Úgy tűnt, hogy a vírus eltörli a határokat, a társadalmi és a nemzeti határokat is, végül azonban épp fordítva, megerősítette azokat. Ki húz majd hasznot a járvány elleni harc közepén meghirdetett egységre való felhívásból?
A szemfényvesztés művészete abban áll, hogy a polgárok figyelmét úgy irányítják, hogy nem veszik észre azt, ami a szemük előtt van. A Covid–19 járvány közepén a bűvészmutatvány két görbét mutató grafikon formáját öltötte, amelyet a világ összes televíziója bemutatott. Az x tengelyen az idő, az y tengelyen a betegség súlyos eseteinek a száma. A meredeken magasra szökő görbe a járvány alakulását mutatja, ha nem tesznek ellene semmit: áttöri a vízszintes egyenest, ami a kórházak maximális kapacitását jelzi. A második görbe azt a helyzetet mutatja, amelyben a bezárkózást előíró óvintézkedések révén a vírus terjedése lelassul. A görbe a teknős páncéljához hasonlóan ellaposodik és a végzetes küszöb alá csúszik.
Washingtontól Párizsig, Szöulon, Rómán és Dublinon keresztül ez a grafikon mindenütt a sürgős intézkedés szükségességét igazolja: időben elnyújtani a megfertőződések ütemét, és így elkerülni az egészségügyi intézmények telítődését. A tekintetünk a két görbére figyel, az újságírók pedig ügyesen megkerülnek egy fontos elemet: a grafikon közepén diszkréten meghúzódó egyenest, amely a súlyos betegeket fogadni képes ágyak számát jelzi. Mintha ez az adat az égből pottyant volna ide – pedig a „kritikus küszöb” politikai döntések következménye.
„Le kell lapítani a görbét” – ez azért van, mert a megszorítási politika évtizedek óta csökkenti az egészségügyi ellátás befogadó kapacitását. 1980-ban Franciaországban 1000 lakosra 11 kórházi ágy jutott, ideértve minden osztályt. Most csak 6 ágy jut, amit Macron egészségügyi minisztere szeptemberben a bed managerek – ágygazdálkodók kezébe adott, akik a ritka jószágot szétoszthatják.
Az Egyesült Államokban az 1970-ben 1000 lakosra jutó 7,9 ágyat 2016-ra 2,8-ra csökkentették. (1) Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint 1980-ban Olaszországban 100 000 lakosra 922 ágyat tartottak fenn a „súlyos betegek” számára, harminc évvel később már csak 275-öt. A jelszó mindenütt a költségcsökkentés volt. A kórház úgy működik, mint egy autógyár, „just in time”-rendszerben (ez a raktározás minimálisra csökkentését jelenti – a ford.). Ennek az lett az eredménye, hogy március 6-án az olasz „Aneszteziológiai, Fájdalomcsillapítási, Újraélesztési és Intenzív Terápiás Intézet” (Siaarti) a sürgősségi orvosok munkáját „katasztrófaorvosláshoz” hasonlította. Figyelmeztetett: „forráshiány” miatt „szükségessé válhat megszabni egy korhatárt az intenzív terápiában részesülők számára”. (2) A „hadiorvoslás” kifejezés immár gyakran használatos Franciaország keleti régiójában is.
A koronavírus-válság tehát egyaránt a veszélyes betegség és az egészségügyi rendszer szervezett lerombolásának a számlájára írható. A mainstream média gonddal elkerülte a vitát a kialakult helyzetről, a költségvetési szigor valós következményeiről, helyette olvasóikat, hallgatóságukat szédítő filozófiai vitára hívta: hogyan döntsenek életek felől, kit mentsenek meg, és kit hagyjanak meghalni? Nehéz azonban etikai dilemma mögé elbújtatni a politikai kérdést. A Covid–19 járvány ugyanis mindenki számára láthatóvá teszi a gazdaság működésének a sejtettnél is abszurdabb mivoltát. Miközben a légitársaságok üresen is közlekedtették gépeiket, hogy így megőrizhessék repülési idősávjaikat, egy kutató elmagyarázta, hogyan lehetetlenítette el a liberális bürokrácia a koronavírussal kapcsolatos alapkutatásokat. (3) Mintha ki kellene kerülni a szokásos ügymenetből, hogy meglássuk annak rendellenességét. Marshall Burke a Stanford Egyetemen az ökoszisztéma tudomány oktatója jegyezte fel ezt a paradoxont: „A Covid–19 járvány miatt csökkent Kínában a légszennyeződés, és ez kétségkívül hússzor annyi életet mentett meg, mint amennyit a betegség miatt elvesztettünk. Nem kell ebből arra következtetni, hogy a járványok milyen jótékonyak, inkább azt kell megérteni, mennyire rossz hatással vannak gazdasági rendszereink az egészségre. Akkor is, amikor nincs koronavírus.” (4)
Az Abszurdisztánba tett utazás jellegzetessége nemcsak a termelés külföldre kihelyezéséből fakadó gyógyszerhiány, és nem is csak az, hogy a pénzpiacok azonnal megtámadták Olaszországot a kormány első egészségügyi intézkedései után –, hanem, és főleg, a kórházakon belül uralkodó állapotok. A 2000-es évek közepén bevezetett tevékenység szerinti ármegállapítás (T2A) az intézmények finanszírozását az elvégzett orvosi beavatkozások számához arányosítja, úgy számlázza azokat, mint egy üzletben – ahelyett, hogy az egészségügyi szükségletek tervezésének függvényében tenné. Ha a mostani válságban is alkalmazták volna, ezt az Egyesült Államokból importált „ellátás mint áru elvet”, az bizony anyagilag gyorsan megfojtotta volna a legsúlyosabb betegeket befogadó kórházakat. A kritikus állapotú Covid–19 esetek ugyanis gépi lélegeztetést igényelnek, ami időigényes, de a tarifatáblázat szerint kevésbé kifizetődő, mint számos, a járvány miatt elhalasztott vizsgálat…
A békeidőben valaha elképzelt legszigorúbb bezárkózási intézkedéseket kiváltó vírus egy ideig látszólag áttörte a társadalom választófalait: a Wall Street bankárját hirtelen ugyanaz a veszély fenyegette, mint a kínai munkást. Aztán a pénz persze győzött. Egyik oldalon a villákba bezárkózó, lábukat a medencében áztatva otthonról dolgozók; másik oldalon a hétköznapok láthatatlan emberei, az egészségügyi dolgozók, a takarítók, a szupermarketek pénztárosai, a logisztikai dolgozók, akik végre kikerültek az árnyékból, mivel olyan kockázatoknak vannak kitéve, amelyek nem érintik a jobb körülmények között élőket. A szűkös lakásban gyerekzsivajban otthonról dolgozók; a hajléktalanok, akik szívesen maradnának otthon.
Közös, összehangolt és széleskörű megközelítés nélkül nincs megoldás
A konzervatív történész, Jean Delumeau tanulmánya, a „Közösségi viselkedés tipológiája a pestisjárvány idején a XIV. és a XVIII. század között” rámutat egy változatlan reakcióra: „Amikor a fertőzés veszélye megjelenik, először igyekeznek nem tudomásul venni.” (5) Heinrich Heine német író és költő leírja, hogy 1832-ben a kolera párizsi megjelenésének hivatalos bejelentése után „a franciák boldogan nyüzsögtek Párizs utcáin, mivel csodás, napfényes idő volt.” (6) A gazdagok aztán vidékre menekültek, a kormány karanténba zárta a várost. „Majd hirtelen – magyarázza Jean Delumeau – eltűnik a megszokott környezet. Nemcsak a megjelenő betegség táplálja a bizonytalanság érzését, hanem a hétköznapi környezet alkotóelemeinek szétesése is. Minden más lesz.” A Vuhanban, Rómában, Madridban vagy Párizsban karanténba zárt lakosok ugyanezt érzik sosem látott mértékben.
A középkor és a reneszánsz nagy pestisjárványait gyakran az utolsó ítélet jeleként értelmezték, a bosszúálló Isten világvégét jelző haragjaként. Ezért vagy az Éghez fordultak kegyelemért könyörögve, vagy a szomszédságban kerestek bűnösöket – a zsidókat és az asszonyokat, rájuk utalnak a szamárra halált kiáltók Jean de La Fontaine állatmeséjében (Les Animaux malades de la peste [Pestis az állatok között]). A 21. század Európájában a Covid–19 járvány szekularizált társadalmakra csap le, azonban a 2008-as pénzügyi válság óta társadalmaink úgy érzik, hogy különböző mértékben, de elvesztették uralmukat az ökológiai, politikai, pénzügyi, demográfiai, menekültügyi problémák fölött.
Ebben a „világvége”-hangulatban, amelyben keverednek a lángokban álló párizsi Notre Dame képei és a viták a közelgő összeomlásról, mindenki a közhatalom felé fordul: az állam felé, amely súlyosbítja a problémát, hiszen továbbra is kitartóan építi le az egészségügyi rendszert – ugyanakkor azonban ez az egyetlen szint, amely reagálhat a járványra, és koordinálhatja az arra adott választ. De meddig mehet el? Februárban, amikor több hétig teljes karanténba kényszerítették a kínai Hubei tartomány 56 millió lakosát, rendeletileg leállították a gyárakat, kamerákkal és hangosbeszélővel felszerelt drónokról figyelmeztették a tilalomra a lakosokat, az európaiak gúnyos vagy óvatos kommentárokban utalgattak a Kínai Kommunista Párt vasöklére. „A kínai tapasztalatokból semmilyen következtetést nem lehet levonni a járvány várható időtartamára – írta az Express március 5-én. – Ott a drasztikus vesztegzár-intézkedések miatt lelassult, de ezek valószínűleg alkalmazhatatlanok a mi demokráciáinkban.” Azután persze az „értékeink” magasabbrendűségére érzéketlen vírusokkal szembesülve, sajnálatosan kénytelenek vagyunk elsőbbséget adni a centralizált döntéseknek és másodlagos szerepet a gazdasági liberalizmusnak.
A WHO főigazgatója, Tedros Adhanom Ghebreyesus szerint „legyőzhető a járvány, de kizárólag egy közös, összehangolt és széleskörű megközelítésben, éspedig a teljes eszköztár igénybevételével.” (7) Közös, összehangolt intézkedések és az állam: mindez a piac ellentéte. Néhány nap alatt ellenkezőjére fordul a világ és a társadalom értelmezési kerete: „Minden más.” A szuverenitás, a határ, a korlát, sőt a közkiadások fogalma, amelyeket a közbeszédben immár fél évszázada a „nemzeti populizmushoz” vagy Észak-Koreához kapcsoltak, hirtelen megoldásként merülnek fel abban a világban, amelyet eddig a folyamatkultusz és a költségvetési szigor szabályozott.
A pánik szorításában a véleményvezérek élcsapata hirtelen felfedezi azt, amiről eddig igyekezett elfelejtkezni: „Kijelenthető-e vajon, hogy emiatt a válság miatt a globalizáció bizonyos oldalait újra kell gondolni: függőségeinket Kínától, a szabadkereskedelemtől, a repüléstől?” – teszi fel a kérdést Nicolas Demorand március 9-én a France Inter mikrofonja előtt, ahol évek óta a protekcionizmust élesen bírálók kaptak csak szót.
„Az a baj a szakértőkkel, hogy fogalmuk sincs arról, mit nem tudnak”
Az üzletet mindenek fölé helyező felfogásnak alaposan át kellett gyúrnia az ítélőképességünket ahhoz, hogy egy halálos pandémia legyen csak képes ráébreszteni a kormányzatot az orvosok által évtizedek óta hangoztatott evidenciákra: „Egy olyan állami kórházi struktúrával kell rendelkeznünk, amely folyamatosan biztosít bármikor igénybe vehető ágyakat – foglalta össze három orvos, André Grimaldi, Anne Gervais Hasenknopf és Olivier Milleron. – Az új koronavírusnak köszönhetően evidenciákat lehet feleleveníteni: a tűzoltókat nemcsak azért fizetjük, hogy tüzet oltani menjenek, hanem hogy készen álljanak a kaszárnyában még akkor is, ha csak csutakolják a tűzoltókocsit a sziréna megszólalását várva.” (8)
Előre látni azt, ami figyelmeztetés nélkül fog bekövetkezni (tűzvész, betegség, pénzügyi válság): a nép ezirányú követelését foglalta intézményeibe a kapitalizmus (gyakran nem jókedvéből), így maradt fenn és újult meg az 1929-es válság és a második világháború vége között. A váratlan megtervezése azt követelte, hogy szakítsanak a piac racionalitásával, amely az árat a kínálat és kereslet függvényében szabja meg, elveti a valószínűtlent, és a jövőt olyan képletek segítségével modellezi, ahol a társadalom szempontjai egyáltalán nem számítanak. A standard közgazdaságtan csőlátása a legmagasabb szinten a tőzsdén érhető tetten, ez lepte meg a volt bróker és statisztikus Nassim Nicholas Talebet. Néhány hónappal a 2008-as válság előtt megjelent könyvében ezt írta a rövidtávú előrejelzést adók kapcsán: „Az a baj a szakértőkkel, hogy fogalmuk sincs arról, mit nem tudnak”. (9) Szerinte abszurd magatartás az egyre gyakoribb előre nem látott események világában figyelmen kívül hagyni a váratlant, „a fekete hattyút”. Ha valaki 2020 márciusa végén az ablakában állva hallgatta a karanténba zárt város csendjét, elgondolkodhatott azon, micsoda igyekezettel fosztotta meg magát az állam nemcsak az intenzív ágyaktól, hanem a szükségletek tervezésének eszközeitől is, amelyeket néhány biztosító és viszontbiztosító multi sajátít ki. (10)
Vajon a járvány okozta törés megfordítja ezt a folyamatot? Újra beépíteni a közügyek vitelébe az esetlegest és a váratlant, messzebb tekinteni, mint a költség-haszon számítás, megvalósítani a környezetvédelmi tervezést – mindez a modern társadalmak életéhez nélkülözhetetlen szolgáltatások társadalmasítását jelentené, a takarítástól az egészségügyön át a digitális hálózatokig: olyan átállást, amely békeidőben csak ritkán történik meg. Végigtekintve a történelmet, láthatjuk, hogy a rendszerváltások, a célok és irányok, a közösségi élet és az egyenlőség átgondolásának megváltoztatása nem fér bele a szokásos politikai megfontolások keretei közé. Walter Scheidel, a Stanfordon oktató osztrák történész szerint „a dolgoknak az alapoktól való újragondolása mindig a legkeményebb megrázkódtatásokból következik. Négyfajta drasztikus törésvonal eredményezte eddig az egyenlőtlenségek csökkentését: tömegek mozgósításával járó háborúk, forradalmak, államcsődök és gyilkos pandémiák.” (11) Vajon itt tartanánk?
Ugyanakkor a gazdasági rendszer a története során különleges képességet mutatott az irracionális működéséből következő egyre gyakoribb megrázkódtatások feldolgozására. Olyannyira, hogy a legbrutálisabb sokkokból általában a status quoban érdekeltek profitálnak, és támaszkodva a társadalom bénultságára még erősebben kiterjesztik a piac hatalmát. Naomi Klein – aki kevéssel a 2008-as nagy recesszió előtt elemezte részletesen a kapitalizmus katasztrófák alatti működését – úgy véli, hogy visszaélnek a természeti erőforrások kimerülésével és a válságok hatásainak csökkentésére hivatott szociális intézmények gyengülésével. A kanadai esszéíró némi optimizmussal megjegyzi: „Nem mindig reagálunk regresszióval a megrázkódtatásokra. Előfordul, hogy egy krízisben nagyon gyorsan felnövünk a helyzethez.”
Hasonló hatást akart kelteni Emmanuel Macron francia elnök, amikor 2020. március 12-én kifejezte azon szándékát, hogy „felül kell vizsgálnunk az évtizedekkel ezelőtt kialakított fejlődési modellünket, amelynek most megmutatkoznak a hibái, felül kell vizsgálnunk demokráciáink gyengeségeit. A járvány már most világossá tette, hogy a jövedelemtől, a járulékfizetés időtartamától, a foglalkozástól független ingyenes egészségügy és a jóléti állam nem költséget, terhet jelent, hanem értékes javakat, elengedhetetlen előnyöket, ha lesújt a sors. A járvány világossá tette, hogy vannak javak és szolgáltatások, amelyeket a piac törvényein kívül kell helyezni. Élelmezésünket, védelmünket, életkörülményeink fenntartását őrültség átengedni másoknak. Vissza kell szereznünk az ellenőrzést ezek fölött.” Három nappal később elhalasztotta a nyugdíjreformot, a munkanélküli járadék reformját, valamint kihirdetett eddig lehetetlennek minősített intézkedéseket – az elbocsátások korlátozását, a költségvetési korlátok teljes feladását. Maguk a körülmények is hangsúlyozzák ezt a változtatást: a tőzsdei mutatók beszakadásával az elnök makacsul hangoztatott javaslata, miszerint a megtakarításokat és a közalkalmazottak nyugdíját a részvénypiacok felé kell irányítani, „zseniális” előrelátásként lehet értelmezni. Mindazonáltal a Munka Törvénykönyvének felfüggesztése, az általános szabadságjogok korlátozása, a vállalatok korlátlan finanszírozása, mentesítésük a szociális járulékok alól, amelyeken az egészségügyi rendszer nyugszik – mindez nem jelent gyökeres szakítást az eddigi politikákkal. A közpénzeknek nagymértékű átszivattyúzása a magánszektorba arra a módszerre emlékeztet, amellyel az állam 2008-ban megmentette a bankokat. Az eredmény a munkavállalókat és a közszolgáltatásokat sújtó megszorítások sora lett. Kevesebb az ágy a kórházakban? Igen: talpra kellett állítani a bankokat.
Ezért az államfő ünnepélyes megjelenése emlékeztet Nicolas Sarkozyére, 2008 szeptemberében, kevéssel a Lehman Brothers összeomlása után. Elképedt hívei előtt a köztársasági elnök ünnepélyes kijelentést tett: „A pénzügyi kapitalizmus befejeződésével, amely az egész gazdaságra ráerőltette a logikáját, és hozzájárult annak eltorzításához, véget ért a globalizáció bizonyos felfogása is. […] Őrült felfogás, hogy a piac mindent megold.” (12) A vihar elvonultával azonban semmi sem állt útjába a szokásos őrület folytatásának.