Mateo Falcone

Kategória: 2020. december
Írta: Prosper Merimée
Találatok: 854

PDFtoJPG.me 1Jean-François Bernardini Korzika történelmi traumáiról írt cikkében említést tesz Prosper Merimée Mateo Falcone című elbeszéléséről: „A Revue de Paris 1829. május 3-i számában publikált novellájának alcíme, Korzikai erkölcsök, tipikus példája ennek a megközelítésnek és erősen hozzájárult ahhoz, hogy bezárja és rálakatolja Korzikára és a korzikaiakra ezt a robotképet. A mű kialakította az «európai rézbőrűek» típusát, akik vadak és veszélyesek. Röviden összefoglalva: azt kapják, amit érdemelnek.”

Bernardini mindehhez hozzáteszi, hogy Mérimée elbeszélésének publikálása után tíz évvel járt először a szigeten. Az említett szöveget többször is lefordították magyar nyelvre, az itt közölt fordítás Gyergyai Albert munkája, amelyet magyarázó jegyzetekkel láttunk el; az illusztráció Ruttkay Sándor rajza, amit a Rakéta Regényújságban (1981/10, 11.) megjelent közléshez készített.

Ha Porto Vecchióból északnyugati irányban indulunk a sziget belseje felé, a terep elég gyorsan emelkedik, és három órai járás után, kanyargós ösvényeken keresztül, melyeket hatalmas szikladarabok torlaszolnak el és néhol szakadékok vágnak ketté, egy roppant kiterjedésű maquis [ejtsd: máki – a szerk.] szélére érünk.

A maquis a korzikai pásztorok hazája, s mindazoké, akiknek meggyűlt a bajuk az igazságszolgáltatással. Tudnivaló, hogy a korzikai földműves nem szeret a földek trágyázásával vesződni, s ezért felgyújtja az erdő egy részét: az se baj, ha a láng tovább terjed a kelleténél: lesz, ami lesz: annyi biztos, hogy ez a talaj, melyet tulajdon növényzetének hamvai termékenyítettek meg, jó termést hoz. Miután a kalászokat leszedték – a szalmát ugyanis otthagyják, hiszen azzal is csak bajlódni kellene – a földben maradt gyökerek a rákövetkező tavasszal igen vastag sarjakat hajtanak, s ezek alig néhány év alatt elérik a hét-nyolc láb [nagyjából 2,1-2,4 méter – a szerk.] magasságot. Az ilyen sűrű bozótot hívják maquis-nak. Különféle fák és cserjék tenyésznek benne, szabadon, a legnagyobb összevisszaságban. Csak fejszével lehet utat vágni belé, és vannak olyan sűrű és buja maquis-k is, amelyekbe még a vadjuhok sem tudnak behatolni.

Ha megöltél valakit, eredj a Porto Vecchio melletti maquis-ba, s biztonságban élhetsz jó puskád, lőporod és ólomgolyóid társaságában: ne felejts el magaddal vinni egy csuklyás, barna köpönyeget, mely takaród és egyben derékaljad [a test alá helyezett ágynemű – a szerk.] is lesz. A pásztoroktól kapsz tejet, sajtot és gesztenyét, s a törvénytől vagy a halott rokonaitól csak akkor kell tartanod, ha lemégy a városba, hogy lőszert vásárolj.

Amikor én 18..-ban Korzikában jártam, Mateo Falcone háza félmérföldnyire állott ettől a maquis-tól. Mateo az ottani viszonyokhoz képest gazdag ember volt: úri módon élt: vagyis nem csinált semmit, eltartották a nyájai, amelyeket holmi nomád pásztorok legeltettek itt-ott a hegyekben.

Megismerkedésünk előtt két évvel történt az az esemény, amelyet mindjárt elmesélek.

Mateo legfeljebb ötvenévesnek látszott. Képzeljenek el egy alacsony, de keménykötésű, göndör, szénfekete hajú, sasorrú, keskenyajkú, nagy, élénk szemű embert, akinek olyan barna az arca, mint a csizmaszár. Mateo úgy tudott célba lőni, mint kevesen, pedig arrafelé sok volt a mesterlövész. Például sohasem lőtt vadbirkára őzseréttel [madaraknál nagyobb állatok kilövésére használt, fémgolyókat tartalmazó töltény – a szerk.]: de százhúsz lépésről is leterítette egyetlen golyóval, amelyet tetszése szerint a fejébe vagy a vállába küldött. Éjszaka éppolyan biztosan bánt fegyvereivel, mint nappal, s aki nem járt Korzikában, talán el sem hinné, miket vitt véghez. Nyolcvan lépésnyire felállítottak egy tányér nagyságú papírlapot, mögötte gyertyát gyújtottak. Mateo célzott, majd elfújták a gyertyát, ő pedig egy perc múltán a koromsötétben meghúzta a ravaszt, és négyből háromszor átlőtte a papirost.

E rendkívüli képessége révén Mateo Falcone igen nagy hírnévre tett szert. Jó barátnak, de éppoly veszélyes ellenségnek tartották: egyébként jószívű, adakozó ember volt, s mindenkivel békében éldegélt Porto Vecchio környékén.

De azt beszélték, hogy amikor Cortéból asszonyt hozott a házhoz, kissé erélyesen rázta le magáról vetélytársát, aki harcban és szerelemben egyaránt félelmetes ellenfél hírében állott. Legalább is Mateo számlájára írták azt a puskagolyót, amely éppen borotválkozás közben lepte meg ezt a vetélytársat, az ablakra akasztott kistükör előtt. Miután az ügyet elaltatták, Mateo megnősült. Felesége, Giuseppa, előbb három leánygyermekkel ajándékozta meg (Mateo csak úgy dühöngött), s végül egy fiúval, akit a Fortunato névre kereszteltek: ő volt a család reménysége, a nagy név várományosa. A leányokat jól adták férjhez: szükség esetén apjuk számíthatott három vejének tőreire és karabélyaira. A fiú még csak tizedik évében járt, de máris nagy reményekre jogosított.
Egy szép őszi napon Mateo korán reggel elindult feleségével együtt, hogy megnézze egyik nyáját a maquis-ban. A kis Fortunato is velük akart tartani: de a nyáj egy igen távoli tisztáson legelt, s különben is, valakinek őriznie kellett a házat: az apa tehát nemet mondott: később majd kiderül, volt-e rá oka, hogy megbánja szigorúságát.

Már néhány órája távol voltak, és a kis Fortunato csendesen heverészett a napon, elnézte a kék hegyeket, s arra gondolt, hogy vasárnap nagybátyjánál, a káplárnál ebédel a városban, amikor ábrándozását hirtelen egy puskalövés szakította félbe. Felkelt, és kinézett a mezőre, amerről a dörrenést hallotta. Egyenlőtlen időközönkint újabb lövések durrantak, egyre közelebbről: végül azon az ösvényen, amely a mezőről Mateo házához vezetett, felbukkant egy férfi. Hegyes sapkát viselt, mint a hegylakók általában, ruhája rongyokban lógott róla, és puskájára támaszkodva nagy kínnal vonszolta magát. Golyót kapott a combjába.

Ez a férfi bandita volt, aki éjszaka lement puskaporért a városba, de útközben rajtaütött egy csapat korzikai voltizsőr [a francia könnyű gyalogság kötelékébe tartozó katona – a szerk.]. Egy ideig hevesen védekezett, majd sikerült visszavonulnia, noha erősen a sarkában voltak, és szikláról-sziklára lövöldöztek utána. De nem sokkal előzte meg a katonákat, és a sebe miatt sem tudott volna üldözői előtt betérni a maquis-ba.

Odament Fortunatóhoz, és megszólította:

– Te vagy a Mateo Falcone fia?

– Én.

– Az én nevem Gianetto Sanpiero. Nyomomban vannak a sárgagallérosok. Rejts el, mert nem bírja tovább a lábam.

– És mit szól majd az apám, ha tudta nélkül elduglak?

– Azt fogja mondani, hogy jól tetted.

– Biztos?

– Rejts el gyorsan: mindjárt itt lesznek.

– Várd meg, amíg visszajön apám.

– Mire várjak? A hétszentségét! Öt percen belül itt vannak. Gyerünk, rejts el, vagy megöllek.

Fortunato rendkívüli hidegvérrel felelte:

– Nincs megtöltve a puskád, és a carcerádból [tölténytartó bőröv – a szerk.] is kifogyott a töltény.

– Van tőröm.

– De nem futsz olyan gyorsan, mint én!

S egyetlen ugrással megszökött előle.

– Nem vagy te a Mateo Falcone fia! Hagynád, hogy a házad előtt fogjanak le?

Ez mintha hatott volna.

– Mit adsz, ha elduglak? – kérdezte a gyerek, és előjött.

A bandita belenyúlt az övén függő bőrtasakba, és kikotort egy ötfrankost, melyet nyilván a puskaporra tartogatott. Fortunato elmosolyodott az ezüstpénz láttára: elkapta, és így szólt Gianettóhoz:

– Ne félj semmit.

Ezzel nagy lyukat vájt a ház mellett álló szénaboglyába. Gianetto belebújt, a gyerek befödte, s bár hagyott egy kis rést a levegőnek, mégsem gyaníthatta senki, hogy a széna alatt ember rejtőzik. Még egy ravaszságot eszelt ki: fogta a macskát a kölykeivel együtt, és rárakta a szénaboglyára, hogy úgy lássék, mintha régóta nem nyúltak volna hozzá. Majd észrevette a vércsöppeket a ház mellett, gondosan felhintette porral az ösvényt, és mint aki jól végezte dolgát, nyugodtan visszafeküdt a napra.

Néhány perc múlva egy alhadnagyvezetése alatt hat barna-egyenruhás, sárgagalléros férfi állott meg Mateo kapuja előtt. Az alhadnagy szegről-végről rokona volt Falconénak. (Tudnivaló, hogy Korzikában, sokkal inkább mint másutt, számontartják a legtávolabbi rokonságot is.) Az alhadnagyot Tiodoro Gambának hívták: igen fürge ember volt, a banditák rettegtek tőle, mert jónéhányat megkergetett már közülük.

– Adj’ Isten, öcskös – köszöntötte Fortunatót. – De megnőttél! Nem járt erre valaki az imént?

– Ó, még nem vagyok olyan nagy, mint maga, bácsikám – felelte a gyerek együgyűen.

– Majd utolérsz. De mondd csak, nem láttál erre valakit?

– Hogy láttam-e valakit erre?

– Úgy, úgy, egy fekete bársonysapkás embert, pirossal, meg sárgával kihímezett mellényben?

– Fekete bársonysapkás embert, pirossal meg sárgával kihímezett mellényben?

– Azt hát, felelj gyorsan: és ne szajkózd a kérdéseimet.

– Ma reggel a plébános úr ment erre, a Piero lovon. Megkérdezte, hogy s mint van édesapám, és én azt feleltem…

– Ej, te kis hamis, be akarsz csapni! Nohát, ki vele: hová ment Gianetto, mert őt keressük: egész biztos, hogy erre az ösvényre tért.

– Ki tudhassa?

– Ki tudhassa? Én tudom, hogy láttad.

– Hogy láttam volna, amikor aludtam?

– Nem aludtál, haszontalan: a puskalövések felébresztettek.

– Azt hiszi a bácsi, hogy olyan nagy zajt csap a puskájuk? Édesapám karabélya jóval hangosabb ám.

– Ördög bújjon beléd, te gézengúz! A fejemet teszem rá, hogy láttad Gianettót. Talán el is rejtetted. Gyerünk, bajtársak, menjetek be a házba, keressétek meg azt a fickót. Csak féllábon járt már, s annyi esze van a gazembernek, hogy sántikálva nem igyekszik a maquis felé. Különben is a vércsöppek idáig vezetnek.

– És mit szól majd az édesapám? – kérdezte Fortunato vigyorogva. – Mit szól majd, ha megtudja, hogy betörtek a házába, amíg odavolt?

– Te haszontalan! – mondta Gamba alhadnagy, és fülöncsípte. – Vigyázz, mert megtanítalak kesztyűbe dudálni. Ha huszat veretek rád a kard lapjával, majd megoldódik a nyelved.

De Fortunato csak vigyorgott.

– Az én édesapám Mateo Falcone! – mondotta büszkén.

– Ej, te csibész, elvitetlek Cortéba vagy Batiába, bezáratlak a dutyiba, szalmára fektetlek, vasat veretek a lábodra, és lenyakaztatlak, ha nem mondod meg, hogy hol van Gianetto Sanpiero.

A fiú elnevette magát erre a nevetséges fenyegetésre. Egyre csak azt hajtogatta:

– Az én apám Mateo Falcone!

– Alhadnagy úr, – súgta az egyik voltizsőr – ne húzzunk ujjat Mateoval.

Gambán látszott, hogy nem tudja, mitévő legyen. Halkan beszélgetett katonáival, akik már átkutatták az egész házat. Ez a művelet nem tartott sokáig, mert a korzikai kalyibája mindössze egyetlen négyszögletes helyiségből áll, bútorzata egy asztal, néhány lóca, láda, meg vadász- és háziszerszám. Közben a kis Fortunato a macskát cirógatta, és gonoszul mulatott a voltizsőrök meg a bácsi zavarán.

Az egyik katona odalépett a szénaboglyához. Meglátta a macskát, szuronyával hanyagul beledöfött a szénába, s a vállát vonogatta, mintha maga is restellné ezt a túlzott óvatosságot. Nem moccant semmi, és a gyermek arca a legkisebb felindulást sem árulta el.

Az alhadnagy és csapata tanácstalanul álldogált, már a mező felé pislogtak, mintha vissza akarnának fordulni: de a parancsnok, miután látta, hogy fenyegetéssel semmit sem ér el Falcone fiánál, elhatározta, hogy még egy utolsó kísérletet tesz, és kipróbálja a szépszó meg az ajándék erejét.

– Hallod–e, öcsém – mondotta –, látom, hogy jóeszű fickó vagy! Még sokra viheted. Hanem azért csúf tréfát űzöl velem, és ha nem tartanék attól, hogy megbántom az én Mateo komámat, biz’ Isten magammal vinnélek.

– Ej, ej!

– De ha visszajön apád, megmondalak neki, és ő majd véresre ver, amiért hazudtál.

– Igazán?

– Majd meglátod… No, idefigyelj… légy jó fiú, és adok valamit.

– Én meg egy tanácsot adok magának, bácsikám: ha soká időzik még itt, az a Gianetto befut a maquis-ba, ott pedig tíz magafajta legény sem találja meg egyhamar.

Az alhadnagy kihúzott a zsebéből egy ezüstórát, jó tíz tallér lehetett az ára: majd látván, hogy a kis Fortunato felcsillanó szemmel nézi, acélból készült láncának végénél fogva meglóbálta előtte.

– No, te huncut, jó volna egy ilyen óra, mint ez, mi? A nyakadba akasztanád, és olyan peckesen járnád Porto Vecchio utcáit, mint a páva: a járókelők meg azt kérdeznék: „Hány óra van?”, te pedig így felelnél: „Nézzék meg az órámat.”

– Ha nagy leszek, majd kapok én órát a káplár bácsikámtól.

– Az lehet, de a bácsikád fiának máris van órája… Igaz, hogy nem olyan szép, mint ez… Node ő fiatalabb nálad.

A gyerek nagyot sóhajtott.

– Nohát, kell az óta, kisöcsém?

Fortunato szeme sarkából az órára sandított, és úgy érezte magát, mint a macska, ha egy egész csirkét raknak elébe. Az állat érzi, hogy gúnyt űznek belőle, nem meri belecsapni a karmát, s időnkint elfordítja a fejét, hogy ellenálljon a kísértésnek: de azért csorog a nyála, s mintha így szólna gazdájához: „Ej, de kegyetlen tréfa ez!”

Mégis, úgy látszott, hogy Gamba alhadnagy őszintén kínálja az óráját. Fortunato nem nyúlt utána, és keserű mosollyal megkérdezte:

– Miért űz gúnyt belőlem?

– Biz’ Isten nem gúnyolódom! Annyit mond csak, hol van Gianetto, és tiéd az óra.

Fortunato hitetlenül elmosolyodott, s fekete szemét az alhadnagy arcára szegezve igyekezett belátni a szavai mögé.

– Ne viseljek többé tiszti rangot – kiáltotta az alhadnagy –, ha nem adom oda az órát! Tanú rá mind a hat bajtárs, nem gondolhatom meg magam.

E szavakkal egyre közelebb nyújtotta az órát, úgy hogy az csaknem megérintette a gyermek sápadt arcát. Fortunatón jól látszott, micsoda harcot vív szívében a mohóság a vendéglátás törvényeinek kijáró tisztelettel. Közben az óra ingott, forgott, és néha súrolta az orrahegyét. Végül, nagyon lassan, jobbkezét kinyújtotta az óra felé: ujja hegyével megérintette, majd egészen a markába szorította, bár az alhadnagy még nem engedte el a lánc végét… Az égszínkék számlap csillogott… a födelét nemrég csiszolták fényesre… csak úgy szórta a szikrákat a napon… Túl erős volt a kísértés.

Fortunato felemelte balkezét is, és a válla mögött rámutatott hüvelykujjával a szénaboglyára, amelyhez háttal támaszkodott. Az alhadnagy tüstént megértette. Elengedte a lánc végét: Fortunato érezte, hogy egyedül övé az óra. Olyan gyorsan felpattant, mint a nyúl, s tíz lépésről nézte, hogyan túrják fel a voltizsőrök a szénarakást.

A széna nemsokára megmozdult, s egy véres ember bújt ki belőle, tőrrel a kezében: de amikor rá akart állni a sebesült lábára, amely időközben el is zsibbadt, megingott és elesett. Az alhadnagy rávetette magát, és kicsavarta kezéből a tőrt. Minden védekezése ellenére nyomban ártalmatlanná tették.

Gianetto a földön feküdt, olyan szorosan összekötözve, mint valami rőzsenyaláb, és a fejét Fortunato felé fordította, aki közelebb lépett hozzá.

– Te… fia! – mondotta inkább megvetően, semmint haragosan…

A gyerek eldobta az ezüstpénzt, amelyet az imént kapott, mert érezte, hogy már nem érdemli meg: de az üldözött úgy tett, mintha észre sem venné. Nagy hidegvérrel szólt az alhadnagyhoz:

– Kedves Gamba, nem bírja a lábam: kénytelenek lesztek levinni a városig.

– Az elébb még gyorsabban futottál, mint a szarvas – felelte a kegyetlen győztes. – Node ne félj semmit: úgy örülök neked, hogy akár egy mérföldön át cipelnélek a hátamon, mégsem fáradnék belé. Azonkívül, pajtás, hordágyat fogunk készíteni a köpenyedből, meg egypár ágból, és a Crespoli-tanyán majd találunk lovakat is.

– Jól van – mondotta a fogoly – tegyetek egy kis szalmát is arra a hordágyra, hadd feküdjem kényelmesebben.

Miközben a voltizsőrök egyrésze gesztenyefaágakból valami hordágy-félét igyekezett összetákolni, s a többiek a Gianetto sebét kötözték, a maquis felé vezető ösvény egyik kanyarulatában hirtelen felbukkant Mateo Falcone és a felesége. Az asszony görnyedten cipelt egy hatalmas zsák gesztenyét, míg a férje urasan sétált mellette, egyik puskával a kezében, másikkal a vállán: mert nem méltó férfiemberhez, hogy a fegyverein kívül egyéb terhet is hordjon.

A katonák láttára Mateo első gondolata az volt, hogy érte jönnek, és le akarják tartóztatni. De miért jutott ilyesmi az eszébe? Talán nem volt rendben a szénája? Szó sincs róla. Mateo igen jó hírben állott. Mint mondani szokás, köztiszteletnek örvendő egyén volt: de korzikai is volt, és hegylakó, és kevés olyan korzikai hegylakó akad, aki, ha alaposabban belenyúl az emlékezetébe, nem talál benne valami kis bűnöcskét, úgymint néhány puskalövést, tőrdöfést és más efféle apróságot. Mateonak tisztább lehetett a lelkiismerete, mint bárki másnak, mert több mint tíz éve nem fogta emberre a puskáját: de az óvatosság nem árt, s ezért felkészült rá, hogy szükség esetén derekasan védekezik.

– Asszony, – szólt Giuseppához – tedd le a zsákot, és légy készen.

Giuseppa nyomban szót fogadott. Mateo odaadta neki a vállán lógó puskát, hogy ne zavarja mozgás közben. A másiknak, melyet kézben fogott, felhúzta a kakasát, és az útszéli fák mentén lassan elindult a háza felé: készen arra, hogy az ellenséges fogadtatás legcsekélyebb jelére is beugrik valami vastag törzs mögé, és a fedezék mögül tüzel. Felesége a tartalékpuskát, meg a tölténytáskát vitte a nyomában. Harc esetén a jó háziasszony feladata, hogy férjének fegyvereit töltögesse.

Másrészről pedig az alhadnagy igen kínosan érezte magát, amikor látta, hogy Mateo így közeledik, kimért léptekkel, lövésre tartott puskával és ujjával a ravaszon.

„Ha Mateo netalán rokona vagy barátja lenne Gianettónak, – gondolta – és meg akarná védeni, ketten közülük olyan biztosra megkapnák a két puskacső tartalmát, mintha postán adta volna fel: és ha atyafiság ide, atyafiság oda, engem találna célba venni…”

Zavarában merész tettre határozta el magát: egyedül indult Mateo felé, hogy elmondja, miről van szó, s mint régi ismerősét üdvözölje: de azt a rövid kis utat, amely elválasztotta Mateótól, rettenetesen hosszúnak érezte.

– Hahó, öreg cimbora! – kiáltotta. – Mi újság? Én vagyok az, Gamba, az unokafivéred.

Mateo szó nélkül megállt, s míg a másik beszélt, szép lassan felemelte a puskája csövét, úgy hogy mire az alhadnagy odaért, már csak az eget fenyegette.

– Jónapot, testvér – köszöntötte az alhadnagy, és kezet nyújtott. – Rég nem láttalak.

– Jónapot, testvér.

– Gondoltam, erre jártamban beköszönök hozzád meg Pepa húgomhoz. Ma nagy utat tettünk meg, de nem bánom a fáradságot, mert jó fogást csináltunk. Épp most fogtuk el Gianetto Sanpierót.

– Hála Istennek! – kiáltotta Giuseppa. – Múlt héten ellopta egy fejős kecskénket.

Gamba nagyon megörült e szavak hallatára.

– Szegény ördög! – mondotta Mateo. – Éhes volt.

– Úgy védekezett, mint egy oroszlán, a csibész – folytatta az alhadnagy kissé megszégyenülten. – Megölte az egyik katonámat, s mivel ez kevés volt neki, eltörte Chardon káplár karját: node nem nagy kár érte, hiszen csak egy franciáról van szó… Azután olyan jól elbújt, hogy az ördög sem tudta volna felfedezni. Ha Fortunato öcsém nem segít, sohasem találom meg.

– Fortunato! – kiáltotta Mateo.

– Fortunato! – visszhangozta Giuseppa.

– Igen, Gianetto belebújt abba a szénarakásba: de a kis öcskös lehúzta róla a leplet. Meg is mondom a nagybátyjának, a káplárnak, hadd küldjön neki valami szép ajándékot. És a te neveddel együtt az övét is megemlítem abban a jelentésben, amelyet a főügyész úrnak küldök.

– Átok reá! – mondotta alig hallhatóan Mateo.

Közben odaértek a többiekhez. Gianetto már a hordágyon feküdt, indulásra készen. Amikor meglátta Mateót Gamba társaságában, különös mosoly ült ki az arcára: majd visszafordult a ház kapuja felé, kiköpött a küszöbre, és azt kiáltotta:

– Áruló háza!

Csak egy halálraszánt ember vetemedhetett arra, hogy Falconéval kapcsolatban kiejtse az áruló szót. Tudnia kellett, hogy Mateo azon nyomban megfizet a sértésért: elég, ha egyszer lesújt a tőrével, többre nem is volna szükség. De Falcone most meg sem mozdult, csak kezét emelte homlokához, mint akit súlyos csapás ért.

Amikor meglátta apját, Fortunato bement a házba. Kisvártatva visszatért, kezében egy szilke tejjel, s szemét lesütve odanyújtotta az italt Gianettónak.

– El innen! – kiáltotta az üldözött félelmetes hangon.

Majd az egyik voltizsőrhöz fordult:

– Bajtárs, – mondotta – adj innom.

A katona odaadta a kulacsát, s a bandita elfogadta tőle, noha az imént még lövöldöztek egymásra. Majd azt kérte, rakják a kezét keresztbe a mellén, s úgy kötözzék meg, ne pedig a háta mögött.

– Szeretek kényelmesen feküdni – mondotta.

Tüstént meg is tették: majd az alhadnagy jelt adott az indulásra, elköszönt Mateótól, aki nem is válaszolt, és gyors léptekkel nekivágott a mezőnek.

Mateo mintegy tíz percig ki nem nyitotta a száját. A gyerek nyugtalanul pislogott hol anyjára, hol pedig apjára, aki puskájára támaszkodva, fojtott dühvel nézett rá.

– Jól kezded! – szólalt meg végül Mateo, s hangja nyugodt volt, de ijesztő annak, aki jobban ismerte.

– Apám! – kiáltotta a gyermek, és könnyes szemmel lépett egyet, hogy a lába elé vesse magát.

De Mateo rákiáltott:

– Vissza innen!

És a gyerek néhány lépésnyire az apjától megállt, s egyhelyben zokogott.

Giuseppa odalépett hozzá. Meglátta az óraláncot, amelynek egyik csücske kikandikált Fortunato ingéből.

– Kitől kaptad ezt az órát? – kérdezte szigorúan az anya.

– Az alhadnagy bácsitól.

Falcone fogta az órát, nagy erővel egy kőhöz csapta, és ezer szilánkra törte.

– Asszony, – mondotta – tőlem való ez a gyerek?

Giuseppa barna orcája olyan vörös lett, mint a tégla.

– Mit mondasz, Mateo? Tudod-e, kivel beszélsz?

– Mert ebből a fajtából ez a gyerek az első, aki áruló lett. Falcone pedig nem vette le róla hiúz-szemét. Végül lecsapott a földre puskája agyával, majd a vállára dobta, elindult a maquis felé, és odakiáltott Fortunatónak, hogy kövesse. A gyermek szót fogadott.

Giuseppa Mateo után futott és megragadta a karját.

– A te fiad – mondotta remegő hangon, és fekete szemével merőn kutatta a férje pillantását, mintha lelkében akarna olvasni.

– Eressz, – felelte Mateo – én vagyok az apja.

Giuseppa megölelte a fiát, és sírva visszafordult a házba. Térdre borult a Szent Szűz képe előtt, és buzgó imádságba merült. Közben Mateo mintegy kétszáz lépésnyire haladt az ösvényen, s csak egy kis szakadéknál állott meg, majd le is ereszkedett belé. Puskája tusával megkaparta a talajt, s látta, hogy porhanyós, könnyű felásni. Úgy találta, ez a hely megfelel a céljának.

– Fortunato, eredj oda a nagy kő mellé.

A gyerek engedelmeskedett a parancsnak, majd letérdelt.

– Imádkozz!

– Apám, édesapám, ne öljön meg.

– Imádkozz! – ismételte Mateo rettenetes hangon.

A gyermek dadogva és zokogva eldarálta a Miatyánkot és a Credót. Apja mindkét ima végén szilárd hangon mondott áment.

– Több imát nem tudsz?

– Tudom még az Ave Máriát, apám, meg a litániát, amit a nénémtől tanultam.

– Az elég hosszú, de csak rajta.

Fortunato hangja elhalt, mire a litánia végére ért.

– Készen vagy?

– Ó, édesapám, irgalom! Bocsásson meg! Soha többé nem teszem! Addig rimánkodok a bácsinak, amíg megkegyelmez Gianettónak!

Még egyebet is mondott: Mateo felhúzta a puska kakasát, és célbavette.

– Isten bocsássa meg a bűnödet!

A gyermek kétségbeesett erőfeszítéssel fel akart emelkedni, hogy átölelje apja térdét, de már késő volt. Mateo tüzelt, és Fortunato holtan esett össze.

A nélkül, hogy egy pillantást vetett volna a hullára, Mateo visszaindult a házba egy ásóért, hogy eltemesse a fiát. Alig tett néhány lépést, amikor Giuseppába ütközött.

– Mit tettél? – kiáltotta.

– Igazságot.

– Hol van?

– A szakadékban. Mindjárt eltemetem. Keresztényi módon halt meg: misét mondatok a lelkiüdvéért. Szólj Tiodoro Bianchinak, a vőmnek, hogy jöjjön ide, lakjon nálunk.

 

 

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések