Keserű demokrata győzelem

Kategória: 2020. december
Írta: Serge Halimi
Találatok: 2019

Bureaux de vote USAJoseph Biden első választásai a leendő kormányának legfontosabb posztjaira (külügyek, pénzügyek, környezetvédelem) csalódást okozhatnak azoknak, akik komoly változásokban reménykednek Washingtonban.

Pedig, akár csak egy kicsit is ambiciózus politika belefuthat a Republikánus Párt éles ellenzésébe – a pártéba, amelynek nem következett be a várt hitelvesztése.

A legtöbb demokrata aktivista nagyot csalódott november 3-án, az elnökválasztás estéjén, pedig az ő jelöltjük győzött. De szinte semmi sem a tervek szerint történt. Igaz, Donald Trump vesztett, de éppen csak, mert alig néhány tízezer többlet szavazat egy-két államban (Georgia, Wisconsin, Arizona, Pennsylvania) elég lett volna ahhoz, hogy újabb négy évig a Fehér Házban maradhasson. Ez a szoros eredmény bátorítja őt fel arra, hogy csalásról kürtölje tele a világot, miközben leglelkesebb hívei a szavazatszámláló gépek szoftverét vádolják, amit szerintük a venezuelai Hugo Chavez eleve úgy alkotott meg, hogy tetszés szerint torzíthatók lehessenek az eredmények.    Az egykori New York-i polgármester, az Egyesült Államok elnökének jelenlegi személyes ügyvédje, Rudolph Giuliani látványa, amint a homlokát törölgeti - mivel ezek az elképesztő vádak az ő jóváhagyásával hangzanak el – szomorú jelképe lehet annak, mi lett az amerikai politikából.

Hatalomban, valódi hatalmi tényezők nélkül?

Aggasztóbb és komolyabb Joseph Biden számára: a republikánusok 77%-a úgy véli, hogy megválasztása nem jogos[i]. Január 20-án a megválasztott elnöknek szembesülnie kell ezzel a bizalmatlansággal, miközben a pártja nem rendelkezik többséggel a Szenátusban, tíz képviselői mandátumot veszített a Képviselőházban és stagnál az államok parlamentjeiben. Nem is kell mondani, hogy ennek a demokrata kormánynak nem járnak majd a mézeshetek. És sokkal rosszabb helyzetben kezd, mint tizenkét évvel ezelőtt Barack Obama, akinek a tetteiből nem sok maradt meg a csodálatos beszédein és két kötetes Emlékiratain túl. Pedig Obama megválasztását nem kérdőjelezték meg, az egész világnak reményt hozott és mindkét Házban kényelmes többséggel rendelkezett. Sokkal erőteljesebbnek látszott és harminc évvel fiatalabb is volt, mint ma „szunyókáló Joe”.

Furcsa módon ezért a vesztes táborban néz ki a jövő ígéretesebbnek. Donald Trump ellenfelei azt képzelték, hogy négy évvel ezelőtti győzelme egy hihetetlen választási büntetés következménye volt, a „fehér ember” utolsó mordulása (vagy zokogása) és a koalíció, amelyben egymás mellé sorakoztak fel a hanyatló szavazói csoportok – vallásosak, vidékiek, idősek – magától is meggyengül majd. Szerintük, a demográfiai térkép ellenállhatatlanul segíti a demokrata visszavágást, amelyet a „sokszínű”, fiatal és többnemzetiségű többség támogat.

Ez a jövőkép mára szertefoszlott. Megerősödött a bázisa és a széleken is nyerésben van az „ á la Trump”  újraértelmezett republikánus mozgalom és láthatólag nem vonul le a színről. A leköszönő elnök teljesen átalakította a pártot, amit megkaparintott: ma már az övé, vagy az ő csapatáé vagy azoké az utódoké, akik az ő kottájából játszanak majd.

A demokraták óriásit csalódtak. Ezt elkeseredés és leszerelés követheti. Több mint kétszázezren haltak meg a Covid-19 vírusjárvány miatt, a gazdaság stagnál, miközben a munkanélküliség hulláma az egekbe csap, az elnök népszerűsége, bármely korábbi elnök esetével szemben, a négy év alatt sohasem haladta meg az 50%-ot, hazugságainak sora végtelen, nyilvános és közönséges sértegetéseinek listája több vaskos kötetet is megtöltene, szóval Trump elnök kudarca elkerülhetetlennek látszott. Annál inkább is, mert mindezekhez hozzátehetjük még szinte a teljes média össztüzét, azt, hogy kevesebb anyagi támogatást gyűjtött be, mint a konkurens demokraták (ami meglehetősen furcsa, hiszen a kifutó republikánus kormányzat elképesztő adócsökkentéseket ajándékozott a milliárdosoknak) és akkor még nem vettük figyelembe, hogy az ország elitje – művészek, tábornokok, baloldali egyetemi professzorok és az Amazon tulajdonosa is – összefogva támogatta Joseph Bident.

November 3-án a demokraták nemcsak arra számítottak, hogy győznek, hanem arra is, hogy büntető eredmények születnek. Arra számítottak, hogy mint 1980-ban, az elnök kudarca most is nyilvánvaló lesz már azelőtt, hogy a kaliforniaiak befejezik a szavazást. És hogy a szent, progresszív Amerika megaláztatása teljes legyen, a republikánusoknak beígért büntetést követhette volna – mint ezt a követelést hallani lehetett – a Trump-család bebörtönzése és „ha lehet, akkor narancssárga egyenruhába öltöztetve legyenek lefényképezve”. Ez a forgatókönyv ma már csak egy álom. Még az is lehet, hogy Mar-a-Lago golfjátékosa nem marad túl sokáig politikailag passzív. Megerősödve a négy évvel korábbihoz képest több mint 10 millió szavazattal, annak ellenére, hogy milyen sértéseket vágtak a fejéhez, köztük a lemondatását (impeachment) célzó eljárást is, minden jel szerint képes lesz meggyőzni a híveit, hogy bátor elnök volt, aki állta a szavát és kiszélesítette pártja szavazó bázisát, de dicséretre méltó eredményeit elhomályosította a világjárvány.

Az egyik fél lelkesedése felerősíti a másik fél elutasítását. A leglelkesebb republikánusok „alternatív valóságának igazságát” annál is kevésbé vitatják saját köreikben, mert a demokraták párhuzamos világa is tartalmaz néhány hasonló elemet. Mert hogyan is fogadhatná el Donald Trump támogatója azt a képet, ahogyan a legtöbb média – persze nem az a média, amit ő néz és olvas – az ő bajnokát ábrázolja? Joseph Biden szavazói közül sokan, főleg diplomások és városiak, azok, akik meghatározzák a közvéleményt, a tempót és a vonalat, valóban meggyőzték magukat arról, hogy a leköszönő elnök egy bohóc volt, Putyin „bábja”. Még Adolf Hitler utódja is. Szeptember 23-án, anélkül, hogy az MSNBC tévécsatorna sztár műsorvezetője ellentmondott volna neki, Donny Deutsch reklámszakember összehasonlította Donald Trump híveit a náci gyűléseken részt vevő fanatikus tömegekkel: „Azt akarom mondani a zsidó barátaimnak, akik Donald Trumpra fognak szavazni: hogy merészelitek? Semmi különbség sincs a között, amit ő hirdet és amit Adolf Hitler hirdetett.” Két nappal később a Washington Post elemzője szintén úgy ítélte meg, hogy véget kell vetni, hogy félünk párhozamot vonni a náci diktatúra kezdetei és az Egyesült Államok elnökének totalitárius kísérletei között: „Amerikában a Reichstag felgyújtásának előestéjén vagyunk. Meg tudjuk akadályozni. Ne hagyjuk felgyújtani a demokráciánkat[ii].”

Paranoia mind a két oldalon, amit a média táplál

Végül pedig a Cable News Network (CNN) csatornán, amikor már biztos volt Joseph Biden választási győzelme, a sztár újságíró Christiane Amanpoura ahelyett, hogy kiélvezte volna a győzelmet, kihasználva a november 12-i dátumot, emlékeztetett a Kristályéjszaka évfordulójára, hogy 1938-ban ezen a héten a zsidó boltok kirakatait bezúzták és kirabolták, sok tulajdonost meg is öltek vagy koncentrációs táborba hurcoltak el. Szerinte ez volt a bevezetés a „valóság, a tudás, a történelem és az igazság” elleni támadáshoz, egy támadás, amely azonnal átvezeti őt az amerikai elnök vétkeihez. Az Egyesült Államokban, mint Európában is, a progresszív sajtó nem veszi észre ezeket a túlzásokat. Trump hívei azonban nem fogják elfelejteni, amikor az ő paranoiás hajlamukat gúnyoljak majd. Máris megjegyezték, hogy az elnökválasztás anélkül zajlott le, hogy felbukkant volna a híres-hírhedt orosz összeesküvés, amelyet négy éven keresztül megállás nélkül szajkózott az ellenzék.

Barack Obama megválasztása beindított egy gyűlölet és hamisítási mechanizmust. Bár majdnem konzervatív centrista politikus volt, költségvetési megszorításai, a bankokkal szembeni engedékenysége, a drónokkal végzett merényletei, a bevándorlók tömeges kiutasítása, a rendőri túlkapásokkal szembeni erélytelen tiltakozásai ezt mutatják, de mindezek ellenére a republikánusok elszánt radikálisnak tartották, egy elmaszkírozott forradalmárnak, egy nem igazi amerikainak. Joseph Biden hiába áll ugyanolyan messze a baloldaltól, mint demokrata elődje – „Én voltam az a pasas, aki a szocialisták ellen kampányolt. Egy mérsékelt vagyok”, védte magát Miamiban a szavazás előtt egy héttel – az ő kormányzási periódusa is felajzott hangulatban fog eltelni.

Mert mint azt Matt Taibbi újságíró elemezte, az amerikai jelentős médiacsoportok már nem törődnek a tájékoztatással, kizárólag kemény híveiknek akarnak megfelelni, akik elég sokan vannak ahhoz, hogy eltartsák vagy éppen fordítva, hogy hagyják kimúlni őket[iii]. Azok, akik a New York Timest olvasva tájékozódnak, 91%-ban mondják magukat demokratának és azok, akik a Fox Newst választják, 93% republikánusnak tartják magukat[iv]. A megfelelő business model ilyenkor azt írja elő, hogy etesd a bestiát, vagyis az előfizetőt egy olyan étellel, amit elvár tőled, még akkor is, ha az elfogult, felháborító és meghamisított. És az újságírók, még amikor fennen hirdetik is, hogy szeretik a sokszínűséget, azon dolgoznak, hogy levadásszák az utolsó eretnekeket is.

Az eredmény meggyőző: miközben átalakult a Demokrata Párt ideológiai mellékletévé, és képes minden nap fél tucat szerkesztőségi cikket és kommentárt közölni, amelyekben megerősítik a leköszönő elnök iránti megvetésüket és elutasításukat, a New York Timesnak hétmillió előfizetője van. A Fox News pedig sosem keresett olyan jól, mint amióta szinte ugyanilyen vakon védi az ellenkező tábort.

A két külön ország, amely vagy nem vesz tudomást egymásról vagy összecsap, nem új keletű az Egyesült Államokban. És már a polgárháború idején is figyelmen kívül hagyta a gazdasági és szociális kategóriákat. Nem oly régen, 1969-ben Nixon elnök egyik tanácsadója, Kevin Phillips azt javasolta térképekkel és grafikonokkal alátámasztva a Republikánus Pártnak, hogy használja ki a „amerikai tömegek populista lázadását, akik elérték a középosztály életszínvonalát és így konzervatívabbakká váltak[v]. Szembeszállnak a hatalom baloldali mandarinjainak kasztjával, politikájával és adóztatásával”. Ehhez az elemzéshez, amely összeboronálta azoknak az adózáselleneségét, akiknek van mit leadózniuk és az ő ellenségességüket a szociális támogatási rendszerekkel szemben, amelyet a haladó baloldali értelmiségieknek rónak fel, akik szerintük nem nagyon tartják tiszteletben a vallási előírásokat sem, Kevin Phillips ehhez még hozzátett egy kis faji lázadást is. Röviden, a Dél hagyományosan demokrata szavazó „egyszerű fehérembereinek” elegük lett a feketék emancipálásából.  Megítélése szerint itt nyílt meg egy lehetőség a republikánusok számára, amit megragadhatnak, hogy meghódítsanak egy népi szavazóréteget. Ők ugyan alapvetően ellenségesen állnak a jobboldal gazdaságpolitikájához, de „az etnikai és kulturális ellenségeskedés minden más szempontot felülír, amikor pártot választanak”. Phillips politikai stratégiája nagymértékben megmagyarázza Nixon, Reagan és George W. Bush újraválasztását. Kulcsszerepe volt Donald Trump elnökségekor is.

Ugyanakkor, célba venni a szakembereket, a meritokráciát, a bevándorlókat és a kisebbségeket veszélyes egy olyan országban, ahol növekszik a diákok és csökken a fehérek aránya. A demokraták tehát arra fogadtak, hogy az idő nekik dolgozik. Összeadva szinte minden fekete szavazatot, a spanyol eredetűek nagy többségének, a nőknél egy egészen pici többségnek és a rendszeresen növekvő felsőfokú hallgatók körének szavazatait – így a győzelem nem csúszhatott ki a kezükből.

A 2020-as választás legalább azzal az eredménnyel járt, hogy megkérdőjeleződött az identitás központi szerepe, amely az egész lakosságot különböző demográfiai fakkokba sorolja be, ahol részben etnikai, de ugyanakkor politikai meghatározást feltételeztek róluk. Mert az eredmények összehasonlítása azt mutatja, hogy Joseph Biden főleg a fehér szavazók körében nyert a négy évvel ezelőtti Hillary Clinton időszakhoz képest. És hogy azok többsége, akik most Trumpra szavaztak, azok a nők és a kisebbségiek köréből kerültek ki.

Arányaiban azonban messze nem történt földcsuszamlás egyik választásról a másikra: néhány plusz pont itt, néhány kevesebb amott. A republikánusok továbbra is nyerők a fehér férfiak, főleg a nem diplomások körében; a demokraták pedig a feketék és a spanyol eredetűek között.

Hogy szavazhattak a spanyolajkúak a republikánusokra?

Változás pedig ott történt, ahol arra nem számítottak. Hogy Donald Trump elfogadottsága az afro-amerikaiak körében, miután egyértelműen és nyilvánosan kifejezte teljes érdektelenségét a rendőri erőszakkal szemben és elítélte a BlackLivesMatter (Számít a Feketék Élete) mozgalmat; hogy egy kicsit jobb eredményt ért el a spanyolajkúak körében is, miután támogatta (és részben fel is építette) a falat a mexikói határon és a bevándorlókat gyilkosoknak és erőszaktevőknek nevezte, ez tényleg felfoghatatlannak tűnik. Annyira, hogy egyes republikánusok azt gondolják, hogy pártjuk akár egyszerre válhat konzervatívvá, populistává és etnikailag sokszínűvé. És hogy a demokraták most azon aggódnak, hogy elveszíthetik hagyományos, sőt meggyőződéses szavazóik egy részét.

Minderre magyarázatot találhatunk Texasban, a Rio Grande környékén[vi]. A lakosság 90%-ban spanyol anyanyelvű. Négy évvel ezelőtt Clinton asszony 65%-os szavazati arányt ért el a Zapata járásban. Most azonban Donald Trump nyert. Mi történt? Egyszerűen az, hogy a spanyolajkúak, mint ahogy mások is, nem kizárólag a nekik tulajdonított etnikai meghatározottság alapján hozzák meg döntéseiket. Ebben a konkrét esetben a Rio Grande környékiek attól tartottak, hogy Joseph Biden negatív hozzáállása a kőolajiparhoz kirekesztheti őket a jól fizető állásokból, amelyekhez nem kellett egyetemi diploma. A környezetváltozás tehát megítélésük szerint kevésbé fenyegető, mint a társadalmi lecsúszás veszélye. A régió más lakosai, akik tisztességes jövedelemből élnek, mint rendőrök, határőrök, attól tartottak, hogy a demokraták nem fogják finanszírozni a továbbiakban a szakmájukat. Mert, ha valaki spanyol eredetű, ez még nem zárja ki, hogy elítélje az abortuszt, a városi lázongásokat, főleg amikor vidéken élőként csak a tévéismertetőkből látják az eseményeket.

Összefoglalva, beszélhet valaki spanyolul és lehet ugyanakkor konzervatív, ugyanúgy ahogy lehet valaki afro-amerikai és ugyanakkor nem akar több mexikói bevándorlót befogadni vagy jöhet valaki egy ázsiai országból és ugyanakkor nézheti rossz szemmel a kisebbségek egyetemi felvételijét segítő programokat. Miközben a demokraták egymásra rakosgatják a mesterségesen progresszívnek kikiáltottak halmazait, a republikánusok a valós megosztottság mentén váltak sikeressé. És az egyik és a másik is képes lehet nem figyelembe venni a valóság egy másik oldalát: miközben a fiatal spanyol eredetűek többször szavaznak a demokratákra, mint a szüleik, ez nem biztos, hogy azt jelenti, hogy tudatosabban élik meg saját „identitásukat”. Ez főleg azért van, mert nagyobb körükben a diplomások aránya, mint az előző generációban.  A sokszínűségnek ezen a területén is meginognak a bizonyosságok.

Az amerikai politikai rendszer iránti bizalmatlansági válságnak legalább egy nagy előnye biztosan lehet, az, hogy a válság visszatartja őket attól, hogy rendszerüket erőszakkal rákényszerítsék az egész világra. Az amerikai baloldalt illetően pedig, amely nem erősödött meg a mostani választások során – még akkor sem, ha az eredmény végül is megnyugtatta őket –, számukra nem marad más hátra, mint hogy figyelmeztessék az új elnököt a túl óvatos politika veszélyeire, amely hasonlítana a demokraták által vitt korábbi politizálásra és amely Donald Trump megválasztásához vezetett.

 

Fordította: Morva Judit

 

 

[i] A Monmouth University Polling Institute véleményfelmérése, 2020. november 18.

[ii]Dana Milbank:  This is not a drill. The Reichstag is burning [Ez nem egy teszt. Ég a Reischtag], The Washington Post, 2020. szeptember 25.

[iii]Matt Taibbi:HateInc. :WhyToday’s Media MakeUsDespiseOneAnother [Gyűlölet cég: Miért késztet minket a mai média egymás megvetésére?] , OR Books, New York, 2019.

[iv] A Pew Research Center tanulmánya, 2019. okt-nov. A köztelevíziók (NPR) közül a CNN és a MSNBC ugyanilyen kiegyensúlyozatlan a demokraták javára, míg azABC, CBS és NBC szintén őket támogatja, de egy kicsit kevésbé.

[v]Kevin Phillips: The EmergingRepublicanMajority [A megszülető republikánus többség],Arlington House, New York, 1969.

[vi]Elizabeth Findell: Latinos onborder shifted to GOP [A határmenti latinok GOP-ra (Grand Old Party) váltottak], The Wall Street Journal, 2020. november 9.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések