Sokáig az európaiak éjfél után felébredtek - az alvási szokások nagy átalakulása

Kategória: 2021. június
Írta: Roger Ekirch
Találatok: 1568

vie quotidienne au moyen age insomnie 50caed7dEste lefeküdni, átaludni az éjszakát, reggel ébredni – mi sem természetesebb? Ez a folyamat oly megszokott számunkra, hogy az éjszaka közepén felébredni tulajdonképpen rendellenességnek számít. De ez nem volt mindig így.

Évezredeken keresztül az éjszakai alvást egy ébren töltött időköz szakította meg. Ilyenkor az emberek magukban lehettek, az álmok homályában, amelyek utat engednek a tudatalattinak.

1878 őszének elején Robert Louis Stevenson, aki akkor 27 éves volt, 12 napot barangolt a Cévennes-ekben (középfrancia hegyvidék – a ford.) Egyetlen útitársa Modestine, egy szamárkanca volt. Stevenson csak öt évvel később írja majd meg a Kincses szigetet, majd akkor válik csak világhírű íróvá. Egyik nap egy fenyőkkel övezett kis tisztáson verte fel a sátrát. Ahogy lement a nap, a tápláló vacsora után lefeküdt a „hálózsákjára”, és szemébe húzta a sapkáját. De ahelyett hogy hajnalig aludt volna, nemsokkal éjfél után felébredt, kellemesen elszívott egy cigarettát, majd egy órán át élvezte az elmélkedés örömét. Soha addig nem volt része „ilyen tökéletes órában”; örvendezett, hogy megszabadult „a civilizáció rabságától”, majd feltette a kérdést: „ugyan milyen rejtett bűvölet, a természet mely finom érintése hívja vissza az életbe az összes alvót egyazon órában?”[1]

Az, amit Stevenson nem tudhatott, az az, hogy amit ő tapasztalt azon az őszi éjszakán, valamikor az volt a szokásos alvás. Ugyanis mind a mai időkig egy legalább egy órás ébrenlét szakította meg Nyugat-Európa majd valamennyi lakójának éjszakai nyugalmát, és ez nem csak a pásztorokra és favágókra vonatkozott, akik közismerten kedvelték a délutáni sziesztát. A családtagok ilyenkor mindenütt felkeltek, hogy pisiljenek, vagy egy kis dohányt szívjanak, vagy hogy esetleg meglátogassák a szomszédaikat. Voltak, akik ágyban maradtak és szeretkeztek, imádkoztak, vagy ami még fontosabb volt, elmélkedtek azon álmaik tartalmán, amelyekből éppen felébredtek „első álmukból”.

Mivel úgy tűnik, hogy a történészeket nem nagyon izgatja az alvás témaköre, összeszedtünk pár idevonatkozó töredékes információt különböző nyelvterületekről, olyan forrásokból, mint bírósági vallomások, személyes naplók vagy irodalmi művek. Ezekből a foszlányokból össze lehet állítani, hogyan is zajlott az alvásnak e rejtélyes módja.[2] Az alvás első szakasza általában a „first sleep” vagy ritkábban „first nap” (első szendergés), olaszul „primo sonno” (vagy „primo sono”) és latinul „primo somno” vagy „concubia nocte”. A köztes ébrenlét – amelyet Stevenson költőien „éjszakai feltámadásnak” nevez – a származékos „watch” vagy „watching” („virrasztás”) nevet viselte. Mindkét szakasz nagyjából hasonló ideig tartott. Éjfél után felébredtek az emberek, hogy aztán visszaaludjanak az éjszaka végéig. Persze nem egyidőben feküdt és kelt mindenki még azok között sem, akik elég korán lefeküdtek ahhoz, hogy részesei lehessenek a kétosztatú alvásnak. Mert ha valaki éjfél után feküdt le, az valószínűleg csak napkeltekor ébredt fel.

Kézenfekvőnek tűnik elsőre, hogy ezt a szakaszolt alvásmódot a kora keresztény gyakorlat kulturális maradványának tekintsük. Azt követően, hogy a VI. században Szent Benedek előírta a szerzeteseknek, hogy éjfélkor fel kell kelniük, hogy verseket és zsoltárokat recitáljanak/énekeljenek, ez a regula, mint megannyi más, a bencés rend által egyre több német és frank kolostorba eljutott. Csak hát nemcsak hogy egyháztól független személyiségek, mint például Pauszaniasz Periégétész vagy Plutarkhosz, de már az ókori római Titus Livius A római nép története a város alapításától vagy Vergilius Aeneis című művében is, tehát már az i. e. első században használták ezt a kifejezést írásokban, vagy akár Homérosz Odüsszeiájában is megtaláljuk, amelyet az i. e. VIII. század végén vagy az i. e. VII. század elején írt! Amúgy meg a XX. században jónéhány nemnyugati és nemkeresztény kultúrában is találkozhatunk ezzel a régóta szokásos szakaszos alvásmóddal, amely meglepően hasonlít a kora újkori európaiak szokásaira.

Stevenson feltételezésével ellentétben az éjszakai ébrenlétnek nem sok köze van a jó levegőn való alváshoz, bár a pásztorok és vadászok igencsak kedvüket lelhették benne. A kora újkorban szinte mindenki így aludt. Ahogy ez az 1990-es években a marylandi Országos Mentális Egészségügyi Intézetében (NIMH, Bethesda) végzett kísérletek alapján feltételezhető, a magyarázat az iparosodás előtti idők háborítatlan teljes éjszakai sötétségében rejlik. Amikor Thomas Wehr orvos és kollégái megpróbáltak a kísérleti alanyoknak „őskori” alvási körülményeket biztosítani, azt vették észre, hogy pár hét után a kísérleti személyek, akik napnyugta után híján voltak minden mesterséges fénynek, átálltak szakaszos alvásra, meglepően szinte ugyanolyanra, mint amilyen a kora újkori emberek szokása volt. Éjszakánként teljes 14 órán keresztül megfosztva minden mesteréges fénytől a kísérleti egyének az első két órában csak feküdtek az ágyukban, majd aludtak négy órát. Ezután az első szakasz után felébredtek, majd két-három órát nyugodt pihenéssel, meditálással töltöttek. Ezután újra elaludtak és négy óra alvás után ténylegesen felébredtek. A köztes „szorongásmentes ébrenlét” „sajátos endikronológiai” jelleget mutatott, amikoris megemelkedett a prolaktinnak, a jólismert agyalapi mirigy azon termékének a szintje, amely lehetővé teszi a tyúkoknak a hosszas, mozgásszegény kotlást. Wehr szerint ez az ébrenléti időszak hasonló a meditáció tudatmódosított állapotához.[3]

Noha a korai újkorban az éjféli ébredés után hamarabb aludtak vissza az emberek, mint ma az NIMH kísérleti személyei, azért néhányan akkor fel is keltek. Voltak persze, akik csak könnyítettek a hólyagjukon. Mások kihasználták az alkalmat, hogy dohányozzanak, vagy megnézzék, hány óra, vagy gondoskodjanak a tűzről. Megint másokat munka várta. A XVII. században egy farmer, Henry Best of Elmswell, soha el nem mulasztotta volna, hogy „éjféltájban” felkeljen, hogy megvédje a mezejét a cserkésző állatoktól. A nők nemcsak a gyerekekre néztek rá, hanem felkeltek, hogy olyan munkákat végezzenek, mint például a mosás, amely zavarta volna a család napközbeni életét. „Gyakran kikelünk éjféltájt az ágyunkból” – panaszkodott Mary Coller a „The Woman’s Labour” [Női teendők] 1739-ben. De egészen más dolgokra is hasznosítható volt az éjszakai felkelés. A napnak ezek az órái voltak a legalkalmasabbak mindenféle kisebb bűnök elkövetésére, amikoris az emberek otthon voltak, elvágva a világtól: ilyenkor lehetett a városokban boltokat, hajógyárakat vagy egyéb munkahelyeket kirabolni, vidéken meg ez volt a tűzifalopásnak, az orvvadászatnak vagy a gyümölcsösök kifosztásának ideje.

Valószínűleg a legtöbb ember nem hagyta el az ágyát, miután felébredt. Az imádkozáson túl beszélgettek egymással, ránéztek gyerekeikre vagy házastársukra, hogyan vannak. A párok sokszor ilyenkor, az első ébredés után szeretkeztek. A XVI. században Laurent Joubert francia orvos szerint a reggeli szeretkezésekkel magyarázható, miért született a szántóvetőknek, kézműveseknek és egyéb munkásoknak olyan sok gyerekük. Mivel a kimerült munkásoknak lefekvéskor nem maradt energiájuk közösülésre, erre az „első álmuk után” után került sor, „akkor aztán, zavartalanabbul, igazi örömüket lelték benne, és merészebben is művelték”.

Minden teljesen felébredőre két olyan ember jutott, aki akkor éppen se nem aludt, se nem volt ébren. Hacsak nem valami nyugtalanító álomból ébredtek, ezt az első ébredést gyakran két dolog jellemezte: zavaros gondolatok, amelyek össze-vissza jönnek-mennek, „ahogy nekik tetszik” társulva egyben egy mély elégedettség érzésével. Nathaniel Hawthorne a „The Haunted Mind” [A kísértetjárta elme] című művében (1835) szemléletesen emeli ki: „Ha választani lehetne mikor ébredj, hát ez lenne az […], ez az a köztes tartomány, amikor az élet dolgai nem tolakodnak előre, amikor a múló pillanat nem enged, és belőle lesz ténylegesen a jelen”. Ezek a korai órák az egyéni kiteljesedés nagy pillanatai lehettek.

„Első álmukból” ébredve az emberek gyakran, éppúgy mint egy kaleidoszkópban, részben kikristályosodott képeket láttak maguk előtt: az álmaikból előjövő kissé elmosódott, de meghökkentő képeket. Az álmok a korábbi történelmi korszakokhoz hasonlóan a kora újkori időkben is nagyon fontos szerepet játszottak a mindennapi életben. Úgy vélték nagy általánosságban, hogy az álmok ugyanannyit árulnak el a jövőről, mint a múltról. Nemcsak jóslatként becsülték, hanem akként is, hogy általuk megismerhették a test és a lélek rejtélyeit. Egyes álmok a test egészségi állapotát tükrözték, mint ahogy azt Arisztotelész és Hippokratész is állította, míg mások a lélek mélységeire vetítettek ritka fényt. Jóval a XIX. század romantikus filozófusai és Sigmund Freud előtt már a kora újkori európaiak is nagyra értékelték az álmokat, mert általuk alaposabban megismerhették a jellemüket, és többek között azt is, hogyan viszonyulnak Istenhez. Az alsóbb társadalmi osztályok számára az álom nemcsak az önismeret elérésének eszköze volt, hanem módja a mindennapi szenvedés elől való menekülésnek is. Jean de La Fontaine egyik meséjében mondja a remete: Lehet, hogy nem leszek soha gazdag, / és nem aranyozott stukkók alatt hajtom álomra fejem, / de attól még nyugodtan alszom, / és az álmom is ugyanolyan mély és értékes, mint bárki másé.[4]

Ezek a látomások akkora jelentőséggel bírtak, hogy néha szinte elmosódott a határ az ébrenléti és a láthatatlan világ között. Az ébredés általában zavarodottsággal járt. „Ez most egy álom lenne, az első ébredésem után?” – kérdezi Lovel Ben Jonson a The New Inn című művében. Az, hogy az alsó és középső társadalmi osztályoknak kedvelt időtöltése volt az álmok és legendák elmesélése, csak növelte a zavarodottságot. Az egyik általánosan alkalmazott elbeszélőtechnika csakugyan direkt „zűrzavar” keltése volt – az összefüggéstelenné szabdalt történetekből az álom ismerős textúráját hozták létre, talán éppen azért hogy hitelesebbnek tűnjenek.

Ha az iparosodás előtti időkben a családok egyben aludták volna végig az éjszakát, ébredéskor e látomások zöme valószínűleg szétoszlott volna – „tovarepül, ahogy a fény visszatér” –, ahogy John Whaley költő írja. Teljesen más volt a helyzet azoknál, akik azonnal felébredtek az első alvás után. Pár pillanattal előtte még mélyen álmodhattak, még tisztán kivehető éjszakai látomásokban gyönyörködhettek, mielőtt újra visszasüllyedtek volna az öntudatlanságba. Ébredés után valószínűleg volt kellő idejük arra, hogy álmuk a diffúz képek káoszából strukturált rendszerré álljon össze.

Ez így zajlott száz vagy akár több ezer éven keresztül. Az ébrenléti szakasszal megszakított alvás a XVIII. század végétől kezdett ritkulni, először a tehetősebbek körében, akik városi, jobb megvilágítású környezetben éltek, majd fokozatosan a társadalom többi rétegénél is, kivéve a legelszigeteltebb közösségeket. A változás persze nem egyik napról a másikra ment végbe. A sötétség csak a tizenkilencedik század hajnalán kezdett Anglia legjelentősebb településein eltünedezni az iparosodásnak és a városi közép- és felsőbb osztályok egyre fényűzőbb életvitele és bővülő szabadidős tevékenysége következtében. „Az élet készenlétben áll az éjszaka minden órájában” – mondta 1801-ben egy londoni megfigyelő. Az egyre szakszerűbben működő rendőrség, az éjszakai kereskedelmi tevékenységek megjelenése, az éjszakai munkavégzés bevezetése, de mindenekelőtt a háztartási világítás elterjedése és a közutak megvilágításának fejlesztése tette lehetővé, hogy az éjszaka egyre kevésbé legyen sötét. Egyetlen gázégő fényereje tizenkétszer erősebb, mint egy gyertyáé vagy egy olajlámpáé. A XIX. század végén megjelent egyetlen elektromos izzó által termelt fény pedig százszor erősebb. Széles körű egyetértés van a tudományos körökben a mesterséges világításnak – vagy a hiányának – óriási élettani hatásairól. „Valahányszor, amikor felkapcsolunk egy lámpát – jegyzi meg Charles A. Czeisler kronobiológus –, tudtunkon kívül olyan kábítószerhez nyúlunk, amely befolyásolja az alvásunkat”, – aminek legnyilvánvalóbb következménye az agyi melatoninszint és a testhőmérséklet változása.

Az ébrenléti megszakítással tagolt éjszaka felfedezésével arra következtethetünk, hogy a két évszázada megszokott megszakítás nélküli alvásmód valójában meglepően újkeletű jelenség, a mai kor terméke. Ez az ismeret hozzásegíthet minket a leggyakoribb alvászavarok jobb megértéséhez. Történelmi szempontból rendkívül fontos annak eldöntése, hogy – amint Wehr feltételezi – „egykor ily módon biztosítva volt az álmok és az ébrenlét közötti kommunikációs csatorna, amely csatornát az emberek alvásuk tömörítésével és megszilárdításával fokozatosan elvágták”. A nemnyugati társadalmak intézményesítették álmaikat, nekünk viszont csökkent a készségünk az éjszakai látomásaink és ezzel együtt a legintimebb impulzusaink és érzelmeink megértésére. Van némi irónia abban, hogy a mai technológia, azáltal hogy nappallá változtatja az éjszakát, hozzájárul ahhoz, hogy elzárja az emberi psziché megismeréséhez vezető utak egyik legősibb módját, pedig az agyműködés rejtelmei éppen hogy általa fedezhetők fel.

 

A szerző történész, a La Grande Transformation du sommeil. Comment la révolution industrielle a bouleversé nos nuits [Az alvási szokások nagy átalakulása. Hogyan forgatta fel az ipari forradalom az éjszakánkat] (Amsterdam kiadó, Párizs, 2021.) szerzője. Az fenti szöveg az első fejezetből merít.

Fordította: Drechsler Ágnes

 

[1] Robert Louis Stevenson: Travels with a Donkey in the Cevennes (1879).

[2] A hivatkozásokat l. a szövegben

[3] Thomas A. Wehr: A “clock for all seasons” in the human brain [Egy „minden évszak saját órája” az emberi agyban]. In: R. M. Buijs et al. (szerk.), Hypothalamic Integration of Circadian Rhythms, Elsevier, Amsterdam, 1996.

[4] La Fontaine: Le songe d'un habitant du Mogol [Mogol egy lakosának álma]. In: La Fontaine: Fables [Mesék] (1668, 1678, 1693), XI. könyv, 4. mese.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések