Az újra fellángoló tüntetéshullám kihívás elé állítja a fehér Amerikát. Az elnök tekintélyelvű és rasszista reflexekkel válaszol.
Joe Woodot 1999. július 8-án láttam először a Journalists of Color seattle-i konferenciáján. Akkor 34 éves volt a briliáns esszéista, a rasszizmus elszánt kritikusa, aki a saját bőrén is megtapasztalta a faji megkülönböztetést még a progresszív publicisták köreiben is.
Utolsó találkozásunk alkalmával, Seattle előtt egy héttel, Malcolm X sapka volt rajta, és William Gaddistől A világ meghamisításának egy rongyosra olvasott példánya volt nála. Július 8-án együtt reggelizett Bill Bradley szenátorral, aki – volt profi kosárlabdásként – esélyes volt a demokraták elnökjelölti posztjára. A természet szerelmese ezek után a Mount Rainier Nemzeti Parkba indult, ahol madarakat készült megfigyelni. Sosem tért vissza.
A legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy egy szakadékba zuhant. Mindemellett Washington egy nagyon fehér állam. Egyes barátai, illetve családtagjai rasszista indíttatású bűncselekményre gyanakodtak. Akkoriban nem osztottam ezt a gyanút. Ma már nem vagyok olyan biztos benne, hogy tévednek. Joe, egyik barátjának elmondása szerint, nem vitt magával semmiféle élelmet, tehát nyilván csak pár órát akart maradni, mintha csak a Central Parkba ment volna.
Akkor jutott újra eszembe John Wood, amikor egy jelentést olvastam Christian Cooperről, egy fekete madármegfigyelőről, aki 2020. május 25-én, azon a napon, amelyen George Floydot meggyilkolta egy rendőr Minneapolisban, a New York-i Central Parkban összefutott egy fehér, kutyáját sétáltató nővel. Vannak a Central Parkban fehér zónák, amelyekhez a Ramble is tartozik. Ez egy meseszerű kis erdő, a madármegfigyelők kedvelt kirándulási célja.
Cooper 57 éves, pont annyi idős, amennyi Joe Wood lenne ma. A harvardi diplomás madárvédő tagja a polgárjogi mozgalomnak is. Udvariasan megkérte a nőt, akit véletlenül szintén Coopernek hívtak, hogy kösse meg a kutyáját, ahogy azt a park szabályzata megköveteli. Amy Cooper ellenkezett és támadásba lendült. Végül felhívta a rendőrséget: „Itt van egy afroamerikai férfi, aki fenyeget engem” – ordította telefonjába.
„Semmi nem egyszerűbb az Egyesült Államokban, mint egy feketét bűncselekménnyel megvádolni”– írta W. E. B. Du Bois szociológus és polgárjogi aktivista már 1932-ben, egy esszében. Ma ugyanez elmondható, pedig már több mint ötven éve, hogy hivatalosan megszűnt a bőrszín alapú szegregáció.
1989-ben ártatlanul ítélték el fekete és latin családból származó fiatalok egy csoportját egy fehér nő megtámadásáért, megerőszakolásáért, szintén a Central Parkban. A rendőrség akkor elvadult fiatalok bandájáról beszélt, a vállalkozó Donald Trump pedig négy New York-i újságban követelte a halálbüntetés visszaállítását az államban. Trump a mai napig bizonygatja bűnösségüket annak ellenére, hogy a fiatalokat az összes vád alól felmentették.
Amy Cooper ugyan a politikailag korrekt kifejezést, az afroamerikait használta, mégis ösztönösen ráérzett arra, hogy amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, Christian Coopert a rendőrség bűnösként fogja kezelni. Pedig a fekete nőknek, írta Ida B. Wells 1895-ben, „jóval több okuk lenne panaszra ezen a téren a fehér férfiakkal szemben, mint fordítva, fehér nőknek a feketékkel szemben”. A fekete nők megerőszakolása az ültetvényesek módszerei közé tartozott, amellyel a folyamatos munkaerő-utánpótlást biztosították. Amy Cooper a brutális fekete erőszakoló sztereotípiájára támaszkodott, amely a fehér amerikaiak tudatalattijában mélyen gyökerezik. De ebben az esetben nem jött be a számítása: nemcsak az állását veszítette el egy befektetési alapnál, de a kutyáját is. Mindemellett viselkedése pontosan mutatja, hogyan lehet kihasználni a törékeny fehér nő szemben a brutális fekete férfival sztereotípiát.
Ugyanazon a napon bizonyította egy megrendítő eset, hogy mennyire valós a fekete életek veszélyeztetettsége az USA-ban, különösen most, a koronavírus-járvány idején. A bűn, amiért George Floydnak meg kellett halnia, abból állt, hogy egy hamis húszdollárossal akart fizetni egy trafikban. Ez a tény azonban kicsit sem meglepő annak fényében, hogy Floyd egyike volt azon negyvenmillió embernek, akik a járvány beálltával elveszítették munkájukat az Egyesült Államokban.
A rendőrök ellenséges területként tartják számon a belvárosokat
Derek Chauvint, a fehér rendőrt, aki nyolc percig és negyvenhat másodpercig nyomta térdét Floyd nyakába, korábban már tizenhétszer panaszolták be helytelen magatartásáért. Három rendőri lövöldözésben is részt vett, amelyek közül az egyik halállal végződött. A másik három rendőr is nekiesett George Floydnak, próbálták eltakarni Chauvint, miközben az dühösen bámult egy nőre, aki az esetet filmezte.
A statisztikák szerint a minneapolisi rendőrség hétszer gyakrabban alkalmaz erőszakot feketék, mint fehérek ellen. James Baldwin Harlemből írt esszéjében, a Fifth Avenue, Uptownban írja le, hogyan mozognak a rendőrök a New-York-i belvárosban. (1) Egy olyan, ellenséges területen mozgó megszálló katonára emlékeztette a látvány, aki „legbelső bizonytalansága miatt csak egy irányba menekülhet, az érzéketlenségbe, amely hamar második énjévé válik. Egyre jobban eltompul, a lakosság egyre ellenségesebb lesz, ami aztán még több rendőri jelenléthez vezet. Majd valaki égő gyufaszálat dob a puskaporos hordóba, és minden a levegőbe repül.”
A James Baldwin által leírt viselkedési formák George Floyd meggyilkolásának esetében is megfigyelhetők. De valamiben különböznek, és ez a különbség rávilágít arra, hogy miért tartanak a tüntetések Floyd halála után is, miért terjedt ki a hullám több mint háromszáz városra, és miért végződött az egész hajszál híján felkelésben. A Black Lives Matter-mozgalom (BLM), amely Barack Obama elnökségének idején több halálosan végződő rendőri intézkedés után született, jórészt a városokra korlátozódott, amelyekben fiatalokat, mint Trayvon Martin (2012), Michael Brown (2014) vagy Freddy Gray (2015) öltek meg.
Úgy látszott, Obama szimpatizál ugyan a BLM-mozgalommal, támogatása azonban kimerült néhány impulzív beszéd elmondásában. Ezzel szemben George Floyd halála egy olyan elnök hivatali idejére esik, aki – úgy belföldön, mint külföldön – a fehérek uralmának eszmekörében mozog. Ez a fehér nacionalizmus nemcsak akkor mutatkozik meg, amikor Trump teljesen tisztességes embereknek nevezi és védelmezi a szélsőjobboldali tüntetőket, vagy amikor falat épít a mexikói és más közép-amerikai migránsok ellen. Megmutatkozik emellett a shithole-országok elleni kirohanásaiban is és abban a döntésében, hogy az USA kilép a WHO-ból a járvány kellős közepén.
És természetesen a járvány is szerepet játszik. George Floydot akkor gyilkolták meg, amikor az USA-ban a vírus áldozatainak száma átlépte a százezer főt. Az áldozatok riasztóan magas százaléka volt színesbőrű, elsősorban feketék, akik közül sokan szenvedtek különféle betegségekben, és csak keveseknek volt hozzáférésük a tisztességes betegellátáshoz. A Covid–19 azt is megmutatta, hogy mennyire nem számítanak a fekete életek, és az országnak mekkora szüksége van a fekete nélkülözhetetlen munkavállalókra, a betegápolókra, a csomagfutárokra, a konyhai kisegítőkre, akik különösen veszélyeztetettek.
A vád, hogy a Covid–19 fekete ragály lenne, ahogy ezt a Princeton docense, Keeanga-Yamahtta Taylor megfogalmazta, sok polgárjogi aktivistát mobilizált. Ugyanakkor sok fehér követelte a korlátozások végét elsősorban olyan államokban, ahol hagyományosan a republikánusokat választják a hatalomba. (2) És Trump? Ő bátorította a fehér tüntetőket, akik Michiganben – fegyverekkel, de maszk nélkül – elfoglalták a szenátus székhelyét, és a maradj otthon megszorításoktól való felszabadítást követelték.
Amikor Brian Kemp jobboldali republikánus feloldotta a korlátozásokat, a New York Times egy tanulságos fotót közölt a címoldalán. Egy fekete fehér maszkban szolgál fel kávét egy fehér férfinak, akin nincs maszk. A kép üzenete az volt, hogy a fehéreket csak addig érdekli a fekete ragály, ameddig a felszolgálók betartják a szükséges védekezési szabályokat.
Ugyanilyen fontos az is, hogyan gyilkolták meg George Floydot. Majdhogynem jelentősége sincs annak, hogy Chauvin készakarva gyilkolt-e. A rendőrt egyszerűen hidegen hagyta, hogy Floyd túléli-e az intézkedést, vagy belehal. Ugyan nem Trump ölte meg Floydot, de az elnök felfűtötte a fehér felsőbbség-elképzeléseket, és jóváhagyta a fekete közösség tagjainak megalázását. Ezzel a George Floyd méltósága és személye elleni támadás lett Trump elnökségének legjelentősebb kihívása.
A választási kampányban Trump, többek között, a hadsereg drága külföldi bevetéseit rótta fel ellenzékének. Ennek ellenére nem pacifista. A belpolitikát is mindig hadszíntérnek tekintette. Az ellenfelek ellenségek, akiket meg kell félemlíteni vagy végső esetben, meg kell semmisíteni. Semmi más nem szítja fel Trump dühét annyira, mint amikor nemfehérek ellen kell kiállnia. Tudnivaló, hogy akkor határozta el magát véglegesen a jelöltségre, amikor Obama elnök 2011-ben a White House Press Corps hagyományos rendezvényén tartott beszédében bohócot csinált belőle.
Egyes baloldaliak megnyugtatónak találják, hogy Trump a hadsereg külföldi bevetései ellen van, mintha így taktikai szövetséges válhatna belőle a hagyományos amerikai imperializmus ellen. Figyelmen kívül hagyják, hogy Trump belföldön viszont kitartóan harcol. Már beiktatási beszédében esküdözött, hogy véget vet a belvárosokban zajló vérfürdőnek. Dühtől fűtött beszéde hadüzenet volt a – például New Yorkban uralkodó – progresszív toleranciakultúra ellen.
Trump nézetei valóban New Yorkban kristályosodtak ki, méghozzá a két polgármester Ed Koch (1978–1989) és Rudolph Giuliani (1994–2001) idején zajló, részben erőszakos megmozdulások alatt. Elsősorban fehér munkások, de sok fehér középosztálybeli liberális is támogatta a kemény rendőri taktikát, amely kizárólag fekete, illetve latin férfiak ellen irányult.
Az említett keményvonalas fellépésnek Abner Louima Haitiből érkezett migráns volt az egyik áldozata, akit 1997-ben egy brooklyni rendőrőrsön gumibottal erőszakoltak meg. Abner Louima elmondása szerint az egyik kínzója a következőket mondta: „Ez a Giuliani Time.” Trump országos szinten akarja bevezetni a Giuliani Time-ot, például, mikor felszólítja a kormányzókat, hogy fojtsák el a tiltakozásokat, és azok résztvevőit belföldi terroristáknak nevezi. Amikor az elnök demokratikusan választott kormányzókra és polgármesterekre rivall rá, bevonja a Nemzeti Gárdát, és bejelenti, hogy – amennyiben a kormányzóknak nem sikerül rendet tenni – a hadsereg segítségével korlátlan erőszakot fog alkalmazni amerikai polgárok ellen, és egy háborús helyzet főparancsnokaként állítja be magát. Trumpnak kiváló érzéke van ahhoz, hogy felidézze az amerikai történelem legsötétebb epizódjait.
„When the looting starts, the shooting starts” (amikor a fosztogatás elkezdődik, elkezdődik a lövöldözés) – idézte Trump egy tweetben a miami rendőrfőnököt, aki 1967-ben annyit mondott a fosztogatók ellen elrendelt tűzparancsról, hogy „nem érdekel, ha rendőri brutalitással vádolnak minket”. Meglehet, Trump azt állítja, hogy ő nem tudta honnan származik az idézet, de ez biztosan nem igaz a tanácsadói esetében. Legkésőbb akkor, amikor az elnök harapós kutyák ráuszítását rendelte el a Fehér Ház előtt tüntetőkre, minden embernek – még hiányos történelmi ismeretekkel rendelkezőknek is – világossá válhatott, hogy mire utal a rendelkezésével. A déli államok rabszolgatartói eresztették rá kubai vérebeiket a szökésben lévő rabszolgákra.
Ezek mellett Trump bejelentette, hogy law and order-politikája megvalósításaképpen megvédi az alkotmány második módosításában garantált jogot a fegyverviselésre. Ezzel akarta jelezni fehér követőinek, hogy tulajdonuk megvédésének érdekében fegyveres önvédelmet is alkalmazhatnak.
Nyilvánvaló, hogy az elnök reagálása a tüntetésekre tekintélyelvű célokat követ. Azonban egy olyan ember, akinek politikája a folytonos zűrzavarra való felbujtásban testesül meg, aki dilettáns válságkezelésével felelős a valódi amerikai vérfürdőért, nemigen tüntetheti fel magát a stabilitás zálogaként.
Az sem sikerült neki, hogy a közbeszédet tematizálja, és a rendőri brutalitásról a fosztogatásokra és zavargásokra terelje. Az amerikai média régebben könnyedén átsiklott az összefüggések felett, de manapság egyre gyakrabban hívja fel a figyelmet a zavargások szociális gyökereire. És miközben a rendőri intézkedések sok államban – főként Washingtonban – megszaporodtak, a rendőrök szolidaritást mutatnak a tüntetőkkel, és letérdelnek előttük.
2016-ban ezzel a gesztussal tüntetett Colin Kaepernick amerikaifoci-játékos a rasszizmus és a rendőri brutalitás ellen. A következő évben Trump utasította a klubokat, hogy rúgják ki azokat a játékosokat, akik letérdelnek a himnusz alatt. Kaepernick szerződését nem hosszabbították meg. Most azonban a szövetség hivatalosan elítélte George Floyd meggyilkolását.
Jelentősebb viszont a kritika a hadsereg soraiból. Mike Mullen egykori vezérkari főnök aggódva beszélt a hadsereg szükségtelenül agresszív bevetéséről, és kijelentette, hogy mélységesen aggályos a katonaság pártpolitikai célokra való használata a parancs teljesítés keretein belül. Az USA városai „nem uralandó harci területek, és soha nem is válhatnak azzá” (3) – mondta Mike Mullen. Trump volt védelmi minisztere, James Mattis is ezen a vonalon érvelt, amikor az elnök oszd meg és uralkodj politikáját a nácikéval hasonlította össze. James Mattis utóda, Mark Esper is a hadsereg bevetése ellen szólalt fel, és ezzel legfelsőbb főnöke ellen fordult.
2017 januárjában egy, a CIA központjában tartott beszédében Trump még azt harsogta, hogy ő és a hadsereg egy hullámhosszon vannak. Ezt azonban nem lehet feltétel nélkül kijelenteni, mint ahogy az most megmutatkozik. Amennyiben Trump – a kormányzók és polgármesterek feje felett – mégis katonákat küld az államokba, magára haragítja a tagállamok jogaiért kiálló támogatóit is.
Mike Mullen megszólalása megerősítette azt a véleményt, hogy bizonyos intézmények ellenszegülnének, ha Trump elrendelné, hogy alkalmazzanak erőszakot. A hadseregből és a titkosszolgálatokból álló mély állam, amelyet a progresszív Amerika mindig is gyanakodva szemlélt, Trump alatt sokak szemében megmentőként tűnik fel.
De abban az esetben is, ha a városok nem válnak hadszíntérré, aszimmetrikus harc jellemzi Trump háborúját a tüntetők ellen, hiszen a militarizált rendőrség és az emberek – akiknek a törvény előtti egyenlőség csak illúzió marad – közti harc nem egyenlő esélyekkel zajlik.
A tüntetők már nem hisznek az amerikai álomban
Ennek a konfliktusnak a gyökerei a telepeskolóniákhoz és a rabszolgajárőrökhöz – amelyek már a 18. század elején léteztek Dél-Karolinában – nyúlik vissza. Az utóbbiaknak nemcsak a szökött rabszolgák befogása volt a feladatuk, hanem terrormódszerekkel kellett elejét venniük az esetleges rabszolgafelkeléseknek, és szigorú munkafegyelmet kellett tartaniuk. Akkoriban a fekete rabszolgákat jogilag nem szabad személyeknek nevezték. De a feketék szabadsága az USA-ban – minden azóta elért, szakadatlanul hangoztatott fejlődés ellenére – csak feltételes, kétes szabadság, különösen a rendőrség értelmezésében.
Ez az a régi harc a rendőri brutalitás és a megkülönböztető, tömeges bebörtönzések ellen, amelyet a tüntetők az utcákra visznek mind a mai napig. A július 1-jei brooklyni tüntetésen Trump neve el sem hangzott. Az emberek ugyanis pontosan tudják, hogy ő csak egy tünete egy régi amerikai betegségnek, amelyet Joe Biden megválasztása sem tudna kúrálni. A tüntetők ezt kiáltották: „Nincs igazság, nincs béke!” és mellette George Floyd és más áldozatok nevét. A plakátokon a következők voltak olvashatóak: „I can’t breathe” (Nem tudok lélegezni), „I’m not black, but I will fight for you” (Nem vagyok fekete, de harcolni fogok értetek), „Prayer to God to stop the virus of racism in America” (Imádkozz Istenhez, hogy állítsa meg a rasszizmus vírusát Amerikában), és persze „Black lives matter” (A fekete élet is számít).
A legtöbb tüntető fiatal. A pénzügyi válság következményeivel nőttek fel, most pedig az egyetemi éveik alatt keletkezett adósságukat törlesztik. Több mint két hónapig voltak otthon bezárva egy, a gazdaságot megbénító járvány foglyaiként.
Az 1960-as évek felkelései ezzel szemben egy olyan időszakban találták Amerikát, amikor a munkanélküliségi mutató történelmi mélyponton volt, és a fiatal feketék Wattsból és Detroitból úgy érezték, hogy ők nem részesülnek az amerikai álomból.
A mai tüntetők már nem hisznek ebben az álomban. Az érzést, hogy ők is részt követelhetnek, újra és újra kigúnyolják azok, akik gazdagságukat tetemesen megnövelték. És az őket érő vádak ellenére, miszerint az identitáskérdést fontosabbnak tartják a szociális kérdésnél, az előző generációknál sokkal jobban értik, hogy a rasszizmus a rendszer intézményeibe van beágyazódva, tehát osztálykérdés, és nem személyes gyűlölet, előítélet vagy tudatlanság kérdése. Ameddig ez nem változik, addig az amerikai demokrácia az egyenlőtlenség és bizonytalanság tere marad a színesbőrűek számára.
Ők a nagy ébredés gyermekei (Matthew Yglesias), amely, úgy tűnik, erősebben határozza meg a fiatal fehérek identitását, mint fekete kortársaikét. Nem úgy, mint Martin Luther King idejében, ők inkább szövetségest látnak fehér harcostársaikban, mint elvtársat vagy testvért. Úgy látszik, hogy a fehér és fekete aktivisták közti bizalmatlanságot nem annyira leküzdeni, mint intézményesíteni próbálják.
Július 1-jén megfigyeltem egy fiatal fehérekből álló csoportot, amelynek tagjai egy fekete aktivisták által szervezett ceremónián megváltak előjogaiktól. De a hasonló gesztusok nem jelentenek sokat, hiszen az elnyomó körülmények azok, amelyek felszínre hozzák a rasszizmust, nem pedig fordítva. „Az emberek, akiket eleve elnyomottakként szemlélünk, természetes módon válnak alacsonyabb rendűekké a szemünkben”– írja Barbara Jeanne Fields afroamerikai történész asszony. A politikai és gazdasági struktúrák radikális megváltozása nélkül a fehér lelkek öntisztulása eredménytelen marad.
Egyszerű egy ilyesfajta rituális fehér bűnbánaton – amely naivnak és eléggé narcisztikusnak tűnik – gúnyolódni, vagy egy politikai ideológia, program hiányán búslakodni. A tiltakozók ténylegesen a marxizmusból, a gyarmatosításellenességből, a Black Power-retorikából, a feminizmusból, a radikális önértékelésből és – végtére is mégis csak az USA-ban vagyunk – a Jézus Krisztusra és más prófétákra való hivatkozásból összegyúrt mozgalom képét mutatják.
De ennek a mozgalomnak az utcán kell kimunkálnia ötleteit és a jövőre szóló terveit. Ám mindehhez hiányoznak az olyan karizmatikus vezetők, mint akik az 1950-es és 1960-as évek polgárjogi harcait fémjelezték. A mai tüntetők elismerést érdemelnek azért, mert felismertek valamit, amit elődeik, a kelet- és közép-ázsiai emberi jogi beavatkozásainak progresszív hívei nem, azt, hogy az USA-nak otthon kellene kezdenie az emberi jogok megvalósítását, mielőtt kifelé prédikálná azokat. És azt, hogy a demokratikus alapelvek – amelyeket saját városaikban csak nehézkesen tartanak be – fáradtságos exportálása nem más, mint morális kibúvó.
E mozgalom állhatatosságának köszönhető, hogy Derek Chauvin rendőrt már vád alá helyezték gyilkosságért, ami negyven év börtönt jelenthet számára, sőt június elején másik három társából is vádlott lett. A tüntetések megszólalásra késztették Barack Obamát is, aki mint mindig, most is elég távolságtartással, retorikailag kimondottan lélektelenül beszélt. A tüntetők dicsérete és a rendőrség megreformálására tett felhívása olyan idejétmúltnak tetszett, mint egy apa intelmei a már régen felnőtt gyermekeihez.
Amit a minneapolisi események után tapasztalunk, az inkább egy tüntetési hullám, mint szervezett mozgalom. A követelések ugyan egyeznek azokkal, amelyekért a korábbi fekete aktivisták is harcoltak, de a spontán akciók inkább hasonlítanak az Occupy Wall Street-kezdeményezés vagy a sárgamellényesek megmozdulásaira, mint az 1960-as évek Martin Luther King-féle polgárjogi mozgalmára. Egyesek a rendőrség demilitarizálását követelik, mások a börtönök bezárását és a rendőrségre fordított kiadások átcsoportosítását a szociális szektorba. Vannak, akik meg akarják változtatni a rendszert, mások szét akarják zúzni.
A mai tüntetők – a 60-as évek fekete felkeléseinek majdnem mindegyikével ellentétben – a fehér negyedekbe akarják vinni a tiltakozást. (4) Eközben a CNN központját és a Macy’s áruházláncot is támadás érte. De nyilvánvaló, hogy a legkeményebb fosztogatásokat nem feketék követték el, hanem fehér szakadár csoportok, amelyek sajátos módon tükrözik a nihilista Trump Worldöt. Ezzel szemben a hasonló támadó akciók legelszántabb kritikusai közé tartozik Killer Mike, a rapper, és Terrence Floyd, az áldozat testvére, akik ezzel saját közösségüket akarják védeni.
Egyesek a progresszív tábor régebbi vezető egyéniségei közül is ijedten reagáltak az eseményekre, mert attól tartottak, hogy azok a novemberi választásokon Trump kezébe játsszák a hatalmat. Holott a tüntetők által gyakorolt erőszak messze elmarad az elektrosokk-pisztolyokat, könnygázt és gumilövedékeket alkalmazó rendőrségi erőszaktól.
Tulajdonképpen a tüntetőknek sürgetőbb gondjaik is vannak, mint a novemberi választások. Ennek ellenére jórészt erőszakmentes tüntetéseikkel már elérték első céljukat, azt, hogy a gyilkosokat vád alá helyezték, és hogy George Floyd emléke ne vesszen feledésbe. Méghozzá az USA határain túl sem, hisz ez a név nemzetközi szimbólummá vált, a rasszista indíttatású egyenlőtlenség minden áldozatának szimbólumává.
Ami Trumpot illeti, őt teljesen hidegen hagyja a minneapolisi gyilkossággal kapcsolatban világszerte kialakult felháborodás. El akarja különíteni országát a világ többi részétől, és mind inkább visszabújik a felfegyverzett, fehér Amerikáról alkotott fantáziavilágába. A tüntetők ugyanis nemcsak a rendőrséget állítják ítélőszék elé, hanem az egész nemzetet. Ugyanannyira küzdenek a strukturális változásokért, mint azért, amit Martin Luther King 1967-ben az értékek forradalmának nevezett.
Adam Shatz a London Rewiew of Books szerkesztője és szerzője.
