A megingathatatlan brit monarchia

Kategória: 2021. február
Írta: Lucie Elven
Találatok: 1722

Royal Cypher of Queen Elizabeth II wikipediaSkócia, Észak-Írország és Wales után mostanra már Észak-Angliában is kibontakozni látszik egy függetlenségi mozgalom.  A parázsló nacionalista feszültségnek a Brexit miatt kialakult parlamentáris válság és az egyre kétségbeejtőbb koronavírus elleni küzdelem a fő oka. Úgy tűnik fel, hogy Nagy-Britanniában a vihar mindent magával ragad és a brit össznemzeti érzést kizárólag a királyi korona szimbolizálja.

II. Erzsébet brit királynő koronázásának napját, annak idején, 1953-ban, a szociológus Michael Young és Edward Shils a „nemzeti összetartozás” szimbólumának nevezte. Mint írták, az esemény abban volt történelmi jelentőségű, hogy újra megszilárdította a brit közösség alapjait és családok millióit egyesítette egy olyan ünnepi lázban, amelyhez talán csak a náci Németország bukását követő győzelmi ünnepély volt fogható. Eufória töltötte meg a levegőt, emlékszik vissza a két tudós, akik ugyancsak az utcát járták, ahol a ceremónia napján még a zsebtolvajok is felfüggesztették működésüket és az embereken aznap egy olyannyira erőteljes felebaráti érzület lett úrrá, amely, mint írják, „korunk művelt és racionalista emberfőit – főképp a radikálisokat és a liberálisokat – végképp elborzasztotta volna”[i].

Miközben a társadalmi egyenlőtlenségek fokozatosan nőnek Nagy-Britanniában, a monarchia, úgy látszik, megőrizte támogatottságát. Lényegében háromból két brit helyénvalónak tartja, hogy a régmúltba visszanyúló intézmény a jelenkorban is fennmaradjon. A lakosságnak mindössze 22 százaléka gondolja határozottan úgy, hogy itt az ideje megválni tőle, közülük a legellenségesebbek vitán felül a skótok. Elgondolkodtató ellentmondás: a nehéz időkben a királyi család eltereli a figyelmet és vigaszt nyújt. Az utóbbi tíz évben a királyi esküvők és más jeles események alkalmával, mindig volt egy megmondó ember, aki emlékeztetett arra, hogy a népnek szüksége van istápolásra és a királyi ház ünnepe a brit nemzeti identitás szükségszerű támasza. Ahogyan az író, Walter Bagehot fogalmazott 1867-ben, az Angol alkotmány című munkájában, a nép meghajol a „társadalmi színház látványa” előtt, amelynek fénypontja maga Őfelsége, a Királynő.

 

A hagyomány bűvöletében

II. Erzsébet gyakran bejárja a királyságot, a jól láthatóság végett jellegzetesen sárgabarack, ibolya vagy likőr-zöld színű kosztümökben, és csaknem minden harmadik brit állítja, hogy testközelben látta vagy akár már találkozott is vele. Őfelsége feladatának tekinti a nép hangulatának javítását, még ha csak gyorsan múló pillanatokon keresztül is, ezek a találkozók rá mindig frissítően hatnak.  Ahogyan ezt ő maga is megfogalmazta 1992-ben, egy BBC-nek adott interjúban: „van egy varázsa annak, amikor szivacsként magába szívhatja mindazt, amit a brit nép megosztani kíván vele.”[ii] Ebben a szövegkörnyezetben a „szivacs” a Királynő számára a nép szolgálatának a szimbóluma, amely hangsúlyozza a Korona hétköznapibb, emberközelibb arcát. Zadie Smith írónő a Vogue magazinban megjelent egyik cikkében a királynőt „Madame Windsornak” nevezte. Ezzel arra utalt, hogy szerte Britanniában elnyerte alattvalói szimpátiáját, amiben sokat köszönhet a középosztályt idéző ízlésének - ideértve a Corgi kutyáit, a lovaglást és az olyan tévésorozatokat, mint az EastEnders, (1985)[iii].

A királynő osztja ki a kitüntetéseket – ez egy meghatározó része annak a kevés hatalomnak, amely máig megmaradt a Koronának.  „Az embereket bátorítani és vigasztalni kell”, vallja ő ’92-ben, „enélkül nem marad számunkra más, csak a szürkeség”. A hátveregetést leszámítva a Korona még karitatív jótékonykodásokban mutatja meg magát, ezzel persze messze áll a közellátás és a közszolgáltatások, vagyis a jóléti állam elvárásaitól. A 17. század végén, az 1688-1689-ben lezajló dicsőséges forradalom óta a monarchiának távol kell maradnia a politikától – azóta az egyeduralkodó mozgástere folyamatosan szűkül, olyannyira, hogy mára, ahogy Walter Bagehot fogalmaz, „csak megkérdezik, ő pedig támogat, vagy óva int”. Ebből következően, a királyi család által támogatott témák, akármilyen politikai jelentőségük van is, mindig politikamentesnek látszanak. A királyi rang tehát elsőre megfélemlítő hangzása ellenére mára nem több, mint egy szűk, apolitikus szerepkör.

Amikor Vilmos herceg igyekszik megtalálni a közös hangot a jelenlegi felnőtt generációval olyan témákban, mint a lelki egészség, vagy a globális felmelegedés, akkor ezek a témák is azonnal semleges és vitathatatlanul a közérdeket szolgáló témákká válnak, mint a Vörös Kereszt vagy a rákellenes kutatások támogatása. Ellenben a monarchia birodalmi múltjából, ideértve a rabszolgatartást is, visszamaradt gőg és hübrisz jóval meghatározóbb téma a brit közbeszédben, hiszen jóval botrányosabb is.  2020 októberében hallhattuk Harry herceget, ahogy bejelenti eltávolodását a királyi családtól, egyrészt a monarchia intézményein belül elburjánzott rasszizmusra, másrészt arra az undorra hivatkozva, amivel a ház idősebb tagjai Harry édesanyjának, Diana hercegnőnek emberbaráti és humanitárius megnyilvánulásait fogadták.

Ahogy a „kulturális” összemosódik a „közügyivel”, úgy a Korona tekintélyét is egyre-másra bepiszkítja a mindennapi brit politika. Ennek egyik igazán botrányos példája a közelmúltban történt, amikor a jelenlegi tory miniszterelnököt, Boris Johnsont azzal vádolták meg, hogy „hazudott a Királynőnek” a valódi politikai szándékairól, amikor Őfelségét a parlament feloszlatására kérte a viharos, belföldi brexit-viták közepette[iv]. Ezzel szemben az ellenzék sem tanúsított jó magaviseletet: a 2020-ig a Munkáspártot vezető Jeremy Corbyn például évek óta tiszteletlen a Királynővel, vonakodik fejet hajtani előtte, énekelni a nemzeti himnuszt, sőt, saját állítása szerint a karácsonyi királyi beszédről is folyvást elkapcsol – mindezeket a közvélemény inkább negatívan ítéli meg, hiszen a Korona érdekes módon egyfajta immunitást élvez: míg az angol miniszterelnök készséggel segítette az amerikaiakat a Julian Assange-ügyben való nyomozásban, addig ő elzárkózott attól, hogy hasonló átvilágítás történjen András herceg Jeffrey Epsteinhez fűződő viszonya kapcsán.

Az uralkodóház tekintélyét illető ellentmondásokat még csak fokozza az a botrányos tény, hogy a hősies náciverő Britannia felett egy olyan család regnál, amely annak idején, a második világháború alatt szoros kapcsolatot ápolt a németekkel: Fülöp herceg, Erzsébet férje Németországban élő nővéreinek egyike például a fiát is Adolfnak keresztelte. Továbbá a királynő nagybátyja, VIII. Eduárd a királyi házból való kilépését követően, 1937-ben Németországba költözött, ahol a Harmadik Birodalom díszvendége volt; egy fegyvergyári látogatásakor a Führerrel is találkozott. Számos képre bukkanhat rá az ember, amelyeken az egykori trónörökös Skóciában, a balmorali kastély udvarán, ami természetesen a királyi ház tulajdona, unokahúgainak a hitleri karlendítéses köszöntést tanítja. Később Eduárd, amikor már a Bahamákon tartózkodott, az amerikaiakat igyekezett meggyőzni, hogy maradjanak ki a világháborúból és ne lépjenek fel a nácik ellen. Hitler egy másik rangos híve, Erzsébet nagyapjának unokatestvére, Saxe-Coburg hercege V. György temetésén német rohamosztagos (SA- Sturmabteilung) egyenruhában volt jelen.

II. Erzsébet, az eddigi leghosszabb ideig uralkodó monarcha, az időtlenség megtestesítője. A brit birodalom szétesésétől kezdve a Brexit-népszavazásig jelen volt - csak a kora változott. Mondhatni, Őfelsége maga az úri kelmékbe bugyolált történelem. Számos krízishelyzetben volt a britek vigasza;

a jelenlegi pandémia első szakaszában is, márciusban Vera Lynn háborús énekét idézve bíztatta népét, ahogy a refrén is szól, we will meet again („még látjuk egymást”).

Ez az időtlen folyamatosság az az alapvető érték, amelyen a monarchizmus alapszik, amellyel a monarchisták az uradalmi intézmények létjogosultságát igyekeznek igazolni. Ahogy Edmund Burke (1729-1797), angol filozófus írja az Töprengések a francia forradalomról című munkájában, amelyben a felvilágosodás lázító téziseit hasonlította össze az angol forradalmárokéval, „ilyen mozgalom nem létezik Angliában”, itt az Alkotmány „az egyszerű nemzetiségünkből” gyökeredzik. Ekkor azonban elfelejteni látszik, hogy egy évszázaddal korábban a szigetországot hasonló felkelések gyötörték, sőt elfelejti 1. Károly kivégezését (1649) is. „Anglia elkötelezett az Egyház, a monarchia, az arisztokrácia, és a demokrácia mellett, és biztosítja, hogy ezen intézmények egyike sem kap több mozgásteret, mint amennyi jár. [...] Habár a forradalmárok magasztalják az értékek megkérdőjelezését, ez egy veszélyes útvesztő, amelyben az Alkotmányt megfosztják népalkotó szerepétől és koncként az acsarkodó közviták elé dobják.”

A „királyi előjogok” puszta létezése a mai angol jogban jó példája ennek a tradíciókra épülő alkotmánykultusznak. Ezen előjogok - melyeket még a közelmúltban a Korona élvezett - máig tág mozgásteret biztosítanak a hatalmon lévő kormányoknak, melyek bizonyos esetekben a hatályos jogszabályok átlépését is lehetővé teszik. A politikatudós Harold J. Laski ennek kapcsán írta, hogy a Korona ezáltal legitimálja, hogy számos kormánytisztviselő, képviselő, és hivatalnok kibújjon a kötelezettségei alól elkerülve a számonkérhetőség legapróbb lehetőségét is[v]. A különböző kezdeményezések ezen előjogok eltörlésére mind elbuktak és például 2009-ben Gordon Brown, az akkori neomunkáspárti kormányfő így érvelt: „mivel az Alkotmányunk évszázadok óta organikusan fejlődik, így puszta passzióból gyökerező módosításoknak helye nincs”[vi].

Ezzel szemben David Cannadine, angol történész szerint a múlt és jelen közötti kontinuitás „csalóka látszat” és az abba való kapaszkodás nem több mint a tizenkilencedik század groteszk szokásainak és értékeinek a dédelgetése pusztán csak azért, hogy mesterségesen életben tartson egy harmatgyenge uralkodóházat és annak oszló-foszló birodalmát[vii].Ha elfogadjuk tényként, hogy a brit monarchia mára értelmét vesztett kulturális relikvia csupán, akkor a királyi család túlélése múlhat azon, hogy elnyerik-e a nép hosszútávú imádatát, vagy eldobják őket, mint a kopott cipőt. Károly herceg, a trónörökös, már egy ideje bombázza a kormányokat korhű javaslataival a klímaváltozás vagy a társadalmi egyenlőtlenségek kapcsán, de anyjának továbbra is csak árnyéka: mindössze 47 százalékos támogatottsággal csupán a hatodik a sorban az uralkodóház legkedveltebb tagjai közül. Ennek fényében nem is csoda, hogy többen félnek a monarchia összeomlásától, amint Károly trónra lép Erzsébet visszavonulását követően. A közösségi médiában pedig olyan bizarr elképzeléseket is lehet olvasni, hogy a Királynő már meg is halt… ez feléleszti a britek morbid viszonyát az uralkodó testéhez, mely az állam megszemélyesítője, akkor is, amikor azt feltételezik, hogy szifiliszes mint VIII Henrik, szűz mint I. Erzsébet vagy köszvényes mint Anna királynő. „Ma már nem fejezzük le a királyi hölgyeket, de ez nem jelenti azt, hogy nem áldozzuk fel őket” írja Hilary Mantel írónő arra utalva, milyen fontos médiatéma Vilmos herceg feleségének, Kate Middletonnak a külseje[viii].

 

Egy befutott márkanév

 A brit monarchia nemzetközi imázsa is veszít az ékességéből. Alig volt pár évtizede, hogy Erzsébet trónralépésekor bejelentették, hogy a Nemzetközösség ugyan elfogadja a Királynőt, mint a közösség fejét, de attól kezdve a tagok (54 nemzetállam) elismerésén múlik majd a vezető legitimitása[ix] - mindez azelőtt, hogy Károly herceget bemutatták volna a nyilvánosságnak, mint trónörököst. Mára alig húsz államnak kell majd újranyomtatnia az angol fontot Erzsébet visszavonulása után, az 54 országból ugyanis 31 független köztársaság[x]. Barbados szigetállama a múlt év szeptemberében fosztotta meg az angol királynőt államfői tisztségétől, és Ausztráliában még 1999-ben tartottak népszavazást a kérdésről, kis híján sikertelenül. Félő, hogy lassan Új-Zéland és Kanada következik a sorban, hiszen mind Új-Zéland miniszterelnöke, Jacinda Ardern, mind Kanada választópolgárainak csaknem a fele függetlenségpárti.

Mindezek ellenére a Windsor-ház – vagy ahogy Fülöp herceg hívja, The Firm („a Vállalat”) - közel sem jelentéktelen, ha a piaci teljesítményét nézzük. A királyi család névjegye a világ egyik legbefutottabb márkájává nőtte ki magát az évek alatt. A Los Angelesbe emigráló Harry és felesége, Meghan Markle a szó szoros értelmében vállalkozást csináltak a hercegi státuszukból, ez ma a Sussex Royal márka, amely anorákokon, de szponzor intézményeken is felbukkan. Persze kérdéses, hogy ezt fenn tudják-e tartani a jövőben is? E tündérmesére a nemzetközi vállalkozóréteg bibliája, a The Economist örömmel közölte, hogy cáfolja Marx egyik előrejelzését, miszerint a kapitalizmus elsöpri a feudális maradványokat és megállapítja, hogy a Brit Monarchia „megerősítette a kapitalizmust”.[xi] A Királynő igyekszik apolitikusnak, szorgalmasnak és eltökéltnek látszani – ez három olyan tulajdonság, amit egy start-up vállalatvezető sem tagadna meg: „a legtöbb ember hazatér a munka végeztével, azonban az én életem maga a munka, a kettő összefonódik”, nyilatkozta Erzsébet a BBC-nek 1992-ben, „néha sajnálom, hogy nem jut több idő saját magamra”.

Ehhez még az is hozzátartozik, hogy a huszadik századtól kezdve a tömegmédia, főképpen a televízió valóságos celebeket csinált a Windsorokból, akiket ma már az egész világ ismer. Az ezredfordulóra viszont világossá vált, hogy a hírnévért busásan meg kellett fizetniük: a bulvárlapok hidegvérrel fosztották meg a Koronát misztikumától és bájától, tehát húsától és vérétől. Ugyan a Királynő sohasem adott közvetlen interjút az újságoknak, és a monarchia máig az egyetlen olyan államszervezet, amelyre nem vonatkozik a transzparencia követelménye. Diana hercegnő halála 1997-ben példás bizonyíték volt arra, hogy a Korona nem tud kibújni a reflektorfény alól. Ahogy a Le Monde Diplomatique egykori igazgatója, Ignacio Ramonet írta, a hercegnő autóbalesete egy mérföldkő a közmédia történetében – az a „világszintű pszichodráma”, ami a tragédiát követte, egy új, emberek millióira kiható tömegeffektust tár elénk[xii]. Az internet csak olaj volt a tűzre, hiszen a baleset részleteinek megszállottjai immár bulvárhírek és riportok ezreihez fértek hozzá, és ezen lázas érdeklődést csak még több lázító hír és elmélet követett.

„A szívtelen Windsor-ház!”, „Számítunk mi nektek egyáltalán?”, „Hova tűnt a Királynő? Hol van a zászló?” — így tomboltak a lapok miután a Buckingham palota makacsul vonakodott a nemzeti gyász jeleként félárbócra leengedni a nemzeti lobogót[xiii].  Idővel a Királynő beadta a derekát és hajlandó volt a nyilvánosság előtt némi érzelmet mutatni. A Diana halálát követő robbanásszerű mizéria és gyászmenet — a zokogó tömegek, megemlékezések szerte a világon, a virágkoszorúkkal beborított Kensington palota — ezt megkövetelte tőle. Intim és személyes szavait élőben közvetítette a televízió – harminchárom év alatt az első szereplése –, melyek határozottan elütöttek a megszokott királyi hangnemtől: „Minden, amit ma hallani fogtok tőlem, mint királynőtől és nagyszülőtől, a szívem legmélyéről jön”, olvasta fel Őfelsége enyhén ide-oda dülöngélve a számára előre megírt beszédet—szerzője maga a korábbi angol miniszterelnök, Anthony Blair kommunikációs szakembere, Alastair Campbell volt.

A shownak mennie kell, a királyi reality mára a bulvárlapok megélhetésének elsődleges forrása —ideértve Erzsébet bulémiás unokáit, a királyi család eltitkolt fattyait, vagy fogyatékkal élő tagjait. Ahogy Walter Bagehot írja, „a népet elbűvöli a királyi tündérmese. (...) Az uralkodósdi megédesíti a brit politikát”. Más szóval Windsorék bája és nyomorúsága az angol közügy szerves elemei, amelyeken a nép jóízűen csámcsog, cserébe az uralkodó és családja mentesülnek minden demokratikus követelmény alól.

 

Az adóelkerülés bajnokai

A Windsor-ház továbbá egy önálló kulturális jelenség, egy kuriózum a legfinomabb osztálykódokkal, az inasoktól kezdve a beszéd-illemtanig és a saját akcentusig – mindez nemzeti specialitássá vált. A nemesi rang és a monarchia köré felépített iparág, a turizmustól az emléktárgyakig, pénzt csinál a múltból és mára több embert foglalkoztat, mint a halászat vagy a bányászat együttvéve[xiv]. A Korona többek közt számos sokszínű kulturális termék forrása, ideértve az újabb és újabb királydrámákat, kosztümös filmeket (A királynő, 2006 vagy A király beszéde, 2010), és sorozatokat (a Netflixen: A korona, 2016). Minden egyes alkalommal, amikor egy színész vagy színésznő uralkodót játszik, automatikusan jár neki az elismerés, mintha a színművészeti teljesítményt a királyi szerepek számában mérnénk, mintha a színészi virtus abban teljesedne ki igazán, hogy új színt hoz egy rongyosra járatott témába.

Az államkasszának a királyi família éves fenntartási költsége 67 millió font, vagyis 75 millió euró, közel 26,7 milliárd forint. Továbbá Windsoréknak az adóterhektől sem kell tartaniuk, hiszen széles körű adómentességet élveznek[xv], és szükség esetén offshore vállalatokon keresztül mozgatják a vagyont[xvi]. Az arisztokrata klán érdekében működő pénzpiaci befolyásuknak köszönhetően London a világ összes adókerülőjének a hazájává vált, mivel az egyik legvonzóbb feltételeket nyújtja. Ennek következtében vált London a világ egyik legdrágább városává. A Korona elvben a föld felszínének egyhatodát birtokolja. Nemrégiben, egy parlamenti vita során a tengerben felállítandó szélerőművek kérdése kapcsán az angol miniszterelnök, Boris Johnson nem véletlenül nevezte a királyi birtokalapot, a the Crown Estate-et „a tengerek urának”. A szigetországot jelenleg sújtó pandémia alatt tavasszal a kormány kilakoltatási moratóriumot hirdetett meg, amely szeptemberben járt le, amikor is 55 ezer ember nézett szembe azonnali kilakoltatással.  Szeptemberben derült fény arra is, hogy a kormány úgy intézkedett, hogy az adófizetők nagyvonalú kárpótlást nyújtsanak a Korona birtok- és ingatlanalapjának („the Crown Estate”) a járvány idején elszenvedett 500 millió font veszteségéért.

Mindezek ellenére az angoloknak jobb dolguk is van, mint megkérdőjelezni uralkodójuk tevékeységeit, vagy akár létjogosultságát —, itt a Brexit, a koronavírus, és a tomboló skót függetlenségi mozgalom, melyek árnyékában önfeledten megbújhat az egész monarchia.

 

Fordította: Kozma Bálint

 

[i] Edward Shils és Michael Young: The meaning of the coronation [A koronázás jelentése], (PDF), The Sociological Review, vol. 1, no 2, London, 1953. december 1.

[ii] Elizabeth R : A Year in the Life of the Queen [Egy év a királynő életében], BBC, 1992.

[iii] Zadie Smith: Mrs Windsor. The reassuring domesticity of our head of state [Államfőnk megnyugtató háziassága], Vogue, London, 2017. december.

[iv] Severin Carrell és Owen Bowcott: Did Johnson lie to the Queen ? Key questions in supreme court verdict [Hazudott-e Johnson a királynőnek? Kulcsfontosságú kérdések a legfelsőbb fokú bírósági ítéletben], The Guardian, London, 2019. szeptember 24.

[v] Harold J. Laski: The responsibility of the State in England [Az állam felelőssége Angliában], Harvard Law Review, vol. 32, no 5, Cambridge (Massachusetts), 1919. március.

[vi] Review of the executive royal prerogative powers : Final report [A királyi előjogok végrehajtó hatalmának áttekintése: zárójelentés] (PDF), Brit Igazságügyi Minisztérium, London, 2009. október.

[vii] David Cannadine: The context, performance and meaning of ritual : The British monarchy and the “invention of tradition”, c. 1820-1977 [A rituálék környezete, végrehajtása és jelentése: a brit monarchia és a „hagyományok feltalálása” c. 1820-1977], Eric Hobsbawm & Terence Ranger (szerkesztők), The Invention of Tradition [A hagyományok feltalálása], Cambridge University Press, 1983.

[viii] Hilary Mantel: Royal bodies [Királyi testek], London Review of Books, vol. 35, no 4, 2013. február 21.

[ix] Londoni Nyilatkozat, A Brit Nemzetközösség Ülése, London, 1949.

[x] Anguilla, Antigua és Barbuda, Ausztrália, Bahama-szigetek, Belize, Bermuda, Kajmán-szigetek, Kanada, Dominika, Falkland-szigetek, Gibraltár, Grenada, Guernsey, Jersey, Man-sziget, Montserrat, Új-Zéland, Saint Kitts és-Nevis, Saint Helena, Saint Lucia, Saint Vincent és a Grenadine-szigetek, Tuvalu. Ciprus viszont nem, ellentétben a tévesen szereplő nyomtatott változatban írottakkal.

[xi] Harry, Meghan and Marx, The Economist, London, 2020 január 16.

[xii] Ignacio Ramonet: Contre le mimétisme [Az utánzás ellen], Le Monde diplomatique, 1998. október.

[xiii] The Daily Mail, The Express és a The Sun.

[xiv] Sam Wetherell és Laura Gutiérrez: It just won’t die [Ez sosem hal el], Jacobin, New York, 2018. május 19.

[xv] John Harris: „Essentially, the monarchy is corrupt” — will republicanism survive Harry and Meghan ? [„A monarchia lényegileg korrupt” – túléli-e a republikánizmus Harryt és Meghant?], The Guardian, 2018. május 8.

[xvi] Hilary Osborne: Revealed : Queen’s private estate invested millions of pounds offshore [Kiderült: A királynő magánvagyonát kezelő cég több millió fontot offshore-be fektetett be], The Guardian, 2017. október 5.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések