Váratlan csoda történt: a velencei csatornák iszapos masszája átlátszó vízzé változott. A turisták elmenekültek a máskor látogatóktól fuldokló, most lezárt városból. A katasztrofális márciusvégi csendben a turizmus hiányában végre fel lehetett mérni a féktelen turizmus okozta károkat. És el lehetett ábrándozni egy olyan világról, amelyben a szabadidős tevékenységek kevésbé pusztító hatással lennének a földgolyóra.
Megvan tehát az ellenség: „a tömegturizmus”! A túllátogatott turisztikai célpontok (Barcelona, Velence, Dubrovnik) mindennapjaiból levont nyilvánvaló állítás mögött kérlelhetetlen társadalmi ítélet rejlik. A turista, Didier Urbain szociológus szavaival, „az a másik”, „az utazási idióta”. Csordaszellemű, ordibál, hangoskodik, felszínes, és mindent eláraszt, mint a folyók hordaléka. Tömeges jelenléte lerombolja a hamisítatlan és kedves tájat, épp azt, amelyet annyira szívesen szemlél.
Az ő ellenképe pedig „az utazó”. Az ilyen elhatárolódás fejezi ki a művelt rétegnek a sokadalommal, a zsúfoltsággal, a tömegesedéssel szembeni aggodalmát, hiszen nem is olyan régen az utazásaikor még kizárólagosságot élvezett.
Turisztikai piacokat hoznak létre
Mert hogyha egy pillanatra kivesszük az üzleti beágyazottságából, a turizmus elsősorban a felszabaduló közösségi időt és annak tartalmát feszegető kérdés: egyfelől kitölti a népi osztályok felszabaduló idejét, másfelől a felsőbb osztályok számára, és az előbbiekétől eltérően, a szabadidő eltöltésének az egyén fejlődését segítő egyik formája.
Annak ellenére, amit a ma már megszokott, ámde szinte pokoli charterterminál sugall egy-egy nagy repülőtéren a nyári szabadságok idején, a turizmusnak arisztokrata gyökerei vannak. Annak idején „Nagy Utazásnak” hívták, a britek találmánya volt a XVII. század végén, és azzal a céllal művelték, hogy a fiatal nemesek megismerjék a felkeresett országok műemlékeit – főleg Olaszországban –, törvényeit és erkölcseit, és ugyanakkor a vigyázó szemektől távol helytelenkedhessenek. Alkalom volt ez arra, hogy az örökösök megtanulják, hogyan kell örökölni, nyelvi és kulturális képességeiket kialakítani, amelyeket a nekik átadandó rangok-címek viselésekor majd mozgósíthatnak.
A gyakorlat a XIX. században kezdett átterjedni a jómódú polgárságra is, a fürdőhelyek látogatása során, illetve a „kirándulóskodás” keretében. A turizmus azonban a leggazdagabb osztályok kiváltsága maradt. Ez a kizárólagosság a XIX. században, a szabadidő átszervezésekor került veszélybe. Először az iskolával kapcsolatos törvényekben tűnik fel az a „szabadidő”, amely azokat a gyermekeket is érinti, akik más társadalmi osztályokból származnak, mint a burzsoák. A gyermekek, a nők, később a férfiak munkaidejének csökkentésével párhuzamosan és a fizetett szabadság fokozatos kiharcolása révén létrejön egy munkaidőn kívüli időszak, amelynek szimbólumává a franciaországi 1936-os Népfrontos nyári szünidő vált – még akkor is, ha csak három évtizeddel később tud egészen kiteljesedni. Eközben a vallási, gazdasági, politikai és szakszervezeti elit harcba indul a felszabadult idő kitöltéséért. Anne-Marie Thiesse történész szerint még majdnem egy évszázaddal később is úgy mutatják be a turizmust, mint amely egyfelől „az elit osztályrésze, különleges kulturáltságot jelent, azoknak a privilégiuma, akik képesek és akarják is tovább fejleszteni a természetes tehetségüket, másfelől egy populáris kultúra, amelynek nem célja a kizárólagosság, hanem, egyfajta felvilágosodott pedagógiától vezérelve, a tömegek közös oktatását célozza.” (1)
A XIX. századtól kezdve megjelennek a szabadidővel foglalkozó vállalkozók, koruk kulturális előfutáraiként turisztikai piacokat hoznak létre a felsőbb osztályok különböző rétegei számára, majd a középosztálynak is: ilyenek az 1890-ban létrehozott Touring Clubtól kezdve a kalandos felfedező utakat kínáló „New Age” vagy a sportkedvelők által létrehozott Club Med. Ezzel párhuzamosan a baloldali szakszervezetek és pártok – elsősorban a kommunisták –, továbbá a háború után egy csomó egyesület vagy az államosított nagyvállalatok üzemi bizottságai szerveznek a kispénzűeknek és a családoknak turistaprogramokat. (2)
Az 1980-as évektől kezdve a franciák 60%-a elutazik vakációra, míg 40%-uk otthon marad. Ez az arány elfedi azt a tényt, hogy a felső szinten alkalmazott vezetők és a szellemi szakmák művelői valójában háromszor annyiszor utaznak el, mint a munkások, és tízszer többször, ha a célállomás külföldön van (kivéve a családlátogatást). (3) A nem utazók fele anyagi okokból, a másik fele családi vagy egészségügyi okokból nem megy el a szabadsága idején sehova.
A nyomott áron kínált all inclusive nyaralási csomagok következményeként a disztingvált nyaralók egyre inkább azt kockáztatják, hogy „turistákba” botlanak. Ez ellen úgy védekeznek, hogy sokféle utazási formát választanak (városok felfedezése, téli síelés, külföldi kulturális túra, továbbá, hogy valamilyen klub tagjaként utaznak), – ami a kis pénzű közönség számára elérhetetlen. Kulturális felfedezéseken túl a gazdagok „mindenevő”, vagyis sokszínű turistaprogramokkal különböztetik meg magukat, ami a gyermekek és a tizenévesek számára értékes oktatási lehetőséget nyújt, és ebben folytatja a „Nagy Utazás” évszázados hagyományát: a fiatalok olyan létezési, viselkedési és cselekvési képességekre tesznek szert, amelyek körét a szociológus Pierre Bourdieu a „szabad kultúra” fogalmával illet. Ez az, amit nem tanítanak az iskolában, ugyanakkor az, ami nélkülözhetetlen a társadalmi hierarchia legfelsőbb fokaira való feljutáshoz, és ami a meritokrácia, vagyis a kiérdemelt feljebb jutás útján nem szerezhető meg, még ha a felemelkedés útja hibátlan is volt.
A külföldi utazásokat érintő, a Covid–19 következtében hozott korlátozások, lehet, hogy felborítják a kialakult állapotokat. Ebben a helyzetben a turisztikai szakmának az az érdeke, hogy az országhatárokon belülre koncentrálja tevékenységét, és kimozdítsa a lakosságnak azokat a rétegeit, amelyek eddig ritkán vagy egyáltalán nem utaztak.
Elhivatott és határozott állam
Az országon belüli társadalmi hierarchián túl létezik egy, a turisták áradatától függő nemzetközi hierarchia is. Így azok között az országok között, amelyek a legtöbb bevételre tesznek szert a turizmusból (Egyesült Államok, Spanyolország, Franciaország, Thaiföld, Németország, Olaszország), vannak olyanok, mint pl. Németország, ahol a GDP (bruttó hazai termék)-arányos bevétel nem jelentős, 7,8%, míg vannak, ahol ez létkérdés, így pl. Thaiföldön a 22%. Hogy egy ország álomcélponttá váljon, az politikai, illetve geopolitikai döntések eredménye, amelyek célja az, hogy az Utazási és Turisztikai Világtanács (World Travel and Tourism Council, a turisztikai ágazat központi szervezete) adatai szerinti éves 8 900 milliárd dollár turizmusból keletkező jövedelem – a világ össztermékének átlag 10,3%-a – minél jelentősebb része csapódjon le az adott országban.
Marokkóban 13 millió turistát fogadtak 2019-ben (2012-ben 9,5 milliót), és ez egyértelműen a kormány stratégiai döntéseinek az eredménye: megfogalmazták kissé utópisztikus szlogenjüket: „20 millió turistát 2020-ra!”, és ezért az ágazatban különféle fejlesztéseket indítottak útjára, pl. Taghazout Bayben (Agadir közelében). De elegendő egy geopolitikai változás, egy merénylethullám, vagy… egy járvány ahhoz, hogy hatására visszaesés vagy stagnálás következzen be a látogatottságban – ez volt a helyzet Tunéziában is, az „arab tavasz” idején. A vízumok kiadásával is tud játszani az állam, hogy befolyásolja a turisták áramlását – egyes országoknak könnyítéseket biztosítva.
Az az ország, amely sok turistát bocsát ki, nem elhanyagolható, komoly befolyással lesz a fogadó országokra. Kína a saját földrészén túlra 80 millió utazást generált már 2019 első három hónapjában, és a kínai turisták száma évről-évre növekszik (legalábbis a Covid–19 előtt így volt), így soft powerként jelen van ezen a területen is. A kínaiak legfontosabb európai célpontja Franciaország, amely erősen megsínylené, ha összekülönbözne Kínával, és elvesztene 2,2 millió látogatót (2018-as adat). De így járna Thaiföld és Vietnám vagy Japán is, ahová egyre növekvő számú kínai utazik.
Geopolitikai fegyverként a turizmus ugyanakkor az ország saját lakossága fölötti kontrollra is lehetőséget kínál. Peking bátorítja és szervezi a belső turizmust: maga a kormány határozza meg, mit kell az országon belül meglátogatniuk a kínaiaknak, 5 osztályba sorolva a látnivalókat: 5A – Peking, a tiltott város és a nagy fal, 4A, 3A… Ez arra is jó, hogy táplálja a nemzeti büszkeséget. A turizmus a kisebbségek ellenőrzésére is módot ad: azzal, hogy úgy mutatja be helyi kultúrájukat, hagyományaikat, életmódjukat, hogy mintegy történeten kívülivé szublimálja azokat, és polgárjogot ad nekik. Az, hogy a folklór témakörébe soroljuk, múzeumi „tárggyá” minősítjük a helyi lakosságot, azt is jelenti, hogy jövőjüket a múltba fagyasztjuk be. Délkelet Ázsiában, Malajziában és a kínai Hainan szigetén szaporodnak a tematikus etnikai parkok: a kézi szövést, a hagyományos lakásépítkezést vagy a Li nemzetség viseletét Mao Ce-tungnak a kunyhókban itt-ott kifüggesztett arcképei díszítik.
A koronavírus által keltett kényszerű és brutális megállás mellett körvonalazódik egy átgondoltabb, egyre jelentősebbé váló környezetvédelmi megfontolás is, amely otthonunktól nem túl távoli utazásra serkent, amely ugyanakkor kellemes, hasznos, és fenntartható.
A francia hegyvidék vagy tengerpart az ökológiai, sport- és személyiségfejlesztő ajánlatok gazdag és önmagára figyelő ügyfélkörre építenek, amikor „ökolakhatást” kínálnak olyan sporttevékenységhez, amelyeket természetes környezetben lehet művelni, gyakran jógatanfolyamokkal megtűzdelve. Signosse-ban például, az Atlanti-óceán partján, egy ügynökség azt kínálja, hogy a nyaralók napközben szörfölhetnek, képzett edzők kíséretében, majd „környezettudatos ökolakásukba” térnek vissza, amelyet természetes és hagyományos anyagokból építettek, újrahasznosított házi dekorációs elemekkel díszítettek, és száraz WC-vel szereltek fel, továbbá helyi vagy a közelből szállított, a környékben termelt alapanyagokból készült ételeket fogyasztanak: „magasztos és fenséges luxus” közepette, „a természetbe beolvadva élnek, a környezettel kölcsönhatásban”.
Mindeközben a Földközi tengerben lévő szemét 52%-a, (4) Dominika szigetén az üvegházhatást okozó gáz 97%-a (5) a turizmusból származik, és 2017-ben a Carnival-csoport negyvenhét hajója (a Costa Croisières, a P&O, az Aida Croisières, a Princess, a Cunard Line, a Seabourn, a Holland America Line stb.) tízszer több kén-dioxidot küldött a légtérbe, mint az összes európai gépjármű, pedig csak az öreg kontinens üdülőhajó-flottájának (6) negyedét teszik ki… A turizmus ökológiai összhatásának mérése azt követelné, hogy minden olyan szektor specifikus hozzájárulását mérjük, amely csatlakozik hozzá: szállítás, szórakozás, szállás, étkeztetés. Franciaországban, minthogy nincs teljes hatáskörű minisztérium, az öko-felelősségvállalásra való késztetés elsősorban a területi önkormányzatoktól (regionális, megyei és városi önkormányzatok) indul, amelyek vagy beleillesztik ezt a szempontot saját fejlesztési terveikbe, vagy nem.
A „felelősségteljes” turizmusra vonatkozó új előírások vajon újabb társadalmi szegregációhoz vezetnek majd, vagy éppen ellenkezőleg, olyan gondolkodást tesznek lehetővé, amely a turizmust a szabadidő-eltöltés politikájának globális keretében képzeli el? A területfejlesztés, a turizmus formáinak és a látogatók áramlásának alakítása, társadalmi és ökológiai szervezése: mindehhez csak egy elhivatott és határozott államra van szükség.
