Az egyéni felelősség japán dogmája - a „dzsiko szekinin” országában

Kategória: 2020. július
Írta: Juta Jagisita
Találatok: 1529

japA hagyományok tiszteletén és a jólfejlett közösségi tudaton túl Japánnak van egy kevésbé ismert oldala is: az individualizmus. A nemzetgazdaságot megfojtó ázsiai válság (1997–98) óta a vezetők ezt használják arra, hogy elfogadtassák a szigort, és bűntudatot keltsenek az áldozatokban. Ha munkanélküli vagy, ha méltatlan körülmények között élsz vagy ha megbetegszel, akkor az a te hibád, japánul: „dzsiko szekinin”

Amikor 2004 áprilisában Imai Noriakit egy fegyveres csoport túszul ejtette Irakban, nem is sejtette, hogy saját országában feljelentések sorozatának lesz kitéve. Az akkor 18 éves fiatalember, akit mélyen megérintettek a 2001. szeptember 11-i merényletek, elhatározta, hogy útra kel a második öbölháború (2003–2011) gyermekáldozatainak megsegítésére. Ahogy belépett az országba, két másik japán társával együtt elrabolta őt egy mintegy húsz fős fegyveres csoport, az addig ismeretlen iraki ellenállók, a „Mudzsáhid-brigádok” tagjai. „Azzal vádoltak minket, hogy az USA-nak kémkedünk” – emlékezik vissza Imai. Ezzel vége szakadt humanitárius terveinek, és elkezdődött egy nyolcnapos börtön. Kiszabadulása után Dubaiban ápolták egy kórházban, ahol testvérétől értesült a baljós hírről, amely szerint „rágalmazási kampányt indítottak ellenünk, és apánknak bocsánatkérés gyanánt el kellett hagynia a munkahelyét.”

Kobajasi Maszahiro[i] rendező Bashing című filmjét is ez a történet inspirálta. Két bebörtönzött társával egyetemben Imait azzal vádolták, hogy nem teljesítették „saját kötelességüket” (japánul a dzsiko szekinint). Minthogy önként vállalták, hogy veszélyes országba menjenek, miért kellene a kormánynak az adófizetők pénzén megmenteni őket? „Ez szégyentelen elővigyázatlanság. És nagyfokú dzsiko szekinin – vádolja őket Koike Juriko akkori környezetvédelmi miniszter, ma Tokió kormányzója. – Ők döntöttek úgy, hogy odautaznak.” Az ország legfontosabb napilapja, a Jomiuri Simbun vezércikkében arról ír, hogy meg kellene hallgatni azoknak a vezetőknek[ii] a szavát, akik szerint „az áldozatoknak kötelességük lenne megtéríteniük a kimentésükre fordított költségek egy részét”.

Az Imai Noriaki-család postaládáját levelek ezrei árasztották el, amelyek a fiatalembert „közpénzek eltulajdonításával” vádolták, amiért „öngyilkosságot kellene elkövetnie, hogy így vállalja a felelősségét. Egyáltalán nem értettem – emlékszik vissza Imai, hogy – miért hagyott magamra az állam, amikor az lenne a feladata, hogy védje polgárait?” Egyik polgártársa még fizikai erőszakot is elkövetett ellene, és öt évig tartott, hogy fölépüljön a depressziójából.

 

Még a nyugdíjasokban is bűntudatot ébresztenek

Az ügy kitörése óta a dzsiko szekinin majdnem minden társadalmi probléma körül folyó vitában felbukkan. A veszélyes régiókba utazó tudósítókon túl, mint Imai Noriaki esetében is, ezzel a kifejezéssel vádolják a társadalom peremére szorult embereket, a leányanyákat, a hajléktalanokat, az olyan betegeket, akik életmódjuk miatt fogékonyak bizonyos betegségekre (túlsúly, tüdőrák stb.), vagy éppen szexuális erőszak áldozatai lettek. Az a gyakorlat, amely „az áldozatot vádolja és hibáztatja”, mélyen gyökerezik a lakosság hozzáállásában, és az állam legfelsőbb köreit is befolyásolja. „Egy barátom így szólt: miért kellene társadalombiztosítási szolgáltatásban részesíteni olyan személyeket, akik sokat isznak, nem sportolnak, miközben én magam mindent megteszek azért, hogy jó formában legyek? Azt hiszem, igaza van” – nyilatkozta 2018-ban Aszó Taró, az akkori pénzügyminiszter.[iii] Világos a sorok közötti üzenet: „ha olyan betegsége van, mint pl. a cukorbaj, az az ön hibája, több erőfeszítést kellett volna tennie, hogy jó egészségnek örvendjen.”

Hogy mennyire mélyen gyökerezik ez a vélekedés a társadalomban, mutatja, hogy maguk az ilyenformán megvádolt emberek is magukévá teszik, és önvád mardossa őket „személyes kudarcuk” miatt –, amit helyzetük egyedüli okaként élnek meg. „Majdnem minden fedél nélküli úgy tartja, hogy nyomoráért ő maga a felelős, és nem érdemel közösségi támogatást” – mondja Juasza Makoto, a tokiói egyetem tanára, aki több mint huszonöt éve a szegénység elleni küzdelem aktivistája. „Szégyennek érzik igénybe venni a segítséget, és sokan el is utasítják mindaddig, amíg nincs más választásuk”. Így például azoknak az embereknek a 85%-a, akik közösségi támogatásra jogosultak, lemondtak róla,[iv] míg ez az arány Franciaországban 35%.[v] „Azt mondhatnánk, hogy a dzsiko szekinin a szolidaritás ellentéte. Ha nyomorogsz, az a te hibád, és senki más nem tehet róla. Tehát te magadnak kell kikászálódnod belőle, anélkül, hogy mások vagy az állam segítségét kérnéd” – magyarázza Nakanisi Sintaro szociológiaprofesszor, a jokohamai Kanto Gakuin egyetem tanára.

Ez a filozófusok és szociológusok körében rendkívül népszerű megközelítés számos tanulmány témája lett. Szerzőik egyetértenek abban, hogy a neoliberalizmus és az utóbbi harminc év során súlyosbodó egyenlőtlenség szülte. A kifejezés az 1990-es évek közepén bukkant fel az újságokban, és magas szinten, kormánykiadványokban is megjelent. Japán történetének egyik legnagyobb pénzügyi válságát szenvedte el 2002-ben a pénzügyi spekulációs és ingatlanbuborék kipukkadása következtében. A hivatalos munkanélküliségi adatok 1948 óta a legmagasabbak voltak, átlépték az 5%-os küszöböt; a közpénzből nyújtott segély jogosultjainak száma 1992 és 2002 között 40%-kal emelkedett. Az egymást követő kormányok fokozatosan lazítottak a rövid idejű vagy nem rendszeres (hiszeiki) munkavállalást szabályozó törvényeken. Az ilyenfajta munkát vállalók aránya 9,5%-ról 14,5%-ra nőtt ugyanebben az időszakban. Az öngyilkosságok 2003-ban rekordmagas számot értek el, 34 427 emberéletet követeltek, ami 1992-höz képest 56%-os növekedést jelent.

A miniszterelnök mellett konzultatív bizottságként működő, félelmetes politikai befolyást élvező Gazdasági Stratégiai Tanács arról nyilatkozott, hogy meg kell változtatni a társadalmi modellt, amely túlságosan egyenlőségpárti – mintha ez lenne az oka a gazdasági stagnálásnak. A tanács tagjai között szerepelt a Toyota-művek akkori elnöke, Okuda Hirosi és a Keidanren, az ottani gyáriparosok szövetségének elnöke, valamint Tekenaka Heidzo ismert liberális közgazdász. A bizottság szerint az a feladat, hogy „az egyéni felelősségen [dzsiko szekininen] alapuló versenyképes, egészséges és kreatív társadalom jöjjön létre a túlságosan egyenlősdi alapú helyén, mégpedig az egyénnek saját sikere érdekében tett erőfeszítései révén[vi]. Egy új társadalmi modell értékrendje rajzolódik ki, amely kompetens egyéneken alapul, akik képesek felelősséget vállalni tetteikért.

A meritokrácia (az érdemeken alapuló rendszer) dicsérete és az egyenlősdi elvetése számtalanszor bukkan elő a gazdasági szaksajtó, a média, az említett tanács anyagaiban, így azután a dzsiko szekinin egyre inkább gyökeret ver a közösségi tudatban. Tokióban Hasimoto Kandzsi, a Waseda Egyetem szociológusa úgy tartja, hogy a tendencia leginkább az elit, a tulajdonosok és a vállalati vezetők soraiban vált sikeressé. Elemzése szerint „a dzsiko szekinin lehetővé teszi, hogy a súlyosbodó egyenlőtlenség miatt érzett bűntudatot félretegyük. Egy ilyen megközelítésben az elit azt gondolhatja, hogy ha sikeresek, az azért van, mert erőfeszítéseket tettek ennek érdekében.” Ez az érvelés megvetéssel párosul azok iránt, akiknek ez nem sikerült. „Úgy gondolják, hogy az emberek szegénységbe süllyedésének oka, hogy semmirekellő dologkerülők. Magukat kell hibáztatniuk” – összegzi véleményét.

A jelenséggel szembeni ellenállás hiánya elsősorban történelmi okokkal magyarázható. Micuo Kinosita, a Nara Egyetem kutatója szerint az Edo-korszak (1600–1868) vezetői „úgy tartották, hogy a nép nyomorának problémája a vidék, a falvak sajátja, ezért kizárólag a falvakra tartozik. Egészen a csendes-óceáni háború végéig kellett várni arra, hogy a szövetséges hatalmak nyomására Tokió végre, 1946-ban, meghozza azt a törvényt, amely megfogalmazza az állam felelősségét a leginkább rászorulók felkarolásában. Az a gondolat, hogy a közhatalomnak feladata megvédeni polgárait a szegénység ellen, sohasem volt a japán mentalitás része.” Egy ilyen állami feladat, még ha szerepel is az alkotmányban, „könnyen feledésbe merülhet” az olyan értékekkel szemben, mint az országos közmorálban hangsúlyos autonómia vagy a meritokrácia.

Ráadásul a dzsiko szekinin híveinek diskurzusában egyféle gyűlölettel keveredő együttérzés járja azokkal szemben, akik felemelik a hangjukat. „Minthogy mindenkinek nehéz ennek az elvnek a hatálya alatt élni, hívei úgy tartják, hogy egoizmusra vall, ha valaki másoktól eltérően nem viseli el ezt a terhet, és lázad a társadalom ellen” – teszi hozzá Nakanisi Sintaro szociológus. Ebben a koncepcióban azok, akik küzdenek egy társadalmi probléma ellen, azoknak a privilegizáltaknak a köréhez tartoznak, akik nem érdemlik meg, hogy meghallgassák őket, mert „azok, akik nyomorban élnek, nem érnek rá, hogy cselekedjenek, és eszközeik sincsenek hozzá.” Nos, ezért alkalmazzák gyakran ezt az értékítéletet és ezért fogják be a szociális problémák kárvallottjainak száját, és ostorozzák őket azzal, hogy mindez az ő hibájuk.

Tizenöt év telt el azóta, hogy a közösségi oldalakon sokan rávetették magukat Imai Noriakira. A bérből és fizetésből élők számára ez alatt a tizenöt év alatt tovább  terjedt a bérbizonytalanság. És már felbukkan a láthatáron egy újfajta veszély, pusztítóbb, mint a gazdasági válság, amely paradox módon felforgathatja a dzsiko szekinin uralmát, ez pedig a társadalom öregedése.

2035-ben minden harmadik japán idősebb lesz 64 évesnél, miközben a társadalom aktív lakossága 10 millió fővel csökken. A már így is rendkívüli mértékben eladósodott országban (ahol az államadósság a GDP 250%-át teszi ki) a kormány mindent megpróbál annak érdekében, hogy megfékezze a társadalombiztosítási kiadások növekedését, amelyek értéke 2040-re 1 500 milliárd euróra növekedhet.[vii] A munkahelyek bizonytalansága miatt a nyugdíjak értéke csökkenő tendenciát mutat. 2004 és 2016 között a nyugdíjas párok nyugdíja abszolút értékben 5%-kal csökkent. 2016-ban a 65 évesnél idősebbek 19,6%-a élt a szegénységi küszöb közelében, ez a legrosszabbak között van az OECD-tagországok között[viii].

Hozzájárul ehhez a bérek stagnálása, aminek legfőbb oka, hogy robbanásszerűen megnőtt a bizonytalan munkaviszonyban dolgozó munkavállalók száma, ez immár 40%-ukat érinti. A Nikkei gazdasági lap szerint 1997 és 2017 között 9%-kal zuhant az órabér [ix]. A vállalatok nem akarnak itt megállni. „Az egész életre szóló munkahely modellje megérett az eltüntetésre. Egy egészen közeli jövőben mindenki egy bizonyos feladat elvégzésére fog időszakos munkát végezni” – magyarázza Maszaki Josihisza, a Keidaren foglalkoztatáspolitika felelőse. Amikor afelől faggatják, hogy milyen egyenlőtlenséghez fog ez vezetni, flegmán fogalmazza meg a következményeket: „Akiknek nagyobb a hozzáértésük, többet fognak keresni” –, de hozzáteszi: „ez már nem olyan világ lesz, amelyben mindenki ugyanolyan életszínvonalon élhet”.

A sors iróniája, hogy ez a borús jövő véget vethet a dzsiko szekinin narratívájának. Az egész életre szóló munkaalkalom, a korrekt összegű nyugdíj korábban olyan biztonsági hálót jelentett, amely manapság szakadozik vagy el is tűnik. „Kivéve azokat, akik egész szakmai karrierjük alatt ugyanannak a nagyvállalatnak dolgoznak, mindenki más mélyszegénységbe zuhanhat a nyugdíjazás eljöttével” – Hasimoto szociológus elemzése szerint. Őt hallgatva úgy gondolhatjuk, hogy a japán emberek nagy többségének negatív fordulatot hoz a nyugdíjba vonulás ideje, miközben munkáséveik alatt normális életet vittek, és nincs mit felróniuk maguknak. „Még a dzsiko szekinin híveinek is el kell ismerniük, hogy sokak kénytelenek a nyomorba süllyedéssel számolni. Így tehát kénytelenek lesznek azt gondolni, hogy nem volt igazuk. Ebben az értelemben a társadalom elöregedése a dzsiko szekinin alapjait rengetheti meg” – próbálja elhitetni a szociológus. Ez persze az optimista narratíva.

Ami pedig Imai urat illeti, létrehozott egy nem profitorientált szervezetet azzal a céllal, hogy „segítséget nyújtson a szerény családokból származó képzetlen tizenéveseknek, akik könnyen elszigetelődnek. Gyakran zaklatják őket az iskolában, és sem szüleiktől, sem tanáraiktól nem kapnak segítséget” – magyarázza. Érzékenyen reagál a becsmérlő kampányokra, amelyeknek ő maga is áldozata volt. „Japánban gyakran bírálják azokat a fiatalokat, akik nem mennek végig az előre megszabott úton. Miközben sok esetben csak arról van szó, hogy megfelelőbb környezetre lenne szükségük a tehetségük kibontakoztatásához.” Imai Noriaki szervezete arra törekszik, hogy összehozza a fiatalokat a vállalatokkal. „Normális körülmények között ez az állam feladata lenne, de nem látja el”. Olyan eszköz is ez, amely ellenáll a dzsiko szekininnek, annak a diskurzusnak, amely tönkretette a „szolidáris társadalomra törekvő” fiatalembernek az ifjúságát.

 

A szerző újságíró Tokióban.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér

 

[i] Kobayashi Masahiro: Bashing (a filmet a 2005-ös cannes-i filmfesztiválon mutatták be).

[ii] Jomiuri Simbun, Tokió, 2004. április 19.

[iii] Yotaro Hamada: (Japán nyelvű cikk) A cukorbetegség az egyéni felelősség körébe tartozik? Az életmódhoz kötődő betegségek, az Aszahi Simbun honlapja, 2019. március 30., www.asahi.com

[iv] Kensaku Tomuro: Taux de pauvreté, taux de travailleurs pauvres (en japonais), [japán nyelvű cikk: Szegénységi arány, szegény dolgozók aránya], a Yamagata egyetem gazdasági és jogi részlegének tanulmánya, 2016. április.

[v] Sylvain Chareyron: Pauvreté et non-recours aux dispositifs sociaux [Szegénység és a szociális segítség igénybe nem vétele], Économie et prévision, no 213, Párizs, 2018.

[vi] (Japán nyelvű cikk) Japán gazdaság életének serkentési stratégiája, A gazdasági stratégiai tanács jelentése, olvasható a National Institute of Population and Social Security Research honlapján, 1999. február 26., www.ipss.go.jp

[vii] Japan’s daunting long-term social welfare costs [Japán félelmetes hosszútávú szociális jóléti költségei], Japan Times, Tokió, 2018. május 24.

[viii] Panorama de la société 2019 [Társadalmi körkép 2019), OECD, Párizs, 2019.

[ix] (Japán nyelvű cikk) A japán órabér 9%-kal csökken, Nikkei, Tokió, 2019. március 19.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések