Az illatosított fürdő elterjedt volt a Közel-Kelettől Japánig, eredete az ókori Egyiptomig követhető. Ugyanakkor a kereszténység elterjedésével teljesen eltűnt a középkori Európából. A női higiéniát érintő tabuk csak a 19. századra gyengülnek meg – az illatszergyártók legnagyobb örömére, akik új elvárásokat honosítanak meg.
Dezodorok, szájvizek, illatosított intim törlőkendők, „vagina detox” stb. – a testszagok legyőzésére egész arzenálnyi készítmény áll a nők rendelkezésére. Ebből arra következtethetünk, hogy a nőknek igenis van félnivalójuk, állandó szorongásuk nem alaptalan: társadalmunkban szégyenletes, ha valakinek rossz a szaga, vagy koszosnak tűnik. Olyan könnyű elhinteni a rossz szagoktól való félelmet, mint amilyen nehéz megítélni a saját testszagunkat – nagyon jól jövedelmező ez a gyógyszer- és parfümipar számára.
A rossz szagoktól való félelem története messzire nyúlik vissza. Kialakulásának egyik meghatározó korszaka a 19. század második harmadában Franciaországban zajlott. Az 1832-es kolerajárvány felgyorsította a higiénista mozgalmat, az illatszeripar fejlődésnek indult, és egyre több vita alakult ki a fiatal lányok, elsősorban a katolikusok, oktatása körül. (1)
Orvosi brosúrák, ájtatossági kalauzok, életvezetési kézikönyvek, női lapok: megszámlálhatatlan dokumentum halmozta el tanácsokkal a fiatal lányokat és anyjukat, akik a nevelésükben egyre meghatározóbb szerepet játszottak. Mindenki egyetértett abban, hogy egy kevés intellektuális oktatás mellett szükség van a mások iránti odaadás erényének bevésésére és a bájosság praktikáinak elsajátítására – de a higiénia kérdéskörében a vélemények eltértek.
Kerülni az érzéki örömöket
A vita először az orvosok és az egyház között élesedett ki. „Legalább megmosdatnak?” – kérdezte gyanakodva a zárdában nevelkedő Judith Gautier-t az apja, Théophile, ezzel is tanúsítva a korban elterjedtté vált gyanút a vallási intézményekkel szemben. Az írónő egy 1904-ben megjelent önéletrajzi szövegében (2) eleveníti fel a mából komikusnak ható emlékeit apja fenyegetőzéséről, egy ingben vett fürdőről és az apácák felháborodásáról.
A zárdákban a fürdés helyett sokáig a tisztaság látszatára helyezték a hangsúlyt: „Ne hordjanak soha koszos vagy szakadt ruhákat és fehérneműket, ápolják a hajukat, mossák meg naponta az arcukat és a kezüket, szükség esetén naponta több alkalommal is. Cipőjük mindig legyen jó állapotban”. (3) Ami a parfümöket illeti, mivel szemérmetlennek tartották, egyszerűen megtiltották a használatukat. Az orvosi publikációkban sokat kritizálták a zárdában élő lányok rossz higiéniai körülményeit, – vallásellenes meggyőződésüktől függően több-kevesebb vehemenciával. Mégis van, ami közös az orvosi és a vallási diskurzusban: az erkölcsösség, meg persze a maszturbálástól és a fürdés érzéki élvezetétől való félelem.
Az idő előrehaladtával az érvek is egyre szókimondóbbá váltak. 1857-ben, Jean-Baptiste Venot dicsérte a szerzetesek szifiliszes prostituáltakkal végzett munkáját, de kétségbeejtőnek tartotta, hogy még mindig bűnt látnak „a legkisebb szertartásos mosdásban, a legártatlanabb tisztálkodásban.” (4) Később Augustin Galopin doktor már nyíltan ellentétes véleményen volt az egyházzal, amikor kijelentette, veszélyes megtiltani a lányoknak, hogy „ott lent” megmossák magukat, mivel a mosdás hiánya viszketést és irritációt idézhet elő – ami elindíthatja őket az önkielégítéshez vezető sikamlós lejtőn. (5)
A mosakodás tiltásán kívül a zárdák közösségi és mozgásszegény életmódját is kritizálták az orvosok, és inkább a testmozgást, a szabad levegőt és a belső terek szellőztetését szorgalmazták. Adrien Coriveaud, A fiatal lány higiéniája (1882) című könyv szerzője az összezártság veszélyeit a következő elképzelt történettel szemléltette: „Zárjon be egy tökéletesen szigetelt szobába (ahol még a legkisebb repedéseket is betömte) húszat a legszebb, legbájosabb lányok közül, akiket csak ismer, olyanokat, akiknek illata és isteni bája a költőket legharmonikusabb strófák megírására ihleti. Majd hagyja őket társalogni maguk között, énekelni, táncolni, egyszóval élni a mindennapi életüket huszonnégy óra hosszat. Majd hatoljon csak be ebbe a kis női lakosztályba. A részegítő parfümöt, amely kezdetben körüllengte a húsz lányt, felváltotta egy borzalmasan visszataszító szag: a húsz kedves kis szájból és hasból, amelyek akár szűzi szobrok modelljei is lehetnének, az élettel járó különböző organikus hulladékkal megtelt víz kipárolgásai szabadultak fel.”
Az ehhez hasonló, szexuális felhanggal terhelt elérzékenyülések gyakran fordultak elő a korabeli orvosi leírásokban. A lányok természetes illata olyan érzelmeket idézett elő, amelyek megzavarták az orvosi és a szépirodalmi megközelítés közötti határokat is. A parfüm illékony karaktere éltette az analógiát, amely szerint a fiatalság, így a fiatal lány illata is átmeneti csupán. Augustin Galopin így ír a nők illatkorszakairól: „A fiatal lányok, akiknek érzékei még nem ébredtek fel, finoman aromatikusak: mint a szél, a tavaszi napsütés vagy mint a málnás forrásvíz. A szerelmes nő illata már erőteljesebb, az önkielégítést gyakorlóé vagy azé, aki szeretőjével hál együtt, középszerűvé válik.”
Az idézetben, költői találékonysága ellenére az összehasonlítás a növényvilágra korlátozódik. Az orvosok is előszeretettel használták ezeket a képeket, amikor a fiatal lányok esetében a növekedésről mint virágzásról vagy mint érésről beszéltek. Táplálták ezzel a nő–virág kigyomlálhatatlan mítoszát, és még a tudományos diskurzusba is beemelték. Amint a szüzességnek vége, a könnyed virágillatok átadják helyüket az erőteljesebb, állatiasabb szagoknak: és az illatszeripar sietve ki is használja ezt a megkülönböztetést, ezzel a legnagyobb sikereit aratva. Az 1860-as évektől megkezdődött a parfümök demokratizálódása, amelyet a termelés gépesítése és a kémia fejlődése tett lehetővé. Egyre hozzáférhetőbbé váltak az illatszerek, így az 1830-as évektől egyre több féle terméket és egyre nagyobb mennyiségben értékesítettek (a parfümipar bevételei 1836 és 1856 között 63 százalékkal nőttek) (6) .
Az orvosi előírásokból hasznos értékesítési ötleteket nyertek az illatszerkészítők. Az elismert tudósok által kiállított bizonyítványok, igazolások és okiratok mellett a reklámok kisajátítottak és alkalmaztak orvosi tanácsokat is, amit Jean-Baptiste Fonssagrives doktor aggasztónak talált: „A parfümgyártás régóta próbálja meghódítani a higiénia területét […], mivel érzi, hogy szándékait fontos egy tiszteletnek örvendő megnevezés mögé rejteni.” (7)
Valóban, az illatszerész-katalógusok sok higiéniai árucikket vonultattak fel, például szappanokat (amelyekből a piacon a legtöbb hasznot húzták), eceteket vagy oldódó parfümöket. A parfümériai tanulmányok, ugyanúgy, mint a női lapok vagy az illemszabály-útmutatók, undorral beszélnek az Ancien Régime-hez és a zülléshez kötődő pézsmáról. Minden illatszerkészítő saját vasfű-, ibolya- vagy más, könnyednek tartott virágesszencián alapuló recepttel állt elő, amely kevésbé veszélyes az idegeknek, mint a pézsma: ilyen például a Boldogság Gyöngyvirága Carontól (1852), a Királyi Kölni Guerlain-tól (1853), a Fehér Jácint Violet-től (1857), vagy az Oriza L. Legrand által előállított Cár Ibolyái (1862).
A női sajtóban megjelent cikkeket és az illemútmutatókat sokszor arisztokratikus nevű nők írták, akik figyelembe vették, hogy az olvasóknak az Istenen kívül a férfiaknak is tetszeniük kell. Hasonlóan gondolkozott például Staffe bárónő is, akit a Világi szokások: szabályok és illem a modern társadalomban (1891) című könyve tett ismertté. 1892-ben még mindig nyugtalanította, hogy mennyire nincsenek tisztában a higiéniai szabályokkal a zárdából vagy internátusból frissen kikerült fiatal lányok, és ő is a finom és diszkrét illatok használatát javasolta.
A házasság előtt álló lánynak mindenekelőtt attól kell félnie, hogy nem tetszik. Az először 1813-ban megjelent Tanácsok a lányomnak című könyvben, amely az egész században meghatározó olvasmány maradt, Jean-Nicolas Bouilly hosszan tárgyalja egy Armantine nevű lány esetét, aki szerette az erős szagú parfümöket – ez nemcsak nevetségessé tette, hanem, és ami még súlyosabb, felingerelte a gyenge idegzetűeket –, és egészen addig folytatta rossz szokását, amíg egy unokatestvére ki nem javította a hibáját.
Egy csepp ibolyaesszencia
A könyv tehát megengedi a parfümök használatát, de feltételekhez köti. Kezdve a minél kevesebb, annál jobb elvével. A spray még nem terjedt el, a parfümcseppeket egyenként kellett megszámolni: „Minél kevesebb parfümöt használunk, annál megfelelőbb – magyarázza egy népszerű illemszabály-kalauz. Mindemellett egy kis könnyed és kifogástalan illat tolerálható, de, ismétlem, csak akkor, ha egy leheletnél sem több. Egy kis Iris Tej vagy pár csepp kölni a mosakodóvízbe tökéletes. Egy csepp ibolyaesszencia a zsebkendőre is jó, de csak ha nem több, és legfőképpen, ha olyan diszkrét illatok használatára korlátozzák magukat, amelyek nem tűnhetnek senki számára antipatikusnak vagy károsnak.” (8)
A női lapok az ajánlásaikat a mecénások nagylelkűségéhez is igazították. Hippolyte de Villemessant is megírta emlékirataiban, hogy anyagi támogatásért cserébe illatosította Guerlain-parfümmel új újságjának, a La Sylphide-nak minden számát. Illetve már az 1840-es megjelenése óta a támogatások miatt kapott helyet az újságban az „Egy nagymama tanácsai unokájának” című rovat is, amelyben a fiatal lányok számára is elég ízlésesnek tartott árucikkeket ajánlottak az olvasóknak.
Egyszerűség, finomság, diszkréció: ezek a javasolt tulajdonságok az öltözködés és a parfümhasználat terén – tehát az általános viselkedési szabályok érvényesültek itt is. A vallásos diskurzusok sem vetik meg a szaglást, sőt, semmi irigyelni valójuk sincs a parfümkatalógusoktól. A bibliai képzelet megalkotta a szentségszagot, és a korszak vallásos nevelési irodalma is sok illatmetaforát használt, gyakran magasztalta a „jóság parfümjeit” – és persze emlékeztetett arra is, hogy ezek az illatok nem párolognak el, mivel immateriálisok. Az erkölcsös minél kevesebb, annál jobb elve a tisztálkodás terén is virágzott, ha hihetünk Clarisse Juranville-nek: „Kifésült, kisimított és hozzáértéssel beállított hajában, a tiszta víz érintésétől nedves orcáján, körmei rózsa színében, frissen vasalt pongyolájának fehérségében, szépen felhúzott alsóruhájában és tündöklő félcipőjében ott lakozik a tisztaság parfümje, mint egy ellenállhatatlan vonzerejű virág, az egészség virága.”
A 19. század fiatal lányainak praktikák egész palettáját ajánlották az autoritás különböző képviselői, kizárólagosnak állítva be azokat – egyszerre biztatták a fiatal lányokat arra, hogy kerüljék a fürdőt, azért, hogy az erény parfümjét árasszák, arra, hogy a tisztaság, fiatalság és szűziesség finom illatát öltsék magukra, és arra, hogy természetes aurájukat érzékeny virágillatokkal emeljék ki. Pinaud hatalmas sikere a Flirt-kölnivel (1891), amelynek elnevezése a fiatal amerikaiak szabad nevelésére utal, arra enged következtetni, hogy a parfümipar megnyerte a csatát. Miután a vallás uralta higiénia kérdéskörében az orvosok nyitotta rést kihasználták, fokozatosan megszabadultak a tartózkodás és a diszkréció morális elvárásától. Egy évszázaddal később, a gourmand parfümök korában, a „Bimbózó Lányok” illatát felváltotta az „Édes Fiatal Lány” aromája. És a 25 év alatti kliensek a 19. század óta változatlanul a parfümipar egyik legfontosabb célpontjai: ma az illatszeripar árbevételének egyharmadát az Y generáció hozza.
