hu | fr | en | +
Accéder au menu

Peking az átláthatóság követelménye és a politikai felügyelet között őrlődik. Miért kell óvatosan bánni a kínai koronavírus-adatokkal?

JPEG - 86.8 kio

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2020. május 18–19-i közgyűlése, amelyre kritikai össztűz zúdult, azt javasolta, hogy a Covid–19 elleni védőoltást minősítsék „a közjót szolgálónak”. Ezzel azonban nem lehet megnyugtatni az Egyesült Államokat, amely Kínát tartja felelősnek az egészségügyi katasztrófáért, és hangsúlyozza: alacsonyak az ottani elhalálozásra vonatkozó adatok. De mi van a számok körüli polémia mögött?

Miközben az Egyesült Államokat súlyosan érinti az egészségügyi válság, Donald Trump és kormánya ujjal mutogat Kínára, és azzal vádolja, hogy alábecsülte a járvány jelentőségét. Az Egyesült Államok, ezügyben Ausztrália támogatását maga mellett tudva, nemzetközi vizsgálóbizottság felállítását szorgalmazza. Azzal vádolják az Egészségügyi Világszervezetet, hogy szemet huny, mi több, Kínával egyetemben bűnrészes a járvány kezelésében, és azzal fenyegeti a WHO-t, hogy kilép a szervezetből.

Hogy jobban megértsük a helyzetet, alapvetően fontos, hogy figyelembe vegyük az események időbeli sorrendjét. Az első bizonyított esetek 2019. november elejére vezethetők vissza, december elejétől már több orvos meghúzta a vészharangot, börtönbüntetést és megfélemlítést kockáztatva. Kína december végén jelenti be, hogy új vírus jelent meg az emberi fogyasztásra elvileg tiltott állatokat forgalmazó vuhani állatpiacon. 2020. január 5-én a WHO bejelenti, hogy a kínai hatóságok szerint „nincs bizonyíték emberek közötti terjedésre, és az egészségügyi szolgálat nem jelentett semmiféle fertőzést.” Január 15-ig kellett várni arra, hogy jelezzék a vírus emberre való átterjedésének lehetőségét – éppen amikor egy kínai laboratórium közreadja a nemzetközi tudományos közösségben a SARS–CoV–2 genetikai szekvenciáját. Sajátos módon a közlést követő napon bezárták a laboratóriumot.

Január 22-én magasabb sebességbe kapcsolnak az események Kínában, ahol hatalmi szóval lezárták Hubei tartományt, amelynek Vuhan a fővárosa. Az elzárás az egész országra vonatkozik, de az összfigyelem erre a tartományra irányul. A magánszemélyeknek otthon kell maradniuk, hogy lelassítsák, majd megállítsák a járvány terjedését. Ekkor a WHO még nem hirdet nemzetközi egészségügyi szükségállapotot – még csak 11 esetet számláltak Kínán kívül –, ez magyarázhatja a döntést. Január 25-én már azt ajánlja, hogy minden olyan országban indítsák be a tesztelést, ahol fertőzési esetek jelentkeznek. Aznapi beszédében Hszi Csin-ping elismeri a helyzet súlyosságát. A beszédet Trump elnök twitter-üzenete (1) úgy üdvözli, „mint Kínának az átláthatóság érdekében tett erőfeszítését”. Január 31-én, amikor Kínában 10 000 fertőzött és 213 elhunyt személyről számolnak be, a WHO kihirdeti a „nemzetközi szükségállapotot”, ami fennállása teljes idején igen ritkán fordult elő, 1948. január 7. óta csak öt esetben került rá sor: a H1N1-vírus (2014), a járványos gyermekbénulás (2014), a Zika-vírus (2016) és az Ebola-vírus (előbb 2016, majd ismét 2019) megjelenése alkalmával. Február 10-ig kellett várni arra, hogy a WHO nemzetközi szakembercsapatot küldjön a helyszínre (Németország, Dél-Korea, az USA, Japán, Nigéria Szingapúr és Oroszország részvételével). (2)

Azóta az Egyesült Államok folyamatosan és intenzíven vádolja a WHO-t. Egy rövid csend után a világszervezet visszavágott, azt állítva április végén, hogy „kellő időben” figyelmeztette az országokat az egészségügyi szükséghelyzetről. Nemzetközi együttműködési programot indított (ACT-Accelerator) annak érdekében, „hogy mindenki számára biztosítva legyen minden olyan eszköz, amellyel legyőzhető a Covid-19”. (3) Az ENSZ főtitkára, António Guterres támogatja: „Nem egy ország vagy egy régió vagy a fél világ számára van csak szükség kezelésre vagy vakcinára”. (4) Olyan kijelentések ezek, amelyek mintegy válaszképpen hangzanak el Donald Trump törekvésével szemben, aki a hatásos vakcinára kizárólagosságot követelt magának.

Reagálhatott volna a WHO másképpen vagy gyorsabban? Saját szabályainak megfelelően teljes mértékben függ a kínai adatszolgáltatástól és az adatok esetleges manipulálásától. Annak fényében, amit május közepe táján tapasztaltunk (világszerte több mint 300 000 halott), reális-e a mindössze 4 633 halottról szóló kínai beszámoló? Több tényezőt kell figyelembe vennünk. Először is, a valós adatok megismerése mindig problematikus. A valós számokat csak utólag lehet kiszámítani, bárhol és bármilyen járvány tör is ki (pl. influenza). Amikor valaki kórházban hal meg, ha többszörös halálos betegségben érintett, nagyon bonyolult megállapítani, hogy melyik betegségében is hunyt el. Ha kórházi rendszeren kívül kerül sor a halálára, a meghatározás még összetettebb feladat, még akkor is, ha nincs szándék az adatok torzítására.

A kezeléshez való hozzáférés is szerepet játszik. Igaz ugyan, hogy a súlyos légzőszervi megbetegedést okozó 2002–2003-as SARS-szindróma járványát követően létrehoztak egy szinte a lakosság teljes egészét lefedő közegészségügyi rendszert, azonban a helyi ellátás alacsony színvonalú, és minőségi ellátás csak rendkívül drágán érhető el, ezért a lakosság széles rétegében a betegek nem jutnak kezeléshez. Minden olyan ellátást, amely nincs benne egy előre meghatározott betegbiztosítási kosárban, a páciensnek kell megfizetnie.

Piramisszerű felépítmény

Amikor bekövetkezett az egészségügyi válság, a kínaiak egy része, pénzügyi okokból, nem tudta kezeltetni magát. Ezt az akadályt a tesztek árának társadalombiztosítási megtérítése csak részben volt képes elhárítani. Jogosan feltételezhetjük, hogy számosan haltak meg Covid–19 fertőzés következtében olyanok is, akik nem jelentek meg Hubei nagy kórházaiban (ahol a járvány epicentruma volt), sem a vidéki nagyvárosok kórházaiban. Az ellátáshoz való hozzáférés eltérő, és ez nyilvánvalóan eltérést generált a feltételezett esetszámban is.

Ráadásul az ellátórendszer földrajzi és hierarchiális szerveződése növelte az adatokhoz való hozzáférés nehézségeit: a piramisszerkezetű rendszerben az eszközök a nagy kórházakban koncentrálódnak, ahogy a képzett személyzet is. (5) Az orvosi vagy ápolónői diplomákhoz eltérő ideig kell tanulni aszerint, hogy a jelölt melyik rendszerben fog dolgozni. Tehát egy helyi kórházi ápoló nem gyakorolhatja szakmáját tartományi szinten, és nem ugyanolyan protokollok szerint veszi gondozásba a pácienseket. Mindent összevéve, az ápolási szolgáltatások kínálata nagyon eltérő az egyes régiók között. Ilyen körülmények mellett gyakorlatilag lehetetlen azonos módszertan szerint összegyűjteni a Covid–19-hez köthető komplikációk és elhalálozások adatait.

Egy járvány áldozatainak számát megbecsülni mindig csak valamilyen hibaintervallumban lehet, ez pedig hosszabb távon szezonális összehasonlítások révén korrigálható. Kínában a hibahatár objektív okokból jelentős. Kérdés, hogy sor kerül-e majd korrekciókra. Ezeken a statisztikai tényezőkön túl az egészségügyi válság adatait a kínai geopolitika és belpolitikai szempontok is befolyásolhatták.

Az országban a hatóságoknak kezelniük kellett a lakosság aggodalmát. Semmi kétség nincs a tekintetben, hogy Hubei tartomány határozottan törekedett arra, hogy elkendőzze a helyzet súlyosságát. Hszi Csin-ping, aki a korrupció elleni harc határozott szándékával lépett hatalomra, célba vette a helyi hatalmasságokat. Ezek tehát arra törekedtek, hogy a központi hatalmat minél távolabb tartsák a helyi ügyektől. Nagyon valószínű, hogy a vuhani vezetők nem akartak zűrzavart, és a lehető leghosszabb ideig a maguk kezében akarták tartani a gyeplőt, túl sokáig is, mielőtt Peking magához ragadta volna. A helyi pártszervezetben a helyi vezetők értékelése számos elemet tartalmaz (társadalmi fejlődés, környezetvédelem, társadalmi stabilitás stb.). Ez a gyakorlat az ország autoriter jellegéből fakad, de ugyanakkor szerepe van benne a helyi politika alakítását jellemző – gyakran alábecsült – nagyfokú decentralizáltságnak is.

A központi hatalom két egymással láthatólag összeegyeztethetetlen dolgot igyekezett párosítani: fel kellett mérnie a járvány jelentőségét, hogy ezzel igazolhassa a rendkívül szigorú korlátozó intézkedéseket, ugyanakkor azt az érzést kellett sugallania, hogy kézben tartják a helyzetet, hogy kezelni tudják a mintegy 1,4 milliárd lakost aggasztó jelenséget. Egészségügyi oldalról azt lehetett látni, hogy a legfontosabb, úgynevezett 3. szintű vidéki kórházakban koncentrálták a szükséges eszközöket. A léptékek nem hasonlíthatók Franciaországhoz, Hubei például annak mintegy egyharmadát kitevő területen fekszik. Az elszigetelés a minőségi orvosi eszközök de facto fizikai elérhetetlenségét hozza magával a lakosság széles tömegei számára.

Kommunikációs erőfeszítések

A nagy kínai kórházi létesítményekben, amelyek a francia vidéki kórházi központokhoz vagy egyetemi klinikákhoz hasonlíthatóak, a személyzet felkészültsége összemérhető a nyugati államokban létezőkkel. De nem ez a helyzet az alacsonyabb szintű egységekben. Az előbbiek a sűrűn lakott nagyvárosokban létesültek, ahol a jövedelmi átlagok magasabbak. A többiek külvárosi vagy vidéki körzetekben működnek. A nagyon szigorú elszigetelési intézkedések következtében az elérhető közelségben lévő intézmények felkészültségének hiányosságai tovább növelik az egyenlőtlenséget. Ráadásul ezek gyakran magánintézmények, tehát igénybevételük sokba kerül a páciens számára.

Ehhez járul hozzá a bizonytalan foglalkoztatás is. A nagyvárosokon kívül a kínaiak átlaga kis- és középvállalatokban dolgozik, ezek pedig nem nyújtanak támogatást a kijárási tilalom idején, és nem garantálják, hogy a munkavállaló a járvány után visszatérhet a munkahelyére. A mezőgazdasági munkások és az idénymunkások legtöbbje még súlyosabb helyzetbe került. Így az alacsonyjövedelmű családok két szempontból is nehéz helyzetben találták magukat, sem jövedelemhez, sem orvosi ellátáshoz nem jutottak hozzá. Annak ellenére, hogy ellenőrzés alatt tartják a közösségi médiát, a „civil társadalom” megmutatta elégedetlenségét és haragját, például Li Wenliang doktor halála után – ő volt az egyik orvos, aki meghúzta a vészharangot a járvány ügyében.

Egy olyan helyzetben, amelyben az egészségügyi rendszer rendkívül egyenlőtlen színvonalú, a hatóságok szigorúan az előre megírt kottából játszottak, amelyben a politikai szándék, adott esetben a halottak számának közlése azt volt hivatva bizonyítani, hogy az állam mennyire képes mozgósítani kapacitásait, igazolni a zárlat szükségességét, amely egyébként a lakosság egy része számára egyenesen tarthatatlan helyzetet teremtett. Ugyanezt a logikát látjuk ma az Egyesült Államokban, ahol Trump elnök igyekszik felmenteni a szövetségi államot a járvány kezelésében azzal, hogy Kínát hibáztatja. Mindkét esetben arról van szó, hogy el akarják téríteni a közvélemény figyelmét a válság miatt láthatóvá vált valódi gazdasági-társadalmi kérdésekről.

Ha bizonyos távolságból tekintünk a számokra, el kell ismernünk, hogy jelentős kommunikációs erőfeszítések történtek ahhoz képet, amelyet a SARS 2002–2003-as járványa alatt tapasztaltunk, elsősorban a tudományos eredmények cseréjét tekintve. Ráadásul a hatóságok nem csupán számok közlésével kommunikálnak. Így például, január 21-én a Kínában működő francia nagykövetség figyelmeztette kormányát egy olyan asszonyra, aki Vuhanban szállt repülőre, és a közösségi hálón beszámolt arról, hogy Covid–19-szimptómákat észlelt magán. A francia hatóságok megvizsgálták, de nem különítették el, karanténba sem tették, mert az ebben az időben Pekingből érkező figyelmeztetéseket nem találták eléggé fenyegetőeknek.

Ma Hszi Csin-ping olyan képet kíván sugallani Kínáról, amely szerint az ország képes teljes mértékben kezelni a helyzetet mind az országon belül, mind nemzetközi szempontból, hogy megfeleljen a megszerezni kívánt szuperhatalmi szerepnek. Nem fukarkodik a hangzatos szimbólumokkal. Január 19-én bejelenti két szuperkórház létesítését Covid–19-betegek fogadására. Rekvirálhatott volna városi épületeket, de nem ezt a módot választotta. Egyenesben közvetítik az építkezést az odarendelt kamerák, a média egésze sugározza a képeket, kínai és külföldi egyaránt. Valójában más egységek is létrejöttek a betegek fogadására, nevezetesen a vuhani nemzetközi vásárközpontban.

Minthogy mára a járvány epicentruma Európára és az Egyesült Államokra tevődött át, Peking szívesen elfeledtetné mind azt, hogy hol támadt fel a járvány, mind a közreadott adatokat, és az egyes országok tekintetében partnerként, illetve támogatóként igyekszik megjelenni – kiegészítve, sőt, átvéve Washington korábban elfoglalt helyét. Olyan országként mutatkozik, amely elsőként lábalt ki a válságból, modelljét pedig követendő mintaként ajánlja.

Ezek a megoldások arra támaszkodnak, hogy a lakosság elfogadja azt, hogy minden lépését elektronikus eszközökkel kövessék. Minden helyet változtató embert nyilvántartásba kell venni, mindenki azonosítókódot kap. A mobiltelefon egy halom információt rögzít – köztük egészségügyi adatokat is – az életmódról, a fogyasztási szokásokról, a helyváltoztatásokról, a szórakozási szokásokról, a társasági életről. Már korábban is használták mindennapi fizető eszközként, de mostanra a személyes élet minden aspektusáról információt gyűjtő eszközzé vált. Az emberek magánéletük teljes „transzparenciája” árán szerezték meg az élethez való jogot.

Ráadásul jelentős fejlődésen mentek át bizonyos olyan technológiák, amelyek Kína erősségének számítanak. Vuhan kórházaiban és másutt is robotokat lehetett látni, amelyek a betegek gondozását segítették. Az internet óriáscégei (Alibaba, Tencent, Baidu) már a járvány kezdetét megelőző időben is távközlést hasznosító szolgáltatásokat kínáltak az egészségügynek, orvosi távkonzultációk révén, kórházi időpontok kérésében (amivel elkerülhetővé váltak a hosszú várólisták), így a megállapított patológia függvényében hatékonyabban lehetett a gondozásba besorolni a betegeket, továbbá felhasználták a betegdokumentáció tárolásában és a magán egészségbiztosításban. Peking, előfutár lévén, kihasználhatja szakértelmét ezen az igen gyorsan fejlődő piacon.

Carine Milcent

A szerző, Carine Milcent a Centre national de la recherche scientifique (CNRS – Francia Tudományos Kutatóközpont), kutatója, a párizsi Közgazdasági Főiskola tanára, szerzője a Health Reform in China: From Violence to Digital Healthcare c. könyvnek (Palgrave MacMillan, Londres, 2018.).
Völgyes Gyöngyvér

(1Twitter, 2020. január 24.

(2Report of the WHO–China Joint Mission on Coronavirus Disease 2019 (Covid–19), WHO, 2020. február 16–24., www.who.int

(3France Info, 2020. április 24.

(4L’OMS lance une initiative pour rendre les outils contre le Covid–19 accessibles à tous [A WHO kezdeményezi, hogy a Covid–19 elleni eszközök mindenki rendelkezésére álljanak], UN News, 2020. április 24.

(5L. Évolution du système de santé – Inefficacité, violence, et santé numérique [Az egészségügyi rendszer fejlődése – alacsony hatékonyság, erőszak, digitális egészségügy], Perspectives chinoises, Hongkong, n° 2016/4.

Megosztás