Pierre Rosanvallon nem érti – vita a baloldali populizmus körül

Kategória: 2020. július
Írta: Chantal Mouffe
Találatok: 1273

tr bolsAz egészségügyi válság újra felszította a „populisták” elleni harcot. A Donald Trumpról és Jair Bolsonaro-ról készült karikatúrák azon élcelődnek, ahogy lenézik a tudományt, nem törődnek a hatalmi ágak szétválasztásával, megvetik a komplexitást és a jogállamot is.

A megegyezésen alapuló, higgadt demokráciafelfogás prókátora, Pierre Rosanvallon magáévá tesz egyet-egyet a populizmust illető egyébként önkényes kritikák közül. A baloldali populizmus egyik ismert elméleti képviselője válaszol neki.

Pierre Rosanvallon egyik közelmúltban publikált könyvében, A populizmus évszázada címűben[1] meglepetten állapítja meg, hogy a modernitás más ideológiáival – így a liberalizmussal, a szocializmussal, a kommunizmussal és az anarchizmussal – ellentétben a populizmushoz nem köthető egyetlen nagyléptékű elemzés sem. Pedig szerinte olyan politikai ideológiáról van szó, amely koherens és pozitív, de amelyet se nem formalizáltak, se nem fejlesztettek ki átfogóan. Pierre Rosanvallon a könyvében, szándéka szerint, a populista doktrína meghatározására vállalkozik, és megadja rögtön annak kritikáját is.

A doktrínát önkényesen állítja fel, nagyon heterogén források felhasználásával, a populizmus kritikusai által használt toposzok idézésével. Az általa javasolt definíció semmi újat nem hoz, elemeit számos más szerző is használja. Eszerint a populizmus lényege a „tiszta nép” és a „romlott elit” szembeállítása, amely úgy fogja fel a politikát, mint „a nép általános akaratának” közvetlen – vagyis közvetítő intézmények nélküli – kifejeződését.[2] Több-kevesebb eltéréssel ezt fejti ki említett könyvében.

Amikor más véleményen lévő szerzőkre hivatkozik, az általa védett álláspontnak való megfeleltetés céljából átfogalmazza a szerzők gondolatait. Az én publikációim közül többet olyannyira karikatúraszerűen mutat be, hogy az ember nem érti, vajon a mégiscsak neves történész olvasta-e egyáltalán e műveket, vagy inkább csak a rosszhiszeműség vezérli. Például azt állítja, hogy én elutasítom a liberális képviseleti demokráciát, bár a Baloldali populizmusért című munkámban[3] hangsúlyozom, hogy mennyire fontos beilleszteni ezt a stratégiát a pluralista demokrácia rendszerébe, és hogy nem szabad lemondani a politikai liberalizmus elveiről. Ellentétben azzal, amit Rosanvallon állít, A demokratikus paradoxon című munkámban[4] kifejtem, hogy a liberális demokrácia végső fokon két össze nem egyeztethető logika kapcsolódása révén jön létre, az egyenlőség és a szabadság közötti feszültség az ellenfelek antagonisztikus harcában nyilvánul meg, és épp ez teszi lehetővé a pluralizmus kibontakozását. Azt is állítja, hogy szerintem a demokratikus önkifejezést a konszenzus szabályozza, miközben az én érvelésem középpontjában a társadalmi megosztottság témája áll, és a megosztottság bázisán kialakuló konszenzus lehetetlensége.

Elsősorban a szerző túlzott ambíciójából fakad, hogy a populizmus elmélet megfogalmazásának szándékával írott mű nem járul hozzá ahhoz, hogy jobban megértsük a jelenséget, ugyanis a populizmus mint olyan, nem létezik önálló entitásként, amelynek meg lehetne alkotni az elméletét, vagy létre lehetne hozni a fogalmát. Csak populizmusok léteznek, többes számban, ami rögtön magyarázatot is ad arra, miért van ilyen sok interpretációja és gyakran egymásnak ellentmondó meghatározása a fogalomnak.

Tehát ahelyett, hogy a populizmus elveit kívánnánk meghatározni, fel kell tárnunk azt a politikai logikát, amelyet a különféle, „populistának” nevezett mozgalmak működtetnek. E logika mentén Ernesto Laclau A populizmus elvi alapja című munkájában[5] kimutatja, hogy valójában egy politikai határvonal kiépítésének stratégiájáról van szó, amely azon az ellentéten alapul, amely a fenn és lenn lévők, vagyis az uralkodók és az elnyomottak között feszül. Mindig azok a mozgalmak fordulnak a populizmus felé, amelyeknek válságba került a hegemóniája. Ha így közelítjük meg, akkor a populizmus se nem ideológia, se nem egy adott politikai rezsim, és programjának nincs speciális tartalma sem. Minden attól függ, hogyan épül fel a mi-ők ellentét, milyen a történelmi helyzet, illetve az a társadalmi-gazdasági szerkezet, amelyben kifejlődik. A különböző populizmusok megértése azt feltételezi, hogy a létrejöttüket övező konkrét körülményeket tárjuk fel, szemben azzal, ahogy Rosanvallon teszi, amikor ugyanannak az ideológiának (különböző) megvalósulási formáiként tekint a populizmusokra.

 

„Centrumpárti köztársaság”

Ahelyett, hogy populizmusról szóló tanulmányában valami újat mondott volna a témáról, könyvében Rosanvallon saját demokráciakoncepciójának jellemzőit és korlátait fedi fel.

A populista ideológia, elmélete szerint, a demokráciának egy szélsőséges formájára hivatkozik, és ezzel tulajdonképpen megkérdőjelezi a liberális és képviseleti létező demokráciákat, mégpedig úgy, hogy helyettesítő megoldást állít szembe velük. A populista alternatíva három pilléren nyugszik: a közvetlen demokrácián, a polarizált demokrácián és a nép azonnali, közvetlen és spontán önkifejezésének koncepcióján.

A Saint-Simon Alapítvány korábbi titkára ezzel a feltételezett populista doktrínával állítja szembe saját koncepcióját, amelyet korábbi munkáiban fejtett ki. Filozófiai értelemben a szociáldemokrata pártokban a neoliberális korszak idején uralkodó elmélet egy kifinomultabb változatát fedezhetjük fel benne. Azt, amelyet az 1980-as és az 1990-es években a „harmadik utas” elméleti munkáiban Anthony Giddens (Nagy-Britannia) vagy Ulrich Beck (Németország) dolgozott ki. Elméletük szerint beléptünk egy „második modernitás” korába, ahol a politika antagonisztikus modellje elavultnak bizonyul, minthogy híján van társadalmi ellenfeleknek. Az olyan közös identitások, mint az „osztályok”, elvesztették relevanciájukat, a jobb- és baloldal fogalma elavult. Fennmaradtak ugyan lehetséges konfliktust hordozó különbségek, de ezek csökkenőben vannak, és csillapodnak a különböző egyéni érdekek összebékítésével. Így azután az „emancipációs politika”[6] helyébe a környezettel, a családdal, a személyes és a kulturális identitással kapcsolatos gondokból fakadó „életpolitika” lép.

A szociáldemokrata pártok által elfogadott hasonló koncepció lett annak a szociálliberalizmusnak az alapja, amely Európában az 1980-as évek óta uralkodó szerepet tölt be. Franciaországban a „centrumpárti köztársaság” elképzelés leglelkesebb hívei Pierre Rosanvallon és a Társadalomtudományi Főiskola Raymond Aron Központja (EHESS – Hautes Etudes des Sciences Sociales)[7] körül alkotó értelmiségiek. Az áramlat a demokrácia liberális dimenzióját emeli ki: az alkotmányosság védelmére teszi a hangsúlyt a népi részvétel kárára. A népszuverenitás fölé helyezett liberalizmus oda vezet, hogy se a társadalom megosztottsága, se a hatalmi viszonyok és persze az osztályharc fogalmával együtt járó antagonisztikus ellentétek különböző formái sem tudatosulnak, sőt nem is jelennek meg az elméletben.

Mivel lényege, hogy a neoliberális globalizációval szemben nincs más alternatíva, ez a fajta „posztpolitikai” vízió – messze állva attól, hogy fejlődést jelentsen a demokráciadoktrína számára – feljogosítja a politikai rendszert arra, hogy „légüres térben kormányozzon”, ahogy azt megmutatta Peter Mair[8]. Én már 2005-ben amellett érveltem, hogy mivel nincsenek egymással szemben álló társadalmi programok, és ezért nincs is harc közöttük, így nincs tétje a választásoknak, és ez teremt kedvező közeget a jobboldali populista pártok számára.[9] Ilyenformán az utóbbiak azt állíthatják, hogy visszaadják a népnek az establishment által kisajátított hatalmat. Tizenöt évvel később az európai politikai állapotok igazolják hipotézisemet.

Pierre Rosanvallon nem ébredt rá arra, hogy az általa védett határtalan konszenzuális politikamodell a forrása a populizmus erőteljes növekedésének. Szerinte a szélsőjobb előretörését csupán azzal lehet megakadályozni, hogy erős alternatív program jön létre, hogy sor kerül egy „második demokratikus forradalomra”, amelyben újra gondolják mind az állampolgárok aktivitását, mind a demokratikus intézményeket. Egy sor – nem érdektelen – javaslatot fogalmaz meg annak érdekében, hogy növekedjen a demokratikus intézmények száma és sokfélesége, és szélesedjen a civil tevékenység hatása. A „felhatalmazási demokráciához” – amely választások útján adja át a kormányzás hatalmát – hozzá kell adni a „hatalomgyakorlás demokráciáját”. Az utóbbi feladata az lenne, hogy a hatalom gyakorlását demokratikus kontroll alá vegye. Azonban – minthogy ezek a javaslatok mind megmaradnak a posztpolitikai koncepció keretében, figyelmen kívül hagyják a társadalmat alakító ellentmondásokat, és nem kérdőjelezik meg a neoliberális modellt, így – nehéz felismerni, milyen erőkkel vetné vissza ez a „második demokratikus forradalom” a populista hullámot.

Ha a populizmust úgy határozzuk meg, mint azt a stratégiát, amely kijelöl egy politikai határt, akkor értelmezhetővé válik a „populista időszak”, ezt azonban Rosanvallon elemzése nem teszi lehetővé. A populista mozgalmak elvetik a szakértői kormányzást és a politikának technikai kérdésekre korlátozását. Politikai pártokhoz kötik az elképzeléseiket, és kihangsúlyozzák a konszenzusos megközelítés hiányosságait. Végezetül elvetik a posztpolitikát, és azt követelik, hogy polgáraik vehessenek részt a közügyeket érintő döntések meghozatalában, ne csupán ellenőrizhessék azok végrehajtását. Egyesek a jobboldali, „immunitással védekező” és idegengyűlölő populizmus formájában fogalmazzák meg a követeléseiket, és a demokráciát a „nemzethez tartozó” személyekre kívánják korlátozni; mások a „baloldali” populizmussal számos területre kívánják kiterjeszteni és törekednek elmélyíteni a demokráciát.

A cél érdekében a baloldali populista stratégia szakítani kíván a neoliberális rendszerrel, a pénzügyi kapitalizmussal, mert ezek, mint ahogy Wolfgang Streeck[10] szociológus kimutatta, összeegyeztethetetlenek a demokráciával. Egy újfajta hegemónia megalkotására törekszik, amely képes központi értékként kezelni a társadalmi egyenlőséget és igazságosságot. A program nem jelent szakítást a demokratikus pluralizmust alkotó intézményekkel, sőt, azok visszaszerzésére irányul. A társadalom mély átalakítása érdekében a baloldali populista stratégia arra törekszik, hogy szövetségbe olvassza a különböző demokratikus tiltakozó mozgalmakat, és ilyenformán hozza létre azt a közakaratot, amelyben a „mi” képes átalakítani a hatalmi viszonyokat, és új társadalmi-gazdasági modellt létesíthet a „pozícióharc” Antoni Gramsci által használt fogalma szerint. A konfrontáció a „mi” – amely egybefogja a kizsákmányolás, a hatalom vagy a diszkrimináció ellenes különféle követelések képviselőt – és az „ők” – akik a neoliberálisok és szövetségeseik hatalmát képviselik – között. Nem meglepő tehát, hogy Rosanvallon ellene van. Centrista modelljének foglyaként mindenfajta populizmusban fenyegetést lát a demokráciára.

 

A neoliberális modell kifulladása

A baloldali populista stratégia különösen helytálló a Covid–19 krízisből való kilábolással összefüggésben, és előre vetítheti egy új társadalmi szerződés megalkotását. Most – szemben a 2008-as válsághelyzettel – tere nyílhatna az egymással ellentétes programok ütköztetésének. Kevéssé képzelhető el ugyanis, hogy egyszerűen vissza lehessen térni a közügyekhez: az állam valószínűleg erősebb és perdöntő szerepet fog betölteni. Lehetséges, hogy valamiféle „államkapitalizmus” tanúi lehetünk majd, amely arra használja a közhatalmat, hogy újjáépítse a gazdaságot és a tőke hatalmát. Ez a forgatókönyv többé-kevésbé autokrata formákat ölthet annak függvényében, hogy mely politikai erők vezetik, és vagy a jobboldali populisták győzelmét hozná, vagy a neoliberalizmus híveinek végső erőfeszítése lenne annak érdekében, hogy életben tartsák modelljüket. Mindazonáltal a Green Dealt célul tűző baloldali populista stratégia ebben a válsághelyzetben megmutathatja, hogy képes-e mélyen demokratizálni a meglévő társadalmi-gazdasági helyzetet, és megteremteni egy valódi ökológiai átalakulás feltételeit.

Azzal, hogy tovább élezi az egyenlőtlenséget, a koronavírus-válság kimutatja, hogy a neoliberális modell kifulladt. Ahogy újrafogalmazza a politikai álláspontokat, és ahogy újra rámutat, hogy léteznek antagonista ellentétek, az jelzi a politika visszatérését, és új dimenziót ad a populista mozgalmaknak. A járvány autoriter megoldásokhoz vagy a demokratikus értékek radikálizálódásához vezethet aszerint, hogy a társadalmi erők hogyan ragadják magukhoz és miképpen építik fel a mi-ők ellentétet. Egy dolog biztos: ellentétben Pierre Rosanvallon állításával a baloldali populizmus messze nem veszélyezteti a demokráciát, épp fordítva, jelenleg a legjobb stratégia arra, hogy a posztdemokratikus neoliberalizmussal szembeni ellenállást az egyenlőség irányába terelje.

 

A szerző, Chantal Mouffe filozófus, szerzője egyebek közt A baloldali populizmusért[11] c. könyvnek.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér

 

[1] Pierre Rosanvallon : Le Siècle du populisme. Histoire, théorie, critique [A populizmus évszázada. Történelem, elmélet, kritika], Seuil, Párizs, 2020.

[2] L. Cas Mudde és Cristόbal Rovira Kaltwasser : Brève Introduction au populisme [Bevezető a populizmushoz], Éditions de l’Aube, La Tour-d’Aigues, 2018.

[3] Chantal Mouffe : Pour un populisme de gauche [A baloldali populizmusért], Albin Michel, Párizs, 2018.

[4] Chantal Mouffe : Le Paradoxe démocratique [A demokratikus paradoxon], Beaux-Arts de Paris Éditions, 2016.

[5] Ernesto Laclau : La Raison populiste [A populista gondolkodás], Seuil, Párizs, 2008.

[6] Anthony Giddens: Modernity and Self-Identity. Self and Society in the Late Modern Age [A modernitás és az ön-identitás. Az én és a társadalom a késő modern korban], Polity Press, Cambridge, 1991.

[7] François Furet, Pierre Rosanvallon és Jacques Julliard : La République du centre. La fin de l’exception française A centrista köztársaság [A kivételes francia modell vége], Calmann-Lévy, Párizs, 1988.

[8]Peter Mair: Ruling the Void. The Hollowing out of Western Democracy [A vákuum irányítása. A nyugati demokrácia kimerülése], Verso, London, 2013

[9]L. Chantal Mouffe: L’Illusion du consensus [A konszenzus illúziója], Albin Michel, Párizs, 2016.  (első angol megjelenés 2005-ben).

[10] Wolfgang Streeck : Du temps acheté. La crise sans cesse ajournée du capitalisme démocratique [A megvásárolt idő. A demokratikus kapitalizmus válságának sorozatos elnapolása], Gallimard, Párizs, 2014.

[11] Idézett mű.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések