A szerb nacionalista héják iskolájában nevelkedett Aleksandar Vučić vaskézzel kormányozza Szerbiát. Az európai vezetők előzékenyen viselkednek vele, ami jól jellemzi azt a rést, amely az Európai Unió elvei és gyakorlata között tátong; teszik ezt azzal a feltétellel, hogy a közép-európai országok kormányai tiszteletben tartsák a neoliberalizmus előírásait és a kontinensen uralkodó új nemzetközi munkamegosztást.
2018 decembere után szombatonként szerbek ezrei mentek ki az utcára, hogy tiltakozzanak Aleksandar Vučić „diktatúrája” ellen, az ellen a fojtogató elnyomás ellen, amelyet az igazságügy és az újságírás felett gyakorol. A tiltakozások az után kezdődtek, hogy ismeretlenek keményen megverték Borislav Stefanovićot, egy kis szervezet, a Szerb Baloldali Mozgalom (PLS) vezetőjét, amikor 2018 novemberében Kruševacban készült nyilvános beszédet tartani. A Belgrádból induló mozgalom gyorsan elterjedt az ország számos városában, visszhangot talált helyi csoportok körében, amelyek tiltakoznak az ellen, hogy a Szerb Haladó Párt (SNS) minden hatalmat magához ragadott. Valóban, 2012-es megválasztása óta Vučić egyre inkább rátelepedett a társadalomra és az intézményekre. Abszolút többsége van a parlamentben és az önálló vajdasági tartományban is. Az önkormányzatokban szövetségesi alkuk révén a 168 szerb városból mindössze Šabac városa mentes részleges vagy teljes hatalmától.
A második szombati tüntetés másnapján, 2018. december 9-én az államfő kijátszotta lapját: akkor sem fog változtatni politikáján, ha „ötmillió ember megy ki az utcára” – és ezt egy hétmillió lakost számláló országban jelentette ki. Az eredménytelenség miatt rövidesen gyengülni kezdett az utcai tiltakozó mozgalom, végül csak néhány igazán elkötelezett aktivista tartott ki. Vučić hasznot húzott az ellenzéki pártok megosztottságából és abból, hogy a lakosság nem bízik bennük, mivel a 2000-es években, amikor hatalmon voltak, számos korrupciós botrány kerekedett, ráadásul a 2008-as válság, valamint a Szerbiára kényszerített megszorító intézkedések, például az IMF részéről, súlyosan érintették az országot. A szerb elnök tudja, hogy támaszkodhat partnereire, Oroszországtól kezdve az Egyesült Államokig, amelyek nem sokat törődnek a tiltakozó mozgalmakkal.
Ahhoz, hogy az Európai Unió egy óvatos kísérletet tegyen valamiféle közvetítésre, az kellett, hogy az ellenzéki pártok 2019 októberében kollektívan hívják fel a lakosságot a 2020-as tavaszi választások bojkottjára. De David McAllister német kereszténydemokrata európai parlamenti képviselő missziója, úgy tűnik, sokkal kevésbé irányult arra, hogy Vučićot és rendszerét emlékeztesse bizonyos jogállami elvekre, mintsem arra, hogy rávegye az ellenzéket egy olyan választáson való részvételre, amelyet szinte bizonyosan el fog veszíteni: hiszen a hatalom továbbra is teljhatalommal bír a közmédiában, a bulvársajtóban és a magántelevíziókban – amelyek egyébként mind a rezsimhez hű oligarchák kezén vannak –, úgy is mint a választási listákon (1) . Ellenzék nélküli választások viszont rossz színben tüntetnék fel Szerbiát, amely pedig 2013-ban megnyitotta az uniós csatlakozási tárgyalásait, és lehetséges, hogy az Unió soron következő új tagállamai között lesz, hacsak hosszabb távra be nem fagyasztják a bővítési folyamatokat.
A regionális biztonság oszlopa
Emmanuel Macron, aki 2019 júliusában Jacques Chirac 2001-es ideutazása óta először tett francia állami elnöki látogatást az országban, egyetlen kritikus szóval sem illette vendéglátóját. A Belgrád urával szembeni különös engedékenység igazán meglepő, ha ismerjük annak életrajzát. Az 1971-ben született Vučić a nacionalista szélsőjobboldali vezető, Vojislav Šešelj Szerb Radikális Pártja (SRS) soraiban szocializálódott, és már 1993-ban tag lett. A több ezer bosnyák életet követelő srebrenicai vérengzés után a belgrádi parlamentben 1995. július 20-án ezeket a szavakat hangoztatva hívta fel magára a figyelmet: „Egy szerb halálát száz muzulmánéval kell megtorolni”. 2014-ben ezt az idézetet úgy kommentálta, (2) mint szövegkörnyezetéből kiszakított szavakat. A fiatal szélsőjobboldali káder Slobodan Milošević elnök javaslatára 1998-ban a tájékoztatásért felelős miniszter lett a nemzeti unió kormányában akkor, amikor kitörtek az első összeütközések Koszovóban.
Slobodan Milošević bukása után, 2000. október 5-én az SRS lesz a „demokratikus” új szerb vezetés ellenzékének legerősebb pártja. Miközben Šešelj 2003. február 24-én a hágai Nemzetközi Törvényszék (TPIY) előtt áll, hogy feleljen a Horvátországgal és Boszniával szemben folytatott konfliktusok idején elkövetett háborús és emberiségellenes bűntetteiért, Aleksandar Vučić és Tomislav Nikolić kettőse vezeti a pártját. Az SRS bírálja a nemzetközi igazságszolgáltatást, és elitél mindenféle közeledést az Európai Unióhoz. Választói tábora annak arányában nő, ahogy nő hatalmon lévő demokratákkal szembeni türelmetlenség és kiábrándultság – minthogy belső konfliktusaikba gabalyodva, képtelenek a politikai, gazdasági és társadalmi helyzet gyors megváltoztatására. Az elnökválasztás második fordulóján azonban, 2008. májusában Tomislav Nikolić a szavazatok 48%-ával csekély arányú vereséget szenved Boris Tadić demokrata jelölttel szemben.
A 2000-es években az SRS kádereit páriáknak tekintették a Belgrádba akkreditált nyugati diplomaták köreiben. Franciaország volt az első, amely – fogadások alkalmával – megnyitotta előttük a kapuit. Ezt követően diszkrétebb kapcsolatokra került sor, amelyek során azt javasolták Vučićnak és Nikolićnak, hogy szakítsanak mentorukkal, Vojislav Šešeljjel és az SRS szélsőségeseivel. A döntő találkozóra 2008 őszén a párizsi Ritz szállóban került sor a korábban szintén Milošević-követő, majd 1996 óta nyugatpártivá lett Milo Đukanović montenegrói miniszterelnök jelenlétében. Több tanú állítja, hogy közvetítők is részt vettek a megbeszélésen, mint például Stanko „Cane” Subotić üzletember. Nem sokkal később az SRS szakadásával megjelenik az új formáció, a konzervatív és Európa-párti Szerb Haladó Párt (SNS).
2012-ben a Szerbiai Szocialista Párttal (SPS) koalícióban hatalomra jut a párt, Nikolićot pedig köztársasági elnökké választják. 2014-ben egyedül sikerül többséget szereznie, és Vučić miniszterelnök lesz. 2017 áprilisában viszont „szövetségese” helyébe lép, és köztársasági elnök lesz, miután már az elnökválasztás első fordulójában 55%-kal megválasztják. Szerbia olyan parlamentáris rendszer szerint működik, amelyben a végrehajtó hatalom megoszlik az államfő és a miniszterelnök között. De Vučić, aki megtartotta pártvezető szerepét is, olyan rendszerre törekszik, amelyben minden hatalom az ő saját személye felé konvergál. Nikolićot pedig felszólították, vonuljon nyugdíjba.
Šešelj egészségi okokból 2014-ben átmenetileg kiszabadult. Az ICTY első fokon felmentette, majd a 2016-os fellebbviteli eljárásban tízéves börtönre ítélte, amelyet teljesen lefedett az ideiglenes vizsgálati fogság időtartama. Ezután visszavette az SRS vezetőjének szerepét, de időközben pártja teljesen marginalizálódik, már csak arra jó, hogy elrettentő szerepet játsszon Vučić pártjától jobbra. Az SNS pedig végképp tekintélyes párttá válik azzal, hogy 2016-ban csatlakozik az Európai Néppárthoz, amelyben a kontinens konzervatív formációi tömörülnek, köztük a francia köztársaságpárti Les Républicains.
Az országát vaskézzel irányító Vučić a féktelen neoliberalizmus mellett dönt. Ebben szövetségesre lel Ana Brnabić személyében, aki 2017 júniusában kerül a kormány élére. A nyíltan leszbikus, részben horvát, belgrádi „jobb családból” származó asszony közigazgatási tanulmányait az Egyesült Államokban végezte, majd kommunikáció szakon tanult a brit Hullban, mielőtt az USAID (az amerikai kooperációs szervezet) szerb képviseletének tagja lett. Ez a feltűnően modern pályaképet maga mögött tudó executive woman azzal hízeleg magának, hogy ő vezeti „Szerbia történetének legliberálisabb kormányát”. Hatalomra kerülése után azonnal szembe kellett néznie a Kragujevac autógyárban kirobbant sztrájkkal. Azzal vádolta a sztrájkoló munkásokat, hogy egoizmusukkal elijesztik az országban megtelepedni szándékozó befektetőket, miközben „túl vannak fizetve”, hiszen havi bérük valamivel az országos átlag fölött van – vagyis 500 euró körüli…
Kapcsolat az Európai Unióval
Vučić uniópárti elmozdulása – amelynek őszinteségét illetően kérdések maradtak megválaszolatlanul – csodálatosan megfelelt a nyugati országok várakozásainak. Valójában veszélyesnek tűnt, hogy tovább virágozzék egy Európa-ellenes szerb szélsőjobb, és úgy látszott, hogy Vučić a legalkalmasabb személy arra, hogy a Balkán stabilitásának kulcsfigurájaként véglegesen rendezze Koszovó státuszát. Belgrád számára igen keserű pirula volt, hogy elismerje korábbi tartománya önállóságát, de hát ki más tehette volna meg ezt az árulás vádja nélkül, mint egy tősgyökeres nacionalista? 2018-ban Vučić nagyon beleállt Koszovó-beli kollégájával, Hashim Thaçival a kompromisszumkeresésbe, ami a két ország közötti területcserét is maga után vonta. (3) Most úgy tűnik, hogy ezt az opciót átmenetileg félretették.
Vučić azt gondolja, hogy Koszovó kérdésének megoldásában ő a megkerülhetetlen tényező, ezért azt reméli, hogy rendszerének autoriter jellegét sose fogják kritizálni nyugati partnerei. Az olyan események, mint Vlagyimir Putyin látványos külsőségekkel kísért belgrádi látogatása, azt igazolják, hogy még mindig van Vučić zsebében egy geopolitikai tartalékstratégia, amellyel eljátszhatja ugyanazt az egyensúlyozó szerepet, amelyet Jugoszlávia a nyugati világ és a Szovjetunió között játszott 1955 és 1975 között, és amely biztosította Jugoszlávia akkori gazdagságát. De a mérleg nyelvének szerepe, amelyet Moszkva és Brüsszel között próbál játszani, nagyon is illuzórikusnak bizonyul. Ugyanis az Unió 62%-al továbbra is a legfontosabb kereskedelmi partnere marad, az Oroszországgal folytatott kereskedelem pedig kevesebb mint 7%-os súllyal esik a latba. (4)
A szerb helyzet nem egyedülálló, ugyanilyen autokrata rendszer uralkodik a szomszédos Montenegróban is. 1991 óta Milo Đukanović hol miniszterelnöke, hol köztársasági elnöke az országnak. A Szocialisták Demokratikus Pártja, amely ma a Szocialista Internacionálé tagja, egyenes ágú leszármazottja a Montenegrói Kommunista Ligának, tehát valójában már 1945 óta van uralmon. A 2019. év során egymást érő tüntetések elsősorban az elhíresült korrupciós botrányok ellen szerveződtek, de a montenegrói hatalom tisztában van vele, hogy, egyfelől, nincs más, helyettesítő politikai megoldás, és hogy, másfelől, számíthat a nemzetközi partnerek támogatására. Amikor 2017-ben csatlakozott a NATO-hoz, Đukanović úgy állította be magát, mint a Nyugat bástyáját a túlértékelt orosz fenyegetéssel szemben. (5) Ez konkrét formát öltött 2016. október 16-án a rejtélyes államcsínykísérlet alkalmával, (6) amely alkalmat adott Đukanovićnak, hogy lejárassa ellenzékét, és olyan színben tűnjön fel, mint aki az egyetlen biztosítéka a demokráciának és az európai útnak Montenegróban.
A szerbiai és montenegrói vezetők így aztán úgy tűnnek fel, mint a regionális stabilitás oszlopai és a Nyugat legjobb szövetségesei. Mindketten országuk európai uniós csatlakozásán munkálkodnak, azonban ez a perspektíva távolodni látszik azzal, hogy Franciaország blokkolja Albánia és Észak-Macedónia csatlakozási szándékát. A múlt év október 18-án Macron elnök állásfoglalását úgy értékelték, mint amely az egész nyugat-balkáni csatlakozásra vonatkozik. A status quo nem biztos, hogy visszatetszést kelt Belgrád és Podgorica erős embereinek körében, mert a nyugati országok tudják, hogy előzékenységükért cserében számíthatnak rájuk a migránsokkal és a menekültekkel szemben (7) a balkáni határok védelmében.
Múlt év szeptember 5-én és 6-án Vučić díszvendége volt a Budapesten rendezett Demográfiai Csúcsnak. Meg is köszönte vendéglátójának, Orbán Viktornak, „hogy kapcsolataik jobbak, mint valaha voltak. Biztosította, hogy továbbra is hű barátai maradnak személyesen neki és Magyarországnak is”. Magyarország aktívan támogatja Szerbia uniós csatlakozását. A menekültkérdésen túl, amelyben minden nehézség nélkül egyet tudnak érteni, a közép-európai konzervatív államokból álló visegrádi csoport nagy figyelemmel kíséri a Balkán országait, mert arra számít, hogy ideológiai szövetségeseket lel majd bennük akkor, amikor ezek az országok az Unió tagjai leszek.
Jean-Arnault Dérens és Laurent Geslin a Le Courrier des Balkans honlap újságírói. Társszerzői a Là où se mêlent les eaux. Des Balkans au Caucase, dans l’Europe des confins [Ahol a vizek összefolynak. A Balkántól a Kaukázusig, az európai végeken], La Découverte, Párizs, 2018., könyvnek
