt jelenti, hogy követeléseik magukban foglalják az autoriter uralom teljes mögöttes rendszerének a felszámolását. E rendszerek azonban különböző okokból mélyen begyökeresedtek. Libanonban például az elit egy öröklődő hálózat, amely beépült magába az államrendszerbe, és bár alulról szinte láthatatlan, valójában átjárhatatlan. A legismertebb ellenzéki frakció a Hezbollah, amely mint viszonylag új szereplő paradox módon ellenzi az egész rendszert, ám a libanoni nemzet megóvása nevében védi is azt. Más libanoni szereplőkkel ellentétben, napirendjét a regionális kérdések is ugyanúgy alakítják, mint a belföld problémái.
Másodszor, az arab tüntetők egy csoportja kritikusabb tudással rendelkezik a hatalomról, de a felszabadítás technológiai korlátairól is. Korábban az aktivisták a közösségi hálózataikat az állami elnyomás és a cenzúra megkerülésére alkalmazták. Mostanra sokan arra használják az online tereket, hogy kifejezzék elköteleződésüket, és bár csak virtuálisan, de állandóan és szívósan támadják az államot, vad heves kritikát, művészetet és humort alkalmazva a politikusok és a kormányzati intézmények ellen. A politikai berendezkedés legitimitása állandó támadás alatt áll. Noha az online kampányok leginkább türelmetlen környezetben, például Libanonban és Egyiptomban kapnak jelentős szerepet, azokban az országokban is megjelennek, amelyeket a Nyugat nyugodtabbnak tekint, például Marokkóban és Jordániában. A közösségi média tehát az ábrándozás egy formájából az állammal-társadalommal szembeni ellenállás állandó élvonalává vált.
Harmadszor, az aktivisták távolabb kerültek a nagy ideológiáktól. Az arab tavaszt a nagy „izmusokból” – mint a pán-arabizmus, az iszlamizmus, a szocializmus és a nacionalizmus – való kiábrándulás jellemezte. A tömegmozgalmak hozzászoktak az utópikus ígéretekhez, és érzéketlenek velük szemben, ehelyett inkább napi küzdelmet folytatnak azért, hogy államaik demokratikusabbá váljanak. Az utórengés mostani tiltakozó hulláma pedig ezen is túllépett, és véget vetett a demokrácia iránti idealizált vágyálmoknak. Az ellenzéki erők most azt követelik, hogy bontsák le a régi gazdaságpolitika teljes struktúráját, amely az egyenlőtlenségeket és az igazságtalanságokat okozza. Ennél pontosabban nem fogalmazzák meg elképzeléseiket, bár az általuk képviselt egyenjogúság elve egy kifejezetten demokratikus berendezkedés elvárására utal. A nők ma is központi szerepet játszanak az új mozgalmakban. A régi rend elleni radikális kritika célba veszi a patriarchátust is, és a női hangok szerepe egyre nagyobb lesz.
A barikád másik oldala
Ahogy az aktivisták az arab tavasz óta komoly tapasztalatokat szereztek, úgy a tekintélyelvű rezsimek is felismertek egy új valóságot, és rádöbbentek saját tűrőképességük korlátaira és az erőszak alkalmazásának szerepére. A még mindig hatalmon lévő uralkodó klikkek megértették, hogy a politikai játék a legmagasabb tétekért folyik. A tunéziai Ben Alitól a jemeni Szalehig a megdöntött diktátorok szégyenletes sorsa azt az üzenetet küldte, hogy még a demokratikus kompromisszumban való megmártózás is veszélyes lehet. Amikor a népmozgalmak hátukat a közmondásos falnak vetik, akkor a kormányok nyertes stratégiája már nem az elégedetlenség kifejezésének az eltűrése abban a reményben, hogy a jóakarat kimutatásával időt nyerhetnek. Az ésszerű válasz inkább az, hogy fokozzák a szüntelen elnyomást.
Az, hogy az elnyomás még makacsabbá és gonoszabbá válik, az arab tavasz szerencsétlen mellékterméke. Ha nem képesek vagy nem hajlandók végrehajtani a békés reformokat, az autoriter rezsimek elkerülhetetlenül még erőszakosabb lépésekhez nyúlnak. A múlttal ellentétben az állami elnyomás új formái már egyáltalán nem finomkodnak, hanem sor kerül a durvább eszközök bevetésésre is a társadalommal szemben. A rezsimek nemcsak otthon brutalizáljak ellenzéküket, a legkülönfélébb törvényekre és szigorúbb rendszabályokra hivatkozva, sőt néha militáns kiszervezett bűnözőket is felhasználva, de ezt külföldön is megteszik. A száműzött szaúdi disszidensek sorsa archetipikus példája annak, hogy milyen fenyegetéseket vetnek be, milyen durva eszközökhöz nyúlhatnak a kormányok.
A nemzetközi közösség esetenként megbüntetheti az emberi jogok megsértését, ám a külföldi hatalmak többségükban csendes elégedettséggel veszik tudomásul, ahogy az arab államok demokratikus ellenzéküket kezelik. Az egyiptomi Sziszi-rezsim továbbra is a Nyugat értékes szövetségese annak ellenére, hogy megdöntött egy megválasztott kormányt, megölt több száz tüntetőt 2013-ban Kairóban, de Mohamed Morszi volt elnök gyanús elhalálozása a tárgyalás alatt 2019-ben sem ingatta meg a jó kapcsolatokat. (4) A rezsim gyors brutalizálódása a legutóbbi szeptemberi tiltakozások idején ugyancsak nem keltette fel a külső megfigyelők érdeklődését. Dzsamal Khashoggi meggyilkolása ellenére – hazájának isztambuli konzuli épületében 2018. október 2-án – a szaúdi kapcsolatok a világgal zavartalanok. (5) Szíriában a véres polgárháború ellenére Al Asszad továbbra is a helyén maradt. 2011 januárjában, amikor Michèle Alliot-Marie francia külügyminiszter a támogatásáról biztosította Ben Ali tunéziai rendszerét, mindenki felháborodott. Ezzel szemben, amikor Franciaország támogatja az ENSZ mediátori misszióját Líbiában, és közben felfegyverzi Khalifa Haftar marsall csapatait, a dolog szinte észrevétlenül marad. A büntetlenség érzése tehát mindenütt védi a diktátorokat. A nyugati hatalmak továbbra is cinkosok a brutalitásban.
A szudáni egy különleges helyzet, mivel amennyiben a társadalom erős mozgosítása továbbra is fennmarad, ez lehetőséget nyújt arra, hogy békés tárgyalások útján jussanak el egy demokratikus állam berendezkedéséhez. Olyan esetben, mint Szudán, a békés alkuk és a demokráciához vezető utak továbbra is nyitottak. A társadalmi mozgósítás, a harcos közvélemény erősítést nyújt az ellenzék vezetőinek, miközben a hatalmon lévő vezetőknek nincs nemzetközi támogatottságuk. Ez azonban kivételes eset. Ami a szudáni helyzetet megkülönbözteti, az a civil társadalom ereje, a szövetségek szakszerű vezetése és az aktivisták hajlandósága a katonai vezetés bevonására a formális politikai tárgyalásokba. Ezek a hagyományok évtizedek alatt erősödtek meg, és ez a magyarázata annak, hogy a mai szudáni erők miért esélyesek komoly politikai szerepvállalásra.
Valószínűbb, hogy az általános tendencia Algériára, Irakra és Libanonra emlékeztet, ahol a népmozgalmakat a takarodjatok jelszó jellemzi, amely azt a vágyat fejezi ki, hogy a teljes politikai elitet eltávolítsák kiváltságos pozíciójából, és megdöntsék a fennálló rezsimet. Ezt az igényt azonban nem kíséri olyan politikai szerepvállalás, amely lehetővé tenné számukra a rendszer átalakítását. Ehelyett az aktivisták továbbra is kiszorulnak a politikai színtérről, attól tartva, hogy az együttműködés bélyegét sütik rájuk, ha bármilyen kapcsolatba lépnek a kormányzóelittel. Elkötelezettek a horizontális stratégia mellett, amely lemond a vezetésről és a hierarchiáról egy vezető nélküli mozgalom érdekében. Ez kezdetben hatékony eszköz volt, most azonban már korlátozza a lehetőségek megvalósulását. Ráadásul az ilyen erőknek nem mindig van gazdasági hátterük. A szudáni eset egyedülálló volt, mivel egy pénzügyileg sebezhető katonai vezetés került szembe a különböző gazdasági-társadalmi osztályok kollektív ellenállásával. Algéria és Irak rendszere ezzel szemben a gáz és az olaj árától függ, amelynek a kitermelése szociológiai és földrajzi szempontból is a periférián történik, enklávékban működő iparban. Ezért az aktivisták nincsenek hatással a rendszer gazdasági alapjaira, nem tudnak hatást gyakorolni sztrájkok és zavargások szervezésével.
Ez a fajta takarodjatok-hozzáállás megoldhatatlan patthelyzetet hozott létre. Az uralkodó elit már nem fényezi magát, a homlokzatára már nincs felírva a felvilágosult kormányzás és a nemzeti rend, hogy igazolja politikáját: az ellenzéket egyszerűen elnyomják. Ezzel szemben a forradalmárok még apolitikusabbak lettek, mint korábban, és kiútkereső stratégia nélkül mozognak. Közben persze a történelem a forradalmárok oldalán marad, és a császár meztelen. A vég egyformán kegyetlen lehet mind a két fél számára. Algériában például, miközben továbbra is erőteljes a mozgósítás, úgy tűnik, hogy mind az állam, mind a társadalom párhuzamos ösvényeken halad előre egy gyorsuló versenyben – amelynek a végén kőfal van. Megismétlődhet a már sokszor lejátszott meccs: miközben a tiltakozók célzott stratégia nélkül mozgósítanak, a katonaság átveszi és közben eltünteti a népi tiltakozás forradalmi igényeit.
Vallási fundamentalizmus és geopolitika
Az elit és az aktivisták által is elsajátított tapasztalatokon túl a régió vallási és geopolitikai helyzete is másképp fest, mint az arab tavasz idején. A kirobbant hazai állami-társadalmi küzdelmek nem egy – Öböl menti monarchiák típusú – arab világban zajlanak, amelyet kőkemény fundamentalizmus jellemez, ezért a harc lényege az összeütközés a szunnita ellenforradalmi blokk és az iráni tengely között. Ez a dinamika most változik, és egyre szétaprózottabbá válik, amint új és új szereplők lépnek a képbe.
Az arab tavasz lendületének megtörése érdekében a szaúdi–emirátusi vezetés alatt álló ellenforradalmi blokk felnagyított különböző szektás konfliktusokat, és megpróbálta széttördelni a társadalmakat, hogy minden demokratikus ellenzéket összekapcsoljanak, és megvádolhassanak azzal, hogy az ősi ellenségként ábrázolt Irán és csatlósai befolyása alatt lázadnak. Szemben velük az iráni vezetésű ellenállási tengely, amely összeköti Teheránt a hútikkal, a Hezbollahhal, Asszaddal és az iraki milíciákkal, szintén ezt a dinamikát táplálta, ami megfelelt saját érdekeiknek. A szaúdi–emirátusi kapcsolat a szunnita sovinizmust testesítette meg, és ezzel leegyszerűsített, kényelmes közös nevezőt jelentett az egyébként különböző nemzeti konfliktusokban, és igazolta a síita blokkhoz igazodó szereplők támogatását.
Most azonban ez a regionális stratégia megtört, a vallási narratíva még Iránban is elhalványult az ifjú aktivisták körében. Libanonban és Irakban a takarodjatok-követelés nem kíméli egyik vallásos elitet sem. Sokan kifejezetten elutasítják azt a szektás világnézetet, amelyet a regionális ellenfelek mindkét oldala életben próbál tartani. Libanonban és Irakban a szektás szereplők által bevezetett vallási viták szélsőséges formái is jelen vannak, ám a néplázadás elutasította az ilyen nyelvet az összes uralkodó elit ellen irányuló takarodjatok-diskurzus kedvéért. A tiltakozók soraiban mind a szunniták, mind a sííták ott vannak, és Irakban megtámadták még az iráni diplomáciai épületeket is. (6) Jemenben pedig világossá vált, hogy a hútik a kormányzás és a rend alapvető funkcióinak fenntartásáért küzdenek, és ez összezavarta az iráni tengely által vetített képet. Ez viszont az iráni oldal újabb gyengeségét mutatja meg. A 2019-es felkelések előtt a térségben az iráni befolyást kívülről „erősnek”, de belsőleg „gyengének” lehetett mondani, tekintettel Irán hazai problémáira, amelyekkel a teokratikus rezsimnek kell szembenéznie az ellenálló társadalom részéről. Most, hogy megtört regionális stratégiája, Irán jövőképe belülről és kívülről is gyengének tűnik.
De a szaúdi–emirátusi blokk ellenforradalmi kampánya is kudarcot vallott. Ahogyan Egyiptom példája bizonyítja, a biankó csekkek – egy kedvelt politikai csoportnak és egy kiválasztott vezetőnek – sem garantálják, hogy a kliens állam stabil marad. Az Öböl által nyújtott támogatás nem tette lehetővé a Sziszi-rezsimnek, hogy létrehozzon egy új típusú dinamikus rendszert, amely a gyors gazdasági fejlődést és politikai stabilitást az autoriter vezetéssel ötvözné. Épp fordítva, Egyiptom antimodellé vált, amelyet egyetlen más arab ország sem kíván követni. A katonai vezetésből gyarmatosító erő lett, amely a gazdaság minden ágazatát elfoglalja, és az egyiptomi történelemben példátlan mértékben személyre szabott.
A szunnita ellenforradalmi koalíció más kérdésekben is csak bukdácsol, és ki van téve a szaúdi rezsim túlzásainak. Például az az apátia, amelyet nemcsak a Palesztin Hatóság, hanem más arab kormányok is mutattak „az évszázad alkujával” kapcsolatban (7) , megmutatta a szaúdi befolyás korlátait annak ellenére, hogy Muhammad bin Szalman koronaherceg komoly energiát fektetett az elvetélt gondolatba. Ráadásul a jemeni háború elhúzódása elképesztő humanitárius katasztrófát okozott, és nem hozott stratégiai győzelmet. Felfedte viszont a királyság katonai gyengeségét, alkalmatlanságát külföldi bevetésekre. Végül belföldön az a szaúdi szándék, hogy gazdasága elszakadjon a szénhidrogénektől, gyakorlatilag minden fő cél tekintetében többszöri késleltetéshez vagy a célok felhígításához vezetett. Az Aramco bevezetése a rijadi tőzsdére decemberben és a nyilvános ajánlat a részvényei megvásárlására nem váltotta ki a külföldi befektetők érdeklődését. Sokkal inkább hasonlatossá vált a 2017-es Ritz Carlton-ügyre, amikoris a luxushotelben foglyul ejtett gazdag rokonság politikai nyomásra komoly összegeket fizetett be az Államkincstárba. Az Aramco esetében ehhez hasonlóan sok szaúdi befektető arra kényszerült, hogy részvényeket vásároljon saját vagyonát feláldozva. (8) Az eredmény tehát nem a privatizáció és a diverzifikáció lett, hanem az állam gazdasági jelenlétének alig álcázott elmélyítése. Végülis a stratégia egy kissé eltérő névvel illetett bevételnövelési folyamattá vált, amelynek célja a költségvetési hiány megszüntetése volt.
Ráadásul tovább csökkent az Egyesült Államok hegemóniája is, mivel az arab világ már nem illeszkedik Washington nagyhatalmi stratégiájába olyan mértékben, mint valaha. Az amerikai gazdaság, sőt akár a globális piacok is az alternatív szállítóknak köszönhetően meg tudják oldani a közel-keleti olajtermelés bármilyen megszakítását. Ezenkívül a térség legveszélyesebb fegyveres fenyegetései – nevezetesen az Iszlám Állam és Irán – sem tekinthetők olyan egzisztenciális fenyegetéseknek, mint egykor az Al-Kaida volt, mert soha nem is akarták vagy nem voltak képesek megtámadni az Egyesült Államok területét. Az amerikai közvéleménynek elege van az ismétlődő közel-keleti konfliktusokból, így nincs többé étvágya a közel-keleti beavatkozásra, kivéve egyetlen forgatókönyvet: ha Irán megtámadná Izraelt.
A Trump-kormányzat minden jel szerint feladta az Öböl menti országokat védelmező szerepét Irán ellen. Kászem Szolejmáni parancsnok meggyilkolása januárban inkább Washington határozottságát és elszántságát volt hivatva bemutatni az iraki zavargásokkal szemben, amelyek már veszélyeztették az amerikai nagykövetséget Bagdadban. Egészen idáig az USA visszautasította a háború megindítását Irán ellen a tavaly nyár óta folytatott ismételt provokációk ellenére. Az iráni erők tartályhajókat támadtak meg, lelőttek egy amerikai drónt, és részt vettek a szaúdi olajfinomítók elleni támadásban. Ez utóbbi esemény fontos ébresztő volt minden regionális szereplő számára. A második példa az amerikai passzivitásra az volt, amikor lemondtak kurd szövetségesükről az észak-szíriai török agresszió alkalmával. Mindez a régió startégiai átrendeződésének a tünete, és azt mutatja, hogy az aszimmetria költségei magasabbak mint gondolnánk.
Az Egyesült Államok belépett külpolitikájának jacksoni szakaszába, amikor a külföldi beavatkozások csak a belbiztonság védelmét szolgálják anélkül, hogy bármiféle hosszú távú elköteleződést vállalnának. Az amerikai hegemónia leáldozása Szaúd-Arábiát és Iránt is arra késztette, hogy átértékeljék helyzetüket. Szaúd-Arábia felismerte, hogy az amerikai támogatás már nem feltétel nélküli. Irán hasonlóképpen tudomásul vette saját regionális befolyásának korlátait, mivel a szaúdi olajfinomítók támadása alig befolyásolta a globális energiaárakat. Mindkettő fokozatosan megérti, hogy az örökös katasztrófapolitika fenntarthatatlan. Izrael biztonságának kérdése körül azonban továbbra is lehetséges a konfliktusok véletlenszerű láncreakciója.
Új regionális rend
A Közel-Keletet a 2010-es években meghatározó regionális rend jelenleg új logikát követ. Szaúd-Arábia most visszatáncol a Katar ellen 2017-ben bejelentett embargótól, amely nemzedékek óta a legnagyobb külpolitikai tévedése volt. Az Egyesült Arab Emírségek Jemenben megkezdte katonai kötelezettségvállalásainak visszavonását. Mindkettő nyitottabb Irán felé abban a reményben, hogy ez közvetlenül csökkenti a régiós feszültségeket. Ami nem változott, az az egyre erősödő kapcsolat Izraellel, elsősorban biztonsági okokból. Különösen vágyakoznak az izraeli technológiára, ideértve a megfigyelőrendszereket és a szoftvereket. Izrael katonai képessége, hogy megtámadja a Hezbollah-t Libanonban, Irakban vagy akár Iránban is, erősen befolyásolja ezt az érdekházasságot.
A szaudi–iráni rivalizálás okozta katasztrófapolitika fenntarthatatlansága és az Arab-öbölben zajló látens konfliktus irracionalitása a geopolitikai viták helyét egy új területre – a Földközi-tenger keleti peremére tolta át. Itt két új szövetség alakult ki. Az egyik oldalon Egyiptom, Izrael, Ciprus és Görögország áll, amelyeknek közös érdekük a tengeri földgázkészletek kiaknázása. Tengeri jelenlétük és katonai együttműködésük egyre szorosabbá válik. Ezzel a blokkal áll szemben Törökország, a Tripoliban berendezkedett líbiai kormány és Katar. Líbia az a terület, ahol még lejátszható az erőszak egy véres, de jól zárt környezetben. Az országban sokszereplős polgárháború dúl, több anarchiába süppedt régióval, külföldi zsoldosokkal és drónokkal, ahol a különböző külföldi hatalmak nyíltan egyik vagy másik fél oldalán avatkoznak be. Líbia sok szempontból a legnagyobb áldozata a régiós erőviszonyok átalakulásának.
E változások közepette az orosz tényező fontos, de sajátos. Oroszország jelen van Szíriában, és aktív Líbiában, ellenforradalmi lendületből lép fel, de nem követ globális stratégiai megfontolásokat. Az adott helyzetben egyes tekintélyelvű rendszerek megfelelnek az érdekeinek. Eszköze a kis költségű, de rendkívül hatékony katonai beavatkozás, amelyhez elegendőek a kis katonai bázisok is, és gyakran alkalmaz magánpartnereket. Saját Wagner-csoportja sikeres ott, ahol az amerikai Blackwater-cég kudarcot vallott, tevékenysége Szíriától a Közép-afrikai Köztársaságig terjed. A közel-keleti orosz elképzelés tehát inkább taktikai, mint stratégiai. Moszkvának nincs hosszú távú terve a terület regionális rendjéről, megragadja az adódó alkalmakat, hogy kevés befektetéssel jusson geopolitikai előnyökhöz.
Nincs monarchikus megoldás
Szudán kivételével a tiltakozó mozgalmak mindenütt zsákutcába jutottak. Ez felveti a közismert kérdést: nem a monarchiák kínálják-e a legjobb receptet a politikai stabilitás számára? A kérdés eredetileg az arab tavasz alatt vetődött fel, Ben Ali tunéziai elnök és egyiptomi sosrstársa, Hoszni Mubarak 2011-es bukása után. A monarchia előnye két elvre épült. Először is, az uralkodóknak mély kulturális és társadalmi gyökereik vannak saját nemzeti társadalmaikban, ezért nagyobb legitimitást élveznek. Másodszor, politikai intézményekként tanulékonyak és rugalmasak. A hivatalos politika fölött állva, közvetíthetnek a konfliktusokban, és vezetést tudnak biztosítani válságok idején.
Erre a finom egyensúlyra példa Jordánia és Marokkó, két nem Öböl menti monarchia, amelyekben parlamenti választásokat tartanak, és ezzel eltérnek az Öböl-emirátusoktól és -királyságoktól. A királyi hatalom aktív politikai szerepet visz, emellett vannak politikai pártok, sőt magukat ellenzékinek tartó pártok is, de – és ez a lényegük – a monarchiát nem kérdőjelezik meg. Jelenleg az ellenzék mind a két monarchiát erősen támadja, és se Rabat, se Amman nem képes megfelelő és rugalmas válaszokat adni, amelyek lecsillapították volna a krízist, például úgy, mint korábban, az ellenzék egy részének beemelésével a hatalomba. Szemben a hatalommal, az aktivisták saját kárukon tanulták meg, hogy van egy üvegplafon a tiltakozásban – nevezetesen, hogy nyíltan nem kérdőjelezhetik meg a monarchia létezését. Amíg ezt a felső határt tiszteletben tartják, a monarchiák alkalmazkodni tudnak egy adott válsághoz, később pedig visszatérhetnek a régi konzervatív módszereikhez. Hogy egy gazdasági metaforát használjunk, egy olyan termék, amelynek monopóliuma van egy adott piacon, megengedheti magának, hogy soha ne változzon. Ha azonban egy konkurens termék lép be a piacra, meg kell változnia ahhoz, hogy fennmaradjon. A mostani tiltakozó mozgalmak ebben az értelemben hoztak radikálisan újat, hiszen megkérdőjelezték és ezzel deszakralizálták magának a monarchiának a létezését. Végülis megjelent az igény a köztársaságra. Amint a status quo a tiltakozó mozgalmak és a hatalom között tarthatatlanná válik, a monarchiáknak megmaradt legitimitásuk és politikai eszközeik felhasználásával ki kell zárniuk a köztársasági alternatívát.
Mindezek a szeizmikus hatalmi eltolódások nagy hatással vannak az arab világban zajló állami-társadalmi konfliktusokra. Az amerikai visszavonulás, az ellenforradalmi front kudarca és a takarodjatok megszállottsága mind felerősíti az arab tavasz jelenlegi utórengéseit. Ez nem feltétlenül a népmozgalmak győzelmét jelenti, inkább azt, hogy a múlt tapasztalataival felvértezett mai aktivisták és a megtámadott autokráciák által bevezett szigorúbb elnyomás együttesen veszélyesebb konfliktusokat eredményeznek.
Hicham Alaoui, a Harvard Egyetem (USA) kutatója, a Journal d’un prince banni. Demain, le Maroc [Egy száműzött herceg naplója. Marokkó holnap], Grasset, Párizs, 2014. könyv szerzője.
