hu | fr | en | +
Accéder au menu

Nyugaton, értelmiségi körökben elterjedt az a nézet, miszerint Kelet-Németországban erős volt az antiszemitizmus

JPEG - 121.9 kio

A hidegháború után szinte azonnal felbukkant a történelem újraírásának igénye, és ennek folyamata ma is aktívan zajlik. Németországban egy erőteljes értelmiségi áramlat a korábbi, kommunista, 1990-ben megszűnt Német Demokratikus Köztársasághoz (NDK) köti az antiszemita megnyilvánulások elszaporodását. Ez mindennek a teteje, ha ismerjük a Nyugat hosszú ideje tartó megbocsátását a korábbi nácikkal szemben.

A fajgyűlöletről és az idegengyűlöletről szóló vitában Németországban az antiszemitizmus külön teret foglal el. Visszhangja olykor hangos, így például most júliusban, amikor megkezdődött a Halle-i zsinagóga elleni 2019. október 9-én történt – két járókelő halálát okozó – támadás elkövetőjével szemben indított per.

Halle a korábbi Német Demokratikus Köztársaság (NDK) területén fekszik. A kommunista Németország 1949-ben született, és 1990-ben szűnt meg. Annak ellenére, hogy a támadás elkövetője a berlini fal leomlása után született, az eset abban erősítette meg egy divatos vélekedés híveit, hogy ha a zsidók ismét veszélyben vannak a szövetségi Németországban, ennek a kimúlt NDK az oka. Ezt állítja többek között Micha Brumlik, (1) egy (nyugat)németországi pedagógiaprofesszor is. Egyik cikkében – Mennyire volt barna (vagyis náci) az NDK? (2) – több vádpontot sorol fel az egyetemi oktató szerző: az állam autoriter hierarchián alapult, amelyben a III. Birodalommal való folyamatosság fejeződött ki; nem volt hajlandó szembenézni a múltjával; úgy integrálta a korábbi nácikat, hogy zsarolta őket. Végül az NDK, nemhogy nem folyósított kárpótlást a népírtás áldozatainak és Izrael államnak, de zavaros anticionista politikát folytatott a keletnémet zsidók támogatásával. „Az antiszemitizmus az ostobák szocializmusa – mondta volt August Bebel szociáldemokrata vezető. Az antiszemitizmus egy NDK-nak nevezett diktatúra szocializmusa – mondhatnánk ma kiegészítésül” – összegzi álláspontját Micha Brumlik.

Aligha lehet radikálisabb vádat találni. Micha Brumlik német zsidó családba született, ma professzor emeritus, akinek a szülei a háború után visszatértek Nyugat-Németországba. Mind egyetemi körökben, mind a médiában tekintélynek számít, szívesen visszhangozzák gondolatait. A huszadik század NDK-jában „egy második antiszemita diktatúrát” látó Jeffrey Herf észak-amerikai professzor hasonló húrokat penget: szerinte 1967 óta az NDK a nyugatnémet szélsőbal segítségével arra törekedett, hogy lerombolja Izraelt. (3) Hogyan? Hát úgy, hogy szövetségeket kötött a Palesztin Felszabadítási Szervezettel (PFSZ) és az arab országokkal, továbbá fegyvereket szállított nekik. Miközben az NDK hivatalosan anticionista volt – elfogadva és kijelentve Izrael állam létének jogosultságát –, anticionista politikai állásfoglalásának és az antiszemitizmusnak az azonossága ma is az egyik állandó tartozéka a propagandának. (4)

Kiábrándító adatok

Ha kivesszük a sorból az 1949–1953 közötti időszakot, amikor Sztálin antiszemita paranoiába merült, ami az NDK elhagyására késztetett ötszáz zsidót, az antiszemitizmus sosem volt számontartva a kommunista Németországnak nyíltan felrótt vádak között. A XIX. század végétől a XX. század végéig a nacionalisták harcot folytattak az „elzsidósodott” baloldal és a „judeobolsevizmus” ellen. (5) A kommunizmus iránti gyűlölet a zsidóellenességgel együtt a náci ideológia alkotóeleme volt, és úgy tekintett a marxizmusra, mint egy felszámolandó zsidó kreációra.

A Micha Brumliknak adott válasz egy Kelet-Berlinben, tíz évvel a fal leomlása előtt született esszéírónőtől, Charlotte Misselwitz-től érkezett. (6) Példaként Ingeborg Rapoportra a berlini Charité kórház gyermekorvosára hivatkozik, aki 2017-ben 104 éves korában halt meg. A kommunista zsidó doktornő a III. Birodalom idején az Egyesült Államokba emigrált, majd később az NDK-ba tért vissza, és ott teljesedett ki a karrierje. Az újraegyesítés után tapasztalt idegengyűlölő és zsidóellenes esetek szaporodása Rapoportot a Jeffrey Herf és Micha Brumlikéval épp ellentétes magyarázatra késztették: az NDK-t azzal a Szövetségi Köztársasággal egyesítették, amely utóbbi államban a régi nácik karrierjük során magas posztokba kerültek. Szerinte a zsidók nem voltak veszélyben az NDK-ban, de most ismét veszélyben vannak.

Az NDK antiszemita jellegét vallók nem így vélekednek. Harry Waibel (szintén nyugati) történész szerint, akinek a karrierje azzal telt, hogy az NDK-t barnára fesse, korábban nem ismert levéltári anyagokban kiábrándító számokat talált: ezek szerint a Stasi (a keletnémet Politikai Rendőrség) 7000 rasszista és antiszemita bűnesetet tárt volna fel, köztük 145 zsidó temető meggyalázását és 200 „pogrom jellegű támadást” az egész ország területén, valamint 400 városban 10 lincselést. Ha a náci jelképek futballhuliganizmushoz kötődő megjelenése ismert volt is, a Harry Waibel által feltárt esetszám meglepte a korábbi keletnémet lakosokat. Kétségtelen, hogy a hatóságok kevesebb eréllyel üldözték az újnáci zavargásokat, mint a rendszer ellen fellépőket, de a történész által hivatkozott számadatok továbbra is vita tárgyát képezik. Ráadásul semmi ehhez hasonló kutatást nem végeztek a korábbi NSZK-ban, ahol a „múlttal való szembenézés” ellenére, az állami antikommunizmus következtében a régi és az új nácikat is nagyfokú nemtörődömséggel kezelték.

Újabb tanulmányok megmutatják, hogy a nyugati titkosszolgálati szervezetek – a Szövetségi Alkotmányvédelem (Bundesverfassungsschutz) és a Szövetségi Hírszerző Szolgálat (Bundesnachrichtendienst ) – erejük és idejük javát arra fordították, hogy a baloldalt figyeljék, és üldözzék a Vörös Hadsereg Frakció tagjait. (7) Olyannyira, hogy a szélsőjobbot teljes mértékben figyelmen kívül hagyták –- ez utóbbinak mostanában tárják fel a rendőrségben és a hadseregben meglévő régi gócait. A legutóbbi eset ebben a témában annak felfedezése, hogy a rendőrszakszervezet berlini vezetője a neonáci mozgalomhoz tartozott. (8) Charlotte Misselwitz hozzáférhető kutatásokra támaszkodva – ellentétben Harry Waibel „exkluzív” forrásaival – arra emlékeztet, hogy az 1991-ben készített felmérések szerint a nyugati lakosság 16%-ának voltak zsidóellenes előítéletei, miközben keleten ez 6% volt. 1994-ben a nyugatnémetek 40%-a gondolta úgy, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a zsidó genocídiumnak, míg a keletnémeteknek 22%-a vélekedett hasonlóképpen.

Mindezek ellenére a történészek körében terjed az a meggyőződés, hogy az NDK megfutamodott a náci múlttal való szembenézés elől. A jénai egyetemen oktató Norbert Frei, a téma ismert szakértője szerint, az NDK antifasiszta kultúrája rutinszerű volt, üres szlogenekkel (9) –, aminek ellentmondani látszanak a fentebb említett közvélemény-kutatások –, hiszen az antifasiszta kultúrának mégiscsak maradt hatása! Micha Brumlikhoz hasonlóan Norbert Frei is a régi „autoriter és hierarchikus struktúrákat” hibáztatja a fasizálódó tendenciák kialakulásáért. Régi lemez ez, amelynek a legfurább változatát Christian Pfeiffer adta elő. 1999-ben ez a nyugatnémet kriminológus a hierarchia iránti vonzalmak eredőjeként azt jelölte meg, hogy a keletnémet bölcsődéseket ugyanazon időben ültették a bilire az óvónők.

Később, e mély traumát okozó tapasztalat után, a keleten élő németeknek lett alkalmuk megismerkedni más autoriter hatalmi struktúrákkal is: a magánvállalatokéval. Mint ahogy arra az „Ossik” elég hamar rájöttek: miközben az NDK-ban veszélyes volt az államfőt kritizálni, nem fenyegette viszont a kirúgás veszélye őket, ha a munkahelyi főnöküket bírálták. Ma pont fordítva van.

Az a fő kérdés, hogy a nácítlanítás sikeres volt-e az NDK-ban. Minden bizonnyal gyorsabban ment végbe, mint Nyugat-Németországban, ahová a helyi nemzetiszocialistákon túl átözönlöttek a Keleten a III. Birodalom idején kompromittálódott személyek is. Az NDK integrálta volna a régi nácikat? Minden bizonnyal kisebb számban, mint az NSZK. Zsarolta őket a múltjukkal? Valószínűleg. A zsarolás minden titkosszolgálat kedvelt eszköze. Mindazonáltal egészen az 1970-es évekig, ellentétben a Stasival, a nyugati bel- és külbiztonsági szolgálatoknak lehetőségük sem volt fellépni a régi nácikkal szemben, hiszen az itt alkalmazottak jelentős része, vagyis ők maguk, a Nemzetiszocialista Párt volt tagjai közül kerültek ki.

A német katonai hírszerzés korábbi vezetője a keleti fronton, Reinhard Gehlen hozta létre a BND-t (a német hírszerzést) az USA támogatásával, amely a nácikról egyfajta kommunistaellenes szuperképességeket tételezett fel. (10) Az egész nyugatnémet kormányzat és hivatali apparátus fertőzött volt. Mint azt egy kutatócsoport megállapította „1961-ben a korábbi náci párt tagjai a belügyminisztérium felső vezetőinek 67%-át tették ki”, a keleti országrészben alig egy tizedét. (11) Nem számítva azt, hogy a III Birodalom volt kiszolgálói, mint a híres, görcsösen antikommunista Hans Globke, a nürnbergi antiszemita törvények egyik kidolgozója, másokkal együtt magas beosztást töltöttek be anélkül, hogy nyugtalankodniuk kellett volna a múltjuk miatt. Maga Globke nem volt más, mint az első német kancellár, Konrad Adenauer titkárságvezetője.

Másfelől nehezen találhatnánk az Erich Honecker, a III. Birodalom egyik áldozata által több mint 18 évig vezetett keletnémet kormány vezetői között korábbi nácikat. 1952-ben, amikor Adenauer Németországa Tel Avivval tárgyal a hatmillió zsidó meggyilkolása miatti kártérítésről, másszóval, Izrael támogatásáról német termékek megvásárlására, a kommunista Walter Ulbricht (a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának főtitkára) és Wilhelm Pieck (köztársasági elnök) vezette az NDK-t. Noha egyikük sem volt szimpatikusnak tekinthető, mindketten száműzetésben voltak a Szovjetunióban a háború idején; más korábbi szociáldemokratákhoz hasonlóan, vagy náci börtönökből szabadultak, mint pl. Otto Grotewohl, a későbbi miniszterelnök (1949 és 1964 között). Albert Norden, a kommunista párt politikai bizottságának befolyásos tagja egy rabbi fia volt. Miért érezték volna bűnösnek magukat a náci gazságokért? Ráadásul a Szovjetunió elárasztotta az NDK-t vasúti eszközök és szerszámgépek iránti kárpótlási követelésekkel. Olyannyira, hogy ez sodorta öngyilkosságba 1957-ben a gazdaságért felelős Gerhart Zillert. Miközben elutasította az NDK határain kívül élő zsidók kárpótlását, saját területén az NDK „a fasizmus áldozatainak” (zsidóknak és cigányoknak) ezt megítélte, sőt, az antifasiszta ellenállóknak nem elhanyagolható mértékű privilégiumokat és nyugdíjat biztosított.

Az az antifasiszta kultúra, amelyre az NDK a legitimitását alapozta, számos szempontból emlékeztet a francia ellenállókkal kapcsolatos emlékezetpolitikára, amelynek keretében például utcákat is elneveztek a francia ellenállás (résistance) személyiségeiről. A hivatalos diskurzus az NDK-ban kímélte a kollaboráns társadalmat. A francia történészek maguk is hozzájárultak ahhoz a mítoszhoz, hogy Franciaország lakosai széles körben ellenállók voltak. A történelemkönyvek hiányzó oldalait pedig ki-ki megkeresheti. Miközben az NDK hallgatott a német–szovjet paktumról, a Moszkvába menekült német kommunisták eltűnéséről, akiket tarkólövéssel intéztek el a lubjankai börtönben, a nyugatnémet történészek nagy része még mindig a „megszállás” szót alkalmazza az 1944. június 6-i partraszállás leírásakor, a Wehrmachtot pedig tisztára mossa, és felmenti a népirtásban való részvétel vádja alól, a „semmit sem sejtő” diplomáciai testület mítoszát lebegtetve. Két olyan mese ez, amelyeket csak az 1995 és 2004 között bemutatott „Népirtás háborúja. A Wehrmacht gaztettei 1941–1944” c. vándorkiállítás volt képes megingatni; majd az a dokumentum-kiadványsorozat, amelyet egy független történészekből álló bizottság segítségével 2012-től kezdve állítottak össze diplomáciai archívumok alapján. (12) Saul Friedlander történész az emlékirataiban elmondja, hogy a müncheni Jelenkori Történeti Intézet igazgatója, Martin Broszat tagadta, hogy ő jogosult lenne arra, hogy népirtásról beszéljen, azon a címen, hogy zsidó lévén túlságosan érintett a kérdés megítéléséhez. Később kikutatta, hogy Martin Broszat a náci párt tagja volt.

Egy elhallgatott emlékezetpolitikai munka

Ahogy a történelmi tanulmányok fokozatosan feltárják Nyugat-Németország keletkezésének árnyoldalait, a vonakodást, hogy elítéljek a volt nácikat (akik egymást „bajtársaknak” nevezték, és egymást kellett volna megítélniük, mivel az igazságügyiek és az ügyvédek mintegy 90%-a szolgált a III Birodalomban is; (13) ) a kommunisták kiüldözését a közszolgálati állásokból; (14) a felderítőszolgálatok összetételét és működését – mindezek kiegyensúlyozására megkísérlik az NDK dossziéját is súlyosabbnak mutatni. A már eltűnt ország hozzájárulása a nácizmus megítéléséhez – a jelentős irodalmi, színházi és filmes produkciókkal, avagy az evangélikus egyház lelkipásztorainak emlékezetfeltáró tevékenységével – kezd elmosódni. Pedig az NDK-ban Auschwitz sohasem volt tabu. Margarete Mitscherlich pszichoanalitikus, aki férjével Alexander Mitscherlich-hel közösen adta ki „A gyászolásra képtelenül

[xv]

(1967) c munkáját, nem gondolta-e Christa Wolf keletnémet író regényéről, A visszaperelt emlékezetről (16) (1976), hogy az a gyászmunkáról szóló legjelentősebb német nyelven megírt mű? Ahogy Franciaországban is, a művészet a történeti kutatás előtt járt, és kitöltötte a hivatalos diskurzus által hagyott űrt.

Az antiszemitizmusnak túl mély gyökerei vannak ahhoz, hogy felületes magyarázatokkal megelégedhessünk. Felerősödése Németországban felveti az emlékezetpolitika hatékonyságának kérdését. Egy 2011-es vita során Jürgen Habermas filozófus arra emlékeztetett, hogy Nyugat-Németország állami antikommunizmusa a náci ideológia folytonosságába illeszkedik, és az alóla való felszabadulás az antiantikommunizmus állásponton keresztül lenne lehetséges. (17) Nem hallgattak rá.

(1) Fontos megemlítenünk, hogy a szerző nyugatnémet, mert az NDK-ról többségében még mindig a nyugatiak fejtik ki az álláspontjukat.

(2) Micha Brumlik: Ostdeutscher Antisemitismus: Wie braun war die DDR? [Keletnémet antiszemitizmus. Mennyire volt barna az NDK?], Blätter für Deutsche und Internationale Politik, Berlin, 2020. január és In der DDR wurde die NS-Zeit verdrängt [Az NDK-ban félretolták a náci korszakot], Die Zeit, Hamburg, 2020. március 4.

(3) Jeffrey Herf: Undeclared Wars With Israel: East Germany and the West German Far Left [Hadüzenet nélküli háborúk Izraellel: Kelet-Németország és a nyugatnémet szélsőbal], 1967–1989, Cambridge University Press, 2016.

(4) L. Dominique Vidal: Antisionisme = antisémitisme ? Réponse à Emmanuel Macron [Anticionizmus=antiszemitizmus? Válasz Emmanuel Macronnak], Libertalia, Montreuil, 2018.

(5) L. Paul Hanebrink: Quand la haine du communisme alimentait l’antisémitisme [Amikor az antikommunista gyűlölet antiszemitizmust táplálta], Le Monde diplomatique, 2019. december.

(6) Charlotte Misselwitz: Als ob wir nichts zu lernen hätten von den linken Juden der DDR [Mintha nem lenne mit tanulnunk az NDK baloldali zsidóitól], Deutschland Archiv, 2020. április 30.

(7) Vö. Unabhängige Historikerkommission zur BND-Geschichte [Független történészbizottság a Szövetségi Hírszerző Szolgálat történelméről], gyűjtemény, Ch. Links Verlag, Berlin, 2016–2018.

(8) Gareth Joswig: Mitgliedsnummer 11 [Párttagsági száma 11], Die Tageszeitung, Berlin, 2020. július 20., L. még Massimo Perinelli és Christopher Pollmann: Le non procès de la violence néonazie [Az újnáci erőszak ellen nem lépnek fel], Le Monde diplomatique, 2019. július.

(9) Deutschlandfunk, 2020. február 9.

(10) Vö. Frank Bösch és Andreas Wirsching (szerk.), Hüter der Ordnung. Die Innenministerien in Bonn und Ost-Berlin nach dem Nationalsozialismus [Rendőr. Belügyminisztériumok Bonnban és Kelet-Berlinben a nemzetiszocializmus után], In: Unabhängige Historikerkommission zur BND-Geschichte [Független történészbizottság a Szövetségi Hírszerző Szolgálat történelméről], gyűjtemény, Wallstein, Göttingen, 2018.

(11) Frank Bösch és Andreas Wirsching (szerk.): Hüter der Ordnung. Die Innenministerien in Bonn und Ost-Berlin nach dem Nationalsozialismus [Rendőr. Belügyminisztériumok Bonnban és Kelet-Berlinben a nemzetiszocializmus után], In: Unabhängige Historikerkommission zur BND-Geschichte Wallstein [Független történészbizottság a Szövetségi Hírszerző Szolgálat történelméről], Göttingen, 2018.

(12) Eckart Conze, Norbert Frei, Peter Hayes és Moshe Zimmermann: Das Amt und die Vergangenheit: Deutsche Diplomaten im Dritten Reich und in der Bundesrepublik [A hivatal és a múlt: német diplomaták a Harmadik Birodalomban és a Szövetségi Köztársaságban], Pantheon, München, 2012.

(13) Vö. Klaus Bästlein: Der Fall Globke: Propaganda und Justiz in Ost und West [A Globke-ügy: propaganda és igazságosság Keleten és Nyugaton], Metropol, Berlin, 2018.

(14) Vö. Dominik Rigoll: Staatsschutz in Westdeutschland: Von der Entnazifizierung zur Extremistenabwehr [Állambiztonság Nyugat-Németországban: A nácitlanítástól a szélsőségesek elleni fellépésig], Wallstein, 2013.

(15) Magyarul a Múlt és Jövő kiadónál jelent meg 2014-ben – a ford.

(16) Magyarul 1976-ban a Magvetőnél jelent meg – a ford.

(17) Frankfurter Rundschau, 2011. július 1.

Sonia Combe

A szerző, Sonia Combe történész, a La Loyauté à tout prix Les flouées du socialisme réel [Lojalitás minden áron. Megbocsátás és valódi szocializmus] (Le Bord de l’eau, Lormont, 2019.) szerzője.
Völgyes Gyöngyvér

Megosztás