Hatvan évvel függetlenné válásuk után a korábbi francia gyarmatokon egyre terjed a jelszó: „Franciaország, takarodj!” Tüntetők és értelmiségiek követelik az Afrikai valutaközösségi frank használatának felfüggesztését, illetve sürgetik a 2013-ban Maliban megkezdett „Barkhane” katonai művelet beszüntetését. Miközben a más hatalmakkal vívott konkurenciaharc élesedik, a növekvő tiltakozás készületlenül érte Párizst.
Egy 2019-es karikatúra terjed az afrikai közösségi hálón, különösen a frankofon országokban. A képen egy francia nemzeti színekben pompázó kakas látható, amint az afrikai kontinenst formázó hatalmas zsákot csipegeti. Sikere a Franciaországnak címzett kritikai hullámot tükrözi azon az afrikai területen, amelyet nemrégiben még a franciák „vadászterületének” (1) neveztek. Újságcikkek, tévéviták, deklarációk és gyűlések révén mindenütt terjed Nyugat-Afrikától Közép-Afrikáig. 2019 végén és 2020 elején a „Le Franciaországgal!” jelszót lehet hallani Bamako utcáin, Maliban, ahol tüntetések százai követelik a dzsihadisták ellen kezdeményezett „Barkhane” hadműveletben résztvevő csapatok távozását. Niameyben, Niger fővárosában zinderi diákok francia zászlót téptek szét.
A tiltakozás okozója a francia hivatalosságok, köztük maga Emmanuel Macron államfő szerint egy félreértés, mi több, egy konkurens hatalom tevékenységének tudható be: „dezinformációs kampányról” beszél – az ország megnevezése nélkül, Oroszországra célozva. Igaz, a Párizsnak kedvezőtlen helyzetből Moszkva hasznot húzott 2018-ban, és megkaparintott egy nagyobb megrendelést a Közép-Afrikai Köztársaság biztonsági piacán. Megalapozatlan információk teret engedtek kitalációknak vagy rosszindulatú pletykáknak, amilyen például egy 2019 decemberében megjelent fotómontázs, amely, egyébként tévesen, egyebek között azt sejteti, hogy a francia hadsereg motorokat szállított Maliban a dzsihadistáknak. De az elkeseredett düh egyre dagad, és ezt Franciaország Afrika-politikája táplálja. „Betelt a pohár, fellépünk az ellen, hogy a francia állam rátenyereljen a mi hatóságainkra és – közvetve – a gazdaságunkra és lakosságunkra” – mondja videójában Mamadou Koulibaly elefántcsontparti közgazdász és ellenzéki személyiség, aki országa nemzetgyűlésének elnöke. (2)
Bár a francia imperializmus és a „Françafrique” (3) elutasítása nem teljesen újkeletű, most kilépett az utcára az értelmiség és az aktivisták köreiből. A változás annak tudható be, hogy „felnőtt egy olyan generáció, amely nem úgy viszonyul Franciaországhoz, mint elődei, és egyre kevésbé érdeklődik iránta” – így magyarázza a jelenséget Boubacar Boris Diop, aki Aminata Dramane Traoréval közösen adta ki a La Gloire des imposteurs [A csalók dicsősége] (Philippe Rey, 2014) című kis könyvet. Szerzőtársa Mali korábbi minisztere, globalizmusellenes aktivista. A közösségi hálók pedig, ahogy az lenni szokott, terjesztik és felerősítik mindezt.
„Harc az ásványi kincsekért”
Az egyik sérelem, amelyet felrónak a korábbi gyarmatosító hatalomnak, a tizennégy afrikai állammal 1960 óta tartó „monetáris együttműködés”. A korábban bizalmasan kezelt kritikát (4) felelevenítve, ma már nyíltan lépnek fel egyesületi aktivisták és ellenzéki közgazdászok is a gyarmatosítás idejéből örökölt, és ma Nyugat-, illetve Közép-Afrikában érvényes Afrikai valutaközösségi frank pénznem ellen. Ez az euróhoz igazított valuta továbbra is gyámság alatt áll, konvertibilitását Franciaország biztosítja. Bírálói szerint az Afrikai valutaközösségi frank akadályozza az országok fejlődését, és megfosztja szuverenitásuk egy részétől. Regionális vagy nemzeti valuta bevezetéséért küzdenek. A Pánafrikai Népi Antiimperialista Forradalmi Front (Front pour une révolution anti-impérialiste populaire et panafricaine, FRAPP) félreérthetetlen üzenetet tűz a zászlajára Szenegálban: „Franciaország, takarodj!”.
A mozgalom arra késztette Macron francia elnököt, hogy radikálisan változtassa meg véleményét: 2017-ben még úgy látta, hogy az Afrikai valutaközösségi frank témája nem aktuális. Viszont 2019 decemberi abidjani utazása alkalmából, általános meglepetésre, bejelentette a nyugat-afrikai Afrikai valutaközösségi frank reformját. A nyolc érintett ország többé nem köteles devizája 50%-át a francia kincstárban elhelyezni. Mindeközben értelmiségiek egy mintegy ötven fős csoportja tiltakozik amiatt, hogy „megmarad a monetáris alárendeltség” azzal, hogy fennmarad az euróhoz kötött fix paritás rendszere és a francia garancia. (5)
A Száhel övezetben újra feltámadó merénylethullám révén ismét széles körben vitatott témává vált a francia katonai jelenlét is Afrikában. 1960 óta Párizs állandó vagy ideiglenes katonai jelenlétet tart fenn régi gyarmatain. (6) Gyakran előfordult, hogy francia erők támogatták vagy segítették hatalomba szövetségeseiket, például 1990-ben Omar Bongót Gabonban vagy 2008-ban Idriss Déby Itnót Csádban. 2011-ben közreműködtek abban, hogy a választást követő véres válság után Elefántcsontparton elnöki pozícióba emelkedhessen Alassane Outtara – amit úgy lehetett értelmezni, mint a korábbi elnökkel, Laurent Gbagbóval való leszámolást. (7) A kameruni Douala városban több száz motoros taxis fejezte ki nemtetszését a „francia beavatkozás” miatt.
2013 óta a „Serval” hadművelet óta – amelynek körülményei és motivációi önmagukban is ellentmondásosak, de amely akkor véget vetett a dzsihadisták Bamakó-ellenes offenzívájának – a fegyveres csoportok újra megerősödtek, és sok áldozatot maguk után hagyva nyomulnak előre Maliban és Burkina Fasoban is, amit természetesen éles kritika kísér. Mali lakosainak egy része úgy gondolja, hogy „jelenlétének legitimálása érdekében Franciaország, be nem vallottan, csak saját gazdasági és stratégiai érdekei szerint cselekszik, hozzájárul az ország stabilitásának megromlásához, és a korábbi rebellis tuaregek pártjára állt” – fejti ki Boubacar Haidara, a bordeaux-i Politikatudományi Kutatóintézet Les Afriques dans le monde (LAM) [Afrika a Világban] részlegének munkatársa. „Meglepőnek találom, hogy a franciák nem tudták kiirtani ezeket a terrorista bandákat [...]. De vajon ki akarják-e egyáltalán írtani azokat? Vagy más terveik vannak?” – teszi fel a kérdést Burkina Faso védelmi minisztere, Chérif Sy a Mail&Guardian dél-afrikai hetilapnak adott interjúban, 2019 júniusában. (8)
Táplálják a bizalmatlanságot a francia hadsereg szövetségi megállapodásai is, például az, amelyet az Azawad felszabadításáért dolgozó nemzeti felszabadító mozgalommal (MNLA) kötött. Ez a fegyveres csoport indította el 2012-ben Ansar Dine iszlamistáival az első támadásokat Maliban az északi katonai táborok ellen. Franciaország nem sokkal később partnerévé emelte őket a dzsihadisták elleni harcban. „Ajándékba nekik adta” a 2013-ban felszabadított Kidal városát, ahogy ezt Nicolas Normand Bamakóba akkreditált volt francia nagykövet kifejezte. (9) A gyanút megerősítette az a tény is, hogy Macron elnök 2019 novemberében elsőként jelentette be, hogy a mali kormányfő rövidesen a még mindig az MNLA ellenőrzése alatt álló városba érkezik. „Bizonyos Mali-beliek számára ez azt bizonyítja, hogy az ő kezében van a Kidal-probléma kulcsa” – húzza alá Boubacar Haidara. „Annyira összefonódtak a szálak, hogy a Mali-beliek csak a külföldi csapatok vélt vagy valós eredménytelenségét észlelik, és nem mérik fel a biztonsági problémák kezelésének nehézségeit” – teszi hozzá, azzal pontosítva, hogy a külföldi haderők, köztük az ENSZ által telepített csapatok is, bizalmatlanságot keltenek.
A mindaddig csendesen meghúzódó kulturális világ is belépett a képbe. Macron elnöknek írt nyílt levelében Oumar Sissoko filmes, Mali korábbi kulturális minisztere a „gyarmati hozzáállást” vádolja, „amelynek összetevői: egyfelől a felsőbbrendűségi komplexus, másfelől a francia gyarmatosítás nyomán legyőzött, kizsákmányolt néppel szembeni megrögzött hatalmi gőg és megvetés – ez pedig a francia politikai osztályban táptalajra lelt és fennmaradt.” Salif Keita mali énekes felháborodást keltett Franciaországban azzal, hogy szerinte Afrikában nincsenek dzsihadisták, csak a franciák által fizetett zsoldosok. Azzal vádolta Ibrahim Bouhabar Keïta mali elnököt, hogy „aláveti magát Emmanuel Macronnak, ennek a kis francia fickónak.” Az ezt a kijelentését külföldön hangoztató énekest hazatérésekor nagy ovációval fogadták Bamakóban. „Még soha nem nevezték a francia elnököt »fiatal fickónak«. És mindenki egyetértett vele” – húzta alá Boubakar Boris Diop.
A jelenség terjedését látva a francia hatóságok egyre-másra adják ki a cáfolatokat: „Nincsenek gyarmatosítási, neokolonialista, sem pedig gazdasági céljai a francia jelenlétnek, ezzel szemben az a régió és a mi közös biztonságunkat szolgálja” – jelentette ki Macron elnök 2019 december 4-én. „Franciaországnak nincs érdekeltsége Maliban. Semmiféle gazdasági vagy politikai érdek nem vezérli” – mondta már François Hollande elnök is, 2013-ban. De ezek a cáfolatok keveset nyomnak Hama Ag Mahmoud korábbi mali miniszter, az MNLA korábbi tagja szavaival szemben, amelyeket a közösségi hálókon gyakran ismételnek: „Háború van, és az az ásványi kincsekért folyik.” (10)
Macron elnök nem tudja elrejteni ingerültségét. 2019 végén azt rója fel, hogy „az afrikai politikai vezetők nem viszonyulnak egyértelműen a franciaellenes megmozdulásokhoz”. A G5 Száhel (BurkinaFaso, Mali, Mauritánia, Niger, Csád) vezetőire célozva ultimátumot ad: „Felszólítom önöket, hogy fogalmazzák meg világosan Franciaország és a nemzetközi közösség iránti elvárásaikat.” És hozzáteszi: „Arra is szükség van, hogy ennek saját közösségeik előtt is adjanak politikai hangot.” Szavait rögtön úgy értelmezték, mint a kritika elhallgattatására való felszólítást. A médián keresztül válaszolt Roch Marc Christian Kaboré burkinai elnök: „Nem tudunk senkit megakadályozni abban, hogy saját véleménye legyen.”
A francia hatóságok nyugtalansága csak növekszik azzal, hogy Oroszországon kívül más hatalmak is – Kína, Törökország, Németország – törekednek kereskedelmi és katonai befolyásuk növelésére a kontinensen, és egyre több kétoldalú kapcsolatot létesítenek.
Megkötött kezű elnökök
„Mit kell tenniük a franciáknak? Bele kell törődniük a dekolonizációba. Itt nálunk tovább élvezkednek vagy gyötrődnek – aszerint, hogy ki hogy érzékeli a dolgot.” De el kell fogadniuk a történelem igazságát. Amikor Salif Keita azt mondja Ibrahim Boubacar Keitának: „Menj el, mielőtt túl késő lenne”, az Franciaországra is vonatkozik. „Még akkor is, ha tudjuk, hogy ez azért nem olyan egyszerű” – húzza alá Boubakar Boris Diop. Annál is kevésbé egyszerű, hogy az általános „tele van a hócipőm” érzés ellenére egy dolog azért nem változik: „akár hatalmon, akár ellenzékben vannak politikusaink, kevés kivételtől eltekintve félnek rosszat mondani Franciaországról.”
A frankofon afrikai országok elnökei, akik közül néhányan több évtizede funkcióban vannak, most két tűz közé kerültek: egyfelől népeik egyre erősödő emancipációs törekvései, másfelől a francia hatóságok nyomása révén gazdasági és biztonsági érdekeik szorítják őket. Többen közülük tudatában vannak annak, hogy Párizs nélkül nem lennének hatalmon. Egyikük sem felejti el, hogy megtorlásokat szenvedtek el azok az elődeik, akik ellenszegültek Franciaországnak, mint például a guineai Ahmed Sécou Touré, aki az ismétlődő destabilizációs kísérletek áldozata lett, vagy a Burkinabéi Thomas Sankara, akit államcsínnyel távolítottak el a hatalomból, majd megöltek 1987-ben. (11) 2019. december 2-án az elefántcsontparti hatóságok kénytelenek voltak „a nemzeti érdekkel összeférhetetlen tevékenység miatt” kiutasítani a svájci-szenegáli kettős állampolgárságú Nathalie Yambot, aki addig Abidjanban élt, és a függetlenséget és demokráciát követelő elefántcsontparti ellenzéki párt (Liberté et démocratie) tagja volt. Október végén a Szocsiban rendezett Oroszország–Afrika csúcson Yamb asszony Franciaországot azzal vádolta, hogy „Afrikát saját tulajdonának tekinti”, és az Afrikai valutaközösségi frank zóna vezetőit „Franciaország lakájainak” nevezte. Az utóbbi években csak Kamerun vezetői használták a Franciaország-ellenesség eszközét a Párizzsal folytatott, az ország politikai jövőjét feszegető kötélhúzásban: néhány hónapon át az elnökhöz közeli média erőteljes kampányt folytatott a francia hatóságok ellen.
Az ellenzék oldalán még kevesen vannak azok, akiknél a francia imperializmus kritikája egyúttal a nemzeti fejlődés eszméivel társul, ahogy azt a mali Modibo Keïta vagy a Burkinai Thomas Sankara képviselte. Eközben a francia kormány nem változtat céljain: 2020. február 2-án bejelentette a Barkhane-művelet kontingensének 4500-ról 5100-ra emelését, fittyet hányva mindazon tényezőkre és megfigyelői véleményekre, amelyek szerint kizárólag biztonsági eszközökkel nem lehet stabilizálni a Száhel-övezetet. (12)
