Hasznosnak lenni, a közösségért munkálkodni… vagy nem – mire jók a művészek?

Kategória: 2020. november
Írta: Evelyne Pieiller
Találatok: 1159

clA XIX. sz. óta a művészek aggodalommal figyelik: meg tudnak-e élni a művészetükből, és ezzel szorosan összefügg a másik kérdés is: mi a művészek társadalmi szerepe? Ez az utóbbi kérdés a társadalom számára is fontos. Ihletett élősködők? A lelki finomságok szállítói? Van-e a művésznek valami olyan specialitása, amely hasznos és felhasználható?

Csodálatos, hogy manapság a művészetet igen szívesen látják politikusaink körében, sőt, úgy tekintik, ez lehet a varázsszer sok, az aktuális egészségügyi és társadalmi „krízis” által előidézett, vagy annak gyökérsarjaként felbukkanó problémára. Illetve, ne túlozzuk el, a leggyakrabban arról van szó, művészet és kultúra címén, amit éppen értünk alatta.

Azonban mégis meglepő az időzítés. Május 2-án egy „Az elfeledett kultúra” (Le Monde, április 30.) című, számos művész által aláírt cikkre válaszolva Emmanuel Macron lelkesítő tweetben szólt a művészekhez: „A jövő nem születhet meg az Önök képzelőereje nélkül”. Május 6-án más személyekkel való találkozójának eredményeként határozottan kijelentette, közbeszerzési programok fognak indulni (ki tudja miért, a fiatalokhoz kapcsolódóan), valamint hogy „a művészi alkotás egy lényeges dolog, és a jelen helyzetben ez talán még erőteljesebben feltűnik honfitársainknak”. Bizonytalan nyelvhasználat, nagy erejű gondolat. Mellesleg az egész karanténidőszak a művészet hatalmának, a polgárok váratlan – igaz, csak virtuális –vigasztalójának magasztos dicséretétől zengett, amelyről mindenki felfedezhette, hogy „lehetővé teszi a kapcsolattartást másokkal, megerősít, felvértez, gazdagít minket” – ahogy a Pompidou Központ elnöke összegezte.[1]

 

„Amit ők csinálnak, nem nevezhető munkának”

A művészet szükséges, és ennek jegyében köszöntötték, mint azt a Művelődési, valamint az Oktatásügyi és Ifjúsági Minisztériumok honlapjain olvassuk, az „Ismeretterjesztő és Kulturális Nyár” elnöki program keretén belül, amelynek célja, hogy „visszahelyezzék (vissza? vagyis újra? tényleg?) a művészeteket és a kultúrát a fiatalok és családjaik életének szívébe”. Egy példa az érthetőség kedvéért: az Európai Odéon Színház, amely rögvest engedelmeskedett a felhívásnak, beavatkozást enged „a nők Molière-nél” és az Ezeregy éjszaka meséi alkotásokba. Oktató, tanító, társadalmi kapcsolatok ügynöke, sőt, szolgáltató – a művész olyan helyzetbe kerül, amely a hasznos, sőt mi több, nélkülözhetetlen hivatások művelői közé emeli őt.

A társadalmi szükségesség kérdését, amelyre szélsőségesen eltérő válaszokat adhatunk, nem mindig tették fel; a művészeknek éppúgy nem, mint a támogatóknak vagy a közönségnek sem. A művész évszázadokon át tartó funkciója megkérdőjelezetlen volt: megrendeléseket és támogatást kap befolyásos emberektől, műveivel – amelyek a dicsőségüket hirdetik – művészi tündöklésükre hívja fel a figyelmet, és egy nemzeti vagy vallásos közösség nagyságát, sőt egy társadalmi osztály felemelkedését juttatja kifejezésre. Közben versenyez művésztársaival, ill. szórakoztat. Festők, dramaturgok, zenészek, lelkileg alig kiegyensúlyozatlanok, ami viszont nem akadályozza meg őket, hogy anyagi vagy énproblémáik legyenek, ha a támogatók elfordulnak tőlük. „Alkotók” vagy „kézművesek”, megtalálják helyüket a társadalomban. Elkészítenek egy munkát, és ritkán érzik szükségét, hogy igazolják vagy elméleteket állítsanak fel mögé, ha csak nem művésztársaik előtt, ahogy azt Pierre Corneille is tette, amikor a Cid kapcsán támadások érték a Francia Akadémia részéről, amelyek szerint a darab valószerűség tekintetében kissé könnyelmű, erkölcs tekintetében pedig enyhén megbotránkoztató.

A társadalom nem faggatózik tovább létezésük jogosságáról. Valóban ki kell várni a XIX. századot ahhoz, hogy a társadalom és a művészek is, feltegyék maguknak a kérdést, kinek és mi célból alkotnak, ki által és miért lehetnek megfizetve. Az ancien régime-ből maradt támogatók számottevő mértékben eltűntek, a terjesztés új irányai nem visznek sehová, ahogyan az új – esztétikai és erkölcsi – értékek sem. Az uralkodó álláspont szerint, ahogy azt Gustave Flaubert Közhelyszótára gonosz módon, ám nagyobb meglepetést nem keltve, meghatározza, a Művészet ezentúl „kórházhoz vezet” – vagyis nyomorhoz –, ami pedig a Művészeket illeti, „amit ők csinálnak, nem nevezhető munkának”.

A művészekben a zavar válik uralkodóvá. Egyre többek által jóváhagyandó művészi témák, egyre többen szeretnének „eredményesek” lenni, feltéve maguknak a kérdést: annak a „felsőközéposztálynak” alkossunk, amelyet megvetünk? Annak a népnek, amelynek semmi köze ehhez? Egy világban, amely kiváltságban részesíti a hasznost és a jövedelmezőséget, mire jó a Szépség eszményének ingyenes kutatása?

Az „átkozott”, meg nem értett művész pozíciója fog így kialakulni, vagy azé, aki a maga „hiábavalóságát” elfogadva „elefántcsonttornyába” menekül, a l’art pour l’art dicsőített magányára ítélve, miközben mélyül a szakadék az újítók és a közönség között. Mint Honoré Daumier vagy Camille Pissarro, akik újságok munkatársai voltak, vagy mint Gustave Courbet, aki maga szervezte meg műveinek kiállítását, elkülönülve a hivatalosan kiválasztottaktól, miután megtagadták tőle az 1855-ös Világkiállításon való részvételt, vagy mint Victor Hugo, aki azt választotta, hogy a népnek ír, a fényűző XIX. század nem minden művésze követelte magának a hiábavalóság életérzését, a lét áramából való kirekesztettséget, azt, hogy egy olyan elit tagja legyen, amely nem foglalkozik mással, csak a maga törekvéseivel.

De ezt az arisztokratikus visszahúzódást, ezt a tömegből való és a tömeg általi kivetettséget, amelyet a politikai és az adott társadalmi közeg okoz, majd elméletként tálal fel mindkét érdekelt fél, a fogyatkozó közönség és a számkivetett művészek is, és ez hosszú távon alapozza meg a művész mint a többé-kevésbé ihletett parazita képzetét, aki alapvetően különbözik a társadalom többi tagjától, és akit a művészete és az esetleges tehetsége elválaszt a többiektől. És kialakul a művészetről, főleg a nem nyereséges művészetről, egy tartós elképzelés, amely szerint az a lelkiélethez tartozik. Ez a meglehetősen homályos szerepkör, kegyes bizonytalansággal élve, nem kevesebbet jelent, mint hogy a felesleg oldalán áll.

 

Két példa

Mégis, kollektív történelmünk sajátos időszakaiban, kormányok, társadalmak, festők, írók vállalkoztak arra, hogy meghatározzák a művészek hasznosságát. Különböző területeken. Így a vezetők és követőik nemrégiben újra felfedezték a New Dealt. Amely hirtelen a mai „válságos” időkben modellként tűnik fel. Igaz, hogy a Franklin Delano Roosevelt által 1933-ban elindított és a háborúig kitartó „új helyzet” teljes fordulatot hozott. A művészeket munkavállalóknak tekintették, akik különleges képességekkel rendelkeznek, és akiket épp úgy meg kell fizetni, mint más dolgozókat. A New Deal lehetővé tette, hogy színészeket (13 000), írókat (7 000), zenészeket (2 500) toborozzanak, akiknek általános fontosságú küldetésük volt: vegyenek részt a népoktatásban, vezessék az amatőr csoportokat, hozzanak létre színházat ott, ahol nincs, végezzenek zenegyűjtést a déli feketék körében, gyűjtsék össze a rabszolgák leszármazottainak elbeszéléseit, szépítsék a kerületeket a mexikói muralista Diego Rivera vagy David Siqueiros szellemében készült freskókkal (2 500), írják meg a városok történetét, dokumentálják fotókkal a nagy gazdasági világválság eseményeit stb. Megdöbbentő volt!

Orson Wellestől Jackson Pollock festőig, Dorothea Lange és Walker Evans fotósoktól, Richard Wrighttól, a Black Boy szerzőjétől, Saul Bellow íróig vagy John Steinbeckig, egy nagy része azoknak, akik mind a mai napig fontosak nekünk, akkoriban ezen keretek között dolgozott. Különleges képességeiket a közös érdekek szolgálatába állították. Ez távolról sem lelkifinomság, és nem is az alkalmatlan különc magánya.[2] A művész ezen integrációját – az ipari tömegsztrájkok, az éhségmenetek, a többek között a nagyon aktív Kommunista párt által képviselt követelések hátterével – gazdasági okokkal indokolták: csökkenteni a munkanélküliek számát, és megteremteni az ország nagy nemzeti kultúráját. Az eredmények – a munkásszínészek és a musical egymásra találása,[3] a regionalista festészet burjánzása, a hivatásosok és amatőrök közötti találkozások megsokszorozódása, az agitprop és a Bertold Brecht által inspirált esztétika virágzása… – meglepőek. A nemzetért dolgoztak – közülük egyesek úgy értették, a népért dolgoznak –, szükségességük vitathatatlanul elismert volt (25 millió amerikai fedezte fel a színházat). Később, a mccarthyzmus korszaka idején, az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság számára az egész igen gyorsan „vörös” színben tűnt fel.

Ugyanebben az időben a Szovjetunióban egy másik út nyílt a művésznek jogokat biztosító kötelességek meghatározására: követnie kell a szocialista realizmus doktrínáját. 1934-ben, a szovjet írók első kongresszusán, szövetségük alapszabályzata így vázolta fel esztétikájukat: „A szocialista realizmus […] alapvető módszere […] a művésztől megköveteli, hogy a valóságot forradalmi fejlődésében, igaz, történelmileg konkrét módon ábrázolja. Emellett a valóság művészi ábrázolásának igaz voltát és történelmi konkrétságát egybe kell kapcsolni a dolgozók szocialista szellemű eszmei átalakításának és nevelésének feladatával.”[4] Itt is a hasznosság kérdéséről van szó, de a forradalmi vállalkozás alapjainak és előírásainak megfelelően. Míg a New Deal feledésbe merült, mielőtt napjainkban példaértékűvé válhatott volna, a művésznek ez a politika általi legitimációja, mint az alkotó szabadság behódolása a normáknak és ideológiai céloknak, nem lett elfeledve, és hiteltelensége még mindig élénk. Mindazonáltal eltöprenghetünk azon – bármi legyen is a New Deal kivételes érdeme –, hol van a helye „az alkotó szabadságának”, amikor azért hogy fizetést kapjon, a nemzet szolgálatába kell állnia?

 

A ma „Demokratikus művészete”

A kérdés ma egyre inkább napirenden van… Hogyan kerüljük el, hogy a művész a társadalom számára szükségesként legyen elismerve, anélkül hogy elvárnánk tőle, tetszés szerint vagy mindenben: járuljon hozzá az ország nagyságához, oktassa a népet, szolgálja a társadalomban az összetartozás érzését, legyen része egy kollektív akaratnak… Ez persze elkerülhetetlenül magában foglalja egyéni törekvéseinek korlátozását, merényletet a legbensőségesebb énje ellen.

„Az Új Megbízók” úgy látják, megvan a megoldás. A Francois Hers fotóművész által 1991-ben elindított és Bruno Latour szociológus által támogatott mozgalom, a Fondation de France, létre akarja hozni a „Demokratikus művészetet”, mivel ahogy Thomas Schlesser művészettörténész mondta – válaszolva Macron elnök szavaira a jövőbeni megrendelésekről –, „a végcél a demokráciában már nem lehet csupán képzőművészek, építészek, zeneszerzők vagy írók kreatív kínálatának támogatása; a végcél a lakosság kérésére adott reflexió kell hogy legyen.”[5] Például „egy hely vagy egy lebecsült tevékenység láthatóvá tétele, emlékek életben tartása, identitást meghatározó hovatartozás kifejezése, az élettér határainak kitágítása”. Egy közvetítő (Daniel Buren vagy Xavier Veilhan képzőművész, Patrick Bouchain építész) által javasolt művésszel egyeztetési és tárgyalási protokoll készül, ami „a maga részéről nemes odafigyelést és valódi horizontális elfogadást feltételez”. Így született meg Párizsban, az egyik kerület kilenc lakójának kérésére, egy nyolc méter magas oszlopon dobogó szív, amely a porte de Clignancourt-nál vöröslik – egy portugál művész, Joana Vasconcelos műve.

Ebben a „demokratikus művészetben” „már nem a minisztérium feladata a kultúrpolitika, hanem mi – polgárok és művészek – együtt hozzuk azt létre”, a minisztérium feladata pedig „egy delegációs rendszer megteremtése a magánkezdeményezések számára”. Fogadni mernék, hogy szép kilátásai vannak annak a modellnek, ahol az állami finanszírozást – magánjogi tanácsadással kialakítva – magánkezdeményezésekre költik: felkérik a művészt, hogy tegye magáévá az uralkodó ideológia által választott, az „állampolgársággal” és a horizontalitással megszentelt témákat.

Ezzel véget lehetne vetni a közpolitikai elvek alapján működő finanszírozási gyakorlatnak. Az új megrendelők, az állampolgárok, egy katalógusból választhatnak a piac által elfogadott művészek közül. Ügyféltől a szolgáltatóig, a művész díszít és szépít, kielégíti a helyi „care-törődés” igényeket. Hááát…

1935-ben, a fasizmus, a nácizmus, valamint a nagy sztálini tisztogatások kezdetének idején és a népfront hajnalán rendezték meg Párizsban a Nemzetközi Írókongresszust a kultúra védelmében.[6] Abban az időben a 230 résztvevő, köztük sokan száműzöttek (Bertolt Brecht, Ernst Toller, Heinrich és Klaus Mann stb.), munkája értelméről gondolkodott. Mi a cél, kiknek, mit…? Kísérletezni, felvilágosítani? Belső énünk vagy a politika? Talán a filozófus Ernst Bloch szavaival lehetne válaszolni: „Maradt a világban olyan álom, amelyet még nem álmodtak végig, történetek, amelyeket még nem alkottak meg, természet, amelyet még nem adtak el.” Megérezni, hogy mi hiányzik nekünk, és azt a vágy tárgyává tenni, ez az, ami csodálatos mód hasznos – mindannyiunk számára.

 

Fordította: Hering Noémi

 

[1] „Döntő fontosságú a művészet” – beszélgetés Serge Lesvignes-nyel, RFI, 2020. március 17.

[2] Vö. Francis V. O’Connor: Art for the Millions: Essays from the 1930’s by Artists and Administrators of the WPA Federal Art Project [Művészet millióknak: A WPA szövetségi művészeti projekt művészeinek és adminisztrátorainak esszéi az 1930-as évekből], New York Graphic Society, 1975.

[3] Vö. „Pins and needles”, szakszervezeti zenés vígjáték, 42. utca, France Musique, 2014. november 2.

[4] Vaszilij Novikov: A párt és a szovjet irodalom. Szikra Könyvkiadó, Budapest, 1953.

[5] Thomas Schlesser: Si on veut que la commande soit l’avenir de l’art, il faut la rendre vraiment démocratique [Ha azt akarjuk, hogy a megrendelés legyen a művészet jövője, akkor valóban demokratikussá kell tennünk], Le Monde, 2020. június 8. https://www.lemonde.fr/idees/article/2020/06/08/si-l-on-veut-que-la-commande-soit-l-avenir-de-l-art-il-faut-la-rendre-vraiment-democratique_6042119_3232.html. Vö. Les Nouveaux commanditaires. Faire art comme on fait société [Az új megrendelők. Olyan művészetet mint maga a társadalom], Les Presses du réel, Dijon, 2013, weboldal: www.nouveauxcommanditaires.eu

[6] Sandra Teroni és Wolfgang Klein: Pour la défense de la culture. Les textes du Congrès international des écrivains. Paris [A kultúra védelmében. A Párizsi Nemzetközi Írókongresszus beszédei], 1935. június, Éditions Universitaires de Dijon, 2005.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések