Összefércelheti-e Joseph Biden a darabjaira szakadt Amerikát?

Kategória: 2021. március
Írta: Thomas Frank
Találatok: 665

howtobecomeamagicianAz új amerikai elnök, Joseph Biden célja most és azonnal a kettészakadt ország megbékítése. Nem lesz könnyű feladat, ha közben látványosan elutasítja elődje örökségét. Összeegyeztetni a két célt annál is nehezebb, mert a republikánusok és a demokraták utálják egymást, a vesztesek paranoiás elkeseredésére válaszul adott internetletiltás pedig csak tovább élezte az ellenségeskedést.

 

Az amerikai állampolgároknak „kötelességük az igazság védelme és a hazugságok legyőzése” – jelentette ki beiktatási beszédében Joseph Biden. Szónoklatának zömét a hazafias közhelyek összegereblyézése tette ki, közülük kitűnt pimasz felhívása egy keresztes hadjáratra az igazság védelmében. Végülis Amerika a PR-ipar, a teleevangelizáció, a Madison Avenue,[1] P. T. Barnum[2] stb. hazája. Legjobb tudósaink a posztstrukturalizmus előtt borulnak térdre, legtehetségesebb diplomásainkat a CIA szerződteti le, legszínvonalasabb újságjaink elmossák a hírszolgáltatás és a véleménynyilvánítás közti határt, a legjobban fizetett politikai tanácsadók pedig képesek minden irányba „kiforgatni” a tényeket.

Joe Biden az igazság védelmére, a nemzeti igazságkeresésre tett felhívásával természetesen nem ezekre utalt. Célpontja egyetlen ember volt: Donald Trump, az Ovális Irodában valaha működött legizgágább hazudozó.

Vegyük sorra az elmúlt hónapok történéseit. A november 3-i választások elvesztését követően vereségének elismerése helyett Donald Trump egymás után adta be nevetséges kereseteit arra hivatkozva, hogy a választást valamiféle általa nem részletezett módon elcsalták. Ambiciózus és fiatal republikánusok ezt a badarságot tovább erőltetve igyekeztek a lehető legfeltűnőbben egyetérteni a sértett elnök koholmányaival. Az utolsó csepp a pohárban január 6-a volt, amikor Trump felszólította híveinek kemény magját, hogy tiltakozásukat a Capitoliumnál folytassák, ahol éppen akkor került sor a választás utolsó formaságaira.

 

Szégyent hoztak Donald Trump republikánusaira

A folytatást az egész világ élőben láthatta, a Capitolium megrohamozását, amelynek vezéregyéniségei közül néhányan jelmezben, bivalyszarvakkal ékesítve, kifestve vagy háromszögletű kalapban vettek részt. A lázadók a márványcsarnokokban rohangálva szelfiztek, a Konföderáció lobogóját, a Gadsden-zászlót,[3] esetleg kedvenc bibliai idézeteiket lengették, vagy a politikusok meggyilkolására hívtak fel.

Mindig megdöbbentő, amikor a szélhámosságok hívei szörnyűségeket követnek el álomviláguk ködös igazsága nevében, de jelen esetben a Capitoliumot megrohamozó emberek valósították meg azt, amire évek óta senki sem volt képes: szégyent hoztak Donald Trump republikánusaira.

A Kongresszus republikánus képviselői egymás után fordultak az elnök és a választási eredményeket továbbra is megkérdőjelező kollégáik ellen. A Twitter letiltotta leghíresebb ügyfele, Donald J. Trump fiókját, a Kongresszus újból kezdeményezte, elnöksége alatt másodszor, a vád alá helyezését (impeachment) – ez első ízben történt meg az amerikai történelemben. A legkegyetlenebb csapás az volt, amikor Amerika óriásbankjai bejelentették, hogy leállítják annak a Republikánus Pártnak a kampánytámogatását, amelynek legfőbb törekvése mindenkor az óriásbankok törvény fölé helyezése volt.

Ezek hatalmas változások. De mit jelentenek? Az elmúlt évtizedben a véleményformálók már többször megjósolták a Reagan-korszak konzervatív örökségének és a Republikánus Pártnak az azonnali bukását, amelyet elsöpörnek a demográfiai változások, a multikulturális liberalizmus előretörése és egy új amerikai generáció öntudatra ébredése. A trumpizmus őrültségbe és erőszakba torkollása vajon valóra váltja jóslataikat?

A kérdés megválaszolásához a Trump-korszak egészét kell megvizsgálnunk, különösen azokat a választókat, akik az utóbbi két-három évtizedben a Republikánus Párttól átpártoltak a demokratákhoz. Ezeket az amerikaiakat véletlenül igen jól ismerem: jó ízlésű és magasan képzett emberek, akiknek az egész élete kényelmes és kellemes élmények között telik. Ők az ország leggazdagabb külvárosainak lakói. A Wall Street Journal arról tudósít, hogy Amerika száz legjobb oktatási háttérrel rendelkező megyéjében a demokrata Joe Biden a szavazatok 84%-át kapta november 3-án. A legmagasabb mediánjövedelemmel rendelkező száz megyében pedig 57%-kal nyert.[4] Harminc évvel ezelőtt a republikánusoknak még kényelmes többségük volt mind a két csoportban.

A változást szépen mutatja, ha összevetjük a két pártot támogató régiók gazdasági teljesítményét. Hillary Clinton korábban azzal dicsekedett, hogy bár elvesztette a 2016-os választásokat, mégis ő képviselte az ország „legdinamikusabb” területeit, amelyek „az amerikai GDP kétharmadát adták”. Joe Biden még ennél is jobban teljesített: a demokratákra szavazó megyék az ország gazdasági teljesítményének a 71%-át adják, míg Trump országa csupán a 29%-át.[5]

 

Gazdag, fehér és a republikánusokra szavaz

Én magam egy olyan jómódú megyében nőttem fel, amelyre ezek a tanulmányok utalnak: Kansas City-ben Johnson megye egy white-flight külváros, ahova a belvárosból „kimenekültek” a tehetős fehérek, hogy maguk között maradhassanak. Bár családom nem volt különösebben tehetős, az agglomeráció messze az állam leggazdagabb régiója volt: lakói ügyvédek, orvosok és építészek, akik tiszta irodaházakban dolgoztak, és gyermekeiket a kiváló állami iskolákba járatták, hatalmas és csillogó bevásárlóközpontokban vásároltak, pazar golfpályákon játszottak, világszínvonalú éttermekben ettek, és vadonatúj, kastélyszerű házakban éltek, a körülöttük elterülő birtokok pedig mérföldekre benyúltak a préribe. Fiatalkoromban a barátaimmal folyamatosan punk rockot hallgatva hajtottunk Johnson megye hatsávos sugárútjain, hangosan gúnyolódva a burzsoá hivalkodáson.

Nevettünk ezeken az embereken, hiszen ők voltak az uralkodó osztály. Johnson megye nemcsak fehér és gazdag volt, de zsigerileg republikánus is. Ott felnőve úgy tűnt, hogy jóformán minden hivatal élén republikánusok állnak, gyakorlatilag minden választást ők nyernek, és mintha ez mindig is így lett volna. A város Woodrow Wilson 1916-os megválasztását követően demokrata elnökre nem adott voksot. Lefitymálta Franklin D. Rooseveltet és John F. Kennedyt, miközben olyanokat szeretett, mint az ádáz kommunistaellenességéről ismert Barry Goldwater, akinek az 1964-es hatalmas vereséget köszönhették a republikánusok, a „régi nagy párt” (Grand Old Party).

2020 novemberében azonban Johnson megye egyike volt Kansas öt megyéjének, amely többségében a demokrata Joe Bidenre szavazott. A választások előtt átutaztam a környéken, és meglepetésemre számtalan „A fekete életek számítanak (Black Lives Matter)”-táblát láttam kitéve a szépen ápolt kertekben. Dwight D. Eisenhower elnök testvérének egykori otthonával átellenben egy igazi virágkompozíció állt – egy Szabadság-szobor, kezében táblával: „Kérlek, ments meg! Mentsd meg a demokráciát!”

Pedig a városnegyed szociális összetétele szinte semmit sem változott. Johnson megye továbbra is javarészt fehér, igen jól szervezett és nagyon gazdag. A gyerekek még mindig jó iskolákba járnak, az ingatlanok értéke magas, és az álnemesi paloták továbbra is állnak. Johnson megye továbbra is lenézően pártfogolja a régió republikánus és a sors által kevésbé elkényeztetett többségét, de most balról teszi ezt – már ahogy a baloldalt Amerikában értelmezik. Még mindig nevethetünk az uralkodó osztály hivalkodó otthonain, de manapság gyakran láthatunk a kertekben olyan táblákat, amelyek azt tudatják, hogy az ott lakók bár gazdagok, de egyben érzékeny emberek is, akik tudják, hogy „a nők jogai emberi jogok”, „a tudomány nem hazudik”, és „a szerelem nem tesz különbséget”.

 

Biden még Trumpnál is többet költött

Tavaly novemberben az állam szenátusi helyeinek egyikéért különösen kemény küzdelem folyt egy nyugat-kansasi republikánus és Johnson megye egyik demokrata jelöltje között. A demokrata négyszer annyit költött a kampányra, mint republikánus ellenfele: 28 millió dollárt az utóbbi 7 milliójával szemben. Egy ilyen helyzet elképzelhetetlen lett volna akár még csak néhány évvel ezelőtt is. Az amerikai politikai életben sosem volt titok, hogy a Republikánus Párt üzletemberek bőkezű anyagi támogatását élvezi. Így lehetett megérteni a politikai rendszer működését: ezért kormányoztak így a republikánusok, ezért tettek hitet a piac mellett, ezért lettek korán nyugalmazott vezetőik lobbistává, és természetesen, ezért költöttek a választási kampányokra jóval többet, mint a demokraták.

De nem most. Donald Trump betűről betűre követte a republikánus forgatókönyvet. A Fehér Házban töltött négy év alatt elképesztő gesztusokat tett a gazdagok és az üzletemberek felé, tovább csökkentette az adókat, és büntetlenséget nyújtott a környezetszennyezőknek. De mindez nem volt elég.

A 2020-as választási küzdelemre a világéletében politikus Joe Biden 1,6 milliárd dollárt gyűjtött össze és költött el, szemben az ingatlanmágnás Trump 1,1 milliárdjával. A dicsekvő milliárdos a saját közegében került bajba. A Wall Street és a Szilícium-völgy képviselői köztük mind az öt GAFAM-vállalat (Google, Apple, Facebook, Amazon és Microsoft) Joseph Biden legfontosabb támogatói között tűnt fel, és a Demokrata Párt mögé sorakozott fel. Donald Trump persze jól teljesített a hagyományos gazdasági ágazatokban, így a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban, a szén- és a kőolajszektor nagyvállalatainak körében. Az amerikai kultúrát meghatározó iparágak azonban mind „ellenállók” lettek, és a Trumppal szembeni „ellenállók” sorai tökéletesen összezártak: a média- és a szórakoztatóipar gyűlölte őt, akárcsak a technológiai szektor és az akadémia világa. Gyűlölték őt a külpolitikai szereplők, a nemzetbiztonságiak és az iraki háború republikánusai úgyszintén. Gyűlölte őt a washingtoni véleményvezérek szűk köre és a sajtó tágabb világa egyaránt (a szélsőjobb kivételével).

Észbontó, hogy az „ellenállók” e szövetsége magába foglalta még a Központi Hírszerző Ügynökséget (Central Intelligence Agency; CIA) is. Nem is olyan régen egy békebeli baloldali számára a CIA volt a nagy szörnyeteg: mint mindenki előtt világos volt, a kormányzati ügynökség volt az, amely megdöntötte a külföldi kormányokat, megtévesztette és félrevezette a távoli országok lakóit, és a kormány a diktatúrák fenntartására használta szerte a világon. A demokrácia elleni bűncselekményeinek listája hosszúra nyúlt, és nyugtalanító volt.

Az elmúlt négy évben ez a kép teljesen megváltozott. Most a liberálisoknak kellett könnyeket hullatniuk az ügynökségért, hiszen Trump nemcsak megrágalmazta és tiszteletlenül kezelte a szegény CIA-t, de többek között még azt is állította, hogy az eltúlozta Oroszország szerepét a 2016-os választásokon. Apránként a liberálisok és a kémügynökség kölcsönös vonzalma annyira nyilvánvaló lett az „ellenállók” számára, hogy már magyarázni sem kellett.

Az újonnan kialakult szövetségeket jól illusztrálta a Washington Post-ban november 8-án megjelent, a Trump ellenzéket bemutató „oral history”, azaz különböző szóban elmondott történetek leirata. A hosszú cikket fejezetekre osztották, amelyek mindegyike fontos emberek visszaemlékezéseiből állt arra, hogy mennyire felháborodtak Trump helytelen viselkedésén, és hogyan kerültek az „ellenállás” részvevői közé. Az olvasó megtudja, mennyire rosszul érezték magukat Trump 2016-os megválasztásának már a másnapján, és hogyan csatlakoztak „A Nők Menetéhez” 2017 januárjában. Majd eljutunk a „CIA-emlékfalbeszédhez”, a CIA-műveletekben elhunyt ügynökök emlékfalánál elmondott 2017-es beszédhez, amikor Trump elnök a CIA központjában „ezen a megtisztelt helyen” ostoba és öntelt beszédet mondott.

 

„Nagyon sötét pillanat”

A Washington Post Tammy Duckworth illinoisi demokrata szenátort idézi, aki szerint a beszéd „szégyenteljes volt”. Pete Buttigieg, Biden közlekedési minisztere „egy igazán sötét pillanatnak” minősíti Trump CIA iránti tiszteletlenségét, Juli Briskman helyi politikus pedig azt állítja, hogy Trump fellépése hatására tiltakozó molinót készített.

Azon felháborodni, hogy egy politikus szidalmazza a CIA-t, figyelemre méltó újítás a baloldali praxisban. De ennek újdonsága eltörpül az incidensre vonatkozó azon megjegyzéssel szemben, amelyet Michael Hayden, a CIA egykori igazgatója tett a Washington Post-ban: „A hírszerzés az igazságról szól. A hírszerző tiszt célja a lehető legközelebb kerülni az igazsághoz. Úgy gondolom, ez közös bennünk és a sajtóban.”

Ez teljes ostobaság, de mégsem téves. A Trump-korszakban tényleg egyre nehezebb lett különválasztani a liberális sajtót attól, amit Washington a „hírszerző közösségnek” nevez. Maga Hayden 2017-ben a CNN TV-csatornához igazolt át „elemző” szerepben, csakúgy, mint James Clapper, a Nemzeti Hírszerzés volt igazgatója. John Brennan, a CIA korábbi főnöke pedig az NBC TV-társasághoz került. Számtalan volt hírszerző lépett a sajtó szolgálatába, hogy ott széles közönség előtt elmélkedjen a „dezinformációról” és Vlagyimir Putyinnak a Donald Trump feletti rejtett hatalmáról.[6]

Ezzel el is jutottunk a Trump-évek egykor mindent elnyelő rémálmához, a Russiagate-hez, amely ma egy labirintusszerűen kanyargó történet, és ennek sajátos hisztérikus részleteire igazából már senki sem akar emlékezni. Ennek ellenére, ha nemzeti igazságkeresésünket folytatni akarjuk, még egyszer vissza kell térnünk rá.

A botrány alapeleme az „összejátszás” volt, azaz hogy Trump valamilyen módon összeesküdött vagy kompromisszumot kötött az orosz kormánnyal, hogy meghamisítsa a 2016-os választások kimenetelét. Ami azt jelentette, hogy Trump nem csupán alkalmatlan vagy tisztességtelen, hanem egy ellenséges idegen hatalom ügynöke is.

Több száz vád hangzott el, a hiszékenységtől kezdve a hazaárulásig. A jövőbeli történészeknek kell majd szétszálazni, melyik szakértő a történet melyik részletét gombolyította, hogyan függesztették fel az újságírás szabályait, és hogyan használták fel a tévécsatornák az oroszellenes félelmet arra, hogy növeljék a nézettségüket. Maradjunk itt a lényegi kérdésnél: ez volt a Trump-évek egyedi, meghatározó híre, ez a téma uralta a címlapokat, és mindig kéznél voltak a legrobbanékonyabb leleplezések. De valahogy soha nem derült fény semmire sem. Robert Mueller különleges megbízott több republikánus tisztviselőt elítéltetett más bűncselekmények miatt, de senkivel szemben sem indított eljárást az orosz kormánnyal való egyeztetés vagy összeesküvés miatt. Jelentése 2019 márciusában a következőkkel zárult le: „Végül a vizsgálat nem állapította meg, hogy a kampánystáb összeesküvést folytatott, vagy együttműködött volna az orosz kormánnyal a választásba való beavatkozás érdekében.”[7]

 

„A generáció tömegpusztító fegyvere”

Így vált végül újságírói botránnyá a leginkább tudósított Trump-botrány. A sajtó emberei az általuk annyira megvetett elnök lebuktatásán buzgólkodva minden mértéket átléptek, és lemondtak a kiegyensúlyozott tájékoztatás alapelveiről. Ráadásul titkolni sem próbálták elfogultságukat, inkább egyfajta úttörő újításként beszéltek róla, amelyet Trump állandó hazudozása tett szükségessé. Matt Taibbi kutató a Russiagate-et „a generáció tömegpusztító fegyverének” nevezi legújabb könyvében: „A hibák és túlzások puszta mértéke ezúttal eltörpül a következményként megjelent végső káosz mellett és amellett, hogy a tények egyszerűen a radar alá kerültek. Mindenkinek választania kellett, mintha a független sajtó, amelynek elsődleges feladata a tények és a fikció megkülönböztetése, már nem lenne elvárás sem.”[8]

A botrányok elmúltával azonban kevés következménye lett a történteknek. A Russiagate-tel kapcsolatos álhíreket terjesztő újságírók közül nem sokat büntettek meg. Furcsa, de igaz, hogy az újságírás e kolosszális kudarca közepette az újságírók szuperhősöknek képzelték magukat, akik bátran harcolnak a külföldről érkező álhíreket terjesztő gazemberek és a Fehér Ház velük cinkosságot vállaló lakója ellen. Mint azt a Washington Post fejlécébe 2017-ben felvett melodramatikus jelszó is megfogalmazta: „A demokrácia meghal a sötétségben”.

A Trump-években a kedvenc történelmi párhuzam a hidegháború volt, amikor szintúgy az orosz sötétség fenyegette a demokráciát, és amikor a „tisztességes” híradásoknak meg kellett birkózniuk a külföldi propagandával. Az újságírók szerint mindez megismétlődött. „A társadalom megosztottságát, a Black Lives Matter-től a fegyverlobbiig, az álhírek terjesztésével Oroszország arra használta fel, hogy tovább szélesítse a megosztottságot, és széthintse a káosz magvait a teljes politikai térfélen” – állította 2018-ban a New York Times „Operation Infektion” c videósorozata,[9] amely egy híres szovjet álhírügyletre utalt. És itt van Donald Trump, aki egyszerre terméke és forrása az álhíreknek, és akit a hazudozások iránti vonzalma olyan „hasznos idiótává” tett, amilyenről a KGB álmodni sem mert. A videón a baljóslatúan hazudozó Trumpot látjuk, miközben a narrátor levonja a végkövetkeztetést: „Furcsa, de ez valahogy rosszabb, mint a hidegháború.”

 

„Összeegyeztethetetlen a szólásszabadsággal ”

De hogyan lehet megnyerni ezt az új és még rosszabb hidegháborút, amelyet az igazság ellen indítottak? Nehéz nem észrevenni azt, amire a New York Times videói utalnak, ugyanis a Trump-években ebben éltünk, szinte minden nap hallottuk vagy olvastuk valahol: a demokrata tábor elővette a cenzúrát, a hidegháborúban már jól bevált fegyvert, amely ma, az egyetemes megfigyelések és az általános rémület korában egyértelműen újra divatossá vált.

Egy legutóbbi interjúban Ira Glasser, az Amerikai Polgárjogi Szabadság Unió (ACLU, American Civil Liberties Union) legendás vezetője, egy régivágású baloldali, elmesélt egy esetet, amikor egy rangos jogi egyetemen tartott előadást, és elégedetten vette tudomásul, hogy igazán sokszínű hallgatósága van. „Tehát ezt a közönséget nézem, és csodálatosan érzem magam emiatt. Viszont az előadásokat követő kérdéseknél egymás után álltak fel, beleértve néhány fiatalabb oktatót is, hogy kijelentsék, a társadalmi igazságosság, a feketék, a nők, a mindenféle kisebbségek érdekeinek védelme egyszerűen összeegyeztethetetlen a szólásszabadsággal, és a szólásszabadság kibékíthetetlen ellentétben áll a társadalmi igazságosságért folyó harccal.”

Lehetetlen megérteni az amerikai politikát, ha nem vesszük figyelembe Ira Glasser figyelmeztetését. A liberális álom ma már nem annyira a hétköznapi emberek képviselete, mint inkább a felettük gyakorolt ellenőrzés. A liberálisok elfogadták, hogy arra a közös álláspontra kerültek a Big Tech-cégekkel, amely szerint szembe kell szállni az álhírek terjesztésével, és fel kell számolni azokat, mert megzavarják és rossz útra terelik az utca emberének gondolkodását. A haszontalan hangokat el kell tehát távolítani a közösségi platformokról. A hazugságokat, mint a választások után Trump bolond tweetjeit, az illetékes hatóságoknak megfelelő figyelmeztető címkékkel kell ellátniuk. A „hamis, koholt és pontatlan állításokat” terjesztő podcastokat alaposan meg kell vizsgálni, és szükség esetén el kell távolítani az internetről.

Mielőtt belemerülnének a demokrácia putyini sötétségtől való megmentéséért folytatott küzdelembe, az amerikaiak jól tennék, ha felidéznének néhány alapvető részletet a hidegháború tényleges lefolyásáról. Az 1940-es évek végi „Vörös rémület”, a „Féljünk a vörösöktől”-kampány felizzítása nagyrészt arra szolgált, hogy megvádolhassák a Truman-kormányzatot azzal, hogy összejátszik a kommunistákkal, és ha lehet, még erősebben jobbra tolják az amerikai politikai döntéshozókat, különösen a külpolitikát. A hidegháború, a mccarthyzmus alapvetően változtatta meg az amerikai társadalmat, és nem a jobbik irányba. A hivatásos „vörösvadászok” felforgatókat lepleztek le, és ellehetetlenítették vagy kirúgták őket – miközben rengeteg ártatlan ember életét tették tönkre. Az erkölcsi hisztéria ideje volt ez, a gyanú már felért egy beismeréssel.

A mai politikai kultúra egyértelműen egy hasonló hisztéria irányába mutat, és a Capitolium elleni támadás csak fokozta a félelem és a gyanakvás légkörét. De kik azok az álhíreket terjesztő felforgatók, akiket a nemzetnek fel kell kutatnia, és ki kell vetnie magából? És kik azok a J. Edgar Hoover-ek,[10] akik olajat öntenek a tűzre, majd pedig erős kézzel lefojtják?

A korábban említett New York Times-videók azt állítják, hogy az orosz álhírterjesztés kihasználja a „társadalom megosztottságát”, holott ez a leírás saját vezércikkeikre is ráillik. A Twitter ugyanígy működik. Így tesz a CNN is, és a Facebook is, ugyanúgy mint minden más média. Amint azt Matt Taibbi a könyvében bemutatja, így működik korunk tömegmédiájának üzleti modellje: a kultúrharc minden nap velünk van, mert a felháborodás és a megosztottság segít felépíteni és egyben tartani a közönséget, a média így tud cukorkát és felnőttpelenkát árulni. Indítsd be az autódat, és a rádióban megszólal egy színészt bíráló hang, amiért nem megfelelő szerepet játszik egy filmben. Kapcsold be a tévét, és megtudod, hogy az antifa kontrollálhatatlan, dobálja a rendőröket, és szobrokat rongál meg. Nyisd ki magát a New York Times-ot, és láthatod, hogy megdöbbentő újraértelmezésre került az Egyesült Államok történelmének egésze.

 

Amit az „ellenállók szövetsége” tud

Nyilvánvaló, hogy a megosztottság nem mindig a dezinformáció következménye. A New York Times egyértelműen úgy érzi, hogy az általa szított kultúrharc egy olyan keresztes hadjárat, amely elűzi a bajt, és elhozza a fényt. És ne tévedjünk, a konzervatívok is jól tudják, hogy szükségük van a hatalomra ahhoz, hogy elhallgattassák az ellenfeleiket, amint azt többször is megtették már a történelmünkben. De ezúttal a fegyverek nem a konzervatívok kezében vannak. A kulturális legitimitás teljes egészében „az ellenállók koalíciójáé”, és a válaszuk a fenti kérdésre egyszerű: a szakértők tudják a dolgukat. Az „elhallgat” gombot nekik kell kezelniük.

Egy kultúrharcos kijelentés valóságtartalma gyakran nehezen igazolható, így alapvetően az teszi legitimmé, hogy megfogalmazója milyen magasan helyezkedik el a szakmai ranglétrán. Mások kijelentései pedig „félretájékoztatásnak” minősülnek, hiszen egyszerű laikusoktól, az írástudókat a Twitteren kritizáló és elmeszüleményeiket a Redditen terjesztő önjelölt szakértőktől származnak.

A félretájékoztatási probléma rávilágít az elit tekintélyének tágabb válságára, amely Trump felemelkedése óta különösen éles reflektorfénybe került. A liberálisok már öt éve azon sopánkodnak, hogy az ország elvesztette a hitét felkent elitjében. Ahogy Jonathan Rauch (Brookings) írta a The Atlantic-ban 2016 szörnyű nyarán: „A legsürgetőbb politikai problémánk ma az, hogy az ország elhagyta az elitjét, nem pedig fordítva.”

Az Egyesült Államok liberálisai jelenleg leginkább a válságba került tekintélyük miatt aggódnak. Erkölcsi kérdéssé vált a felkent szakértelem hierarchiájának védelme, míg a régen fontosnak ítélt kérdések, így például a kékgalléros fehér dolgozók problémái, ma a liberális gúnyolódás céltábláivá váltak. „Tiszteld a tudományt!” – hirdetik korunk liberális környékeinek transzparensei és az ott viselt kitűzők. Tiszteld a szakértelmet, tiszteld a hierarchiát, és tudd hol a helyed!

 

Hol van hely a kételkedésre?

Azt mondják, a külpolitikát vissza kell szereznie a diplomata „közösségnek”. A jegybank álláspontját meg kell védeni a farmerek káros befolyásától.[11] A különböző szakterületeken kialakult konszenzusos nézetekben nem lehet különvélemény, legalábbis nem a nyilvánosság előtt. A kérdésről a Washington Post nemrégiben így okoskodott: „A kétség a tudományok fő erénye [...]. De ez katasztrofális lehet a közegészségügyben, ahol az élet attól függ, hogy az emberek hajlandóak-e megbízni a szakértőkben.” [12] Ezért most az egészségügyi szakembereknek egységesen kell megszólalniuk – és ez a logika kezd érvényesülni más szakterületeken is.

A jelen esszé nem érvvel a teljes szólásszabadság mellett, nem védi a különböző összeesküvés-elméleteket, és nem támadja a felsőoktatást. A Demokrata Párt jövőjéről, a baloldal jövőjéről szól, és ezzel azt jelenti ki, hogy a liberalizmus itt leírt változata méltó a megvetésünkre. Egy demokratikus társadalom természetesen kiborul attól, amikor finoman és durván, de számtalanszor elismételjük, hogy az a nagy nemzeti problémánk, hogy már nem fogadjuk el a hagyományos elit tekintélyét.

Még ennél is rosszabb, hogy ez a hagyományos elit soha nem látott egyetértésben állt össze, hogy bejelentse, a rangjuk maga bizonyítja, hogy igazuk van, és ez egyben igazolja is kiváltságaikat. Vagy amikor azt jelentik be, hogy kiújult a hidegháború, ez alkalommal a hazugságok ellen. Vagy amikor a média lemond az objektív tájékoztatásról, feladja a semlegességét, és magát szuperhősökhöz hasonlítva kijelenti, hogy legitimitásra teremtődött, és rejtelmes módon a birtokába került az igazság – majd mindezek után kiderül, hogy az évtized legnagyobb híre egy kacsa. Na akkor egy olyan társadalom, mint a miénk, észreveszi a képmutatást. És neheztelni kezd.

 

A szidalmazás nem hasznos

Köztudott, hogy az emberek megszégyenítése nem jó stratégia a viselkedésük megváltoztatására.[13] Az erkölcsi ítélkezés és a prédikáció általában ellenkezést vált ki. Négy éven keresztül szidalmazni Trump híveit láthatólag tökéletes recept volt arra, hogy még lelkesebben sorakozzanak fel korrupt vezérük mögé. Ez a pedagógiai igazság Trump korszakában is beigazolódik, amikor Amerika tíz százaléka energikusan szidja a másik 90%-ot.

Ha az amerikai baloldal visszaemlékezne, akkor történelmi tapasztalatból is tudna erre példát. Ez a fajta felülről lefelé irányuló szidalmazási politika nem működik. Az 1936-os elnökválasztási évben az amerikai társadalom legfelső rétege, erkölcsileg talajvesztett krémje (iparmágnások, közgazdászok, vállalati ügyvédek, sajtótulajdonosok és még sokan mások) egyfajta morális pánik hatására összeállt Franklin Roosevelt elnök újraválasztása ellen. Becslések szerint a nemzet újságjainak 85%-a úgy vette ki részét a Roosevelt elleni küzdelemből, hogy a leggyalázatosabb módokon szidalmazta: leendő diktátornak, kommunistának és fasisztának bélyegezte, aki a fanatikusokra fog támaszkodik, nem hallgat a felkent szakértőkre, és amúgyis az oroszok embere.

A kampány a leglátványosabb módon a visszájára ütött. Roosevelt visszavágott a szélsőségeseknek, „a gazdaság urainak”, és földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. Donald Trumppal ellentétben Roosevelt valódi populista volt, és valóban népszerű. De, amint a kommentátorok akkor megjegyezték, Amerika krémjének 1936-os egységfrontja csak népszerűbbé tette.

Ha a történészszakma létezik majd 30 év múlva is, akkor undorral és zavartan fog visszatekinteni az elmúlt négy évre. Undorral gondol majd a hiú és nagyhangú ostobára, aki a Fehér Házban trónolt, egyik hamburgert a másik után falta fel, és a legzavarosabb összeesküvés-elméleteket terjesztette a Twitteren, miközben a Covid–19 több százezer halottat szedett a nemzet soraiból.

És a liberálisokat elemezve hitetlenkedve rázza majd a fejét. Hogyan gondolhatták bölcs döntésnek felkérni korunk gazdasági és kulturális urait – a Szilícium-völgy óriásait –, ellenfeleik cenzúrázására? Ira Glasser, az Amerikai Polgári Szabadságjogok Szövetségének (ACLU) egykori vezetője elmondja, hogy a liberális okoskodók, a baloldali egyetemi oktatók milyen lelkesen fogadtak el különböző tiltószabályokat (speech codes), mert „azt képzelték, hogy mindig ők dönthetik majd el, kik ellen használják ezeket”. A jószándékú liberálisok nem értették, folytatta, hogy „a cenzúrázás olyan, mint a mérgesgáz. Úgy tűnik, nagyszerű fegyver, ha a te kezedben van, és jól látható a cél is. De a szél irányt válthat – főleg politikailag –, és hirtelen visszafújja rád a mérgesgázt.” [14]

Amint azt Ira Glasser metaforája sugallja, ennek nem lehet jó vége. A Capitolium elleni tömeges támadás mindannyiunkat megrémített. De ha a rá adott demokrata válasz a Szilícium-völgy tulajdonosaira támaszkodó cenzúra, az megdöbbentő hitszegésről tesz tanúbizonyságot. Sokféle szóval lehet jellemezni egy pártot, amely az elmúlt harminc évben nem titkolta se azt hogy nem törődik a munkásosztály gondjaival, se azt, hogy védi a felkent tekintélyek tiszteletét, de a „liberális” jelző nem tartozik közéjük.

 

A cikk Thomas Frank újságíró, a The People, No: A Brief History of Anti-Populism [Nem a népre: Az antipopulizmus rövid története], (Metropolitan Books, 2020.) szerzőjének írása.

Fordította: Kleinheincz Ferenc

 

[1] A Madison Avenue, egy sugárút New Yorkban, az amerikai reklámipar szinonimájává vált – a ford.

[2] P. T. Barnum a XIX. századi cirkuszigazgató, az amerikai showman archetípusa – a ford.

[3] A függetlenségi háború egyik zászlója, sárga alapon egy feltekeredett és támadásra kész csörgőkígyó – a ford.

[4] Aaron Zitner és Dante Chinni: How the 2020 election deepened America’s white-collar/blue-collar split. [Ahogyan a 2020-as választás elmélyítette Amerika fehérgalléros / kékgalléros megosztottságát], The Wall Street Journal, 2020. november 24.

[5] Mark Muro, Eli Byerly, Yang You és Robert Maxim: Biden-voting counties equal 70% of America’s economy: What does this mean for the nation’s political-economic divide?  [A Bidenre szavazó megyék Amerika gazdaságának 70%-át adják: Mit jelent ez a nemzet politikai-gazdasági megosztottságára nézve?], The Brookings Institution, 2020. november 10.

[6] Jack Shafer: The Spies Who Came in to the TV Studio. [A kémek, akik bejöttek a tévéstúdióba], Politico, 2018. február 6.

[7] Report on the Investigation Into Russian Interference in the 2016 Presidential Election. [Jelentés az orosz beavatkozás nyomozásáról a 2016-os elnökválasztásba], US Department of Justice, Washington DC, 2019.

[8] Matt Taibbi. Hate Inc: Why Today’s Media Makes Us Despise One Another [Gyűlölet Rt.: Miért késztet minket a mai média egymás megvetésére?], OR Books, New York, 2019.

[9] Adam B. Ellick et Adam Westbrook: Operation InfeKtion: Russian disinformation from Cold War to Kanye [Az InfeKtion művelet: Orosz félretájékoztatás a hidegháborútól Kanyéig], New York Times, 2018. november 12.

[10] John Edgar Hoover (1895–1972) az FBI vezetője volt 1935 és 1972 között – a ford.

[11] Vö. Joel Stein: In Defense of Elitism: Why I'm Better Than You and You are Better Than Someone Who Didn't Buy This Book. [Az elitizmus védelmében: Amiért én jobb vagyok, mint te, és te jobb, mint aki nem vette meg ezt a könyvet], Grand Central Publishing, New York, 2019.

[12] Peter Jamison: A top scientist questioned virus lockdowns on Fox News: The backlash was fierce  [Egy kiemelkedő tudós megkérdőjelezte a Fox News víruslezárásait: a visszahatás heves volt], The Washington Post, 2020. december 16.

[13] Aaron E. Carroll: Yes, People Are Traveling for the Holidays: Stop Shaming Them [Igen, az emberek nyaralni utaznak: ne szégyenítsük meg őket], The New York Times, 2020. december 4.

[14] Nick Gillespie: Would the ACLU Still Defend Nazis’ Right To March in Skokie? [Megvédené-e az ACLU a nácik felvonulási jogát Skokie-ban?], Reason, 2020. december 20.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések