Néhány hónapja azzal büszkélkedik a France Inter, hogy a leginkább hallgatott adás Franciaországban: a Médiamètre legutóbbi kutatása szerint naponta 6,1 millió hallgatót számlál. De mennyit érnek ezek a műsorok, és, főképpen, kihez szólnak?
A sok újítás (és a tisztogatások) következtében a gépezet egyre olajozottabban és egyre kevésbé meglepő módon működik. A szociológiai és ideológiai értelemben általános jellegű közszolgálati csatorna, amely elvileg „a francia társadalom leginkább realista bemutatására szolgál”, végülis egy bizonyos Franciaországnak szól. Olyannyira, hogy megvetést tanúsít azokkal a hallgatókkal szemben, akiket méltatlannak ítél felvilágosodott szellemiségére.
Egy szokványos adásnap a France Inter hullámhosszán. (1) November 18-án hétfőn az egyik nagyváros polgármesterét meghívják 6:20-ra. A szerkesztő 7:50-kor nyilatkozik. Sztárriporterek a reggeli műsorban a 7–9 óra közötti intervallumban. Léa Salamé és Nicolas Demorand egy politikus nővel beszélget 8:20-kor. A nap folyamán egymást követi egy történész, egy politológus, egy kutató, egy egyetemi vezető, három orvos, egy pszichológus, két újságíró, három szakszervezeti vezető, két színész, filmrendezők, egy regényíró… és egy ösztöndíjas diák. Miközben az értelmiségi kategória statisztikai értelemben az aktív népességnek mindössze egyötödét teszi ki, a felső vezetők és az értelmiségi szakmák monopolhelyzetet élveznek a közszolgálati rádió mikrofonjai előtt.
Ugyanezen a napon, november 18-án a széles értelemben vett néprétegek (földművesek, alkalmazottak vagy munkások, akikhez hozzávehetjük az ápolónőket, valamint az ösztöndíjas diákokat és szüleiket) reggel 5 és este 23:16 között mindössze… 29 perc műsoridőt kapnak, vagyis információs, szórakoztató és kulturális programjainak mindössze 2,6%-át szenteli nekik a France Inter. Azok, akiket a francia közvéleménykutatások zsargonja CSP-nek nevez (vagyis „alacsonyabb” szakmai-társadalmi kategóriába sorol), a munkaképes korú lakosságnak mégiscsak 47,9%-át teszik ki az aktív népességben (földművesek: 1,5, munkások: 19,6, alkalmazottak: 26,8%).
A reggeli műsorblokkban ezen a napon mindazonáltal 3 perc 32 másodpercet fordítanak a „sárgamellényesekre”, három minitémára bontva. A rouen-i Lubrizol üzemben történt robbanás egy perc ötvenkét másodpercre ragadta magához a hallgatók figyelmét. Ha hozzáadjuk a Strasbourg városát megkerülő autópálya építéséről készült 7 perces interjút is, akkor a társadalmi egyenlőtlenségről szóló információk összességükben sem fedik el a France Inter ideológiai és kulturális egységességét.
2019. november 19. és 24. között a stúdiók 177 meghívottat fogadtak. Mindannyian a kulturálisan, gazdaságilag kedvezményezett felső-középosztályból valók, két kivétellel, egy kevéssé hallgatott műsorblokkban. Az ösztöndíjas diák és a munkanélküli nő a „Le nouveau rendez-vous” [Új találkozások] műsorban szerepel, 22 és 23 óra között.
Nem újkeletű ez a megállapítás: Francois Ruffin újságíró (ma parlamenti képviselő) kezdeményezésére már 2014-ben létrehozott „De l’air à France Inter” [Szellőztessünk a France Inter-nél] megállapította, hogy csak 1,7% műsoridőt szenteltek a munkásoknak és az alkalmazottaknak. (2) A közrádió közömbössége az alacsonyabb társadalmi osztályok irányában mára kölcsönössé vált. A Radio France bizalmas belső felmérése szerint a hallgatóság mindössze 11%-a kerül ki a CSP-be soroltak közül. (3) A hat legnagyobb általános jellegű csatorna közül a társadalmi létra alacsony fokán lévő munkavállalók a France Inter-t értékelik a legkevésbé, de ettől még mindig a legnépszerűbb rádióadó marad az országban. Vagyis, a „népszerű” nem jelenti feltétlenül azt, hogy munkásosztályhoz közeli.
„A France Inter hallgatóságának összetételét” vizsgáló bizalmas tanulmány a rádiót a művelt polgári osztály rádiójaként határozza meg. „A közvetlen konkurenciával összevetve a France Inter hallgatóságának összetétele: a CSP+ (39%), valamint a vállalatvezetők/káderek és felsőbb értelmiségi rétegek (19%) továbbá a velük rokon, de alacsonyabb szakmai szintet (17%) képviselik, pl. kézművesek és kereskedők teszik ki. Csak a France Info hallgatósága kerül ki a még magasabb CSP+ kategóriák közül” – összegzi a felmérés.
A Radio France hét közszolgálati csatornájának feladatait összefoglaló „le cahier des charges” [Működési feltételek füzete] előírja, hogy „műsorai a lehető leginkább realista módon, teljes sokszínűségében mutassák be Franciaországot.” De a franciák többsége által a legjobbnak minősített France Inter-t tulajdonképpen egy polgári és értelmiségi kisebbség sajátította ki.
Diplomaták vagy miniszterek gyermekei
A legfontosabb rádió státuszára büszke csatorna kommunikációs igazgatósága a közvéleménykutatások által kimutatott hallgatói támogatottságára hivatkozik: (4) „A France Inter hallgatóinak véleménye szerint az adó kiválóan mutatja be a problémákat, 90%-uk egyetért vele az egyes tartalmakat illetően: a társadalmi, származási, szexuális, generációs sokszínűség témáiban.”
Mémona Hintermann, aki az Országos Audiovizuális Tanács (CSA) korábbi tagja, és aki egy 11 gyermekes Réunion szigeti családban született, kevésbé hízelgő képet fest. A France 3 korábbi sikeres riportere elmondja: „Amikor a France Inter-t hallgatom, akkor egy olyan polgári Franciországról hallok, amelyet megkíméltek az élet nehézségei, és amely semmiképpen nem azonos azzal, amilyen az ország valójában. A reggeli műsorokban sajátos részt foglalnak el a diplomaták és a miniszterek rokonai és leszármazottai, akiknek még a szókincsük is hasonló.”
Május 22-én pénteken, 8:20-kor Ali Baddou az École Polytechnique (kb. Műszaki Egyetem) professzorával, Michaël Fœssel-lel készít interjút. A felvétel egy sorozatba illeszkedik, amelyet értelmiségiekkel készítettek arról, hogyan ítélik meg a koronavírustól terhes világot. A legnagyobb hallgatottságot élvező időben a filozófus végzettségű riporter, korábban óraadó a Sciences Pon [Politikatudományi Főiskola], feltesz egy kérdést, amelyben futólag említi azt a helyet, ahová Descartes saját szavai szerint magányos gondolkodásra vonult vissza, majd három perccel később „a filozófia alkonyáról” beszél. Ezek a szövegkörnyezetükből kiragadott beszólások kiemelkedő gondolkodókra utalnak (a másik Georg Wilhelm Friedrich Hegel), de homályosak maradnak az átlagosan művelt hallgatók számára, a filozófia klasszikusaiban kevésbé jártas hallgatóság nem tudja ezeket hova tenni.
Augustin Trapenard, az École normale supérieure korábbi hallgatója, angoltanár vezeti a „Boumerang”című műsort, amely hétfőtől péntekig 9 órakor kerül adásba, a France Inter-re jellemző emelkedett és kifinomult stílusban. Ehhez hasonlatos, mindegyik a maga módján, a „Grand bien vous fasse” [Jós eseik hallani] személyiségfejlesztő sorozat (a június 25-i műsorban „ Comment Platon peut nous aider dans la vie en 2020” [Hogyan segíthet élnük 2020-ban Platon]) vagy a nagyon modern „Popopop”, az ezoterikus „Heures Bleues” [Kék órák], a „Le masque et la plume” [Maszk és toll] vagy a „Very good trip” [Igen jó utazás] zenei program. Közös tulajdonságuk a Kultúra, így, nagy K-val írva.
„A France Inter a diplomások rádiója. A feltett kérdések és a meghívott vendégek, az újságírók és a műsorvezetők olyan hallgatósághoz szólnak, akiknek szilárd kulturális alapjaik vannak” – így jellemzi a helyzetet Denis Maréchal. Határozottabban nyilatkozik Daniel Mermet, a csatorna régi, elismert riportere, aki harminc évig szolgált itt: „A France Inter-t kisajátította a kulturált felső középosztály.” A közrádió mindig is kifejezte a többiektől való eltérését, erről tanúskodik több szlogenjük: a „Hallgassák a különbséget!”, továbbá „A France Inter azok rádiója, akiknek van valami a két fülük között”.
Az ilyenfajta szlogenek megmutatják a csatorna helyét az ország rádiós térképén. Gyakran a legjobbat jelenti, hiszen az adó megkülönböztetett helyet vívott ki magának az információkezelési gyakorlatát illetően, különösen a nemzetközi hírek esetében. „Azzal, hogy napi másfél óra adásidőt szentel a nemzetközi híreknek, a France Inter uralja a témát az összes többi általános csatornához képest (kivéve a France Média Monde-ot, amely a France 24, a Radio France Internationale és az arab nyelvű Monte Carlo Doualiya együttese)” – dicsekszik Jean-Marc Four, a Nemzetközi Hírek Osztályának vezetője. Az, aki 2014 és 2017 között vezette a France Inter-t, kiemeli a témák sokszínűségét és az egyes kontinensek közötti „kiegyensúlyozottságát”.
Jean-Luc Hees, aki 2009 és 2014 között volt a Radio France elnöke, kiemeli az Inter szerkesztőségi követelményrendszerét: „Az Europe1 hallgatóinak száma nagyot esett, amikor a műsorok színvonala csökkent. Amíg a France Inter megtartja a tartalmak különbségét és a reklámok gyakorlatilag teljes hiányát, mindaddig lesz jövője” – állítja az újságíró, aki pályája legjelentősebb részét ennél a közszolgálati csatornánál töltötte. Való igaz, hogy a France Inter óránként 5 perces reklámjával valóságos menedék a reklámfóbiás hallgatók számára, szemben az RTL és az Europe1 magánadó-állomások óránként 17 perces reklámidejével.
A France Inter a nézettségi adatok görbéivel is foglalkozik: „Immár 7 millióan vannak azok, akik naponta hallgatják a France Inter-t, ez soha nem tapasztalt tömegű közönség” – írja twitter-üzenetében Laurence Bloch, a negyedéves közönségadatokat kommentálva. Szaporodnak a hallgatói profilok vizsgálatán alapuló programajánlatok a hallgatói csoportok típusai szerint: ugyanúgy, mint a magánszférában, kereskedelmi technikákat alkalmaznak annak érdekében, hogy kielégítsék a hallgatóság igényét. Frederic Schlesinger, aki 2006-ban lett a France Inter igazgatója, „iparszerűvé” tette ezeket a módszereket. Támaszkodott korábbi igazgatói tapasztalataira, amelyeket a Lagardère-csoport audiovizuális részlegének zenei igazgatójaként szerzett.
Egész sor eltörölt műsor
Egy daliás nyolcvanas, Jean-Marie Cavada egy párizsi sörözőben fogad minket, saját asztalánál, amely egy táblácska tanúsága szerint a nevét viseli. A Radio France 1999 és 2004 között legnépszerűbb minőségi csatornájának elnök-vezérigazgatója azon sajnálkozik, hogy „a kulturális világ egyes képviselői hajlanak arra, hogy úgy tűntessék fel magukat a hallgatók előtt, mint »akik mindent tudnak«.”
De Catherine Nayl, a France Inter hírigazgatója büszkén hirdeti: „A France Inter hallgatósága az általános profilú rádiók között a legfiatalabb, átlagos életkoruk 54,8 év. Öt év leforgása alatt egymillió fiatallal bővült a hallgatóságunk.” Csak a sportra koncentráló RMC mondhat magáénak ennyi fiatal hallgatót, de ők az alacsonyabb társadalmi osztályokból kerülnek ki.
Minden bizonnyal ez magyarázza, hogy a France Bleue, a helyi rádiók hálózatának hallgatósága a France Inter-ével pont ellentétes. A regionális rádiók hallgatóinak 24%-a munkás, alkalmazott vagy földműves, és csak 18%-a tartozik a CSP+ körbe. A France Bleue a prolik és a földművesek, a France Inter pedig a felső középosztály csatornája lenne? „A Radio France hirdetheti, hogy összességben kiszolgálja a sokszínű francia társadalom igényeit, minthogy csatornái irányultságukban kiegészítik egymást” – húzza alá az Inter egyik vezető munkatársa.
Daniel Mermet a „Là-bas si j’y suis” [Amott, ha ott vagyok] sorozat producere szerint egy jelentős közszolgálati rádió esetében a hallgatottság nem lehet az „egyedüli mérce”. (5) Huszonöt éven át naponta sugározták adását – azokat szólaltatta meg, akiknek egyébként nem hallatszik a hangjuk, megszólaltatta a neoliberális rendszer elleni társadalmi és politikai ellenállás résztvevőit. 2014-ben vették ki a műsorból, de online média formájában még ma is létezik „Là-bas” [Amott] címen.
A „Là-bas si j’y suis”megszüntetésével a France Inter egy sor hasonló orientációjú műsor eltűntetésébe fogott bele. Ilyen a „La vie de Cartier” [Cartier élete], az „Un jour en France” [Egy nap Franciaországban], a „Périphéries” [Perifériák], a „Voyage en terre indigène” [Utazás az őslakosok földjén], az „Afrique en solo” [Afrika szólóban], az „Un temps de Pauchon” [Egy kis idő Pauchon-nal] vagy a „Comme un bruit qui court” [Amiről beszélnek]. Mindezek a műsorok az ország társadalmi és etnikai sokszínűségét voltak hivatottak kifejezni. A Daniel Mermet három korábbi munkatársával közösen létrehozott „Comme un bruit qui court” szombatonként 16 és 17 óra között ment. Voltak benne a sárgamellényesekkel rokonszenvező riportok, ezzel azután az ötödik évadban elérte végzetét.
2018. december 8-án a felkelés szelét érezte mindenki. A megelőző szombaton a sárgamellényesek elfoglalták a párizsi Diadalívet. A Radio France elnök-vezérigazgatója, Sibyle Veil asszony az Inter igazgatójával karöltve látogatást tesz a stúdióban a „Comme un bruit qui court” adása közben. Charlotte Perry bevezetőjével megadják a műsor alaphangját „Az ország minden csücskében, mindenütt blokádok, barikádok emelkednek, tömegek szerveződnek a fennálló rend ellen, egy a vért izzadó nép hátán élősködő, felsőbbrendűsködő elit ellen.” Sibyle Veil asszony szenvtelenül veszi tudomásul a hallottakat. Emmanuel Macron köztársasági elnök évfolyamtársa volt az Államigazgatási Főiskolán (École nationale d’administration – ENA), és az államfő közvetlen környezetébe tartozó Sébastien Veil felesége. Giv Anquetilt, Antoine Chaot és Charlotte Perryt néhány nappal később rapportra hívják. Laurence Bloch figyelmezteti a szerzőhármast, hogy ne készítsenek túl „aggasztó” műsorokat. „Nem azért vagyunk, hogy elrémisszük a lakosságot”. Majd hozzáteszi: „Az önök műsora úgy hangzik, mint egy CGT-kiáltvány (Confédération générale du travail [francia baloldali szakszervezet]). Ha ezt hallom, kikapcsolom a rádiót.” A „Comme un bruit qui court” műsor a szezon végéig marad életben. Azután végleg kiveszik a műsorból.
Mert a „progresszivizmus”, amelyet Laurence Bloch igazgató asszony képvisel, inkább társadalmi jellegű: „A társadalom sérülékenységét a társadalom egészét érintően kell kifejezni.” (6) Véleménye szerint a civil és a politikai megmozdulások az egész csatornát elárasztják, itt egy kétperces hírműsor, ott egy szerkesztőségi áttekintés (hétfőtől péntekig négy perc reggel 7:16-kor, időnként egy riport az „Interceptions” [Fogas kérdések] adásában (vasárnap reggel háromnegyed óra). Tíz év leforgása alatt a társadalmi mozgalomra szánt adásidő a tizedére csökkent. A „Périphéries”[Külvárosok] – az alsóbb néposztályok által lakott városnegyedekről szóló műsor – végül már csak négy percet kapott.
A zűrös városnegyedeknek már nincs létjogosultságuk a France Inter-en.
Hacsak azért nem, hogy gáncsoskodjanak az iszlám kendőviseleten, amelyet elkerülhetetlenül a külvárosi lakónegyedekhez kapcsolnak. 2019. október 11-én a Rassemblement national [a Le Pen párt] egyik regionális képviselője azt követeli egy a gyerekét iskolába kísérő anyukától, hogy vegye le a kendőjét. Mellette ülő fia könnyekben tör ki. A képek egymást követik a hírcsatornákon. Október 14-től 17-ig Léa Salamé és Nicolas Demorand, a két sztár riporter a reggeli műsorban öt meghívottnak tesz fel kérdéseket ezzel kapcsolatban. Végül két nappal később Jean-Michel Blanquer oktatási miniszter elutasítja, „hogy a téma, folyton újra és újra felmerüljön.”
A France Inter reggeli műsorát mintegy négymillióan hallgatják, ez a leginkább követett rádióműsor. Stratégiai jelentőségű, és emiatt a vendégek kiválasztása jelentős mértékben színesíti a műsort. „Vitatkozunk, és döntünk, hogy mit válasszunk. Laurence Bloch, akinek a szava nem perdöntő, gyakran nekünk szegezi: »Ha nem érzitek a témát, ne foglalkozzatok vele«” – magyarázza Léa Salamé határozott hangon egy karanténes időszakban leadott telefonbeszélgetésben. Catherine Nayl információs igazgató pontosít: „A meghívottak osztják a riport készítőjének orientációját, vágyait, érzékenységét.” Nicolas Demorand inkább a politikusok és az értelmiségiek felé fordul, Léa Salamé viszonyulása eklektikusabb. Nála hangsúlyosabb a kulturális témaválasztás: „A 7:50-es műsorsáv írói, filmes személyiségei az enyémek, Nicolastól nem lehet ezt is elvárni” – jegyzi meg mosolyogva Léa Salamé. „Nicolas” és az őt pénteken helyettesítő Ali Baddou a legnevesebb felsőoktatási intézmények – a Collège de France, a Sciences Po [Politikatudományi Főiskola], az École normale supérieure [a legjobb tanárképző főiskola], az École Polytechnique [Műszaki Egyetem] – professzoraira hegyezi a fogát.
„Vágyak” vagy „érzékenység” szempontjából a France Inter vezetése tudatosan ápolja „Léa” és „Nicolas” profilját – a róluk készült hatalmas portré a rádió székházának homlokzatát díszíti. Ők nem tagadják meg maguktól azt az örömet, hogy kedvenc riportalanyaikat újra meg újra meghívják. A jó oldal megtestesítőiként a meghívottak lelkesen támogatják az európai egyezményeket, és kifejezik a nagyon is hipotetikus „szociális Európa” iránti vágyukat. Közel állnak a Szocialista Párthoz vagy a macronista mozgalomhoz, a jobb- és a baloldal közötti sávban pozícionálják magukat. Ellenségei a populizmusnak, legyen az barna, mint Le Pen, vagy vörös, mint Mélenchon, a liberális rend, a demokrácia legyőzhetetlen lovagjainak képzelik magukat.
A reformista értelmiség szolgálatában
Pierre Rosanvallon, a Collège de France modern és jelenkori történelem tanszékének vezetője rendszeres időközönkén előáll jövendöléseivel: „A populizmusok a világon mindenütt előretörőben vannak. Egyenesen populista légkörről beszélhetünk” – nyilatkoztatja ki 2018. augusztus 31-én. Nicolas Demorand hat hónappal később hangsúlyozottan tiszteletteljes hangon teszi fel neki kérdést, ismét a sárgamellényesekkel kapcsolatban: „Miért populisták és miért nem népiek?” Később Ali Baddou hívja meg január 20-án, a Le Siècle du populisme (7) című könyve megjelenése alkalmából.
Ugyanebben az ideológiai regiszterben Daniel Cohen, az École normale supérieure gazdaságtudományi tanszékének vezetője kerül terítékre. A Banque Lazard tanácsadójaként a leghalványabb ellentmondás nélkül adja elő tanítását az őt őszinte csodálattal hallgató Nicolas Demorand-nak. A 2019–2020-as évad sem marad eseménytelen: egy interjú Léa Salamé-val, három nagy beszélgetés és egy részvétel az „On n’arrête pas l’éco” [A gazdaságot nem lehet leállítani] szombat reggeli gazdasági műsorban, még egy humoros műsorba, a „Par Jupiter” [Jupiterre!] címűbe is meghívta, hogy beszéljen egy általa szerkesztett kiadványról: Les origines du populisme [A populizmus eredete]. Hát igen, a populizmus...
A nyugdíjakról szóló törvénytervezet elleni mozgalom kellős közepén, 2020. január 7-én a CGT [baloldali szakszervezet] főtitkára kevésbé kellemes fogadtatásban részesül. Nicolas Demorand összevont szemöldöke, kemény hangja és gesztusai az ENA-n [Államigazgatási Főiskola] végzett riporter nagyképűségét fejezik ki a javíthatatlanul szívós interjúalannyal szemben. Hogy a csodába lehet az, hogy Philippe Martinez nem egyezkedik a kormánnyal, mint a többi kedves „reformista” szakszervezet? A „rossz tanulót” alaposan kikérdezik, majdnem hogy megleckéztetik, amiért nem követi az uralkodó irányzatot: „Mindenki kompromisszumra, törekszik, így a CFDT (az egyik reformista szakszervezet), sőt még a kormány is! Ti nem akartok egy lépést sem tenni a kormány irányába? Egész egyszerűen és kizárólag a reform leállítását akarjátok?” Egy Philippe Martinezzel korábban készített interjúban, 2019. október 3-án Léa Salamé maga is aktivistaként viselkedett: „Ha egyre több ember megy nyugdíjba, meg kell találni hozzá a forrásokat. De hogyan? Önök minden korábbi nyugdíjreformmal szembefordultak, de ha ezekre nem került volna sor, hol lennénk ma?”
Még a számos nemzetközi diplomával bíró, és elismert Thomas Piketty közgazdásznak is el kellett tűrnie Nicolas Demorand támadását: „A kapitalizmus azért maradt fenn, mert a legkevésbé rossz [sic!] az összes többi között, és nem nagyon látszik helyette más alternatíva.” Léa Salamé így foglalja össze vendége 1232 oldalas könyvét: „Végleg le akar számolni a milliárdosokkal, akiknek nem kellene fennmaradniuk. Filozófiai értelemben nem szabadságellenes olyat mondani, hogy véget kell vetni a milliárdosoknak?”
2019. november 3-án a 8:20-as műsor vendége a hét gyilkosságot – köztük hármat zsidó gyermekek ellen – elkövetett antiszemita dzsihadista Mohammed Merad testvérének az ügyvédje. Nicolas Demorand különösen agresszív stílusban „obszcénnek” minősíti azt a tényt, hogy Eric Dupond Moretti – akkori ügyvéd, ma igazságügyminiszter – a bíróság előtt előadta, hogy Merah anyja maga is elvesztette egyik fiát. A válasz annyira erős volt, hogy a hírigazgató a műsorvezető segítségére sietett: „Bizonyos helyzetekben az interjú vezetője maga is érintett lehet, és feldühödhet” – igazolja munkatársát Catherine Nayl. Az újságíró elhárította, hogy erről velünk beszélgessen, lakonikusan csak annyit mondott, „Az adás beszél helyettem is”. Így van.
Amikor összeadjuk a társadalmi osztályokra szánt időt, Jean-Paul Cluzel, a Radio France elnöke (2004–2019) látványos fejcsóválással fejezi ki egyet nem értését: „Egyetlen rádió vagy televízió sem szán annyi adásidőt riportjaiban vagy elemzéseiben a szenvedő Franciaországnak.” Összefoglalva így értékeli a helyzetet: „Mert például ugyanolyan érdekes szót adni a szociológusnak, aki a lakhatási válságról beszél. Módszertanilag hibás kivenni a számításból az alacsonyabb társadalmi (népi) rétegekről megszólított szakértőknek adott adásidőt.”
Gyakran hívnak adásba „jó alanyokat”, akik könnyedén csevegnek, és képesek hét-nyolc percen át beszélni a mikrofonba – mondja Yann Gallic, a France Inter egyik nagyriportere. „Erre nem képes mindenki, különösen nem egy háziasszony vagy egy munkásember, aki nem jártas az ilyenfajta feladatokban. Egy földműves könnyebben válaszol a riporter kérdéseire a saját földjén. Ezért kell mindenképpen megtartani a riportok szerepét, ami nem nagyon divatos manapság.” Mégis nehezen érthető, hogy miért lenne teljesen lehetetlen olyan személyeket találni, akik alkalmasak a stúdióbeszélgetésekre. „Ez bizonyára többlet-erőfeszítést igényel, de semmi nem utal arra, hogy ne lenne olyan sárgamellényes vagy segédápoló… , aki tudna válaszolni az újságírók, Nicolas Demorand és Léa Salamé kérdéseire,” – pontosít Yann Gallic.
„Nyilvánvaló, hogy tovább kell dolgoznunk a sokszínűség dolgában” – ismeri el Catherine Nayl. A bevallott hiba félig meg is van bocsátva? Sajnos, a csatorna hírigazgatója lehűti reményeinket, összébb húzva a lehetőségek palettáját. „A női szakértők alulreprezentáltak a csatornánkon” – állapítja meg cinikusan. Az Országos Audiovizuális Tanács (CSA) 2020-ban publikált legutóbbi jelentése a nők médiajelenlétéről azt az eredményt hozta ki, hogy az a csatornákon (TV és rádió vegyesen) meghaladta a 40%-ot. Nagyszerű! De, bocsánat, hol vannak ebben a prolik? Nem a témával összefüggésben Catherine Nayl másutt, bizonyos leereszkedéssel a hangjában, kijelenti: „A társadalmi és foglalkozási kategóriák nem a leginkább hangsúlyos kritériumok a Országos Audiovizuális Tanács (CSA) felméréseiben – az utóbbi erős hangsúlyt tesz a bőrszín miatti különbözőségről. Nem biztos, hogy a munkások képviselete fontosabb, mint a nőké vagy az etnikai értelemben vett sokszínűségből származó embereké.”
Még ha a reggeli műsorokba meghívott férfiak lényegesen többségben vannak is a nőkkel szemben, a nők száma növekszik, dicsekszik Léa Salamé. Ők férfi társaikhoz hasonlóan a magas szociológiai profilú, hatalommal bíró asszonyok. A „Hatalommal bíró asszonyok” – pont ez a címe egy műsorsorozatnak, amelyet Léa Salamé vezet. Az ötlet akkor született, amikor élettársa, Raphaël Glucksmann – aki egyébként gyakran szerepel a rádió reggeli műsorában – a Szocialista Párt lista-vezetőjeként európai uniós képviselőségre pályázott.
„Ezt a műsor én akartam, a beszélgetések megválasztása az én ízlésemnek felel meg.” Ötcsillagos szereplőkkel: Christiane Taubira és Nathalie Kosciusko-Morizet korábbi miniszterek; Leïla Slimani Goncourt-díjas regényíró; Sophie de Closets egy korábbi miniszter és magas beosztású funkcionárius lánya, a Fayard kiadóvállalat igazgatója; Carla Bruni sikeres dalszöveg-és zeneszerző, dalainak előadója, Nicolas Sarkozy, volt miniszterelnök felesége, egy olasz ipari nagytőkés család örököse, üzletasszony; Élisabeth Badinter filozófus, egy korábbi miniszter felesége és üzletasszony, a világ harmadik legnagyobb reklámügynöksége alapítójának örököse; Anne Méaux kommunikációs tanácsadó, aki például a CAC 40-ban részt vevő cégek vezetőinek is dolgozik. Végül, a rádiós szakma belső tagjai: Laure Adler, a France Inter „L’heure bleue” [A kék óra] műsorának producere, a France-Culture korábbi igazgatója és ráadásul Laurence Bloch közeli barátja. A France Inter védett az elméletek és gondolatok ellentmondásától, a pluralizmustól. Reggeli műsorában a gazdasági szerkesztőségi anyagot immár több mint harminc éve neoliberális gondolatok hatják át, több-kevesebb hozzáértéssel és finesszel kifejezve. Dominique Seux, a felelős szerkesztő, aki egyúttal az üzleti világhoz közeli Les Échos gazdasági napilap igazgatója is – a lap tulajdonosa Bernard Arnault, az ország leggazdagabb embere – egy 2018-ban megjelent könyvében így nyilatkozott: „Nem titkolom, hogy a piacgazdaság híve vagyok, vagyis egy olyan gazdaságé, amelynek egyik, bár nem legfontosabb oszlopa a verseny és a magánkezdeményezés. Emiatt egyesek szemében ultraliberális vagy még rosszabb, neoliberális vagyok, ami a szélsőbal felől a legsúlyosabb sértés.” (8)
A humoristák ellenállnak
A France Inter geopolitikai krónikása, Pierre Haski egészen addig megy, hogy kijelenti: Dominique Seux jelenléte a csatornán az állomás jobboldaliságának záloga.
„Gazdasági téren a szerkesztőségi rovatban egy liberális szereplő részvétele lehetővé teszi, hogy különböző nézetek kapjanak hangot, miközben maga a szerkesztőség baloldali kötöttségű. Kifejezett szándék ez arra, hogy elütő hang is megszólaljon.” Az új szezonban azonban Dominique Seux – a sokszínűség jegyében – minden pénteken reggel Thomas Pikettyvel vitázik. Hétfőtől péntekig viszont minden a rendes kerékvágásban folyik.
2019-ben a France Inter eldönti, hogy nem vesz részt a továbbiakban a l’Humanité ünnepén, hivatalosan pénzügyi megfontolásokból. „Korábban fontosnak tartották, hogy részt vegyen az ilyen rendezvényeken, mint ahogy a mezőgazdasági kiállításon vagy a könyvvásáron. A Radio France igazgatósága arra kényszerít, hogy takarékoskodjunk. Ez nem a l’Humanité ünnepéhez kötődő döntés” – állítja Catherine de Nayl. A közrádió egyik magas beosztású vezetője, aki névtelenül nyilatkozik, keményen bírálja a l’Humanité-val való partnerség megszakítását. „Ez hiba, a l’Humanité ünnepe népünnep, a France Inter-nek pedig feladata, hogy a népi osztályokhoz is szóljon, nem csupán a lakosság módos csoportjaihoz.”
Sem ellentmondás, sem alternatív látásmód? Végül is, majdnem. Francia-belga humoristák egy megfékezhetetlen csoportja ellenáll az úthengernek. A „Par Jupiter” műsorban minden nap 17 és 18 óra között „garázdálkodnak” a csatornán. 2020. február 27-én a CFDT [reformista szakszervezet] országos székháza előtti járdát választják riportjuk külső helyszínéül. A krónika munkatársa elemében van, amikor kortársai megrögzött gondolatait nevetség tárgyává teszi. „Ma ultraibolya színben készítem műsoromat. Egy különösen veszedelmes csoportba hatoltam be, amelyet CFDT-nek neveznek [...]. Nos, a CFDT, tudják, egy radikális módszereiről ismert szakszervezet. Mindannyian emlékezhetünk karizmatikus vezetőjük, Laurent Berger szereplésére a France Inter reggeli műsorában. Elfogadhatatlan képeken láttuk, hogy az interjút Dominique Seux »térdén ülve« adta, miközben a tévés a nyakát simogatta. Ez valóban iszonyú volt.” Néhány jól megrajzolt vonallal mutatja a Macron korára jellemző szakszervezetiséget, és a szerkesztőségi munkatárs jól elbánik vele. A humorista szívesen mutatja be ijesztő figuraként Dominique Seux-t, és gyakran veszi őt céltáblának a 7:57-es blokkban. Catherine Nayl szerint ez a reggeli beszélgető partnert piszkáló módszer a pluralizmus végső bizonyítéka lenne. De hát lehet-e egyazon mérlegre tenni egy jól megszerkesztett és megfogalmazott zsurnalisztaszöveget és egy politikai jellegű kabarétréfát? Jean Gallic szerint „A humor az egyetlen terület, amelyen a France Internek sikerült összekapcsolnia a társadalmi származásból fakadó sokszínűséget és a véleménykülönbségeket.”
Pierre-Emmanuel Barré ugyanakkor szétfeszítette a ketrec rácsait – és többé nem is láttuk viszont. 2017. április 27-én a komikus a szavazástól távolmaradók véleményét vette védelmébe, azokét, akik nem kívántak Macron és Marine Le Pen között választani. Főnöke helyből elutasítja a humoristát. „Hogy fellép Macron vagy Le Pen ellen, az rendben van, de hogy bátorítson a szavazástól való távolmaradásra, azzal a Front Nationalt erősíti. Ez az én produceri felelősségemet érinti” – fejti ki a műsorvezető. (9) Amikor Pierre-Emmanuel Barré arra hívott fel, hogy ne szavazzanak Macronra, a legfontosabb tabut sértette meg.
Bármilyen tehetségesek, és jó képzelőerővel bírnak is, két humorista nem képes elhajlítani egy olyan rádió politikai irányvonalát, amelyet a társadalmilag privilegizált osztály magához ragadott.
---
