A német igazságszolgáltatás az egyezmények őrének szerepében – európai uniós huzavona a „bölcsek” körében

Kategória: 2020. augusztus
Írta: Frédéric Lordon
Találatok: 930

7800528211 angela merkel et emmanuel macron en visioconference le 18 mai 2020Mihelyt Angela Merkel és Emmanuel Macron bejelentette a közös német–francia európai gazdaságélénkítő tervet, amely közös eladósodást tételez fel, több uniós tagország élénken bírálta azt. A Covid–19 járvány miatt kialakuló gazdasági visszaesés szakítópróbának teszi ki az Unió már meglévő ellentmondásait – erről tanúskodik a német alkotmánybíróság közelmúltban hozott döntése.

Normális körülmények között a „bölcsek” tényleg bölcseket jelent. Hát most szárnyak nélkül próbálnak repülni. Mindenkit megdöbbentett az Európai Unió Bírósága és a Német Szövetségi Alkotmánybíróság közötti kötélhúzás az Európai Központi Bank eszközvásárlása ügyében. Meg kell mondanunk, hogy a Public Sector Purchase Programme (PSPP – Közszektor Felvásárlási Program), amelynek keretében az Európai Központ Bank az eurózónában a tagállamok által kibocsátott értékpapírokat vásárolja fel, önmagában még nem indokolta azt, hogy taláros urak bírósági díszletek között csapjanak össze.

Valójában megvan ennek az oka. Még akkor is, ha a németek uralta Európa monetáris politikájának legsötétebb műveleteiről van szó. Felfedezhető benne az a különleges hatalmi koncentráció, amelynek bizonyos részletei nagy válságok idején válnak láthatóvá: a legkisebb ponton mutatkozó nézetkülönbség is hatással van az egyensúly egészére.

Kezdjük a „bölcseknek” nevezettek groteszk bábjátékával, hiszen ők maguk is eszközei a neoliberalizmus egyik leggyakrabban alkalmazott politikamentesítési és demokráciamentesítési gyakorlatának. A szeplőtelen fogantatás misztériumának modern változata ez, amely jellemző minden „független hatóságra”, amely az állam testének csonkításából származik (Európai Központi Bank, Audiovizuális Tanács, pénzpiaci felügyelet, szektorszabályozók, alkotmánybíróság stb.), mindannyian „angyali természetű” lények, amelyektől – bölcsekhez méltóan – minden politikai részrehajlás idegen, vagyis nem szennyezi őket ideológiai befolyásoltság, ez minden véleményük helyességének garanciája, hisz éppen emiatt választották meg őket.

De mindez a levegőbe repül, amint a „bölcsek” elkezdik borzolni egymás parókáját. Normális körülmények között, a bölcsesség egyedül való. Nos, hogyha szkanderezésre kerül sor, akkor az azt jelenti, hogy bölcsességek ütköznek. Tehát akkor legalább két bölcsességnek kell lennie. Vagyis visszamászik az ablakon a politika, amelyet szándékuk szerint kiraktak az ajtón. Mi is a pereskedés tárgya?

Az, ahogyan az Európai Központi Bank felvásárolja a piacon a tagállamok által kibocsátott államadósságot – ami krízishelyzetben alapvető fontosságú lépés, olyankor, amikor elkapja a pánik a befektetőket és mindent el akarnak adni dömpingáron, – ezzel pedig felfelé nyomja a kamatokat. Itt a Központi Bank a vásárlások révén segít racionális szinten tartani a kamatokat, hogy ne kerüljön sor összeomlásra az adósságszolgálat megnövekedése miatt. Ezek nélkül a csillagászati költségű intervenciók nélkül az euró 2012-ben megszűnt volna, és ma már az elhunytak rubrikájában szerepelne az újságok hirdetési rovatában. Ki merne hát szembemenni a Központi Bank eme intézkedéseivel, amelyek egyedül képesek, monetáris eszközzel, megmenteni az Uniót, a népek közötti csodálatos béketervet. Nos, éppenséggel a német alkotmánybíróság veszi hozzá a bátorságot.

Németországban nem viccelnek a pénzzel, és az Alkotmánybíróság valószínűleg Németország azon része, ahol a legkevésbé engedik meg maguknak a tréfát. Egyébként az Alkotmánybíróság a Maastrichti Szerződés ratifikálása alkalmával azonnal bejelentette, hogy szoros figyelemmel kíséri majd az új uniós központi bank minden lépését, amelynek – rettentő lelki megrázkódtatás árán – átengedte az olyannyira szeretett német márkáját. A 2010-es években ismét erőt vett rajta a nyugtalanság, amikor az eurózóna igen súlyos feszültsége „nem konvencionális” lépésekre indította az Európai Központi Bankot. Már maga a kifejezés is elegendő volt ahhoz, hogy a német konzervatívokat és velük együtt az azonnal megkeresett Alkotmánybíróságot is rendkívüli nyugtalansággal töltse el.

Az volt a kérdés, hogy megfelel-e az ominózus PSPP-Közszektor Felvásárlási Program az egyezményeknek és az Európai Központi Bank alapokmányának. Az Alkotmánybíróság első határozata, 2014-ben, keményen fogalmazott: a Központi Bank lépései nem állnak összhangban az európai joggal, és meghagyta az Európai Bíróságnak, hogy saját értelmezésével erősítse meg ezt. Csakhogy ez utóbbi, miután rendben folyamodtak hozzá, 2018-ban elutasította a keresetet azzal, hogy szó sem lehet róla.

2020 májusában – a jog a maga útján és ritmusában halad – az igen elégedetlen karlsruhei alkotmánybíróság szembeállítja a bölcsességét a luxemburgiéval. A „bölcsek” kölcsönösen elutasítják a másik véleményét, és pillanatnyilag a német alkotmánybíróság vádolja azzal az európai alkotmánybírót, hogy nem ismeri a törvényt. A német bírák szerint ezek a szerződések és alapokmányok a Központi Bank döntéseit az „arányosság” feltételéhez kötik – amelyet az adott esetben megszegett. De melyikhez is? Mert az arányossági szabályokból legalább három van.

Melyek az „aránytalanság” szabályai? A Bíróság a lakossági megtakarításokra fizetett túl alacsony kamatokat idézi, az Európai Központi Bank mesterségesen alacsonyan tartott kamatai miatt a betéteseket ért veszteségekre hivatkozva. De hogyha hagyták volna elszállni a kamatokat és ezzel lefékezni a gazdasági növekedést, az nem lett volna káros hatással a részvényekbe fektetett megtakarításokra? És ha az egész eurórendszer összeomlik, és a bankrendszerek padlót fognak, nem a megtakarítások mennek füstbe?

 

A szabály szöges ellentéte

Lám, mi történik, ha „alkotmányosítjuk” a pénzügyeket: a bírák egyszer csak ott találják magukat kis konyhájukban a rezsó mellett, amint éppen egy félkész közgazdasági elméletet pancsolnak a maguk módján, amelyben megmutatkozik, milyen aberráns dolog a monetáris politika jogi köntösbe kényszerítése. De megmutatja a hiperinfláció traumája utáni német viselkedés furcsaságát is: a szabály stresszoldó gyógyszerként működik.

De hát krízishelyzetben a monetáris politikát semmiképpen nem lehet a priori szabályoknak alávetni. A pánik markában vergődő piacokon, ahol a likvid eszközök könnyen semmivé válnak, a monetáris politikának végső segítséget nyújtva kell hitelezőként fellépnie, vagyis olyan entitásként, amely a minden szereplőt nyomasztó kényszertől függetlenül működik. Megteheti, mert a Központi Bank a pénzteremtés végső forrása, amely ráadásul semmi másra nem támaszkodik, mint szimbolikus tőkéjére, „társadalmi” tőkéjére, vagyis hitelességére. Ez a tőke olyan nagyságrendű pénzteremtésre fordítható, amekkorára csak szükség van ahhoz, hogy a kötvénypiacok felé áramló hatalmas pénztömeggel szembemenjen – ez Mario Draghi híres „whatever it takes” („amennyi csak kell”) fordulata, vagyis a korlát nélküli beavatkozás, amely 2012-ben egyedül volt képes hatást gyakorolni a piacokra, visszahozni a nyugalmat, és megmenteni az eurót. Ugyanilyen jellegű intervencióra van szükség a mostani krízisben, amely egyébként súlyosabb, mint az előző.

És éppen ez az, amit utolsó erejével is elutasít a németek pénzzel kapcsolatos víziója – olyannyira, hogy vállalná az európai építmény felrobbantásának a kockázatát is. Ez a vízió elsősorban jogi, nem pedig monetáris. Válság idején a monetáris politikában az egyetlen megbízható dolog az, hogy nincs szabály. A monetáris politika szükségképpen „nem konvencionális” térben mozog. De ez a szabály elviselhetetlen a német monetáris etoszban – legalább is az alkotmánybírósági bírák körében. A hiperinfláció után Németország monetáris területen bezárkózott a diszkrecionalitás [diszkrecionális – saját belátás szerinti] éles elutasításába, mert ezt visszaélésként fogta fel (ami valójában – nagy általánosságban véve – nem teljesen hamis). Sajnálatos módon a kapitalista pénz nem hagy választást. Az Európai Unió által szeretetre méltóan deregulált [csökkentett mértékben szabályozott] tőkepiacokon végső lépésként csakis a hitelező szuverén végső lépésével lehet visszafogni a szétesést – ami a szabállyal szöges ellentétben van.

A német ordoliberalizmus[1] ,amely áthatja az egész európai struktúrát, egyszerre akar valamit és annak ellentétét: deregulált tőkepiacokat, amelyek a gazdaságpolitika fegyelmezésének legfőbb fórumai, és szabályok közé szorított monetáris politikát – ezzel pedig elvesz minden olyan eszközt, amellyel a monetáris politika a hirtelen támadó válságokra reagálhat, ezeknek azonban a deregulált piacok rendszeresen martalékul esnek. Ez az az ellentmondás, amely ismét a szent euró felrobbantásával járhat, minthogy két egymással összeegyeztethetetlen szerelem tépázza: az egyik tárgya az Európai Unió, a másiké Németország. Pedig eddig azt hittük, hogy ugyanazon szenvedélyről van szó. Logikus, hogy ez a szappanopera a francia Libération lapban ölti a leginkább patetikus méreteket: sem Jean Quatremer, sem Daniel Cohn-Bendit nem tudja immár, hogy válás után a papát vagy a mamát kell-e jobban szeretnie.

Nos, a gyermek felügyeletét immár nem lehet felváltva ellátni. Kínos, hogy amikor újra vitatkozni kezdenek azon, amit korábban kivettek a vitás kérdések közül, minden visszakerül az asztalra, kezelhetetlen rendetlenségében. Németország úgy gondolta, hogy sikerül bizonyos dolgokat kivonnia a vitás kérdések közül, ha mindent bezárnak az egyezmények alkotmányos széfjébe. De, éppen emiatt, a kulcs szükségképpen az európai alkotmánybíróság kezében van. Logikus tehát, hogy ezen a ponton robbant ki a konfliktus. Ezzel azt is aláhúzták, hogy az európai építmény bizonytalan lábakon áll. Az Európai Bíróság a maga szerepében a normák hierarchiájának csúcsán áll, ez garantálja az európai jog egyöntetű alkalmazását, és elképzelhetetlen, hogy egy nemzeti alkotmánybíróság, amely tehát alacsonyabb rendű, ellentmondjon neki. Ha nem így lenne, akkor a nemzeti bíróságok a legváltozatosabb ügyekben, végtelen sok ellenvetéssel élnének döntéseivel szemben.

A német bíróság, saját szerepében, persze emlékeztet az 1993 óta kialakított álláspontjára, nevezetesen arra, hogy ha nincs olyan speciális európai demokratikus intézmény, amely Európát teljes és autentikus politikai közösséggé tenné, az Uniót továbbra is úgy kell tekinteni, mint egy államközi konstrukciót. A német alkotmánybíróság azt a következtetést vonja le ebből, hogy az a feladata, hogy maga ellenőrizze, amit a német nemzet legalapvetőbb érdekeinek tart – adott esetben azt, hogy mi lett a valutájával.

Szédítőnek mondhatnánk Németország álláspontját a valutáját illetően olyannyira, hogy ilyenformán majdhogynem értelmetlennek tűnik, hogy annak idején beléptek vele egy monetáris unióba. De a karlsruhei bíróság álláspontja – nem jogi, hanem politika-filozófiai szempontból – igencsak erős. Mert az európai konstrukciónak a szuverenitás tárgyában valójában sohasem sikerült kilábalnia a két szék közötti sehol sem helyzetből – miközben kikerült a nemzeti hatáskörből, még nem találta meg az európai szintet. A német bíróság ebben koherens álláspontot foglal el, a kezdetektől fogva folyton hangoztatja, hogy autentikus szuverén döntési szint hiányában az Unió határozatainak legitimitása sérülékeny.

A „német demokrácia érdekeinek” védelmezőjeként a karlsruhei bíróság elvben nem szegül ellen annak, hogy szuverenitásából államok feletti szintre adjon át elemeket. Csak azt követeli meg, elég logikusan, hogy legyen egy szuverenitási hely „felsőbb szinten”, amely befogadja ezt a transzfert. De ez a szint még mindig nem létezik. A ténylegesen nemdemokratikus európai körülmények között a német bíróság úgy tartja, hogy továbbra is el kell látnia a demokratikus szuverenitás védelmét ott, ahol kénytelen leledzeni, vagyis a nemzeti keretek között. Még azt is üzeni az európai bíróságnak, hogy lehet, hogy az európai demokratikus jogok őre, de ezt egy nem létező európai demokráciában teszi.

Igaz ugyan, hogy a német bírák álláspontja nemkevés erővel bír, ugyanakkor nemkevés ellentmondással terhes. Mert végül is ezek a kiváló bírák a demokrácia alapelveinek köpenyébe burkolóznak azért, hogy a legkevésbé demokratikus intézményt védelmezzék, nevezetesen a független központi bankot, pontosabban, hogy védelmezzék a független központi bank alapelvét. Amelynek felróják, hogy nem képes eléggé tartani magát a függetlenség elvéhez. Nem biztos, hogy a német alkotmánybírák gondolkodásmódja fogékony erre az ellentmondásra. Kétségtelenül azt mondanák, hogy Németország demokratikus módon döntött úgy, hogy a központi bankból a rendes demokrácia alól kivont intézményt hozzanak létre.

 

Enyhe pánikhullám

Mostanáig kizárólag a többi tagországnak (vagyis hát csak néhánynak) volt ellenvéleménye, azoknak, amelyek nem estek bele a német monetáris rögeszmék csűrcsavarába. De a hegemónia nem üres szólam és Németország olyan keményen gyakorolta hatalmát, amennyire csak kellett, hogy elhallgattassa őket. Itt egy egészen más témájú meccs zajlik: Németország és az európai intézmények között. Németország, a legmagasabb szintek ellen, az Európai Bíróság és a Bizottság ellen játszik, amely utóbbi ezután azzal fenyegeti, hogy az európai jog megsértése miatt eljárást indít ellene. Hatalmas ambíció. Másfelől, van miért: a karlsruhei bíróság felszólította az Európai Központi Bankot – azt a testületet, amely státuszánál fogva senkinek sem tartozik magyarázattal –, hogy magyarázkodjon, és bizonyítsa, hogy igenis tiszteletben tartja az „arányossági” szabályokat, kivéve azt, hogy megtiltja a Német Szövetségi Banknak a PSPP-Közszektor Felvásárlási Programban való részvételt. A jogi káosz perspektívájához hozzáadódott ugyanis a pénzügyi káoszé. Mert magától értetődik, hogy ha az Európai Központi Bankok Rendszerének a legerősebb tagja nem vesz részt ennek műveleteiben, épp amikor ez igen határozottan létkérdés, akkor elhúzhatják az eurónak az Adieu Berthe [belga film, 2012] siratóját.

A pánik könnyű szele kezd fújni az euró körül, az egyik sietősen összeeszkábált „megoldás” lehangolóbb, mint a másik. Egyesek az adósság közös vállalása felé mozdulnának el (eurókötvények vagy koronakötvények kibocsátásával) anélkül, hogy ennek bármi köze lenne a töltött káposztához (ha szabad így fogalmazni): egy közösen vállalt adósság semmiképpen sem helyettesítheti a végső eset mentőkötél-hitelnyújtását. Ez két tökéletesen eltérő művelet. Az első abban áll, hogy egyes országok megállapodást kötnek egymással, hogy (valamelyest) csökkentsék az adósságszolgálatukat, egyébként nem eléggé ahhoz, hogy elkerüljék a hirtelen bizalomvesztést, amelyet csak a második művelet alanya, a központi bank kompetenciájával bíró szereplő képes megfékezni azzal, hogy horribilis tömegben vásárol fel államadósságot. Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Mások úgy gondolják, hogy kedvező a helyzet ahhoz, hogy végre nagy lépést tegyenek előre a demokrácia útján. De ez olyan hipotézis, amelyet csakis erős tudatmódosító szerek fogyasztója állíthat. Hát így néz ki az európai kreativitás a legsúlyosabb válság idején.

Ennél realistábbnak tűnik az a kevésbé részegítő „megoldás”, amely talán az egyetlen járható utat kínálja, hogy nézzünk körül a szereplők körében, akik – miután eljátszották a nagy II. felvonást, ünnepélyesen szónokoltak, és a világot szólították tanúként – a színfalak mögött elhatároznak egy tranzakciót, amellyel megmenthetik a helyzetet. Például úgy, hogy a harmadik kárára kibékülnek: azt kérik az Európai Központi Banktól, hogy magyarázza meg, miért teszi azt, amit tesz, és az magyarázkodni fog. Jó gyermekként magáévá teszi a német bírák logikáját, és némi ködös gazdasági-matematikai modellekkel megtámasztva bemutatja, hogy a PSPP-Közszektor Felvásárlási Program sokkal kedvezőbb a német betéteseknek, mintha nem lenne ilyen program, és hogy szigorúan tartja tehát magát „az arányosság szabályaihoz”.

Hogy azután mennyire fenntartható ez a „megoldás”, az egy másik történet. Nem lehet túl sokáig autózni sallerekkel javított, összevissza tapasztott gumikkal. Még ha szőnyeg alá söpörjük is a problémákat, azok sürgetőek maradnak, különösen, ha alapvető fontosságúak. A brexit ugyan az eurózónán kívül történt, azonban a jelenlegi jogi válsággal közös benne az, hogy ugyanabban az európai Bermuda-háromszögben esett meg: ott, ahol eltűnt a szuverenitás kialakításának feladata. Nem lenne idegen a dolgok logikájától, ha a rosszul összetákolt európai struktúra a leginkább megragadhatatlan eleme, vagyis a demokratikus szuverenitás miatt pusztulna el.

 

A szerző, Frédéric Lordon filozófus közgazdász, a Vivre sans? Institutions, police, travail, argent (Élni nélküle? Intézmények, rendőrség, munka, pénz”) könyv (La Fabrique, Párizs, 2019.) írója.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér

 

[1] L. François Denord, Rachel Knaebel és Pierre Rimbert : L’ordolibéralisme allemand, cage de fer pour le Vieux Continent [A német ordoliberalizmus, az öreg kontinens vasrácsa], Le Monde diplomatique, 2015. augusztus. A magyardiploban itt olvasható: http://www.magyardiplo.hu/archivum/2015-januar/200-2015-augusztus/1935-ordo-liberalizmus-a-nemet-europa-ideologia-alapjai

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések