„Ez nem geopolitikai, hanem demokratikus forradalom.” Augusztus 25-én, európai parlamenti képviselőkkel folytatott videokonferenciáján Szvjatlana Cihanovszkaja ezekkel a szavakkal kommentálta a belarusz elnökválasztást, szavaival mind Brüsszelnek, mind Moszkvának üzenve.
A politikusnő magát tartja győztesnek az Alexander Lukasenko mandátumának lejártával rendezett elnökválasztáson, amelyen hivatalosan 80%-kal újraválasztották a korábbi elnököt. Értsd: Belarusz nem olyan, mint Ukrajna – a bonyolult szomszédos állam, amelyben a tiltakozás, a brutális megtorlás, valamint az orosz és más külső beavatkozás veszélyes „Molotov-koktélja” polgárháborúhoz és a Krím oroszok által való annektálásához vezetett.
A régió emlékezik. Békés forradalom nyomására 2018-ban lemondott az örmény kormányfő. Ez Moszkva számára más lehetséges utat jelölt: előbb óvatos megfigyelő állásba helyezkedve nézte végig, hogy a népi megmozdulás cunamija elsodorja Szerzs Szargszjant – majdnem minden ötödik lakos kiment az utcára, miközben az ország gazdasága szinte teljes blokád alá került. Végül delegációt küldött Örményországba, hogy kipuhatolja az ellenállók legfőbb vezetőjének szándékait, mielőtt ez elfoglalta volna a miniszterelnöki posztját. (1)
A belarusz felkelésnek a kezdetekben számos olyan momentuma volt, amely két évvel korábban Örményországot rázta meg. Ahogy az örményeknél is, a belarusz tiltakozásnak az volt a legfőbb célja, hogy megszabaduljon az ország vezetőjétől, és nem tervezte az ország geopolitikai szövetségi rendszerének átalakítását. Az örményországi számokhoz képest kisebb, de az országban valaha látott legnagyobb méretű tiltakozó tömeg a brutális elnyomás ellenére a békés utat választotta. Attól is tartózkodott, hogy európai viszonyát illetően nyíltan állást foglaljon. A Cihanovszkaja által létrehozott koordinációs tanács augusztus 19-én visszautasította az Európai Bizottság pénzügyi ajánlatát, amely szerint neki utalták volna a Belarusznak szánt európai támogatási összeg felét, amelynek célja az elnyomás áldozatainak megsegítése, valamint a független média és a civil társadalom támogatása volt.
A két fő európai hatalom – Franciaország és Németország – első reakciói meglepően visszafogottak voltak a korábbi esetekben tapasztaltakhoz képest. A Moszkvával 2019-ben „konstruktív dialógust” (2) kezdeményező francia elnök, Emmanuel Macron nem ismerte el száműzetésben lévő legitim elnökként Cihanovszkaját (ahogy azt megtette a venezuelai ellenzéki Juan Guaido esetében), Berlin és Párizs közvetítőt lát Moszkvában. Az európai külügyminiszterek egy minimális szankciós csomagban állapodtak meg a megtorlásokért felelős mintegy negyven személyiséget illetően, vagyis jóval szerényebb mértékűt, mint amelyet a 2010-es megkérdőjelezett választás idején alkalmaztak (és amely Ciprus vétója miatt késlekedik). A katonai eredetű idegméreggel megmérgezett, majd gyógykezelésre Berlinbe szállított orosz ellenzéki vezető, Alekszej Navalnij esete mindazonáltal közelebb vezetheti a német kancellárt és a francia elnököt a harcosabb lengyel állásponthoz; az utóbbi elismeri Cihanovszkaja győzelmét, és megtiltja mintegy harminc személyiség, köztük Lukasenko beutazását.
Moszkva mindez ideig nem tanúsított különösebb elköteleződést Lukasenko oldalán. Elutasította, hogy egy újabb elnökválasztáson felügyelőként vegyen részt az EBESZ ülésén (francia javaslatra), és nyomást gyakorolt a belarusz vezetőre, hogy szervezzen alkotmányos reformot – abban a reményben, hogy ennek során a választások előtt felbukkan egy érdekeinek megfelelő potenciális új vezető.
Jelenleg Moszkva megelégszik azzal, hogy besöpörje a Lukasenko gyengüléséből fakadó rövidtávú előnyöket. Az orosz miniszterelnök Minszkben tett látogatását követően a belorusz elnök szeptember 14-én Szocsiba utazott. A tárgyalások kényes témát érintettek: a 2014-es ukrán válság óta Minszk diszkréten alakította katonai doktrínáját abba az irányba, hogy megelőzzön egy, a Donyecki Népköztársaság mintájára kialakuló orosz destabilizációt, és ezért szaporította a Nyugat irányába mutató nyitásra utaló kezdeményezéseit. Az Európai Unió a Belarusz ellen 2016-ban érvényben lévő szankciós intézkedéseinek majdnem mindegyikét visszavonta, és újra megnyitotta támogatási programját. (3) Sőt, idén februárban Lukasenko fogadta az amerikai külügyminisztert, Michael Pompeót, amire 1994-es hatalomra kerülése óta első esetben került sor.
A hűtlenségek eme sorozata végül is felbőszítette Moszkvát. Oroszország most már „többet akar ugyanazon az áron”, annál is inkább, hogy gazdaságát a szankciók és a nyomott olajárak egyszerre sújtják. Olvadni kezdtek a Belarusznak folyósított orosz szubvenciók, a GDP korábbi, 2013-as 17%-áról mára 10%-ra csökkentek. (4) Moszkva 2019-ben először tagadta meg Belarusz adósságának refinanszírozását. Ugyanebben évben a nyersolajra vonatkozó orosz törvényi szabályozás megvonta Minszktől a kedvezményes olajár alkalmazását, ami mintegy 300-400 millió dollár éves veszteséget jelentett. A Szentpéterváron rendezett Nemzetközi Gazdasági Fórum margóján, 2019-ben, az orosz pénzügyminiszter kizárta annak lehetőségét, hogy ezt anélkül kompenzálná, hogy „megfogalmazódna egy későbbi európai uniós megállapodáshoz való csatlakozásával összefüggő intézkedéscsomag.” Moszkva valójában ahhoz kötötte segítségét, hogy konkrét előrehaladás jöjjön létre egy olyan konföderáció tárgyában, amelynek közös adóügyi, pénzügyi és politikai intézményi következményei lennének, és amelynek ügye 1999 óta egy helyben topog. A két ország vezetői finoman csepegtetik a jelen helyzetben folyó tárgyalások eredményeiről szóló információikat. Vlagyimir Putyin 1,5 milliárd dollár hitelt ajánlott fel Minszknek, politikai lépésekért cserében. Nehéz elhinni…
De számos olyan paraméter van, amely az elnök csendes visszavonulásának forgatókönyvét terheli. Elsősorban az a biztonsági kihívás, amelyet Belarusz jelent Moszkvának: az ország a NATO-val szembeni első határvonalon áll, és mint ilyen, az orosz védelmi stratégia lényegi eleme. Amikor 1992-ben aláírták a közös biztonsági egyezményt, Moszkva több katonai megállapodást kötött Minszkkel azt követően, hogy a NATO megjelent Lengyelországban, majd a balti államokban, és amerikai rakétaelhárító pajzsokat telepített Lengyelországban és Romániában. A két ország fokozott katonai együttműködést alakított ki, és 2017-ben nagyléptékű közös katonai gyakorlatot szervezett Zapad (Nyugat) néven. Belarusz egyébként két orosz katonai bázisnak ad helyet, ezek közül az egyik, Dragicsinben, az orosz rakétaelhárító rendszerhez kapcsolódik. (5)
A lengyelországi amerikai jelenlét – amely a rotációs elven odatelepült 4500-es kontingenst 1000, Németországból átirányított katonával erősíti meg –, tovább növeli Minszk ütközőzóna-szerepét. Annál is inkább, hogy a belarusz határ mindössze 500 km-re van az orosz fővárostól. Augusztus 27-én a Roszszija24 köztévécsatornának adott interjúban Putyin azt állította, hogy seregei beavatkoznak, „ha a helyzet kontrollálhatatlanná válik, és ha bizonyos szélsőséges elemek [...] átlépnek bizonyos határokat, pl. autókat, házakat, bankokat gyújtogatnak, középületeket foglalnak el” – hivatkozva egy sor közös megállapodásra, köztük a kollektív biztonsági egyezményre. Ehhez 2010-ben illesztették hozzá a „biztonságot veszélyeztető fenyegetés elleni összehangolt fellépést”. Ez a homályos utalás kétségtelenül jelentős értelmezési teret enged Moszkva számára, amely már Ukrajnában megmutatta, hogy más hatalmaktól eltérően nem habozik a nemzetközi jog köntösében fellépni, amikor úgy ítéli meg, hogy alapvető érdekeit fenyegeti veszély.
A bizonytalanság másik tényezője: az ellenzék nehézségei. Míg Pasinjan az örmény forradalom arcává vált – és ezzel Moszkva tárgyalófele lett –, a belarusz ellenállásnak nincs vezetője. Moszkva bizalmatlan a Koordinációs Tanácsot illetően, mert nem tudja, túl fogja-e élni a hatalommal szembeni harc erőpróbáját. A Belaruszban üldözött vezetők nagy része börtönben van, illetve Litvániában, Ukrajnában vagy Lengyelországban lelt menedéket – ezek az országok mind ellenségesen viseltetnek Oroszországgal szemben. Egyébként az elnökválasztási kampány során a szembenálló felek között biztonsági kérdésekben ellentétek mutatkoznak. Viktor Babariko bankigazgatót (egy az orosz Gazprombank által többségi tulajdont élvező bankban) olyan színben tüntetik fel, mint aki a Kremlhez legközelebb álló jelölt, és aki kijelentette: „azt kívánja, hogy Belarusz egy nap független ország legyen”. Ez a megoldás nincs ínyére Moszkvának, neki egy NATO elleni pajzsra van szüksége, nem egy svájci típusú szomszédra. Ennek a stratégiai opciónak a kérdésében sem Cihanovszkaja, sem a többi ellenzéki nem mutatott határozott álláspontot. Sőt, a visszaszoruló ellenzék egyre inkább közeledhet az európaiakhoz. Azután, hogy újranyitották az orosz segélyt, a korábbi miniszterelnök, Pavel Latusko, ma a Koordinációs Tanács tagja, azt követelte, hogy az Európai Unió biztosítson egy 3-4 milliárd dollár nagyságrendű támogatást annak fejében, hogy átadják a hatalmat az ellenzéknek, vagyis az oroszoktól kapott összeg kétszeresét. Ugyanaznap az Európai Bizottság elutasította Lukasenko legitim elnökként való elismerését, amely álláspont megegyezik a Washington által támogatott elképzeléssel.
A Kreml helyzete korántsem olyan kényelmes, mint ahogy azt olykor beállítja. Egy lojalitásában bizonytalan, töredezett ellenzékben nem bízhat, kénytelen egy törékeny rezsimre támaszkodni. Putyin felméri, hogy a határain olyan potenciális további politikai válságok alakulhatnak ki, amelyek mind a korábbi ukrán, mind a jelenlegi örmény válságtól eltérnek. Igaz ugyan, hogy Oroszország távlati érdekei e két ország integrálásban fogalmazhatók meg, de ha Lukasenkóval kényszert próbálna alkalmazni, azzal eltávolítaná magától a belarusz lakosságot, és oroszellenes hangulatot gerjesztene, ami jelenleg nem jellemzi a felkelők sorait. Így tehát ez a „forradalom” azzal a kockázattal járna, hogy nem csupán demokratikus, hanem geopolitikai jelleget öltene.
(1) Ellenzéki képviselőként az Eurázsiai Unió korábbi bírálója, Nikol Pasinjan igyekezett meggyőzni Moszkvát: arra törekszik, hogy tiszteletben tartsa a két országot összekötő főbb gazdasági és katonai megállapodásokat. — Le Monde, 2018. május 6.
(2) L. Jean de Gliniasty: Un tournant dans la diplomatie française? [Fordulat a francia diplomáciában?], Le Monde diplomatique, 2019. december.
(3) L. Ioulia Shukan: Minsk se rebiffe contre le grand frère russe [Minsk a nagy orosz testvér ellen fordul], Le Monde diplomatique, 2017. június.
(4) Jacques Miniane, az IMF belaruszi misszióvezetője: Using Good Times to Build Resilience [Jó idők felhasználása az ellenállóképesség növelésére], IMF, 2018. november 6., www.imf.org
(5) Vö. Ioulia Shukan: La Biélorussie après la crise ukrainienne : une prudente neutralité entre la Russie et l’Union européenne? [Belarusz az ukrán válság után: óvatos semlegesség Oroszország és az Európai Unió között?], Études de l’Institut de recherche stratégique de l’École militaire, no 50, Párizs, 2017.
