(1) L. Lucie Elven: Inoxydable monarchie britannique [A megingathatatlan brit monarchia] és a NATO tagja marad.
A fokozatosság elvét követve arra számítottak, hogy a választási legitimitás lépcsőzetes erősödése arra fogja kényszeríteni Londont, hogy engedjen az SNP követeléseinek. E logika sikerének könyvelték el, amikor David Cameron brit konzervatív miniszterelnök (2010–2016) kötelező érvényű népszavazást írt ki 2014-ben. Ma viszont, amikor a függetlenség jóval népszerűbbnek tűnik, London valószínűleg tartózkodni fog attól, hogy újra kockáztasson. London várható negatív válasza azonban megerősítette, hogy Skócia marginális helyet foglal el az Unión belül, helyzete megalázó; ugyanakkor a fokozatosság kritikáját is felerősítette.
Az SNP egyes vezetői, sőt olykor egyszerű tagjai is már nem fogják vissza magukat a párt által megkövetelt kemény fegyelem ellenére sem. 2012 januárjában Kenny MacAskill, az SNP Westminsterbe delegált negyvenhét képviselőjének egyike bírálta Sturgeon asszonyt, hogy elutasítja egy B terv kialakítását: azt, hogy jóváhagyás nélkül rendezzenek népszavazást, hogy jogi úton támadják meg Londont, sőt hogy egyoldalúan kihirdessék a függetlenséget. De egy radikális stratégia azelőtt, hogy megnyernék a májusi választásokat, nagyon megtépázná az SNP nehezen szerzett reputációját, amely szerint ez egy stabil párt, a kockázatvállalás ellenzője. Sturgeon asszony jól tudja ezt. A vele való rokonszenv részben abból a vélekedésből fakad, hogy az angol (azaz kis-brit) nacionalizmus jobban fenyegeti a stabilitást, mint annak skót megfelelője.
Egyébként, mint ahogy azt a Sturgeon asszony és elődje, Alexander Salmond közötti nyílt konfliktus is megmutatja, a függetlenségi mozgalom jelentős válságon megy át, nem mintha nem lenne sikeres, hanem éppen a sikere miatt. Stratégiai értelemben a fokozatosság csodálatosan működik a neki kedvező társadalmi bázis kialakítása szempontjából. Ugyanakkor az a tény, hogy formális választási legitimitás mellett tette le a voksát, egyúttal sérülékennyé is teszi: London engedélye nélkül képtelenség politikai változásra alakítani át a megszerzett támogatottságot. Másfelől a törvények és az eljárási szabályok pontos követése sem tesz lehetővé más utat.
Skóciát kormányozhatatlanná tenni – ahogy azt néhány aktivista megfogalmazza – annak érdekében, hogy megkössék az Egyesült Királyság kezét, legalábbis kockázatosnak tűnik: a decentralizáció óta a nemzetet szinte kizárólag az SNP irányítja. De ha nincs semmi más opció, mint hogy Londontól várják a zöld utat, egyesek egyre türelmetlenebbé válnak...
Ami az SNP-t illeti, az ideális forgatókönyv számára az lenne, ha májusban elsöprő sikert aratna. Akkor London kénytelen lenne engedélyezni az ügydöntő népszavazást, amelynek a kimenetelét ma senki sem látja előre. A konzervatívok egyes fajsúlyos személyiségei attól tartanak, hogy a Westminster elutasító döntése a függetlenségpártiak malmára hajtaná a vizet. De az SNP-n belüli viták kiéleződése erősíti a déli unionisták merev álláspontját: ha falba ütköznek, akkor az SNP szétszakadhat, ami a status quóhoz való visszajutáshoz vezethet.
A skót politikai életet hosszú ideig meghatározó Munkáspárt (Scottish Labour Party – az országos Labour Party szekciója) óvatosan közelít a problémához. Miközben a konzervatívok többséget szerezhetnek az Angliában szerzett szavazatokkal, a Munkáspárt erről nem álmodhat. A párt mindig is erősen támaszkodott a Westminsterben ülő ötvenkilenc skót képviselőre, hiszen ebből a konzervatívok, 1983 óta, sosem tudtak tizenháromnál több helyet megszerezni. És a munkáspártiak számíthatnak az SNP várhatóan negyvenhét képviselőjére, akik támogatnák programjuk nagy részét, ha kisebbségi kormányzásra kerülne sor. Ebben a helyzetben azonban ennek a népszavazás megrendezése lenne az ára. A népszavazás pedig megbuktathatja a kormányt. Másképpen megfogalmazva, a Labour hatalomra jutásának körülményei egyúttal a bukását is előkészítik. A munkáspártiak végső reménysége az, hogy a konzervatívok ellenállása a népszavazás megrendezését illetően többet árt az SNP-nek, mint maga a bennmaradás.
Ha megfigyeljük azt az utat, ahogy a politikai válság alakul a királyságban, kevés esély mutatkozik arra, hogy a működési nehézségek a közeli jövőben megoldódjanak. Mert még ha a Labour hatalomra is juthat anélkül, hogy Skócia távozásától tartana, valószínűleg akkor sem lesz képes alapvetően megváltoztatni azt a gazdaságot, amely a mély egyenlőtlenségeket okozza. A munkáspárti Keir Starmer által megfogalmazott program (2) a párt korábbi vezetője, Jeremy Corbyn ambiciózus gazdasági programjáról való lemondást mutatja, amikor a költségvetési felelősséget és azt a szándékát hangsúlyozza, hogy a területi véleménykülönbségeket alkotmányi bizottság keretei között fogják orvosolni. Annak érdekében, hogy visszanyerje észak-angliai választóit, Keir Starmer támogatta Johnson brexit-megállapodását. De ezzel fokozta az erősen Európa-párti skótok által elítélt demokratikus deficitet, mert ők immár nem jutnak képviselethez a királyság két legfontosabb pártjában. Az ország eltérő politikai kultúrái egyre kevésbé lesznek összeegyeztethetők, miközben Anglia újra felfedezi magának a határain átnyúló harcos nacionalizmust.
A bennmaradás Skócia számára azt jelentené, hogy folytatódik a politikai, kulturális és gazdasági pangás, amely fokozatosan rátelepedett az országra a Skót Parlament húsz évvel ezelőtti megalakulása óta. Miközben előnyös abból a célból, hogy a függetlenedés érdekében stabil koalíció épüljön, a mérsékelt politika nem kínál hatékony eszközöket az ipar hanyatlása ellen, így Skócia egyre inkább függ a turisztikai és pénzügyi szektortól, a fosszilis energiaforrásoktól és a közszolgálatoktól. A Skót Munkáspárt kísérletet tett arra, hogy ambiciózus stratégiát mutasson fel az ipar erősítése kérdésében, de megszenvedte csökönyös unionizmusa hatását, amely eltávolítja tőle a választók széles tömegét.
Csatlakozni az Európai Unióhoz?
A politikai értelemben bénult állapotban lévő skót társadalom egyébként egy olyan válságot él meg, amelyet kevesen ismernek be. A nemzeti sajtó összeomlik a közösségi média vagy a multik felvásárlásai miatt, az egyetemek nagy része az Egyesült Királyságon belül a legrosszabb állapotban és a leginkább privatizáltak között van. A nem kormányzati szervezetek (NGO-k) – amelyek legtöbbje szubvencióktól függ – kétségbeesett kísérletet tesznek arra, hogy kompenzálják a közszféra teljesen leromlott szolgáltatásait. Ezek a törekvések mindazonáltal háttérbe szorulnak a mögött a nagy politikai játszma mögött, amelyet a politikai vezetők vívnak.
A függetlenség elegendő lesz-e ahhoz, hogy némi életet leheljen a területre? A skót munkásmozgalom és parlamenti szárnya – már amennyi maradt belőle – megszabadulna az unionista ballaszttól. Így újra felvehetnék a népi osztályok érdekében folytatott politikai és kulturális harcot. De a jobboldal is hasznot húzna az uniótól való leválásból, hiszen ez egy megvert – de azért jelentős – kisebbség, amely a skót nacionalista jobbszárnnyal rokonszenvez, és aggasztóvá válhat a progresszív erők számára.
Gazdasági értelemben az SNP függetlenségi menetrendje egyértelműen neoliberális. Vállalásai: megtartaná a font sterlinget, és kevesebb, mint egy évtized alatt, a költségvetési deficit jelentős csökkenését irányozza elő, ami, egyszerűen szólva, katasztrófát jelentene a lakosságnak. A külföldi befektetéseket a nemzeti kapitalisták felé irányítaná, akik természetüknél fogva még tovább piacosítanának, ez tovább rombolná a munkaerő, a természeti erőforrások és a közszolgáltatások helyzetét. Másfelől, az Európai Unióhoz való csatlakozás – ami az SNP egyik ígérete – automatikusan csökkentené Skócia nemzeti szuverenitását; de az Európai Uniótól való függetlenség elképzelői alábecsülik a mind Londontól, mind Brüsszeltől egyszerre való elválás árát.
Egyébiránt Skócia leválása a határain túl is következményekkel járna. Angliában a Labour, és általában véve a baloldal, hirtelen a saját nemzeti identitásával kerülne szembe. Területének egyharmadát elveszítve, politikai súlyából és geopolitikai erejéből is hasonló mértékben veszítene a királyság. Önmagában a nagyság fantazmagóriájával való felhagyás nem lenne feltétlenül rossz. De a nyugati világ egyik leginkább centralizált államának szembe kellene néznie azzal, hogy a területi és a kulturális egyenlőtlenségek következtében a további bomlás kockázata nőne meg. A skót példa nem maradna visszhang nélkül Walesben és Észak-Írországban sem.
Végeredményben a skót függetlenség kérdése sokkal inkább liberális-demokrata, mintsem radikális természetű. Lehetőséget nyújtana arra, hogy a skótok kivonják magukat az angolszász rendszerből, amely egyre kevésbé demokratikus és liberális, miközben állandó, olykor igen kényelmetlen identitási válságai elfedik a skót kormány speciális problémáit. Az biztos, hogy világosan meghúzná annak a politikai térnek a határait, amelyeken belül a skót baloldal mozoghat. Ez nem tenné könnyebbé számára a manőverezést.
Mindez még nem elegendő ahhoz, hogy bozóttüzet keltsen. A függetlenségpárti tábor kebelén belül – főképpen azok számára, akik ebben a harcban élték ki szerepvállalási kedvüket az elszánt és ugyanakkor steril radikalizmus térfelén, – az az elképzelés, hogy a konzervatív elitet egy másik, liberálisabb elittel váltsák le, messze nem elegendő. A harcosok merevsége végül erősítheti az államszövetség fennmaradását is.
„Egyes nacionalisták sok időt vesztegetnek el azzal, hogy azon siránkoznak, hogy Skócia történelme nem öltött melodramatikusabb formát.”– írta 1981-ben Stephen Maxwell. (3) Sokakat lelkesít az a remény, hogy a jövő izgalmasabbnak ígérkezik, mint amilyen a múlt volt. De a nemzeti identitás sötét erdeje azért még azok számára is veszélyeket rejt, akik szeretnek borzongani.
, Le Monde diplomatique, 2020. december, a Magyar Diplo-ban 2021. februárban jelent meg.
(2) L. még Owen Hatherley: Purge travailliste au Royaume-Uni [Munkáspárti tisztogatás az Egyesült Királyságban], Le Monde diplomatique, 2021. január.
(3) Stephen Maxwell: The Case for Left-Wing Nationalism [A baloldali nacionalizmus esete], SNP 79 Group Paper, #6, Aberdeen People’s Press, 1981.
