Aki a Quai d’Orsay-t valójában irányítja. Macron elnök és a „mélyállam”

Kategória: 2020. október
Írta: Marc Endeweld
Találatok: 662

et prAz a különleges diplomáciai irány, amelyet de Gaulle tábornok szabott meg és Franciaország egészen Chirac elnökig követett, abban állt, hogy tiszteletben tartjuk a szövetségeinket anélkül, hogy felsorakoznánk az Egyesült Államok mellett.

Már Nicolas Sarkozy, majd François Hollande elnök is felhagyott ezzel a koncepcióval, a Quai d’Orsay-be neokonzervatív diplomaták érkeztek. Macron elnök pedig saját állítása szerint fel akarja eleveníteni a gaullista hagyományokat, különösen Oroszország vonatkozásában, de nem rendel hozzá szükséges eszközöket.

A 2019. évi őszi félév kezdetekor Emmanuel Macron elnök úgy döntött, hogy meglepi diplomatáit. Amikor a hagyományos diplomataértekezleten fogadta őket az Élysée-palotában, egy „mélyállam” létezéséről rántotta le a leplet, amikor váratlanul kijelentette: „Én is tudom, mint ahogy bizonyos külföldi elemzők is állítják, hogy van egy bizonyos »mélyállamunk«. És olykor, amikor a köztársasági elnök mond valamit, mintha lenne egyfajta közös viselkedés, amely szerint ő ezt vagy azt mondta, de mi végülis tudjuk, hogy mi az igazság, és továbbra is mindent úgy csinálunk, ahogy eddig.” Majd hozzátette: „Nem kellene ezt az utat követni”[i]. A közönség soraiból zavarodott nevetés hangjai hallatszottak: a magas beosztású köztisztviselők a köztársaság arisztokratái, és nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy így bánjanak velük. A tekintély effajta demonstrálása – egyesek ugyan a gyengeség bevallását látták benne – nincs ínyére mindenkinek: „Ezt a kijelentést nagyon rossz néven vették a külügyben” – súgta meg az egyik diplomata.

A Rothschild és a Lazard Kereskedelmi Banktól két lépésre lévő ügyvédi irodájában, Párizs legdrágább negyedében (Triangle d’or)[ii] ügyvédeskedő Pierre Sellal jól ismeri a Quai d’Orsay-t, hiszen 2009-től 2014-ig ő is diplomata volt. Ugyancsak hosszú ideig volt Franciaország Európai Unióhoz rendelt képviselője, és azt állítja, nem érti, mit akart mondani Macron ezzel a fordulattal. „Meglepett a »mélyállamra« utalás. A külügy a leginkább lojális és a leginkább szabálykövető az összes minisztérium között. A köztársasági elnök és a nagykövetek között igen szoros a kapcsolat. A külpolitika az állam és a köztársasági elnök hangja.” Az elnök az V. Köztársaság idején lett egyúttal a hadsereg legfőbb parancsnoka, és vette a maga kezébe a külpolitikát, amivel saját felségterületévé tette a diplomáciát és a honvédelmet. Mindazonáltal Christian Lequesne, a külügy jó ismerője és a Sciences Po (Politikai Főiskola) kutatóintézetének professzora említi, hogy „a diplomaták indirekt ellenállási módszerekhez folyamodnak, szabotálnak azzal, hogy hagyják elhúzódni az ügyeket.[iii]

Egy héttel az elnöki értékelés előtt Macron a francia elnökök nyári rezidenciáján, Brégançon várkastélyában (Var megye) fogadta az orosz elnököt, Vlagyimir Putyint. Ez már a második meghívás, a Versailles-i kastély pompás környezetében 2017-ben tartott fogadás után, amelyre éppen a franciák által Biarritzban rendezett G7-ek csúcsértekezlete előtt került sor – hiszen a G8-ból Moszkvát 2014-ben kizárták. Ebben az összefüggésben Macron arra bíztatja diplomatáit, hogy „gondolják újra [...] Oroszországhoz való viszonyunkat, és erősítsék a párbeszédet, ugyanis hatalmas stratégiai hiba Oroszországot Európától távolítani, mert az vagy feszültséget növelő elszigeteléshez vezet, vagy pedig Moszkva más szövetségesekhez, mint például Kínához való csatlakozását eredményezné, ez pedig nem áll érdekünkben.” Már az elnökválasztási kampány idején publikált Révolution [Forradalom] című könyvében írt arról, hogy „együtt kell működni az oroszokkal, együttműködni, hogy stabilizálhassák az Ukrajnához való viszonyukat, és így fokozatosan fel lehessen oldani mindkét oldalon a szankciókat.”[iv] Az Élysée egyik tanácsosa azonban ezt így kommentálja: „egyáltalán nincsen szó 180 fokos fordulatról Oroszországot illetően, és szó sincs Oroszország mentesítéséről.”

Az európai biztonságról szóló problémakör nagyon kényes elemeket tartalmaz. Koszovó, Grúzia, Ukrajna és Szíria mintegy húsz éve ismétlődő konfliktusok forrása Moszkvával,[v] az oroszok nem emésztették meg a NATO kelet-európai bővítésének be nem tartott ígéretét.[vi] Az amerikaiak a végsőkig kihasználták előnyös helyzetüket, egészen odáig elmentek, hogy 2002-ben egyoldalúan kiléptek a rakétaelhárító védelmi rendszerek korlátozásáról szóló (ABM) egyezményből. Később, 2019 februárjában felmondták az 1987-ben kötött középhatótávolságú rakétákról szóló szerződést (FNI) – amely megkötése idején az eurorakétaválság megoldását jelentette (véget vetett a szovjet SS-20-as és az amerikai Pershing-rakéták telepítésének).

A 2014 óta megszakadt francia–orosz párbeszéd újrafelvétele Franciaország európai partnereinek némelyike részéről erőteljes bírálatot keltett, amiért Franciaország kész tények elé állította őket. És Franciaországban is vannak Oroszországgal szemben ellenséges érzelmű atlantista szakértők és kommentátorok. A Stratégiai Kutatások Alapítványának igazgatóhelyettese, Bruno Tertrais így fejezi ki szkepticizmusát: „Egy egész Európát érintő kérdésben Franciaország úgy döntött, hogy külön játszik. Következtetés: nem, ez nem vezet semmi konkrétumhoz. És ez nem jelenti azt, hogy [Macronnak] nincs igaza, hogy próbálkozik. Legalább senki sem vetheti a szemünkre, hogy »nem beszélünk eleget Oroszországgal«”. Annál is inkább mivel voltak és vannak a diplomáciai szervezeten belül is akik várták a párbeszéd felvételét. „A külügy nagy részében nosztalgia él az Oroszországgal folytatandó nagyléptékű politikát illetően, amely mára a szankciókra korlátozódott. Az ellenállást nem itt kell keresnünk, azt máshol találjuk meg: a nem-kormányzati szervezetek (az NGO-k) és a média területén.”

 

„Arab politika”, más néven a „nyugati országok családja”

Macron akkor fedezte fel az orosz témakör jelentőségét, amikor gazdasági miniszterként 2016 januárjában Moszkvába utazott. Útjára elkísérte Jean-Pierre Chevènement, akit a francia diplomáciában már négy éve az oroszországi gazdasági kapcsolatok különleges felelősévé kineveztek ki. Az egymást kölcsönösen becsülő két férfi – Chevènement említi, hogy Macron fiatalon, az 1990-es évek végén csatlakozott pártjához, az MDC-hez (Mouvement des citoyens [Polgári Mozgalom]) – gyorsan párbeszédet kezd a témáról. „Emmanuel Macron 2017-ben felkért, hogy térjek vissza a szolgálatba – mondja a korábbi miniszter –, új feladatom pedig Oroszország teljes visszavezetése az Európa Tanácsba, a negyvennyolc – vagyis Belarusz kivételével minden európai – országot tömörítő kormányközi szervezetbe. Ez 2019. június végén történt, Oroszország visszakapta a Krím-félsziget annektálása után elvesztett szavazatát. Chevènement nem diplomáciai óvatoskodással nyúl a kérdéshez, amikor megmutatja a Külügyminisztériumban uralkodó ellenállást: „Amikor Macron elnök teljes csapatával fogadott, azonnal megéreztem, hogy vannak ott a korábbi vonalat képviselő emberek, minden szinten találkoztam ezzel a »mélyállammal«. Minden javaslatom ellentmondásban volt számos külügyi vezetőével, Bernard Kouchnertől (2007–2010 között külügyminiszter) az általa kinevezett állományig, a külügy ebben a kérdésben az amerikai neokonzervatívok vonalát követte.”

Az 1970-es években indított „neokonzervativizmus” a baloldal felől érkező amerikai értelmiségiek gondolkodásmódja volt – ők elítélték Henry Kissinger „reálpolitikáját”. Antikommunisták, akik a „nyugati értékek” és az amerikai hegemónia agresszív védelmezőjeként csatlakoztak a republikánusokhoz, és mozgalmuk George W. Bush elnöksége idején (2001 és 2009 között) virágzott fel. Ezen a nyomvonalon haladva, amikor 2003-ban Chirac elnök egyértelműen ellenezte az amerikaiak iraki háborúját, és még a Biztonsági Tanácsban való vétójogának bevetését is meglengette, akkor a franciaországi neokonzervatív értelmiségi, média- és diplomáciai emberek azonnal mozgósították hálózataikat, azt követelve, hogy szakítsanak a gaulle-ista örökséggel és Franciaország „arab politikájával”. A Washingtonba, Tel-Avivba vagy a NATO-hoz akkreditált nagykövetek a háború mellett törtek lándzsát, a transzatlanti szolidaritásra, a „nyugati országok családjára”, az emberi jogokra és a beavatkozás jogára hivatkozva.

„Abban az időben (a 2000-es évek elején) Gérard Araud volt a stratégiai ügyek igazgatója. Az akkoriban Hubert Védrine miniszter mellett kabinetfőnök Pierre Sellal-nál tartott megbeszéléseken szigorú szavakkal illette a Hamaszt és a Hezbollahot – legalábbis így emlékezik erre Yves Aubin de la Messuzière korábbi diplomata, aki a külügy Észak-Afrikai és Közel-Keleti Igazgatóságának a főnöke volt 1999-től 2002-ig, és korában Irakban francia nagykövet. „Valóságos mozgalom alakult ki az Atomenergia-bizottságban a stratégiai ügyek akkori főnökasszonya, Thérèse Delpech körül. Ők úgy gondolták, az amerikaiak által szabott úton kell haladni. Egy vacsora alkalmával Thérèse Delpech azt magyarázta nekem, hogy az irakiak közel járnak a bomba kifejlesztéséhez. Akkor én azt válaszoltam, hogy az irakiak nem képesek újrakezdeni a programjukat. De 2003 előtt nem lehetett ezt a vonalat követni.” Az akkoriban Amerika-barát, időközben nyugdíjba vonult Gérard Araud erre az egész időszakra vonatkozóan mea culpázik, nem kevés öniróniával mondja: „Nem vagyok eléggé hülye [valójában seggfej – a ford.] ahhoz, hogy ezeknek az új hülyéknek [seggfejeknek, id.] a vezére legyek.”[vii] Ma a diplomata azt mondja: „Annak idején helyesebbnek tűnt szerényen viselkedni George W. Bush-sal szemben, de nem volt igazam, Chirac-kal és Villepin-nel ellentétben.”

2012. évi haláláig Thérèse Delpech, immár politológusként és a kommunistaellenes François Furet élettársaként, egész csapatot gyűjtött maga köré a Quai d’Orsay stratégiával foglalkozó és a nukleáris fegyverek elterjesztését ellenző szakembereiből, ezt hamarosan „szektának” nevezték el bírálói. Ugyanebben az időben működött a Cercle de l’Oratoire, egy agytröszt, amely a 2001. szeptember 11-i támadások után jött létre, és nyíltan híve volt az iraki háborúnak. Attól kezdve ezeknek a diplomatáknak a befolyása egyre növekedett, főképpen azóta, hogy Franciaország visszatért a NATO integrált parancsnoki szervezetébe – amit Nicolas Sarkozy elnök határozott el 2008-ban (de amit már Chirac elnök második ötéves ciklusa végén elkezdtek előkészíteni). Utódja, François Hollande elnök határozott úgy, hogy közel-keleti politikáját a szaúdi monarchiáéhoz igazítja. Ami az iráni nukleáris témát illeti, külügyminisztere, Laurent Fabius még keményebb vonalat kívánt képviselni, mint az Obama-adminisztráció. A „szektára” odafigyelnek mind a jobb-, mind a baloldali kormányok. A 2019-es diplomataértekezleten Jean-Yves Le Drian külügyminiszter az elismerésének adott hangot Thérèse Delpech iránt, és megemlítette beszédében a politológus 2005-ben írott művét: „L’Ensauvagement du monde” [A világ elvadulása]. Az értekezlet és egyben a figyelmeztető is két nappal előzte meg azt a köztársasági elnöki értékelést, amelyben elhangzott a „mélyállam” kifejezés.

Az 1997 és 2002 között, a Chirac elnökkel folytatott politikai társbérlet idején a szocialista Hubert Védrine külügyminiszter – aki ma kapcsolatot tart Macronnal – sajnálkozva jelentette ki: „Mintegy tizenöt év alatt olyan »nyugatbarát« diplomaták vették kézbe a külügy politikai és stratégiai irányítását, akik szerint Franciaországnak a »nyugati értékek« védelmét kell szolgálnia, és nem lehet túlságosan független külpolitikája. Húsz év leforgása alatt a Külügyminisztérium belső erőviszonyai összezavarodtak… A Quai »nemességét« korábban az arab ügyek felelősei adták, ma az École Normale Supérieure-ben végzetteknek áll a zászló” – mutat rá Christian Lequesne.

 

A „szekta” valamelyest veszít a fényéből

Az átalakulás felgyorsult azzal, ahogy a minisztérium vezetésében egyes kulcspozíciókban koncentrálódott a hatalom. „A területi főosztályoknak kevesebb hatalmuk van, és a külügyet uraló Politikai és Biztonsági Ügyek Igazgatóságától függenek immár, ami mindent megváltoztat” – magyarázza Yves Aubin de la Messuzière. Ehhez Christian Lequesne szerint hozzáadódik egy generációs tényező is: „A 45-55 éves diplomaták nyugat-orientáltak, mégpedig azért, mert a 2000-es évek óta a nemzetközi kapcsolatok oktatása a Sciences Pon – amelyet továbbra is szinte kötelezően látogatnak a leendő diplomaták – Franciaország külpolitikájának egy más elképzelését is elterjesztette, mint azt a korábban egyedül oktatott víziót, amely szerint meghatározó a függetlenségünk és rangunk a világban. Diplomáciai körökben húsz éve csendes háború folyik a „gaullo-mitterandista” vonal hívei – nekik az a véleményük, hogy Franciaországnak meg kell őriznie az Egyesült Államokkal szembeni egyedi karakterét – és a neokonzervatívok között, akik arra törekszenek, hogy Franciaország a nyugati tábor legjobb tanulója legyen.

François Hollande és Laurent Fabius távozása után a „szekta” sokat veszített fenségéből. Gérard Araud feljegyzéseket készített Macron csapatának az elnökválasztás idején – mint ahogy Justin Vaïsse, a Stratégiai Elemző és Előrejelző Központ (Centre d’analyse, de prévision et de stratégie [CAPS]) Fabius által kinevezett korábbi igazgatója is – végül azonban Philippe Étienne, a klasszikus profilú korábbi németországi nagykövet lett az Élysée diplomáciai tanácsadója. Egy korábbi tanácsos véleménye szerint ez így „kibékítette a Quai különböző klánjainak hangadóit” a kampány idejére. Mellette egy Macronhoz közeli Közel-Kelet-szakértőt neveztek ki 2019-ben Aurélien Lechevallier személyében. Egy új diplomáciai „mercato” keretében ez az utóbbi Dél-Afrikában lett nagykövet, mint ahogy Philippe Étienne az USA-ban, akit Hollande elnök korábbi tanácsadója, Emmanuel Bonne vált fel. Nem sokkal később Philippe Errerát, Bernard Kouchner korábbi kabinetfőnökét, Franciaország korábbi NATO-nagykövetét a minisztérium Politikai és Biztonsági Igazgatóságának főigazgatójává, Nicolas Roche régi washingtoni nagykövetet pedig Jean-Yves Le Drian miniszter kabinetfőnökévé nevezik ki. Martin Briens viszont Florence Parly védelmi miniszter kabinetfőnöke marad. Errera Roche és Briens az atlantista beállítottságú Sarkozy elnök idején töltött be kulcsszerepet.

Mi volt az oka annak, hogy Macron elnök elfogadta ezeket a kinevezéseket, majd pedig szót emel a „mélyállam” létezése miatt? Egy diplomata kétségbeesetten mondja: „Macron nem rendelte hozzá a szükséges eszközöket az apparátus kézbentartásához. Egyedül találta magát saját adminisztrációjával szemben, de még az Élysée-n belül is.” Franciaország hitele szenved csorbát miatta. Maga Putyin tette szóvá ezt a zavart a Valdaï nemzetközi fórumon 2019-ben, Pascal Boniface geopolitológus kérdésére, aki arra kérte őt, kommentálja Marcon szavait. „Nem tudom, mi az, hogy »mélyállam«. Oroszországban egy állam van, és az az elnöknek engedelmeskedik”.

Az ötéves elnöki periódus kezdetén Párizsnak több, Oroszország irányába tett kezdeményezését fékezte le a Külügyminisztérium (Quai d’Orsay). Ennek keretében Macron fogadta az Élysée-ben Philippe Errerát, hogy biztosítsa lojalitását az orosz témában, és kinevezett egy új igazgatót a kontinentális Európa területi főnöki posztjára (benne a Balkán, Oroszország és dél-kaukázusi szomszédai és Közép-Ázsia térsége) Frédéric Mondoloni korábbi belgrádi francia nagykövet személyében, aki korábban a chirac-ista Michèle Alliot-Marie tanácsosa volt. „Közvetlen hozzáférése van az Élysée diplomáciai részlegéhez” – súgja diszkréten egy diplomata. És a 2019-es augusztusi elnöki évértékelő előtt Parly védelmi miniszterasszony kabinetje megtiltotta a katonai erők főparancsnokának, hogy Moszkvába utazzon, ami most már nincs érvényben. A kabinetjén keresztül neki feltett kérdéseinkre Le Drian külügyminiszter nem kívánt válaszolni.

 

Végül is mindenkivel beszélni kell

Dominique de Villepin, a karrierdiplomata korábbi külügyminiszter is hasonló ellenállásba ütközött az iraki háború idején. „Ezek az atlantista hálózatok igen erősek a francia katonai körökben, és a gazdasági szférához kötődő kapcsolatuk is számottevő” – mondta. Emlékirataiban Jacques Chirac is sokat beszél erről: „A Medef-től [Francia Gyáriparosok Szövetsége – Mouvement des entreprises de France] a CAC 40 több vezetőjéig küldtek nekem olyan sürgető üzeneteket, amelyekben azt javasolták, hogy mutassak több rugalmasságot az Egyesült Államok irányában.[viii]

Hivatalba lépésekor, már 2017 júniusában így beszélt Macron elnök egy a Le Figarónak adott interjúban: „Velem véget ér a Franciaországba tíz éve importált neokonzervativizmusnak ez a formája. A demokráciát nem kívülről, a nép tudta nélkül gyakoroljuk. Franciaország nem vett részt az iraki háborúban, és megvolt rá az oka. Nem volt igaza, amikor háborút viselt Líbiában. Mi lett ezeknek az intervencióknak az eredménye? Bukott államok, amelyekben virágzik a terrorizmus. Nem akarom, hogy ez történjen Szíriában is.”[ix] Ezt a témát illetően az új elnök nem szabja előfeltételül Bassár El-Aszad távozását. Ennek az interjúnak az olvastán Bruno Tertais (Stratégiai Kutatások Alapítvány) dühödt twitter-üzenetet publikál: „Szíria, Ukrajna. A köztársasági elnök álláspontja zavarodottságot és értetlenséget vált ki. És ez még gyenge kifejezés.”

Macron elnöknek az a szándéka, hogy az „értékekről” szóló vitát reálpolitikával cserélje fel. A nemzetközi porondon tett első lépései bombasztikusan hatnak: 2017. július 14-én fogadja Donald Trumpot, majd az Interneten angolul torkolja le a párizsi Klímavédelmi Konferencia érdekében; a Sorbonne-on meg az athéni Parthenon előtt vázolja nagy Európa-projektjeit… „Emmanuel Macron nem gondolja, hogy Franciaországnak lehajtott fejjel kellene politizálnia. Nem fogadja el, hogy Franciaországnak bele kellene olvadnia a nagy nyugati masszába. Az a törekvése, hogy saját szerepet játsszon” – mondja Hubert Védrine, és hozzáteszi: „Sem nem de gaulle-i-mitterrandista, sem nem neokonzervatív. Macron szintetizál, minden áramlatból kölcsönöz elemeket”. Vajon ez gaulle-ista pragmatizmus vagy közönséges opportunizmus? Bertrand Badie nemzetközipolitika-szakértő szerint: „Ösztönös diplomácia ez. A Sciences Po jó tanulójához méltó módon a de gaulle-i–mitterrandi vonalba illeszkedik, eközben bizonyos neokonzervatív témákat is magáévá tesz. Mindez pedig diplomáciánk »szoftverének« igen mérsékelt megújításán alapul.”

2016-ban a „Révolution” című munkájában Macron aláhúzta: „vissza kell állítani az egyensúlyt az Egyesült Államokkal való kapcsolatainkban.” De nehezen teszi magáévá a gaulle-ista axiómát: „Franciaország szövetséges, de nem sorakozik fel.” 2019 februárjában Franciaország sietve elismeri Venezuela „megbízott” [sic] elnökét, Juan Guaidot, Washington emberét. Amikor januárban egy amerikai drón meggyilkolja Kászem Szolejmáni iráni tábornokot, „teljes szolidaritásáról” biztosítja az Egyesült Államokat, és felhívja Iránt, hogy „tartózkodjon bármiféle katonai eszkalációs válaszlépéstől”... A Közel-Keleten az Izraellel való kapcsolataikat normalizáló Egyesült Arab Emirátusokkal fenntartott kapcsolatokon túl Franciaország a távolmaradásával tündököl: „Emmanuel Macronnak nincs víziója a régió kríziseit illetően. Ha az olyannyira fontos izraeli–palesztin kérdésben nem nyilatkozik, az azt jelenti, hogy az amerikai politika mellé sorakozik fel”–- húzza alá Yves Aubin de la Messuzière. 2019 novemberében Macron a Franciaország által támogatott kurdok elleni északkelet-szíriai török offenzíva ügyében kész helyzet előtt találta magát: Trump jóváhagyásán kívül nem volt semmiféle egyeztetés a szövetségesek között. A francia elnök a The Economistnak adott interjújában[x] bírálta a NATO agyhalálát, amire Recep Tayyip Erdoğan török elnök nyíltan válaszolt az Isztambuli Egyetemen mondott beszédében: „Törökországból válaszolok önnek, és a NATO-nak is megmondom: inkább a saját agyhalálukkal kellene foglalkozniuk.”[xi]

Ezt a kétarcúságot az orosz téma esetében is fellelhetjük: Dominique de Villepin szerint „Ha meccset játszunk, és nem adjuk bele magunkat teljesen, a partner meg fog próbálni megkerülni minket. Valójában nem játszunk eléggé jól a másik világgal, továbbra is a központi partnert, az Egyesült Államokat preferáljuk. Emlékszem, hogy 2003-ban Irakkal kapcsolatban hónapokig győzködtem Putyint, hogy komoly volt a szándékunk, vagyis hogy készek voltunk vétójogunkkal élni a Biztonsági Tanácsban. Ma az a gond, hogy Putyin számos témában kételkedik abban, hogy Franciaország kész megfizetni a függetlenség árát. Komolyan vesznek minket? Habozásunk, atlantista kényelmünk olyan helyzetbe hoz minket, amely miatt minden téren veszíteni fogunk.”

Az ukrán kérdésben a „Normandiának” nevezett formáció (Ukrajna, Oroszország, Németország, Franciaország) Párizsban, 2019. december 19-én tartott csúcsértekezletén elfogadott kilenc pontból mindössze egyet váltottak valóra: a Kijev és a Donyecki Népköztársaság közötti fogolycserét.[xii] Pedig az idő sürget, mert Oroszország késztetést érezhet arra, hogy átlép Európán, ahogy Pierre Vimont diplomata, Franciaország speciális oroszügyi képviselője a Szenátusban mondta: „Látnunk kell, hogy a fejünk felett közvetlen párbeszéd folyik az oroszok és az amerikaiak között olyan kérdésben, amely az európai országok biztonságát érinti, ez egy kissé zavar engem. Az európaiaknak meg kell védeniük saját érdekeiket.”[xiii]

Macron már 2017-ben kifejezte egy valódi európai védelmi politikai kialakításának szükségességét, amelynek „a Németországgal való stratégiai párbeszéd révén kell kialakulnia”. A múlt év őszén ismételten kifejezte ezt az ambíciót, azt kívánva, hogy Európa „stratégiai autonómiára” tegyen szert. De nem kérdőjelezte meg, hogy ezt a tervet a NATO kereteibe illesszék, attól tartva, hogy az azonnal az EU különböző tagállamai, köztük a közép-európaiak ellenállásába ütközne.

Mégis kezdenek változni a dolgok? Májusban a Stratégiai Elemző és Tervező Központ (Centre d’étude et prospective stratégique [CEPS]) egy konferenciáján Vincent Desportes tábornok, korábban a Nemzetvédelmi Egyetem igazgatója, nem sokat körülményeskedett: „A szervezet mostanra veszedelmessebbé vált mint amennyire hasznos lehetne, mert az európaiaknak hamis biztonságérzetet ad”, majd hozzátette: „Más szóval: keményen, és vállalva, hogy sokkoló lesz: a NATO agyhalott állapotban van, Franciaország és Európa számára a biztonságot veszélyezteti.” Sokkoló szavak ezek egy olyan katona szájából, aki soha nem rejtette véka alá az Egyesült Államok iránti szimpátiáját. Éppen abból kell levonni a tanulságot, hogy Washington távolodik az öreg kontinenstől, és hozzáteszi: „Teljesen esztelen dolog Európa részéről a stratégiájának sorsát egy olyan hatalomhoz kötni, amelynek a stratégiai érdekei egyre távolabb kerülnek az övéitől.”

Ez olyan perspektíva, amelyet nem vall magáénak François Hollande korábbi elnök, aki ezt bizonygatja: „Ha kilépünk a NATO-ból, megszűnik Európa védelme. Tekintettel kell lennünk partnereinkre.” A Nemzetvédelmi Főiskola előtt februárban Macron elnök „stratégiai párbeszédet” sürgetett „közös biztonságunk érdekében a francia nukleáris elrettentés szerepéről azokkal az európai partnereinkkel, akik készek erre”. Angela Merkel kancellár környezetéből elhangzott: „Az európaiaknak meg kell ragadniuk ezt a lehetőséget”. De François Hollande szerint nem lehet elrugaszkodni a realitásoktól: „A nukleáris elrettentés témájában sem Franciaország, sem Németország nem áll készen arra, hogy közös határozatot hozzon.”

 

Párizs líbiai cinizmusa

Macron szerint Franciaország számára a veszély inkább a Földközi-tenger túlpartjáról fenyeget. Hivatalba lépése kezdetétől elköteleződött a líbiai téma iránt azzal a szándékkal, hogy megoldja a kérdést, amelybe elődei belebuktak: Sarkozy kockázatos intervencióba rántotta bele Franciaországot Moammer Kadhafi ellen, és ennek a katasztrofális következményeit François Hollande úgy kezelte, hogy külügyminisztere, Laurent Fabius Fayez Sarraj elnököt és a tripoli kormányt támogatta, amely Törökország támogatását is megkapta, és amelyet elismert az ENSZ, közben azonban védelmi minisztere Jean-Yves Le Drian az Egyiptom és az Egyesült Arab Emirátusok és Szaúd-Arábia által támogatott Haftar marsall mellett állt ki, olyannyira hogy Líbia keleti részében bevetette a speciális erőket is. Ez a következetlenség, mondhatnánk cinizmus tovább folytatódott. Hozzájárult Franciaország elszigetelődéséhez ebben az ügyben. Ha sikerült is Macronnak 2017 júliusában Haftart és Sarrajt egy asztalhoz ültetni a Saint-Cloud-beli kastélyban, ez a Quai d’Orsay háta mögött néhány Élysée-beli személyiség által szervezett sikeres lépés semmiféle diplomáciai eredményt nem hozott. És az egyeztetés nélkül indított kezdeményezés értetlenséget váltott ki Olaszország és Franciaország viszonyában. 2020 tavaszán Erdoğan kihasználta a helyzetet azzal, hogy kikerülte a francia tengeri ellenőrzést, amikor fegyvereket és zsoldosokat küldött Tripoliba.

Párizsnak a Kínához fűződő viszonyát is nehéz megmagyaráznia. Egy diplomata szerint „Macron nem egyértelmű: valódi partnerségre törekszik, miközben bizalmatlan, és cordon sanitaire-stratégiát alkalmaz” Kínával szemben. A francia elnök felveti az indiai–csendes-óceáni térség felé való elmozdulást, amely térségben Franciaország érdekelt (tengerentúli értelemben), és egyre több kezdeményezést tesz Ausztráliával, Indiával és Japánnal kapcsolatban. Bertrand Badie megjegyzi: „Mint ahogy nemegyszer, Franciaország Kínát hol veszedelemnek, hol piacnak tekinti. Macron, elődeihez hasonlóan, leértékeli Európán kívüli és a nyugaton kívüli partnereit, és rosszul méri fel a regionális hatalmakat”. A francia diplomaták átirányítása a G20-országokba (Kína, Brazília, Dél-Afrika, India stb.) 2025-ig az állomány 13-ról 25%-ra emelését fogja eredményezni. „Amikor beléptem a külügybe, az 1970-es években az Ázsiai Területi Főosztály egzotikusnak számított, és elsősorban kulturális kérdésekkel foglalkozott” – emlékszik vissza mosolyogva Pierre Sellal.

A diplomáciai játszma korlátok közé szorult egy merev világlátás miatt, amely elsősorban a háborút és a gazdasági szankciót tekinti a külpolitika eszközeinek. „Sarkozy óta a francia diplomácia egyfajta militarizálódásnak esett áldozatul – véli Hubert Védrine. – Sok »információforrást« veszített a világban, elsősorban Afrikában. Nem előfutár immár, hanem intendáns.” Laurent Bigot korábbi diplomata, aki sokáig szolgált Afrikában, sajnálkozását fejezi ki emiatt: „A diplomaták már nem képesek stratégiai elemzésre. A Szahel-régióra[xiv] vonatkozóan immár csak a védelmi minisztériumi és a külbiztonsági (DGSE) [direction générale de la sécurité extérieure] szakemberek képesek. Katonák foglalták el az üresen hagyott teret.” A Quai d’Orsay „hiénái” pedig elárvultnak érzik magukat: „Zavarba ejti őket Trump, mivel nem számítanak neki az Egyesült Államok értékei. Nem tölti be hivatását” – jegyzi meg Hubert Védrine.

Végül azonban tudni kell, hogy egyetlen ember, még ha elnök is, nem elegendő, hogy újra hallassa Franciaország szólamát a nemzetek kórusában. De vajon akarja-e egyáltalán?

 

A szerző Marc Endeweld újságíró, munkája a Grand Manipulateur, les réseaux secrets de Macron [A nagy manipulátor, Macron titkos hálózata] című könyv, Stock, Paris, 2019. A jelen cikk saját kutatásának eredményeit tartalmazza.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér 

 

[i] 2019. augusztus 27-i beszéd.

[ii] L. a Le Monde diplomatique 2019. februári számában megjelent ábránkat – Lieux de pouvoir à Paris [Párizsi hatalmi viszonyok]

[iii] Christian Lequesne: Ethnographie du Quai d’Orsay [A Quai d’Orsay etnográfiája], CNRS Éditions, coll. « Biblis », Paris, 2020.

[iv] Emmanuel Macron: Révolution [Forradalom], XO éditions, Paris, 2016.

[v] L. Maxime Lefebvre: La Russie et l’Occident : dix contentieux et une escalade inévitable ? (Oroszország és a Nyugat: tíz vitás ügy – és egy elkerülhetetlen eszkaláció?), Fondation Robert Schuman, 2016. január 25.

[vi] L. Philippe Descamps: L’OTAN ne s’étendra pas d’un pouce vers l’est [A NATO jottányit sem mozdul tovább kelet felé], Le Monde diplomatique, 2018. szeptember.

[vii] Alexandre Duyck: Gérard Araud, l’ambassadeur pas toujours très diplomate [Gérard Araud, a nem mindig diplomatikus nagykövet], Le Monde, 2019. szeptember 20.

[viii] Jacques Chirac en collaboration avec Jean Luc Barré [közreműködésével]: Le Temps présidentiel. Mémoires [Az elnöki idők, Emlékiratok], vol. 2, NiL, Paris, 2011. L. még: Serge Halimi: Mémoires du président Chirac [Chirac elnök emlékiratai], Le Monde diplomatique, 2011. november.

[ix] L’Europe n’est pas un supermarché [Európa nem szupermarket], Le Figaro, Paris, 2017. június 22.

[x] Emmanuel Macron warns Europe: NATO is becoming brain-dead [Emmanuel Macron figyelmezteti Európát: a NATO agyhalottá válik], The Economist, London, 2019. november 7.

[xi] Hürriyet, Istanbul, 2019. november 28.

[xii] Lire Igor Delanoë: Qui veut la paix en Ukraine ? [Ki akar békét Ukrajnában?], Le Monde diplomatique, 2020. február.

[xiii] Pierre Vimont meghallgatása 2020. február 19-én a Szenátus Külügyi, Nemzetvédelmi és Hadügyi Bizottsága előtt.

[xiv] L. Rémi Carayol: Sahel, les militaires évincent le Quai d’Orsay [Szahel, a katonák leszalámizzák a külügyet], Le Monde diplomatique, 2019. július.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések