Az önellátásra képtelen idős emberek függősége és áldozati státusza – kívül estek a kormány látókörén

Kategória: 2020. június
Írta: Philippe Baqué
Találatok: 897

ehpadMájus közepéig a Covid–19 franciaországi halálos áldozatainak felét az idős és önellátásra képtelen embereket befogadó intézményekben (Ehpad) vesztettük el. Hiány maszkokban, tesztekben. Felelőtlen kríziskezelés. A tömeges elhalálozás mindazonáltal előre látható volt. Az eszközök hiánya és a munkakörülmények romlása miatt a személyzet hónapok óta kongatta a vészharangot.

„Tegnap ellátogattam egy olyan intézménybe, amelyben ötvenhat bennlakóra mindössze négy gondozónő jut – meséli Tatiana Dubuc. – Mindannyian teljesítőképességük határán, könnyekkel a szemükben beszéltek, amikor találkoztam velük: a tegnapi három után éppen akkor értesültek egy újabb gondozott haláláról.” A Le Havre-i Les Escades idősotthonban ápolt, önellátásra képtelen személyek gondozásával foglalkozó, a baloldali CGT-hez csatlakozott ápolószemélyzet szakszervezeti tömörülésének főtitkára így jellemzi az április 11-én észlelt állapotokat: „A létesítményben három pozitív Covid–19-tesztet mutató esetet észleltek, és mintegy ötven feltehetően fertőzött személyt vettek számba, de nem tesztelték őket, mert nem volt rá mód. Az ápoló személyzetnek továbbra sem volt védőfelszerelése, tesztelni őket sem tudták. Tovább dolgoztak, miközben attól féltek, hogy más gondozottakat, más ápolókat vagy a családjukat fertőzik meg.” Pedig április 6-án Olivier Véran szolidaritási, családügyi és egészségügyi miniszter széleskörű tesztelési programot hirdetett meg, „amelyet azonnal meg kellett volna indítani a gondozottak és az ápolók teljes körében, amint megjelent az Ehpad[1] területén az első igazolt fertőzési eset.” Egy héttel a bejelentés után Dubuc asszony megállapította: „nálunk semmi sem történt”.

A kormány felelőtlen válságkezelése látványos méreteket öltött azokban az intézményekben, amelyeknek már egy ideje eszközhiány mellett kellett szembenézniük azzal a ténnyel, hogy nem tudnak méltó módon gondoskodni a bent lakókról,[2] akiket egyébként egészen május elejéig nem látogathattak családtagjaik sem. A járvány súlyosságára és az ott bekövetkezett halálesetek számára csak később figyeltek fel.

A március közepén elrendelt vesztegzár óta a minisztérium az Ephadokban az első három esetre korlátozta a teszteket. Amikor a tesztek pozitívak lettek, minden tüneteket produkáló bentlakót úgy kellett tekinteni, mint pozitív esetet. „A teszthiányt a minisztérium az Ephad-intézmények kárára menedzselte – magyarázza Gaël Durel, a szociális orvosellátást koordináló orvosok országos egyesületének (Mcoor) elnöke. – A régiók legtöbbjében a koordináló orvosoknak az egyetemi klinikák (CHU) tesztelő szolgálatához kellett fordulniuk, ezek azonban a leggyakrabban megtagadták tesztelő csapatok kiküldését, mert elsősorban a saját kórházuk sürgősségi és reanimációs feladatait kellett ellátniuk. Az Ehpadok a fontossági sorrendben csak ezek után következtek. Ráadásul, minthogy a mi pácienseink nem kaphattak sem specifikus, sem kísérleti kezelést, azt mondták nekünk, hogy fölösleges tesztelni. Ha az eset nem volt túl súlyos, azt tanácsolták, adjunk paracetamolt; súlyos esetekben palliatív kezelést javasoltak…” A minisztérium egészségügyi főigazgatója, Jérome Salomon által április 7-én jegyzett körlevél részben ellentmond a miniszter előző napi szavainak, és megerősíti, hogy fennmarad az az elv, hogy csak a három elsőként észlelt esetben teszteljenek azokban az intézményekben, amelyekben legalább egy igazolt esetet rögzítettek.[3]

 

Nagyon elhibázott előrejelzés

Az Occitane régiót az ország legkevésbé fertőzött területei között tartották számon, amikor a Mauguio Ehpadban, Montpellier közelében március elején felfedezték az első Covid–19-eseteket, és húsz bentlakót vesztettek el. Március 29-étől kezdve Toulouse és Montpellier egyetemi klinikáinak gerontológiai központjai úgy döntöttek – az Occitane régió egészségügyi ügynökségének támogatása mellett –, hogy nem követik az országos előírásokat, és az első tünetek megjelenésekor azonnal mobil tesztelő egységeket küldtek a helyszínre. „Az Ehpad vesztegzár alatt áll, így a vírus szükségképpen kívülről került be – magyarázta a Montpellier-beli központ vezetője, Hubert Blain professzor. – A vírust behurcoló ápoló könnyen lehetett olyan személy, aki nem mutatta a fertőzés jeleit. Sürgős volt tehát a lehető leghamarabb azonosítani és elkülöníteni, és ezáltal megszakítani a fertőzési láncot.”

Az ápolókat követően minden egyes gondozottat teszteltek, minthogy sokan közülük a betegségre nem tipikusan jellemző, de idős korúaknál gyakori szindrómákat mutattak: hasmenést és izgatottságot, továbbá gyakran elestek. A pozitív teszttel kiszűrt ápolókat és gondozottakat vagy kórházba szállították, vagy – szükség esetén – vesztegzár alá helyezték. Minthogy a teszt még nem volt kellőképpen megbízható, negatív teszt esetén is lehetett valaki vírushordozó, és átadhatta a betegséget másoknak. Ebből az fakadt, hogy rendkívül szigorú korlátozó szabályokat vezettek be. A Montpellier-beli Gerontológiai Központ az elsők között vezette be a maszk viselésének kötelezettségét, a gyakori kézmosást és a rendszeres hőmérőzést. „Sok kolléga és felelős vezető gondolta úgy, hogy eljárásom túl sok teszt elvégzését igényli – mondja Hubert Blain professzor. – Nem értették meg, hogy a tüzet akkor kell eloltani, amikor fellobban. Ha hagyjuk elhatalmasodni a tűzvészt, nincs már ok a tesztelésre, csak az elhalálozások megállapítására szorítkozhatunk.”

A rendelkezésre álló tesztek hiánya elárulja, hogy nagyon téves volt az előrejelzés. „Tesztelési stratégiánk az eszközeink függvényében alakult, nem pedig a Dél-Koreában alkalmazott módszerhez igazodva – ahol a mi tömeges elszigetelési és célzott tesztelési politikánkkal szöges ellentétben cselekedtek: tömeges tesztelést és célzott elszigetelést végeztek” – jegyzi meg április elején közreadott jelentésében a fiatal orvosbiológusok szövetsége.[4] Mintegy két héttel később Franciaországban alig 100 000 tesztet végeztek el, szemben a német 1,7 millióval, ahol a lakosságarányos elhalálozás ötször alacsonyabb volt, és ahol a 80 évnél idősebbek a fertőzött személyeknek csak 10%-át tették ki.[5]

A tesztek hiányához hasonlóan a maszkok és a felszerelés elégtelensége is a katasztrófának kedvezett. Ráadásul kezdetben a távolságtartási gesztusok nem szerepeltek a prioritások között. „Amikor elkezdődött az elszigetelési program, csupán arra kérték a gondozókat, hogy mossanak gyakran kezet – emlékszik Malika Belarbi segéd gondozónő, a CGT egészségügyi ágazatának felelőse. – Nem volt szó maszkokról. Az igazgatóság még fegyelmi intézkedésekkel is fenyegette azokat a gondozókat, akik megpróbáltak maszkot viselni a munka során.” Széles körben érte vád a francia állam hiányos logisztikáját a maszkok kezelése ügyében.[6] A nemzeti termelést feláldozták a nemzetközi piac oltárán, az Eprus – a szakosodott országos szervezet (amely az egészségügyi szükséghelyzetre való felkészülés, illetve válasz szervezésére jött létre) – elvesztette a stratégiai készletek kezelésének monopóliumát, és a hatóságok semmit sem tettek akkor, amikor 2018 végén Plaintel-ben (Côtes-d’Armor) felszámolták a legfontosabb gyártóegységet.

A válság kezdetén a kormánynak sürgősen fel kellett volna töltenie a Covid–19 által leginkább sújtott régiók kórházainak készleteit, rekvirálnia kellett volna az ország területén fellelhető eszközöket. Sok zűrzavar után az Ehpad személyzetének sikerült sebészeti maszkokra szert tennie, amelyek a vírushordozókat megakadályozzák abban, hogy tovább adják kórt. Napi egy darabot kaptak személyenként, miközben ezek legfeljebb négy órán keresztül adnak kellően hatékony védelmet, ha megfelelően használják őket. Az FFP2 maszkokat, amelyek mind az illető személy védelmét, mind a fertőzés továbbadásának megakadályozását szolgálják, csak olyanoknak bocsátották rendelkezésére, akik pozitív tesztet mutató személyekkel voltak kapcsolatban, tehát ezek a maszkok igen hamar hiánycikké váltak. Az Ehpadoknak nem jutott ezekből. Az Egészségügyi Minisztérium március 24-én adta közre a maszkok felhasználására vonatkozó stratégiáját, és mindössze arra szorítkozott, hogy „ha a bentlakók között megjelentek a betegségre utaló jelek, ezekben az egységekben ki kell jelölni olyan zárt területeket, amelyekben a Covid–19-vel érintett páciensekkel foglalkoznak. Ezekben a zónákban a személyzet számára sebészeti maszkokat adnak.” Ezzel elárulták, hogy nem ismerik ezeknek a maszkoknak a korlátait, sem annak veszélyét, hogy a fertőzés jeleit nem mutató ápolók is megfertőzhetik a zónán kívül élő többi bentlakót.

Annak érdekében, hogy elkerüljék a kórházi osztályok túlterhelését, az Ehpadok az intézményen belül tartották fertőzött pácienseiket, szobájukban elkülönítve őket, „Covid plusz” és „Covid mínusz” egységekben. „Így ugyanolyan helyzet állt elő, mint azokban a kórházakban, ahol Covid–19-es betegeket ápoltak, azzal a különbséggel, hogy a kórházakban szigorú és bonyolult védőöltözetet alkalmaztak FFP2 maszkokkal, védő kezeslábasokkal, védőszemüveggel... az Ehpadokban mindez nem állt rendelkezésre: sem FFP2 maszk, sem védőruha”–- méltatlankodik Stephane Meyer, a Mcoor alelnöke. Így azután nem meglepő, hogy az ápolószemélyzet egy része is megfertőződött. Ezek a fertőzések „a járvány afféle vakfoltjai, mert a legveszélyeztetettebb zónákban nem került sor rendszeres tesztelésre a gondozók körében” – ahogy ezt az Orvosi Akadémia szomorúan állapítja meg.[7]

Annak ellenére, hogy a tesztelés sürgős voltáról számos alkalommal nyilatkoztak a hatóságok, a szűréseket az elkülönítési intézkedések május 11-i lazításáig alig alkalmazták. Másfelől, az Ehpadokban évek óta nagy a személyzet mobilitása. Egyre több egészségügyi képzettség nélküli, korában elsősorban takarítással és élelmezéssel foglalkozó kórházi dolgozó került ide, akiket segédápolóként foglalkoztatnak. Az egészségügyi válság alatt a fertőzött személyzet miatt beálló túlzott munkaterhelés nem tette lehetővé, hogy az egészségügyi vezetés rövid idő alatt kiképezze a személyzetet a fertőtlenítés szigorú szabályainak alkalmazására. Stephane Meyer szavaival élve: „Most fizetünk meg a mintegy húsz éve fennálló problémákért. Egyre több és egyre sérülékenyebb, egyre komolyabb betegségekkel küzdő páciens befogadását kérték tőlünk, ugyanakkor egyre kevésbé képzett és egyre alacsonyabb társadalmi megbecsülést élvező személyzettel kellett ezt ellátnunk.”

Március végén az Országos Geriátriai Szakmai Tanács (CNPG) aggodalmát fejezte ki a Covid–19 súlyosabb formáival küzdő betegek sorsát illetően. Őket nem tudta elvállalni az Ehpad, és az életük is veszélyben forgott.[8] A tanács azt javasolta, hogy hozzanak létre olyan ápolási szolgáltatási szinteket, amelyek révén a mentőkkel egyeztetve a betegek a kórházi geriátriai, illetve a Covid–19-kórismére specializálódott gondozó egységekbe juthatnak el. „Az Ehpadokban ott tarthatjuk a kevésbé beteg bentlakókat, valamint a legsúlyosabban beteg pácienseket, akiknek palliatív gondozást tudunk nyújtani, de nem rendelkezünk azokkal az eszközökkel, amelyek a többiek számára optimális ápolást tennének lehetővé, hogy túljussanak a betegségen – magyarázza Stephane Meyer professzor. – Az Ehpad-ban nincsenek éjszakai nővérek, nincsenek lélegeztetőeszközök. Számos helyen hiányzik a tevékenységet koordináló orvosi személyzet. Több olyan régió van, ahol átmeneti állapotú páciensek nem kerülhetnek speciális ellátásba. Nem újraélesztésre gondolok, hanem olyan orvosi szolgáltatásokra, amelyeket közeli kórházi központokban, vagy – az egyébként kellően ki nem használt – magánintézményekben lehetne biztosítani. Heteken át hiába kértük a kormánytól, hogy hozzon létre ilyen speciális geriátriai létesítményeket. Végül is, regionálisan eltérő mértékben hoztak létre ilyeneket.”

Ezeknek az ápolási egységeknek a hiánya megmutatkozik a nem mindig indokolt palliatív ápolási tevékenységben. Egy délkelet-franciaországi geriátriai szakorvos így beszél erről: „Az önállóságukat vesztett, idegrendszeri károsodásban szenvedő idős betegeket légzési nehézségek esetén nem lehet reanimációs célból intubálni. Gyakran semmi esélyt sem adnak nekik. Esetükben például ilyen indikációs döntés születik: 85 éves Covid–19-es páciens, oxigénhiány – majd innét a „palliatív gondozás” felé irányítják. Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy ki érdemli meg, hogy tovább éljen?” Egy március elején megjelent ajánlásában a Palliatív Gondozók Országos Egyesülete kiemelte, hogy a döntéshozók számára megkerülhetetlen egy szakmaközi és pluridiszciplináris egységgel való konzultáció a palliatív vagy szedatív kezelés eldöntéséhez.

 

Az igazságszolgáltatás az államapparátus mellett áll

A Pays de la Loire régió gerontológiai központjának elnöke, Gilles Berrut lesújtó megállapítást tesz: „Sem a lakosság elkülönítését, sem ennek a feloldását nem az idős emberek esetére találták ki. Az Ehpadok helyzete, az otthonukban élő idős emberek, a krónikus betegek folyamatos ápolása, az állandó segítségnyújtás, röviden, a geriátria egész szektora kívül esik a döntéshozók látókörén [...]. A gyakorlatban hosszú hónapokon át együtt kell majd élnünk ezzel a betegséggel, és az idős emberek a vész kellős közepén találják magukat ugyanúgy, ahogy az őket ápoló személyzet is. [...] Legyen bennünk bátorság, hogy követeljük: ne feledkezzenek meg ezeknek a sérülékeny embereknek a sorsáról!”[9]

A Közigazgatási Bíróság persze mindig az államapparátus mellett fog állni. A magán-egészségügyi szakszervezetek [Force ouvrière – FO] szövetsége és több CGT szakszervezeti tömörülés követelte, hogy az Államtanács sürgősen utasítsa a kormányt, hogy intézkedjen az Ehpadokban a bentlakók és a személyzet rendszeres szűrésére, az általános maszk- és védőruha-viselésre, felszerelések, valamint olyan berendezések rendelkezésre bocsátására, amelyekkel megoldható a rászoruló páciensek lélegeztetése. Április 15-én a kérést az Államtanács elutasította azzal érvelve, hogy „tekintettel az állam rendelkezésére álló eszközökre, és az eddig meghozott intézkedésekre, nem állapítható meg olyan mértékű hanyagság, amely egyértelműen és törvénytelenül, súlyos mértékben sértette volna az alapjogokat.” Május 14-ig 13 798 ember halt meg Franciaország szociális és szociális-ápolási intézményeiben Covid–19 következtében.[10]

 

A cikk Philippe Baqué újságíró saját felmérése alapján készült.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér 

 

[1] « Point de situation » du 6 avril 2020, site du ministère des solidarités et de la santé, [A 2020. április 6-i állapot, a Szolidaritási és Egészségügyi Minisztérium honlapja szerint], https://solidarites-sante.gouv.fr

[2] L. Vieillesse en détresse dans les Ehpad [Az az idősek katasztrofális állapota az Ehpad-okban], Le Monde diplomatique, 2019. március.

[3] Circulaire Minsante/Coruss [A Minsante/Coruss körlevele], n° 67, 2020. április 7.

[4] Syndicat des jeunes biologistes médicaux [Fiatal Orvosbiológusok Szakszervezete] : Suivi de la mise en œuvre de la stratégie de lutte contre l’épidémie de Covid-19, réponses à la commission des affaires sociales du Sénat [A Covid–19 járvány elleni küzdelem stratégiájának alkalmazása, a Szenátus szociális bizottságának kérdéseire adott válaszok], 2020. április 3.

[5] Forrás: Robert Koch-Institut [Robert Koch Intézet] és L'Agence nationale de santé publique France [Francia Közegészségügyi Ügynökség].

[6] Aurélien Rouquet : Coronavirus : La pénurie de masques, incompétence logistique de l’État français [Koronavírus, maszkok hiánya, a francia állam inkompetens logisztikája] , Le Monde, 2020. március 24.

[7] 2020. április 14-i közlemény.

[8] Lettre ouverte au ministre des solidarités et de la santé, Olivier Véran, sur la site de la Société française de gériatrie et de gérontologie [Nyílt levél Olivier Véran szolidaritási és egészségügyi miniszterhez, az országos geriátriai és gerontológiai társaság honlapján], 2020. március 26.

[9] Gilles Berrut : L’endémie de la fragilité [A sérülékenység járványa], dans « Lettre d’information du gérontopôle spéciale Covid–19 » [A gerontológiai központ levele a Covid–19-helyzetről], n° 3, 2020. április 10.

[10] Forrás: L'Agence nationale de santé publique France [Francia Közegészségügyi Ügynökség]