Egy felkelés emlékére

Kategória: 2020. október
Írta: Hegyi Gyula
Találatok: 2641

Érdemes megemlékezni arról, hogy száz esztendeje Kronstadtban véres leszámolás történt azok között, akik a maguk módján mind egy igazságosabb jövőt akartak a nagy Oroszországnak és naiv lélekkel az egész világnak?

Marin de Kronstadt

„Halál a burzsoáziára!” – kronstadti matrózok 1917-ben (Wikimedia Commons)

Szűk fél év múlva ünnepeljük a kronstadti felkelés kitörésének századik évfordulóját. Ha megünnepeljük. A mai Magyarországon Lenin, a bolsevik forradalom, az orosz kommunisták és szociálforradalmár ellenfeleik, no meg az anarchista matrózok emlékére egyaránt rárakódott a fröcsögő gyűlölet és a tökéletes közöny. Érdemes megemlékezni arról, hogy száz esztendeje Kronstadtban véres leszámolás történt azok között, akik a maguk módján mind egy igazságosabb jövőt akartak a nagy Oroszországnak és naiv lélekkel az egész világnak?

Akárhogy is, 1921. február 28-án szövegezték meg a kronstadti flottabázis matrózai nevezetes kiáltványukat („rezoljucija” oroszul) és másnap, március elsején a szimbolikus nevű Horgony téren fogadta el ezt a tizenöt pontot a tengerészek és a helyi civilek nagygyűlése. Ideiglenes Forradalmi Bizottságot is választottak, amelynek elnöke egy jó svádájú tengerész, a Petropavlovszk nevű hadihajó huszonkilenc éves gépésze, Sztyepán Petricsenko lett. A felkelés tizennyolc napig tartott, március 17-én fojtották vérbe (vértengerbe) Trockij és Tuhacsevszkij vöröskatonái. A felkelők a kevesebb mint három hétig tartó lázadás nagyobbik részét újabb és újabb felhívások megfogalmazásával töltötték, amelyekkel a pétervári munkásokat és általában a bolsevik uralomban csalódott embereket próbálták maguk mellé állítani. De kísérletet sem tettek Pétervár elfoglalására, egyedül a közeli, légibázisként is szolgáló Oranienbaumot próbálták megszállni (vagy felszabadítani), sikertelenül. Mintegy tizennyolcezer tengerész lényegében tétlenül várta, hogy a bolsevikok leszámoljanak velük. Az első rohamot még visszaverték, de március tizenhetedikén a kommunisták elfoglalták a szigetet, és leverték a kronstadti felkelést.

Hadtörténeti szempontból a kronstadtiak veresége leginkább az időjárásra volt visszavezethető. A Finn-öböl jege ezekben a hetekben még vastag volt, a bolsevikok egész hadsereget vonultathattak fel rajta a Pétervártól mintegy harminc kilométerre fekvő szigetre. Ugyanaz a jég viszont mozdulatlanságra kárhoztatta Kronstadt két nagyobb és több kisebb hadihajóját. A bolsevikok ezzel tisztában is voltak, látták a jégpáncélon megjelenő első tócsákat, ezért siettek leverni a felkelést. Még az éppen akkor összeülő pártkongresszus küldöttei közül is sokan fegyvert fogtak a rendszer védelmében. A kronstadtiakat elsősorban katonai parancsnokuk, az egykori cári tiszt Kozlovszkij tábornok biztatta aktív katonai támadásra, de a matrózokból álló Ideiglenes Forradalmi Bizottság nem szánta el magát Pétervár megtámadására. Egy ilyen akció győzelmi esélye egyébként napról napra csökkent. Február második felében még több pétervári gyárban sztrájkoltak az éhség, a tüzelőhiány, a rossz hangulat miatt, s az elégedetlenség az ott állomásozó katonákra és tengerészekre is átterjedt. De a kommunista vezetők a Cseka vasszigorával és extra élelmiszeradagokkal lassan úrrá lettek a helyzeten, és március első hetében már elég erősnek érezték magukat a Kronstadt elleni első (egyelőre sikertelen) rohamra.

 kronstadt sovietrussian battleships petropavlovsk and sevastopol

A Petropavlovszk és a Szevasztopol a kronstadti kikötőben (Wikimedia Commons)

Végeredményben mégsem a jégen csúszott el a kronstadti lázadás. A történelmi és ideológiai összefüggések ismeretében mind a matrózok tartózkodása Pétervár megtámadásától, mind a bolsevikok gyors akciója a felkelés leverésére érthető volt. A kronstadti matrózok közösségét a huszadik század elejétől a radikális forradalmiság jellemezte. Legtöbben szegényparaszti családokból jöttek, megtapasztalták az orosz falu végtelen nyomorát és elmaradottságát. Ezzel éles ellentétben a flotta az orosz haderő messze legkorszerűbb része volt. Leningrádban járva engem is meglepett, hogy a nevezetes Auróra cirkáló, amelyet 1900-ban bocsájtottak vízre, mennyire modernnek, technikailag imponálónak tűnt a magamfajta szárazföldi patkány számára. Az otthoni nyomor, a modern technika a hajón és a tisztek kegyetlen bánásmódja együttesen öntudatos lázadókká kovácsolta a matrózokat. Alaphangulatokat az anarchizmus jellemezte, de 1917-ben a cári és polgári erőkkel szemben még a bolsevikokat támogatták. 1917 februárjában tisztjeiket megölve támogatták a forradalmat, júliusban és novemberben a bolsevikok oldalán harcoltak, s aktív szerepet vállaltak az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetésében. A véres és könyörtelen polgárháborúban is a bolsevikok soraiban küzdöttek. Így 1921 márciusában az ellátási nehézségek, a családi háttért jelentő falu kifosztása és a kommunista párt diktatórikus uralma ellenére is nehéz volt totálisan szembefordulniuk azzal a hatalommal, amelyért négy éven át az élvonalban harcoltak.

A másik oldalon pedig Lenin megértette, hogy a kronstadti felkelés veszélyesebb a bolsevikok számára, mint a korábbi fehér és külföldi támadások. A matrózok partraszállása Pétervárott katonailag közvetlen veszélyt jelent volna a „forradalom szívére”, s a kronstadtiak szándékától függetlenül új támadásra ösztönözhette volna a már legyőzött fehéreket. Ideológiailag pedig megtörte volna azt a képletet, mely szerint Oroszországban a szocialista forradalom küzdött a cári, reakciós jobboldallal és a nyugati imperialista hatalmakkal. Lenin érdeke ezért az volt, hogy fehér emigránsok pénzelte puccsnak mutassa be a felkelést. A felkelők között viszont egy ideig tartotta magát az a legenda, hogy Lenin csak Trockij és Zinovjev „túszaként” egyezett bele a Kronstadt elleni támadásba. Ami pedig a katonai erőt illeti, a bolsevikok ekkorra már nagyjából megnyerték a polgárháborút, elegendő harcost és fegyvert tudtak néhány nap alatt az ostromhoz mozgósítani. Kronstadtra viszont némi, Finnországból küldött élelmiszeren túl semmilyen segítség sem jutott el a külvilágból. Az orosz emigráció megpróbálta támogatni a felkelést, akár fegyverrel is, de a saját véres polgárháborújába belefáradt Finnország nem engedte át a területén a felkelőknek szánt muníciót. Így miután a matrózok lemondtak a Pétervár elleni támadásról (ami persze rendkívül kockázatos akció lett volna), lényegében tehetetlenül várták vagy a külföldi segítséget, vagy a bolsevik rohamot.

800px Petropavlovsk Kronshtadt 1921

A találaltot kapott Petropavlovszk 1921-ben (Wikimedia Commons)

Az anarchisták szeretik „harmadik forradalomnak” nevezni a kronstadti felkelést, természetesen az 1917-es februári és októberi mintájára. Követeléseik 1921-ben is a „Minden hatalmat a szovjeteknek!”-jelszóra épültek. Új szovjet-választásokat követeltek a „munkások és parasztok” részvételével, szólás- és sajtószabadságot az anarchisták és a baloldali szocialisták számára. Ugyancsak követelték a szakszervezetek és parasztszervezetek szabad működését, a bebörtönzött szocialisták szabadon bocsátását, valamint a kommunista párt államhatalmi funkcióinak megszüntetését. Gazdasági és társadalmi követelés mindössze kettő szerepel a tizenöt pontos felhívásban: a parasztok és a kisiparosok, ha nem alkalmaznak bérmunkát, szabadon dolgozhassanak és termelhessenek. A hadikommunizmushoz képest ez „liberális” vívmány lett volna, de a már készülőben levő, Lenin-féle NEP (új gazdaságpolitika) messze túllépett ezen a magángazdaság szabadságát illetően.

A felkelés alatt Kronstadtban naponta megjelent az Izvesztyija című lap, amely az orosz eredeti mellett angol fordításban is fent van a neten. Száz esztendő után is megindító olvasni a tizennégy lapszámot. A hadi hírek mellett megjelennek benne a független matrózközösség mindennapjai is. A Helyőrségi Klubban folyó oktatás programja, cigarettapapír-osztás a szakszervezeti tagoknak, figyelmeztetés a lovak megfelelő táplálására, versek és csasztuskák. Derék legények voltak ezek a kronstadti tengerészek, bátrak, őszinték, az igazság és az egyenlőség iránti ősi vágy hajtotta őket. Nehéz nem rokonszenvvel olvasni közleményeiket, elnézni a régi fényképeken tiszta arcukat, megérteni csalódásukat a bolsevikokban és töretlen hitüket egy újabb forradalomban. De józan ésszel, a történelem szigorú logikáját ismerve nagyon nehéz elképzelni, hogy a vaskézzel diktatórikus államot építő bolsevikokkal és a régi rendet visszahozni akaró fehérekkel szemben hogyan győzhetett volna az anarchisták, kisebb szocialista pártok és parasztvezérek laza szövetsége. És milyen államot akartak, államot akartak-e egyáltalán építeni azon a hatalmas területen, amelyet éhes és mohó birodalmak és új országok akartak Oroszországtól elragadva meghódítani, felosztani, vazallussá tenni.

A vég kétszeresen is tragikus volt. Március 17-én és 18-án Tuhacsevszkij csapatai legyőzték az utolsó ellenállást is. Egy-két ezer felkelőt a helyszínen agyonlőttek, a foglyokat börtönökbe, büntetőtáborba szállították. Kivégzés, kényszermunka, éhezés, járvány pusztította el a legtöbbjüket. De a Finn-öböl jege, amely az ostromlókat segítette a harcban, menekülést kínált a levert felkelés harcosainak is. Mintegy nyolcezren egyszerűen átsétáltak Finnországba. Ott kemény körülmények között internálták őket, nem tarthattak kapcsolatot a helyi lakossággal. Sokan ezért éltek a szovjet hatóságok amnesztia-ajánlatával, de akik bedőltek az ajánlatnak és hazatértek, azok azonnal a büntető táborokban találták magukat.

Kronshtadt attack

A Vörös Hadsereg rohama a Finn-öböl befagyott vízén (Wikimedia Commons)

A legszomorúbb a felkelés vezetőjének, Sztyepán Petricsenkónak a sorsa. A két általánost végzett, de tehetséges parasztfiú előbb víz- és gázszerelőnek tanult, majd gépész lett a Petropavlovszk hadihajón. Több forradalmi megmozdulásban részt vett, egy ideig kommunista párttag volt, de rokonszenvezett Mahno anarchista felkelésével is. Finnországba érve hamarosan arra biztatta a neki még mindig engedelmeskedő menekülteket, hogy éljenek az amnesztiával és térjenek vissza Oroszországba. Ugyanakkor kategorikusan elutasította, hogy matrózaival együtt csatlakozzon Vrangel tábornok fehér hadseregéhez. Ezt a két döntését még magyarázhatjuk baloldali, anarchista-szocialista meggyőződésével. De bár nyilván értesülnie kellett a hazaküldött társai sorsáról, 1922-ben az akkor független Lettországba utazott és az orosz követségen a szovjet titkosszolgálat ügynökének jelentkezett. Finnországban két évtizeden át szovjet kémként működött, egyszer be is utazott a Szovjetunióba, ahonnan akkor még kiengedték. 1945-ben végül a finnek kiadták a Szovjetuniónak, a Gulágra került és két évvel később ott halt meg. Tragikus sorsa akár jelképe is lehetne az orosz anarchisták, mensevikek, eszerek, parasztforradalmárok tragédiájának, akik a bolsevikok és a fehérek között őrlődtek és pusztultak el.

A legjobban még Kozlovszkij tábornok járt, aki Finnországba menekülve beléphetett a finn hadseregbe. Nyilván nem forradalmi érdemeiért, hanem azért, mert korábban cári tiszt volt, akárcsak a finn hadsereg megannyi tisztje, köztük Gustav Mannerheim, a szovjetellenes háború parancsnoka is.

Kronstadt 1991-ig zárt város volt, de ma már autóval, városi busszal, metróval is megközelíthető, s a jégmentes időkben hajójárat is visz oda. Sok évtizeddel a matrózok felkelése után Oroszország mégis talált magának egy harmadik utat a kommunizmus és a fehér uralom között. De hogy ezt akarták-e a Petropavlovszk és a Szevasztopol hadihajó matrózai vagy valami egészen mást – már sohasem tudjuk meg.

 

A cikk szerzője Hegyi Gyula publicista, az MSZP alelnöke és a Baloldali Tömörülés Platform vezetője, volt európai parlamenti képviselő.


Hegyi Gyula, jelenkori megemlékezése után álljon itt egy másik visszaemlékezés a felkelés leverésében résztvevők egyikétől: Ivan Sztyepanovics Konyev (1897–1973), a Szovjetunió későbbi marsallja fiatalemberként vett részt a felkelés leverésében, méghozzá Alekszandr Alekszandrovics Fagyejev (1901–1956), az Ifjú gárda írójának közelében. A Konyev parancsnoksága alatt álló I. Ukrán Front – a prágai felkelés résztvevőivel együtt – szabadította fel a csehszlovák fővárost 1945-ben; a marsall prágai szobrát 2020. április 3-án távolították el a helyi önkormányzat széleskörű vitát kiváltó döntése alapján, amit Konyevnek a világháború után játszott szerepét illető kritikákra hivatkozva hoztak meg.

 

Mielőtt rátérnék a következő nap, vagyis április 25-e eseményeire, hadd lépjek vissza kissé a múltba.

Amikor Rjazanov tábornokról beszéltem, aki mint politikai tiszt kezdte pályafutását, azután lett repülő és kiváló repülő parancsnok, azt mondtam, hogy pályafutása sajátos volt. De azért a mi hadseregünkben nem ment az ilyesmi ritkaságszámba. Amikor így jellemeztem katonai pályáját, tulajdonképpen kissé saját magamra is gondoltam. Jómagam köztüzérként kezdtem a katonai szolgálatot még a cári hadseregben. Később, mielőtt megjártam az ezredparancsnokságtól a frontparancsnokságig vezető utat, a polgárháború éveiben dandárkomisszár voltam, majd a Bajkálontúl a 2. verhnyeugyinszki hadosztály, utána a távol-keleti 17. tengermelléki hadtest komisszárja lettem. Ilyen formán én is több évet a komisszári munkában töltöttem.

Azért mondom el most ezt, mert egy érdekes, sőt nagyszerű emberről kívánok megemlékezni, akivel akkor régen úgy hozott össze a sors, hogy együtt utaztunk a X. pártkongresszusra. Az egyik távol-keleti partizándandár komisszárjára, Alekszandr Buligára gondolok, aki később Alekszandr Alekszandrovics Fagyejev néven híres író lett.

A távol-keleti hadsereg-pártszervezetek mindkettőnket küldöttnek választottak meg a X. pártkongresszusra, és Csitától Moszkvaig majdnem egy hónapig utaztunk együtt ugyanabban a kupéban, s ettünk ugyanabból a csajkából. Mindketten fiatalok voltunk: én 24, ő 20 éves; rokonszenveztünk egymással, kölcsönösen megbíztunk egymásban. Tetszett nekem nyílt, egyenes jelleme, közvetlen, egyszerű, elvtársi magatartása. A Szibérián keresztül vezető hosszú út alatt összebarátkoztunk, és barátságunk a kongresszuson még jobban elmélyült.

Lenin ismertette a Kronstadtban kialakult súlyos helyzetet, és azt javasolta, hogy a kongresszusi küldöttek egy része utazzon Kronstadtba, nyújtson segítséget csapatainknak a lázadás leverésében. Fagyejev és én – anélkül, hogy összebeszéltünk volna – mindjárt cédulát juttattunk el az elnökséghez. Bejelentettük, hogy készek vagyunk Kronstadtba utazni. 

Ma már nem emlékszem, hogy távol-keleti delegációnkból jelentkezett-e még valaki. Kronstadt alatt csak Fagyejevvel találkoztam. 

A kongresszus idején együtt laktunk a szovjetek harmadik házában. Egymás mellett volt a fekhelyünk. Miután feliratkoztunk, ugyanabban a vonatban utaztunk Petrográdba. Mellesleg szólva, ez a szerelvény Mihail Vasziljevics Frunze [az orosz polgárháború során a Vörös Hadsereg egyik parancsnoka; nevét 1926 és 1991 között viselte Biskek, Kirgizisztán fővárosa – a szerk.] vonata volt. 

Petrográdban a kongresszusi küldötteket két csoportra osztották: az egyik részt Oranienbaum, a másik részt Szesztroreckoje felé indították el. Ismét összekerültem Fagyejevvel – mindketten a szesztroreckojei csoportban voltunk. Odaérve megint csak ugyanabba a csoportba osztottak bennünket, abba, amelyik a Kronstadt számozott erődei elleni támadást készítette elő. De itt már különböző alegységekhez kerültünk. Fagyejev a gyalogsághoz ment, engem pedig – mint volt tüzért – a tüzérséghez irányítottak.

Bonyolult volt a helyzet, mindenféle rémhírek keringtek, ellentétes hangulatok hullámzottak, egyes katonaiskolai növendékek nem akartak támadni, s voltak tüzérek, akik nem akartak lőni. Igaz, nehéz volt a harc a nagy kaliberű erődtüzérséggel meg a fellázadt Petropavlovszk és Szevasztopol sorhajókkal, amelyek 12 hüvelykes ágyúkkal voltak ellátva. Tábori tüzérségünk tüze természetesen nem idézhetett elő közvetlen hatást, de azért a közvetett hatás is fontos volt. A jégen támadó gyalogságnak éreznie kellett, hogy támogatást kap. A rendelkezésre álló egész tábori tüzérséget a fellázadt erőd ostromára vonták össze, főleg abból a célból, hogy tüzével kísérje a Finn öböl jegén rohamra induló csapatokat.

A mi ütegünk figyelőpontja a Liszij Nosz nevű keskeny földnyelven volt. Valahol ezen a tájon váltam el akkor Fagyejevtől, aki mint politikai munkás a gyalogsághoz ment. Én meg ennél az ütegnél maradtam, ugyanilyen minőségben.

A támadás nagyon kemény diónak bizonyult. A jég felszínét takaró hóréteg olvadozott. De a hólé alatt még szilárd volt a jég. Sötétben és ködben kezdtük a támadást, és az előrenyomuló gyalogosok fehér álcázóköpenyt húztak magukra. A lázadók mégis észrevették a csatárláncokban támadó gyalogságot, és az erődökből meg a hajókról zárótüzet zúdítottak rá. A 12 hüvelykesek lövedékeinek mennydörgő robaja szinte megsüketített minket. Még a szárazföldön sem valami kellemes, amikor az ilyen robbanások nyomán akkora kráter keletkezik, amelyben egy emeletes ház is elférne – de jégen ez még szörnyűbb.

Nem a nehézlövedékek robbanása volt a legtragikusabb, hanem az, hogy mindegyik lövedék – akár talált, akár nem – hatalmas lyukat ütött a jégen. A lyukakat azonnal bevonták a jégszilánkok, úgyhogy nem lehetett megkülönböztetni őket a szilárd jégtől. A félhomályban, a lázadók tüzében történő gyors szökellések közepette nem egy harcosunk beleesett az ilyen lyukakba, és azonmód elsüllyedt az öböl fenekére.

Így váltunk Fagyejevvel együtt egy olyan esemény részeseivé, amire még nem volt példa a hadtörténelemben: szárazföldi csapatok rohammal bevettek egy elsőrendű tengeri erődöt, amelyet még páncélos sorhajók is támogattak.

Nem volt könnyű munka. De a forradalmi lelkesedés magával ragadott mindenkit – a hadműveleti irányító Tuhacsevszkijt meg a harcokban személyesen részt vevő Vorosilovot és Dibenkót éppúgy, mint a sorkatonákat és természetesen minket, kongresszusi küldötteket is. Valamennyien égtünk a vágytól, hogy mielőbb végezzünk a lázadó Kronstadttal, hogy fel számoljuk a lázadást, amely abban a történelmi helyzetben igen kellemetlen és nyugtalanító volt az egész szovjetország számára.

A harcok alatt nem láttam Fagyejevet. Mindenki el volt foglalva a maga dolgával, és amig végre nem hajtottuk teljesen a feladatunkat, amig meg nem tisztítottuk Kronstadtot, addig sem én, sem a többiek nem tudtunk egyebre gondolni.

Kronstadt bevétele után a hadosztályparancsnok harcállás pontján értesültem az újabb parancsról: a X. pártkongresszus küldöttei térjenek vissza Petrográdba. Küldetésünk itt véget ért.

Moszkva felé utaztamban sokat gondoltam az átélt harcra, és arra a következtetésre jutottam, hogy a lázadás elfojtása egyben a háború végét is jelenti. Igaz, a Távol-Keleten meg ott voltak a japánok meg a fehér gárdisták, de nekem már nem akaródzott visszatérni a Tengermellékre. Úgy vélekedtem, hogy én már kivettem a harcokból a magam részét, s jogom van békés polgári munkát kérni.
Ezt meg is mondtam a Központi Bizottságban. De nem értettek egyet velem. „Nem, kedves elvtárs, jelentkezzék a PUR-nál [a Vörös Hadsereg Politikai Csoportfőnöksége – a szerk.], majd a PUR eldönti, hová kell mennie.”

A PUR eldöntötte, és így maradtam egész életemre a hadseregben.

Amikor a Központi Bizottságtól visszamentem a szovjetek harmadik házába, láttam, hogy a „kronstadti” delegátusok még nem utaztak el. A kongresszus már befejezte munkáját, de híre járt, hogy a kronstadti harcokban részt vett kongresszusi küldötteknek Lenin külön beszédet fog tartani. Nagyon megörültünk, hogy Lenint magát fogjuk hallani. Sőt – bevallom – ezt jól megszolgált kitüntetésnek tekintettük, amiért ott voltunk Kronstadt alatt.

S valóban, a Szverdlovszk-teremben Lenin közölte velünk, hogy a gabonabeszolgáltatási kötelezettséget a terményadó a váltja fel, s lényegében megismételte a kongresszusi beszámolóját.

A zsúfolt teremben elég sok volt a bekötözött sebesült.

Iljics felénk fordulva beszélt, mi pedig kétszeresen is elégedettek voltunk: egyfelől azért, mert Kronstadtban teljesítettük a ránk bízott feladatot, másfelől azért, mert ott ülhettünk és hallgathattuk Lenint.

Éreztük, hogy kemény harcba fog kerülni annak az irányvonalnak a megvalósítása, amelyet Lenin beszámolója tartalmazott, s hogy különösen a trockistákkal kell majd szívós küzdelmet vívni. Már a kongresszus előtt heves viták robbantak ki velük.

Lenin beszédének meghallgatása után valamelyikünk azt indítványozta, hogy fényképeztessük le magunkat együtt. Vlagyimir Iljics készséggel beleegyezett, így aztán a kormányépületből lementünk az utcára, és ott készült el a felvétel.

Engem újra Távol-Keletre küldtek; visszamentem a hadosztályhoz, annak kötelékében harcoltam a fehérgárdisták teljes szétveréséig, és csak 1923-ban kerültem 17. Tengermelléki Hadtesttel együtt a Távol-Keletről Ukrajnába.

Körülbelül akkor vagy talán valamivel később olvastam valamelyik folyóiratban Fagyejev első írását. De csak a Razgrom [a magyarul Tizenkilencen címmel megjelent novelláskötet – a szerk.] megjelenése után tudtam meg, hogy az eddig ismeretlennek vélt író ugyanaz a Buliga, akit jól ismertem.

A Razgrom rám, aki tapasztalatból tudtam, milyen volt a polgárháború Távol-Keleten, realizmusával erősen hatott, és sok olyan embert idézett fel emlékezetemben, akikkel magam is találkoztam.

Később, amikor a Frunze Akadémián tanultam, részletes előadást kellett tartanom a Razgromról. Megvallom, nagy izgalommal készültem rá, és a könyv méltatásán kívül néhány személyes jellegű emlékemet is elmondtam a szerzőről, a dandárkomisszárról és kongresszusi küldöttről.

A polgárháború és a Nagy Honvédő Háború között eltelt két évtizedben csak egyszer találkoztam Fagyejevvel, az egyik pártkongresszuson, akkor is csupán futólag, s már nem emlékszem rá, miért adódott igy a dolog.

Azután jött a Nagy Honvédő Háború. A 19. hadsereg parancsnoka voltam. Szmolenszk alatt és a jarcevói irányban bontakoztak ki a harcok. Abban az időben jött hozzám három író – Alekszandr Fagyejev, Mihail Solohov és Jevgenyij Petrov.

Úgy gondolom, találkozásunk e nehéz napokban érdekes és hasznos volt. Az íróknak azért, mert látták a háborút, nekem pedig azért, mert éreztem: az ország megérti nehéz helyzetünket, és lám, legjobb írói jönnek el hozzánk, katonákhoz, kimennek a harcmezőre, a harcrendek közé. Nem tagadom, nagy erkölcsi támogatás volt ez számunkra. Minden egyéb mellett annak volt újabb tanúbizonysága, hogy az élenjáró szovjet értelmiség kész a legvégsőkig osztozni népe sorsában, és bízik a győzelemben.

Búcsúzáskor mindhárman megígértek, hogy írni fognak a 19. hadsereg harcosairól. Igaz, ígéretet csak Jevgenyij Petrov váltotta be, aki igen meleg hangú, szép tudósitást írt rólunk az Ogonyokban [Konyev valószínűleg a Na zapadnom frontye v szentjabre c. 1941-es tudósításra céloz – a szerk.].

A háború folyamán másodszor 1942 telén találkoztam Fagyejevvel, amikor a Kalinyini Front parancsnoka voltam. Kalinyint már visszafoglaltuk akkor. Alekszandr Alekszandrovics a további támadó hadművelet közben látogatott el hozzám.

A háború után is találkoztam Fagyejevvel, de itt most csak azokról a találkozásokról kívántam megemlékezni, amelyek a polgárháborúval és a Nagy Honvédő Háborúval kapcsolatosak.

 

Konyev, I. Sz., A negyvenötös esztendő [Szorok pjatij, 1966], ford. Terényi István, Bp., Zrínyi, 1968, 188–193.

 Lenin Trotsky and Voroshilov with Delegates of the 10th Congress of the Russian Communist Party Bolsheviks

Lenin, Trockij és Vorosilov (középen) X. pártkongresszusnak a felkelés leverését követően visszatért küldöttei között (Wikimedia Commons)