Egy nagyon is hagyományos osztályharc – amikor egy társadalmi réteg ura a tudásnak, a hatalomnak és a vagyonnak

Kategória: 2020. november
Írta: Pierre Rimbert
Találatok: 2148

meritA társadalom, mint azt ma gyakran olvashatjuk, 1% nagyon gazdagokra és a többiekre oszlik fel. Ez egy szívbe markoló egyszerűsítés, hiszen szót sem szól a diplomához köthető egyenlőtlenségekről.

Sőt elrejti az értelmiségi polgárság szerepét, akik, még amikor kiszolgálják az 1% nagyon gazdagokat, akkor is szeretik magukat az elnyomottak oldalán bemutatni. Ez a réteg a „meritokráciából” származik, és kiváltságait átadja a gyermekeinek, a hajdani arisztokráciához hasonlóan.

1957 nyarán Michael Young angol szociológus egy walesi tengerparton sétál. Hosszú ideig volt a Brit Munkáspárt kutatója, ő szerkesztette annak 1945-ös kiáltványát is, de azóta már eltávolodott tőlük. A parti homokot taposva, elmélkedik: tizenegy kiadó utasította el a legutóbbi kéziratát. Hirtelen észreveszi néhány barátját, megáll, és beszélgetni kezdenek arról az anyagról, amely senkinek sem kell. Beszélgető partnereinek egyike véletlenül művészeti könyveket szerkeszt, és úgy dönt, hogy beveszi a művet a katalógusába. A címe: A meritokrácia felemelkedése.[1] Michael Young összebarkácsolt egy latin és egy görög szót, és az olvasók szarkasztikus megjegyzéseire számít. Néhány év alatt ötszázezer eladott példány révén a „meritokrácia” kifejezés bekerül a mindennapi nyelvbe. Egy gigantikus félreértés árán.

Mert Young műve, amelyet George Orwell 1984 és Aldous Huxley Szép új világ c. műve nyomán írt, egy disztópiát[2] fest le: egy olyan modern világ rémálmát, amelyet „nem maguk az emberek, a nép, hanem csak a legintelligensebb emberek” irányítanak. Röviden, az értelmiség van kormányon. A cselekmény 2034 elején kezdődik, és az elbeszélő, egy kövér szociológus, lelkesen összegezi a 20. század brit társadalmának átalakulását egy olyan zsarnoksággá, amelyet a vezető egyetemeken végzett diplomások gyakorolnak. Az „esélyegyenlőség” nevében a hierarchia az értelmiségi funkciókhoz kötődik: a társadalmi rend az iskolai végzettség révén öröklődik, amely az osztálykiváltságokat „adottsággá” és „érdemekké” alakítja át. „A tehetségeseknek – ujjong az elbeszélő – lehetőségük volt arra, hogy felemelkedjenek a képességeiknek megfelelő szintre, az alul lévő osztályokba így a kevesebb képességgel megáldottak kerülnek be.” Az így legitimált rendszer tiszteli hőseit. „A tudósok és a technológusok, a művészek és a tanárok sora egyre duzzadt. Képzettségüket magas genetikai adottságaikhoz igazították. Több hatalmat kaptak, hogy jót cselekedjenek. A haladás az ő diadaluk; a modern világ az ő emlékművük”.

 

Egy Jean-Paul Sartre-ra száz meghunyászkodó menedzser jut

A lelkes leírásban az „intelligensek” kormányának összetétele vonzza magára a figyelmet: egyformán irodalmi vagy tudományos szakemberek, akik felelősek az ismeretek előállításáért, az elit újratermeléséért, az állam és a vállalkozások igazgatásáért. Franciaországban az Országos Statisztikai és Gazdaságtudományi Intézet (INSEE) a „Menedzserek és felsőbb szellemi szakmák” kategóriába sorolja őket. Vannak köztük az emberi erőforrások igazgatói és megyei közigazgatási vezetők, közjegyzők és csillagászok, újságírók és bírák, hirdetési szakemberek és fogorvosok. Michael Young könyvének megjelenése óta egyetlen más társadalmi-szakmai kategória létszáma sem növekedett ilyen gyorsan. A „posztindusztriális”, tudásorientált társadalmak szociológiai megjelenési formája, tagjainak száma 1962-ben 900 000 volt (a francia aktív lakosság 4,6%-a); most ötmillió (18%).

A nyugati társadalmakban a legszelektívebb iskolákban és egyetemeken végzettek, e csoport felső része, az aktív népesség 5-10%-át teszi ki. Magában foglalja a leggazdagabb 1%-ot, de messze túlmutat rajta. Erről a pazarul élő értelmiségről lesz most szó. Akár szabadfoglalkozásúak, akár vállalati vezetők, jómódúak és sikeres emberek, akik havonta kapják meg oktatási és kulturális tőkéjük osztalékát. Ők rendelkeznek azzal a hatalommal, hogy megmondják, hiszen ők tudják „mitől szenvedünk, és értékes diagnózisokat tudnak felmutatni” – véli Thomas Frank amerikai esszéista.[3] Talán „értelmiséginek” neveznénk őket, ha a név a Dreyfus-ügy óta nem kapta volna meg az általunk ismert jelentését.[4]

A legenda ugyanis nemcsak a tudóst és az alkotót, hanem a kialakult rend ellenfelét is ünnepli az értelmiségben, Jean-Paul Sartre híres példáját követve, akivel a Radio Canada 1967. augusztus 15-én készített interjút: az atomfizikus „gyakorlati tudás technikusa” marad mindaddig, amíg hozzájárul az atombomba kifejlesztéséhez, és értelmiségivé válik, amint tiltakozik ellene. De hány Sartre, Beauvoir és Bourdieu van a vezetők, ügyvédek és engedelmes várostervezők millióival szemben? A mítosz azonban fennmaradt, mivel az értelmiségi szakmák írják az összes társadalmi csoport történetét – beleértve a sajátjukat is –, és persze, hogy elfogultak. Saját érdekeiket univerzálisnak képzelik és gátlások nélkül védik, képesek, amint ez Franciaországban történt 2004 februárjában, az ágazat finanszírozásának csökkentésére válaszul elindítani egy felhívást „fellebbezés az értelmiség elleni háború ellen” címmel.

Míg a parasztság felbomlása, a „sárgamellényesek” lázadása vagy a szociális munkások létbizonytalansága általános kategóriaként, mint „a parasztok”, „a munkások”, „a szolgáltatást nyújtók” jelennek meg a nyilvános vitákban, addig a legműveltebb osztályok finom egyediségükben ábrázolják saját magukat, részletezik gondolatmenetüket, csiszolják nézeteltéréseiket. „Mintha a materializmus legprimitívebb formáját alkalmazták volna a különböző néprétegek bemutatására, miközben a téma függetlenségének ábrázolását és az elméleti finomságokat fenntartották a művelt osztályok számára” – összegezte Jean-Claude Chamboredon szociológus. Az egyensúly helyreállítása érdekében tehát az értelmiségieket nem az egyedi egyének soraként, hanem társadalmi csoportként kell tekinteni és bemutatni.

Ha a történelem gyakran meg is őrzi az írástudó rétegek – tanult enciklopédisták, forradalmi ügyvédek, lázadó írók, „köztársasági huszárok” stb. – haladó szerepét, közben azonban sokszor homályban tartja a kevésbé dicsőséges epizódokban való részvételüket, és alig szól róla. „Vichyt[5], inkább mint bármely más társadalmi csoport, a szakértők és a szabadfoglalkozású szakmák tagjai hozták létre” – emlékeztet Robert Paxton amerikai történész. Vichy megítélése a francia elit megítélése.[6]

Az értelmiség szerepe az uralmi rendszerekben hosszú időre nyúlik vissza, és a kapitalizmus előtti társadalmakban gyökerezik. A középkori Nyugaton a főpapság a szentírásokhoz való hozzáférés monopóliumával legitimálja a földbirtokosok hatalmát, és maga birtokolja a földbirtokok egynegyedét; az ügyvédek, akik tanácsadókká és vezírekké váltak, ezután a királyi állam adminisztratív gerincét képezik. A császári Kínában (Kr. e. 221-től 1911-ig) „a köztisztviselők-tudósok (mandarinok) osztálya – egy számban apró réteg – ereje, befolyása, helyzete, presztízse szempontjából mindenható, és a hatalom birtokosa, a legnagyobb tulajdonos – figyelte meg Étienne Balázs sinológus. Minden kiváltsággal rendelkezik, elsősorban az önreprodukció jogával: monopóliuma van a képzettséghez.”[7]

A gyarmatosítás előtti India esete arra is felhívja figyelmünket, hogy relativizáljuk azokat az eredendően progresszív erényeket, amelyeket néha a tudásnak tulajdonítanak: az erőszakosan egyenlőtlen kasztrendszer nagyrészt az értelmiség, a brahmanok által gyakorolt uralomra épül, akik élvezik a szent tudáshoz való hozzáférés kizárólagos előjogát. „Ők, és nem a királyok, a hercegek vagy a katonák, a földesurak vagy a burzsoák biztosítják ebben a társadalomban a »tömegek háziasításának« különösen hatékony formáját” – írja Isabelle Kalinowski kutató, Max Weber szociológus 1916–1917-ben kiadott mélyreható vizsgálata, a Hindouisme et bouddhisme [Hinduizmus és buddhizmus] fordítója.

A kapitalista korszak nem változtatta meg e munka jellegét; de megváltoztatta a formáját, annyiban, amennyiben az ipari forradalom és az oktatás bővülése felerősítette a diplomások súlyát, ugyanakkor a csoport heterogenitását is: a tömegeknek és maguknak a diplomások nagy részének a konformizálása, háziasítása a gazdasági ésszerűség és az állam által jóváhagyott „kompetenciák” nevében történik, amelyek kidolgozása szükséges magához a működtetéshez.

Az első elemzések, amelyek az értelmiséget új, a tudás monopóliumán alapuló és hatalomra törekvő társadalmi osztályként ábrázolják, a 19. században jelentek meg, egyidejűleg a hatalmas méretű diplomás közszolgáltatásokkal, a nagyvállalati igazgatás első formáival, majd a centralizált munkáspártokkal. Saint-Simon (1760–1825) tudósok és iparosok (méhek) uralta rendről álmodozott, amely hiábavalóságukra hivatkozva elbocsátja a nemességet és a klérust (a darazsakat). A Rajna túloldalán a Hegel által elképzelt modern állam felvilágosult tisztviselőkön alapul, akik a filozófus szerint „egyetemes osztályt” alkotnak (Philosophie du droit [A jogfilozófia], 1821). Néhány évtizeddel később, a Marx elleni írásaiban Mihail Bakunyin fellázadt a szocialista állam kilátásai ellen: „Mindehhez óriási tudományra lesz szükség, és sok túlcsordult agyúra. Ez lesz a tudományos intelligencia uralma, a legarisztokratikusabb, a legdespotikusabb, a legarrogánsabb és a legmegvetőbb minden rendszer közül.” Inkább „értelmiségi szocializmus” lesz, nem pedig munkáshatalom, ahogy azt 1905-ben egy másik anarchista, Jan Waclav Makhaïski (a La banqueroute du socialisme du XIXe siècle [A XIX. század szocializmusának csődje] című művében) helytelenítette.

 

Az ideológiák megszüntetése

A „túlcsorduló agyaknak” nincsenek termelési eszközeik, hanem olyan tudásuk van, amelyet a tulajdonosok rendelkezésére bocsátanak, akik az ügyek felügyeletét, a termelők ellenőrzését és a munkaszervezést, a technológia révén a termelékenység növelésének feladatát bízzák rájuk. De az iskola fölös számban termelte ki őket, és a szocialista Karl Kautsky 1892-ben elemezte az oklevelek inflációjának és leértékelődésének folyamatát a tudás munkásainak körében: „Akiket közfoglalkoztatásra szánnak, azoknak évekig, sokszor évtizedekig kell várniuk, mielőtt egy alacsonyabb, rosszul fizetett beosztáshoz jutnak. Másoknál a munkanélküliség és a túlmunka váltakozik. […] Hamarosan csak egy jellegzetesség különbözteti meg ezeket a proletárokat a többi alkalmazottól: az igényeikre gondolunk” (Le Program socialiste [A szocialista program]). Kialakulóban lévő uralkodó osztály vagy proletariátus, amely mozgósítható az őket leminősítő rend ellen – a diplomások önmaguk helyzetéről alkotott képe másfél évszázadon keresztül ingadozott e két, a valóságban mindenkor egymás mellett létező sors között.

Amikor Michael Young az ötvenes évek végén megírta A meritokrácia felemelkedését, az értelmiség mint uralkodó osztály témája újra előkerült, ezúttal meglehetősen pozitív hangnemben. Keleten a szovjet oktatási rendszer milliókat képezett ki mérnökökből és túlképzett adminisztratív személyzetből, így „felemelte a jobban képzett társadalmi rétegeket”.[8] Nyugaton az ipari termelés tudományos megszervezését Frederick Taylor az 1920-as években indította, és az lendületet kapott Roosevelt New Dealje során, majd beállt egy magas szintre. A kiterjedt gazdasági szféra koordinálásával és tervezésével megbízott értelmiség egyre szaporodik: ez az a „technostruktúra”, amelyet John Kenneth Galbraith közgazdász írt le Az új ipari állam (1967) című könyvében.

A művelt újburzsoázia tagjai között megtaláljuk mind az újbaloldal tiltakozóit, mind pedig a Kennedy-kormányzat tagjait, a kiváló diplomásokat, akik kidolgozták a vietnami háborús programot. Politikai hajlamukon túl mind a két csoport ugyanazt a bizalmatlanságot táplálja a szélsőségek, a kollektivizmus és a tradicionalizmus iránt. „Az ideológiák megszüntetésének” gondolata spontánnak tűnik a szemükben, mivel ez a korszak a szakértők kormányának előjátéka, amikor megsokszorozódnak a jó karrierlehetőségek, ami lehetőséget nyit az értelmiség számára, hogy pénzzé konvertálja akadémiai végezettségét. És miközben a csoport radikális frakciója az 1968-as lelkesedés utolsó tüzeit élesztgette, a közgazdászok, a jogászok, az újságírók egy népes csoportja elindította az offenzívát, a „Nagy ugrás vissza”[9] idejét, amely azután elvezetett a liberális korszakhoz és a pénzügyi intézményekben több százezer busásan megfizetett felső vezetői pozíció megteremtéséhez. A hetvenes évek végéig azonban az a meggyőződés érvényesült, hogy „a modern társadalmakban ez az új osztály a leghaladóbb erő; és a belátható jövőben ők állnak majd minden lehetséges emberi emancipáció középpontjában” – írta Alvin Gouldner szociológus 1977-ben egy hangzatos könyvben.[10]

Húsz évvel korábban Michael Young kevésbé volt optimista.

Mert miközben lapozgatjuk az oldalakat, A meritokrácia felemelkedése rémálommá válik. A tanult osztályok kormánya, amely a munkások legtehetségesebb gyermekeit hatalmi pozíciókba helyezte, és ezzel devitalizálta, megfosztotta erejétől az ellenzéket, most kizárólag szakértőkből áll. A nem diplomások tömegét az „automatizálás” csodája – már akkor is! – „alkalmazhatatlanná” tette, így végül erőszakkal az értelmiségiek kiszolgálására lettek besorozva.

„Ha az összes zseni az elitbe kerül, és az összes debil a munkások között van, mit jelent az egyenlőség?” – kérdezi az elbeszélő. Young fikciójában az értelmiség kormánya a huszonegyedik század elején teljesedik ki. A kiváltságokkal – kényelmes apartmanokkal, ínyenc vacsorákkal, pazar vakációval – rendelkező magasan képzett osztály külön intézményekben iskoláztatja a gyermekeit, és most kizárólag egymás között szaporodik. „Az elit úton van az örökletessé válás felé; az öröklés és az érdem alapelvei összeérnek” – figyeli meg és jelenti az elbeszélő, homályosan aggódva az események fordulata miatt. De a történet ezzel még nem ér véget...

Az epilógus felfedezésére várva el kell ismernünk, hogy a több mint 60 évvel ezelőtt írt társadalmi fikcióban jellemzett negatív világ ijesztően hasonlít a miénkre. Az Egyesült Államokban, akárcsak Európában, szakadék van a hosszú és szelektív képzésben részesülő diplomások kisebbsége (a nyugati országok lakosságának 5-10%-a) és a többiek között. Az elmúlt években a lakosság 99%-a és a leggazdagabb 1% közötti ellentét hangsúlyozása elterelte a figyelmet arról a nagyobb csoportról, amely fél évszázada részesül a meritokratikus verseny előnyeiben, és amely nélkül az 1% nem tudja sem létrehozni, sem átörökíteni uralmát. Miközben az osztályharc ezen értelmezésének megvan az az előnye az azt népszerűsítő meritokraták számára, hogy saját magukat is az elnyomottak táborába, a takarítónők mellé helyezik, két döntő jelenséget teljesen elhallgatnak. Ezeket pedig Young már azonosította előrelátó meséjében: a politikai hatalom monopóliuma az értelmiség kezében van, és uralma egyre örökletesebb jellegű.

 

A diplomások demokráciája

Azért, hogy igazolja a Politikatudományok Szabad Iskolájának a létrehozását – amelyből majd a Science Po lesz –, Emil Boutmy professzor 1871-ben tette híressé vált nyilatkozatát: „Mivel kénytelenek alávetni magukat a többségnek, azok, akik önmagukat a felsőbb osztályhoz tartozóknak nevezik, csak a legtehetségesebbek jogára hivatkozva képesek megőrizni politikai hegemóniájukat. Kell hogy legyen az előjogok és a hagyományok széteső burkolata mögött egy második védőgát, amelyen megtörik a demokrácia hulláma, és ez fényes és hasznos érdemekből, felsőbbrendűségből kell álljon, vitathatatlan presztízsből és olyan nélkülözhetetlen képességekből, amelyekről bolondság lenne lemondani.”[11] Másfél évszázaddal később egy politikai trombinoszkóp[12] átlapozása szinte feledteti velünk, hogy a képviselői, államfői vagy kormányfői posztok hivatalosan nem igényelnek diplomát.

Mark Bovensnek és Anchrist Wille-nek hat európai ország politikai vezetőiről készített felmérése megerősíti, hogy a jelenlegi képviseleti rendszerek „a diplomások demokráciáiként” jelennek meg. „A felsőfokú végzettségű diplomások uralják az összes politikai intézményt és színteret, legyenek azok pártok, parlamentek és kabinetek, nyomásgyakorló csoportok, tanácskozási helyek vagy akár internetes konzultációk.[13] „2016-ban a belga és a német miniszterek 100%-a rendelkezett felsőfokú végzettséggel, a francia miniszterek 95%-a. Az Egyesült Királyságban a miniszterek 60%-a Oxford vagy Cambridge elitegyeteméről érkezett.” Márpedig, amint a kutatók megjegyzik, „a választók mintegy 70%-a felsőfokú végzettség nélküli polgár.” A tudományos kiválóság valóban hatékonyabb választott tisztviselőket, éleslátóbb parlamenti képviselőket hoz létre? A kérdés – ó, meglepetés – nem nyűgözi le a felsőfokú végzettségűeket, a kevés létező tanulmányból az derül ki, hogy a diplomás politikusok „nem szorgalmasabbak, nem járulnak többel hozzá a parlamenti teljesítményhez, és nem is választják többször újra őket.”[14] Joggal mondhatják persze, hogy ebben nincs semmi új. És éppen ez a probléma: a feltörekvő demokráciák kezdetben „a nép által és a nép számára” dolgozó kormányt ígértek, amely az egyetemes oktatásra épül.

Hogyan állandósul egy szűk tudós-vezető réteg uralma, amikor az egyetem aspiránsok seregeit munkálja meg könyörtelenül? A 19. század eleje óta a felsőfokú végzettségűek aránya az Egyesült Államok és Európa felnőtt lakosságának kevesebb, mint 1%-áról annak 35%-ára nőtt. A korlát fenntartása érdekében elegendő új lécet emelni új kulturális és pénzügyi akadályokkal, amelyek leküzdhetetlenek nemcsak a kevésbé képzettek, hanem a felsőbb végzettségűek számára is. Az Egyesült Államokban a tudás és a pénz összevont rostája olyan hatékony társadalmi válogatást eredményez, hogy – mint Michael Young előre látta – a meritokraták krémje nemzedékről nemzedékre adja át a helyét, mint a régi örökletes uralkodó osztályok. Nem minden diplomás gazdag, de szinte minden gazdag diplomás: 2017-ben azoknak az amerikaiaknak, akik két és félszer többet kerestek mint a medián – vagyis 94 300 dollárnál – többet, 98,4%-ukban volt BA vagy BSc diplomája vagy annál magasabb fokozata. Nemesi címek helyett a szülők először a legrangosabb és legdrágább egyetemi végzettséget adják át utódaiknak, mint például a Szilícium-völgy milliárdosai, akik vagyonukat filantróp alapítványoknak szentelik, gyermekeiket pedig a Stanfordra vagy a Harvardra küldik.

A 19. század felvilágosult polgárságára jellemző volt a restség, a hivalkodó költekezés, a gyermekek dajkákra, nevelőnőkre bízása. Mára ennek ellentéte alakult ki: a gazdag értelmiség krémje keményen dolgozik, és jövedelmének és idejének növekvő részét szenteli gyermekei oktatására, jólétére, kultúrájára és egészségére. Kétnyelvű dadusok, elitbölcsődék évente 50 000 dollárért, magánórák a képzőművészet iránti érdeklődés felébresztésére hároméves kortól kezdve, majd az elitóvodák, amelyek idegennyelvű és természettudományos tagozattal rendelkeznek, a jelentkezőknek alig 5%-át veszik csak fel (elsősorban azokat, akiknek a jelentkezését a család által erre a célra felvett tanácsadó állította össze), az „emberi tőke” korai fejlesztése minden beruházást igazol.

2014-ben, magyarázza Elizabeth Currid-Halkett szociológus, „a leggazdagabb 1% 3,5-szer többet költött oktatásra, mint 1996-ban (abszolút értékben és a kiadások részarányaként), és az országos átlagnak a 8,6-szeresét”;[15] az elitoviba bejutók 5%-át az ő példájuk ihlette. A dinasztia újratermelési költségei magukban foglalják a házioktató költségeit (akihez az elszántabb családok személyes segítőt is alkalmaznak), a magániskolákat, amelyek látogatása előkelő környéken levő lakóhelyet is jelent, a kulturális utazásokat, hegedűtanítással és egyéb az elitre jellemző tevékenységekkel. Ezek mind ajánlott gyakorlatok a Harvard, a Yale, a Princeton vagy a Stanford eléréséhez, ahol a regisztrációs díjak önmagukban évente 40 000 és 70 000 dollár között mozognak (ami jóval több, mint az Egyesült Államokban a 63 700 $-os éves mediánjövedelem), és összességében óriási összegeket érnek el. A leggazdagabb 1%-hoz tartozó háztartás esetében – Daniel Markovits jogász professzor becslése szerint – az oktatásra fordított többletköltségek egy középosztálybeli családhoz képest gyermekenként körülbelül 10 millió dolláros örökséggel egyenértékűek. „Az érdem egy nagy átverés – mondja. – És ezt a következtetést egész civilizációnk tagadja.”[16]

Ezek a számok csak a jéghegy csúcsát tükrözik. A kulturális tőke átadása születéskor kezdődik a szülői, különösen a női odafigyelés formájában. Az értelmiségiek – magyarázza Elizabeth Currid-Halkett szociológus – kétszer-háromszor több időt töltenek újszülöttjeikkel, mint mások, játszva és oktatva. Gyakrabban és hosszabb ideig szoptatják őket, meggyőződve arról, hogy ez a gyakorlat növeli a kognitív képességeket, addig a pontig hogy a „szoptatási tanácsadó” szakma is virágzik. Három éves koráig egy szabadfoglalkozású utóda átlagosan 20 millió szóval hall többet, mint egy más rétegből származó gyermek; a szókincse 49%-kal változatosabb. Azáltal, hogy a szülők a kapcsolattartásba oktatási szándékot is belevisznek, amely megelőlegezi a tanárok szándékát, fejlesztik érzékenységüket, koncentrációjukat és fegyelmezettségüket. „18 éves korára egy gazdag ember 5000 órával több figyelmet kap, mint egy középosztálybeli gyermek, olvasott történetek, beszélgetések, kulturális események, atlétikai edzések stb. formájában – mondja Daniel Markovits. [...] Egy ugyanilyen korú középosztálybeli gyermek 5000 órával többet tölt el a képernyő előtt, mint egy gazdag ember gyereke.” A „kreatív osztály” szegregációja térben is tükröződik, amikor a háztartások minden erőforrással a progresszív és nyitott metropoliszok bizonyos külvárosaiban jönnek össze, amelyek egészségesebb életmódot, nagyobb társadalmi hálózatot és egyebeket biztosítanak, nagyobb esélyt a sikerre, mint a kevésbé gazdag amerikaiak 80%-a.[17] „Az elit hatalmas beruházásai az oktatásba – jegyzi meg Markovits – megtérülnek. A gazdag és a szegény diákok oktatási szintje közötti különbség ma meghaladja azt, amely a fehérekét és a feketékét választotta el 1954-ben”, abban az évben, amikor a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az iskolákban a faji szegregáció alkotmányellenes. „A gazdasági egyenlőtlenség ma nagyobb oktatási egyenlőtlenséget eredményez, mint az amerikai apartheid.”

A sajtó és a kultúra által normaként bevezetett igényes oktatási formák sánca mögött a legvirágzóbb értelmiségiek megvetően ítélik meg azokat a szülőket, akik szükségszerűen kevésbé nyitottak, kevésbé haladóak, kevésbé nagylelkűek, akik nem tartják be a kulturális, társadalmi és étkezési rítusokat. És meghozzák az ítéletet: „Csak tanulniuk kellett volna” – ez a kijelentés egyértelműen foglalja össze a liberális programok „társadalmi” oldalát.

Helytelen lenne azonban a meritokrata elit életét egy hosszú csendes folyóhoz hasonlítani. A szociáldarwinizmus, amely azonnal kizárja a szegény családokból származó legtöbb gyermeket, a gazdagok gyermekeit is könyörtelen versenyhelyzetbe hozza. A meritokraták a háromévesen az ókori görögbe való beavatástól az ügyvédi iroda partnereként ledolgozott tizenkétórás munkanapig a saját bőrükön érzik, hogy a tőkének, még a kulturálisnak is, munkára van szüksége – az övékére! –, hogy profitot termeljen. Súlyos elidegenedés ez, a társadalmi hasznosságot szinte teljesen nélkülöző vállalatoknál, ahol a kimerültség már felér az önpusztítással, pedig ezt állítják fel a szakmai kiválóság kritériumának, és ez ma még csekély, de egyre növekvő hányadot késztet kézműves és humanitárius munkára, de ritkábban a macskakövek dobálására. Az inkább a kivétel. Ha valaki bekerült egy elitiskolába, akkor a sorsa eldőlt.

Az Egyesült Államokban a 12 legrangosabb egyetem hallgatóinak fele a leggazdagabb háztartások 10%-ából származik. Franciaországban a művelt polgárság elszakadása még nem érte el ezt a fokot. Először is azért mert a legfelső tized jövedelemaránya az 1970-es évek eleje óta stagnált, miközben az Atlanti-óceánon túl 13%-kal nőtt. Másodszor, mivel a jómódú családok gyermekei pályafutásuk kezdetén gyakran kerülnek nem megfelelő állásba, és élnek meg egy bizonytalan szakmai időszakot, ami nem ösztönzi őket arra, hogy elismerjék az osztályuk „kiváltságait” annak ellenére, hogy rendelkeznek a szűkös erőforrással, amely a vagyonnal együtt strukturálja a társadalmi hierarchiát: a jó iskolai végzettséggel. Végül a francia felsőoktatás alacsony költsége ellentétben áll az Amerikában megkövetelt rendkívüli tandíjakkal. Az elitintézmények kizárólagossága azonban nem kevésbé hangsúlyos: a Nemzeti Közigazgatási Iskolában (ENA) a hallgatók alig 6%-ának van munkás és alkalmazotti családi háttere, míg ezek a kategóriák a dolgozó népesség több mint felét képviselik. Ami a Polytechnique-et illeti, a hallgatók 1,1%-ának a szülője munkás, szemben azzal a 93%-kal, ahol a szülő káder vagy magasabb képzettségű értelmiségi.[18] A meritokratikus apartheid az 1950-es évek óta felerősödött, és ez az intézmény alapvető ellenmondása, hiszen eredetileg a tudás egyetemessé tételére tett ígéreten alapult, majd egyre inkább elitista lett, és ott képezik ki azt a 10%-nyi felső vezetőt, aki uralkodik a többieken.[19]

 

„Erényeink tisztára mossák a pénzünket”

A szerencsések talán felismerik magukat Matthew Stewart amerikai író leírásában, amelyet 2018-ban tettek közzé a The Atlantic magazinban: „Mi, a 9,9%, […] az állítólag szerény eleinktől örökölt farmerben és T-shirtökben járunk. Státuszunkat inkább azzal jelezzük, hogy biotermékeket fogyasztunk, utódaink sikereiről és a környéken élők ökológiai tisztességéről beszélünk. Megértettük, hogyan lehet pénzünket tisztára mosni erényeink segítségével. Mindenekelőtt megtanultuk átadni ezeket az előnyöket a gyermekeinknek.” Majd pedig egy mondatban összefoglalta azt az objektív igazságot, amelyet a vezetők és az értelmiségiek tagadni igyekeznek: „Mi azt a gépezetet működtetjük, amely az erőforrásokat a 90%-tól a 0,1%-hoz tereli. Örömmel vettük el a torta ránk jutó darabját.”[20] Ha a bőr fehér színe és a férfinem minden bizonnyal és egyre inkább kiváltságok a nyugati társadalmakban, a jól képzett kisebbséghez tartozni szintén privilégium, amit azonban a haszon élvezői szeretnek se nem felismerni, se nem elismerni.

A sikeres és jómódú értelmiségiek egyre növekvő szorítása mélyen átalakította a nyugati politikai tájat. A második világháború után a kevésbé képzett és kevésbé gazdag lakosság elsősorban a baloldali pártokra szavazott, csakúgy, mint a közszférához kapcsolódott szellemi szakmák egy kis hányada. Ez a koalíció felbomlott. Thomas Frank, majd utána Thomas Piketty elemzése szerint a szocialisták, demokraták és zöldek az 1990-es évektől kezdve „diplomás pártokat” hoztak létre, amelyeket a munkásosztály nagyrészt elhagyott. 2016 novemberében, elsőízben, nemcsak a legképzettebb, hanem a leggazdagabb amerikaiak is túlnyomó többséggel voksoltak a demokratákra. A munkavállalók és alkalmazottak elhagyják a választási játékot, vagy szavazataikat olyan pártoknak osztják ki, amelyek, ha nem is képviselik gazdasági érdekeiket, de a liberális elittel szemben határozzák meg magukat. „Ha meg akarjuk érteni a »populizmus« térnyerését – írja Piketty –, akkor hasznos az »elitizmus« felemelkedésének elemzésével kezdenünk.”[21]

Ez a törésvonal isteni adomány a kommentátoroknak, akik alig várják, hogy megszüntessék az általuk elavultnak ítélt szakadékokat. „Sok országban – magyarázza a The Economist című liberális hetilap (2020. június 6.) – a régi bal-jobb megosztottságot, amely a gazdasági helyzeten alapult, felváltotta a liberális-konzervatív, kulturális alapú megosztottság. De a kultúra és a gazdaság mégsem zárja ki egymást, hanem összeadódik. Franciaországban a mesterképzés megszerzése továbbra is szoros összefüggésben van a társadalmi származással: 2017-ben a szabadfoglalkozásúak gyermekei 40%-ának volt érettségi+5 év diplomája vagy mérnökiskolája, szemben a logisztikai szektorban dolgozó szakmunkások gyermekeinek kevesebb, mint 4%-ával. A jómódú értelmiségiek kormánya egy osztályharc részeként működik, amely nem is lehetne hagyományosabb.

Az Egyesült Államokban „a kétségbeeséstől való halálesetek” (öngyilkosság, alkohol, drogok) hulláma tragikus képet mutat: Angus Deaton és Anne Case kutatók szerint az ilyen halálozások növekedése 1999 és 2017 között 600 000-re becsülhető a 45–54 éves fehér lakosság körében, és szinte kizárólag a nem diplomásokat sújtja. 1990 óta az ő körükben a halálozási arány 25%-kal nőtt, míg az alapdiplomát megszerzők körében 40%-kal csökkent. „A diplomával nem rendelkezők esetében a szenvedés, a rossz egészségi állapot és a lelki zavarok szintje nő, míg a munkaképesség és a társasági élet képessége csökken. A különbség a jövedelem és a család stabilitása terén is növekszik. Az alapdiplomás képzettség a társadalmi státusz fő jelzőjévé vált.”[22]

Hetven évvel korábban írt disztópiájában Michael Young sem mondott mást. De könyve optimista megoldással zárul. 2033 májusában hatalmas „populista” mozgalom tört ki, amelyet nők indítottak el, akik ki voltak zárva a meritokratikus hatalom férfiak javára történő újraelosztásából. „Az elitből disszidált kisebbség elsőízben lépett szövetségre az addig oly elszigetelt és engedelmes alsóbb osztályokkal” – írja a Young-regényben a fellengzős elbeszélő, anélkül hogy meghatározná, viseltek-e sárgamellényt a tüntetők. Nyugtalanság tör ki. Egy luxusüzlet alkalmazottai lerombolják a boltjukat. Hasba szúrva találják az oktatási minisztert. Általános sztrájkot szerveznek 2034. május 1-jére, az elsőt több mint 40 éve.

Dezorientálva, az elbeszélő hirtelen kevésbé elragadtatottá válik, és arra számít, hogy a megmozdulás gyorsan kifárad. Története hirtelen leáll. A kéziraton a szerkesztő lakonikus feljegyzése jelzi, hogy nem élte túl a felkelést.

 

Fordította: Hrabák András

 

[1] Michaël Young: The Rise of the Meritocracy 1870-2033. An Essay on Education and Equality [A meritokrácia felemelkedése. Esszé az oktatásról és az egyenlőségről], Thames and Hudson, London, 1958.

[2] A disztópia az utópia ellentéteként egy a mainál (is) szörnyűbb világ víziójának bemutatása – a ford. megj.

[3] Thomas Frank: Pourquoi les riches votent à gauche [Miért szavaznak a gazdagok a baloldalra], Agone, Marseille, 2018.

[4] A Dreyfus-per óta a szó jelentésében az is benne van, hogy aki értelmiségi, az automatikusan tiltakozik minden társadalmi gazság és igazságtalanság ellen – a ford. megj.

[5] Német bábállam Franciaország nem megszállt déli részén, 1940-1944 között – a ford. megj.

[6] Robert Paxton: La France de Vichy [A Vichy-Franciaország], Seuil, Párizs, 1973 (éd. originale 1972).

[7] Etienne Balazs: La Bureaucratie céleste. Recherches sur l’économie et la société de la Chine traditionnelle [Az égi bürokrácia. Vizsgálatok a hagyományos kínai gazdaságról és társadalomról], Gallimard, Párizs, 1968.

[8] Marc Ferro, préface à la nouvelle édition de La Révolution de 1917 [Előszó az 1917-es forradalom új kiadásához], Albin Michel, Párizs, 1997.

[9] Utalás Mao Ce-tung Nagy Ugrás politikájára, illetve annak fordított előjelű változatára – a ford. megj.

[10] Vö. Serge Halimi: Le Grand Bond en arrière [A Nagy Ugrás vissza], Fayard, Párizs, 2004.

[11] Dominique Damamme: Genèse sociale d'une institution scolaire. L'Ecole libre des sciences politiques [Egy oktatási intézmény társadalmi genezise. A Politológiai Szabadiskola], Actes de la Recherche en Sciences Sociales, Párizs, n°70, 1987.

[12] Trombinoszkóp – egy csoportról szóló évkönyv, tabló, adattár.

[13] Mark Bovens és Anchrist Wille: Diploma Democracy. The Rise of Political Meritocracy [Diplomás demokrácia. A politikai meritokrácia felemelkedése], Oxford University Press, 2017.

[14] Nicholas Carnes és Noam Lupu: What Good Is a College Degree? Education and Leader Quality Reconsidered [Miért jó egy College diploma? Az oktatás és a vezető minőségének felülvizsgálata], The Journal of Politics, vol°78, n°1, 2006.

[15] Elizabeth Currid-Halkett: The Sum of Small Things [A kis dolgok összege], Princeton University Press, 2017.

[16] Daniel Markovits: The Meritocracy Trap. How America’s Foundational Myth Feeds Inequality, Dismantles the Middle Class and Devours the Elite [A meritokrácia csapdája. Hogyan táplálja az amerikai alapmítosz az egyenlőtlenségeket, hogyan bontja le a középosztályt és emészti fel az elitet], Penguin Press, New York, 2019.

[17] L. Benoît Bréville: Quand les grandes villes font sécession [Amikor a nagyvárosok leválnak], Le Monde diplomatique, 2020. március. Richard V. Reeves: Dream hoarders. How the Americain Upper Middle Class is Leaving Everyone Else in the Dust [Álomgyűjtők. Hogyan hagy az amerikai felső középosztály mindenkit a porban], Brookings Institution Press, Washington, 2017. (;)

[18]Vö. az USA-val – Raj Chetty és mások: Income Segregation and Intergenerational Mobility Across Colleges in the United States [Jövedelmi szegregáció és generációk közötti mobilitás az Egyesült Államokban működő főiskolákon], NBER working papers, 2020. február. És Franciaországgal – Pierre François és Nicolas Berkouk: Les concours sont-ils neutres ? Concurrence et parrainage dans l’accès à l’École polytechnique [Semlegesek-e a versenyek? Verseny és szponzorálás az École Polytechnique elérésében], Sociologie, Párizs, n°2, vol. 9, 2018.

[19] L. az előző jegyzetet.

[20] Matthew Stewart: The 9.9 Percent Is the New American Aristocracy [A 9,9% az új amerikai arisztokrácia], The Atlantic, Washington, 2018. június.

[21] Thomas Piketty: Capital et idéologie [(Tőke és ideológia], Seuil, Párizs, 2019.

[22] Angus Deaton és Anne Case: Deaths of Despair and the Future of Capitalism [A kétségbeesés okozta halálok és a kapitalizmus jövője], Princeton University Press, 2020.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések