Hitler, Sztálin és a Nobel-békedíj

Kategória: 2021. június
Írta: Jean-Baptiste Malet
Találatok: 1083

musBrüsszelben a Leopold-parkban egy sajátos múzeum található, amelynek a 2017. május 6-ai átadása óta már félmillió látogatója volt.

A múzeumba biztonsági zsilipen keresztül lépünk be, az őrök személyi beazonosítás után átvilágítják a holminkat, majd következik a hőmérés.

Fejünkre igazítjuk az audioguide fejhallgatót, majd kiválasztjuk az Európai Unió 24 hivatalos nyelvének egyikét. „Üdvözöljük az Európai Történelem Házában, amely az Európai Parlament kezdeményezésére jött létre. A tárlatvezetés során észre fogja venni, hogy nem mondjuk el minden egyes európai ország történetét.”

Az állandó kiállítás a kontinens földrajzával és a görög mitológia Európával kapcsolatos tárgyainak bemutatásával kezdődik. Majd elérünk a XVIII. századhoz, amikor már el is jön az ideje, hogy említést tegyenek a náci korszakról és a Szovjetunióról. „Az 1789-es francia forradalom során az egyszerű polgárok megdöntötték az abszolút monarchiát, amely évszázadokon át elnyomta őket. A szabadság, egyenlőség és testvériség magasztos eszméit hamarosan beszennyezi a terror, az erőszakos elnyomás, a tömeges kivégzések és a politikai tisztogatások kora. Az ellenségtől nyaktilóval szabadul meg a francia forradalmi állam” – folytatja a fejhallgató láthatatlan narrátora, miközben fülünkben egy bárd zuhanásának száraz, hideg hangja csendül fel. „Azzal az érvvel, hogy az idealista célok szentesíthetik a brutális eszközöket, jó párszor találkozhattunk az európai történelem folyamán. Mint például a Szovjetunió rendőrállamában, Sztálin alatt és a németországi náci rezsim idején.” Mint majd kiderül, ez itt még csak az első párhuzamba állítás; múzeumlátogatásunknak valójában ez lesz az egyik vezérfonala.

A XIX. század termeiben szót sem ejtenek az Európa-párti pacifistákról, mint például Victor Hugo vagy Bertha von Suttner, az első nő, aki 1905-ben Nobel-békedíjat kapott. Viszont megtudjuk, hogy a marxizmus „szenvedélyes reakció” az ipari forradalomra, amikoris „[a munkások] élet- és munkakörülményei gyakran borzalmasak voltak. De – teszi hozzá a hang – a XIX. század végére az általános választói jog fokozatos kiterjesztésével javult a helyzetük.”

Itt ne tessék arra várni, hogy bármi pozitív említést halljanak munkásmozgalmi harcokról: az a dolog nem is létezik. Ráadásul – emeli ki a fejhallgató – „a munkásosztályok soha nem alkottak homogén egységet. A munkásosztály tagjainak nincs közös jellegzetessége, hiszen különböztek országok vagy tevékenységi ágazatok szerint.” Ezzel ellentétben „a polgárok kezdeményezői a gazdasági és politikai változásoknak [...], és fontos szerepük van a modern demokráciák megteremtésében”.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy egy múzeum, amely 55,4 millió euróba került az európai adófizetőknek, hogyan képes ilyen kifinomult történelmi elemzésre, meg kell néznünk a tudományos bizottság összetételét. 2007. február 13-án, hivatalos beiktatásakor az Európai Parlament elnöki posztjára Hans-Gert Pöttering, a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) vezetője a következő kívánságát fogalmazta meg: „Szeretném, ha létrehoznánk az emlékezésnek és a jövőnek egy olyan helyszínét, ahol felvirágozhat az európai eszme.” A következő évben egy „különböző európai országokból származó neves történészekből és múzeumi szakértőkből álló bizottság” létrehozta a projekt irányelveit. Ebben a hidegháború már 1917-ben elkezdődik: „Az oroszországi bolsevik puccsal megjelent keleten a diktatúra és egy másfajta társadalomszervezés. Több országban a társadalmi egyenlőség utópiája számos szimpatizánsra talált. Megkezdődött a kelet–nyugati konfliktus. Ez alapvetően egy harc a kommunista diktatúra és a liberális demokrácia között.” A spanyol polgárháborút olyan összecsapásként mutatják be, amelyben „mindkét fél szörnyűséges brutalitásról tesz tanúságot”. És így tovább.

A szöveget a Parlament Elnökségének szavazására bocsátották, és 2008. december 15-én jóváhagyták. Politikai személyiségekből álló igazgatótanácsot hoztak létre, a múzeum megvalósítására pedig egy tudományos bizottságot.

Francis Wurtz, aki 1979 és 2009 között kommunista EP-képviselő volt, részt vett a testület olykor viharos ülésein, abban a reményben, hogy az Európai Történelem Háza tárgyilagosan tudja majd kezelni az ellentmondásokat és árnyalatokat. „Sajnos az erőfeszítéseim nem vezettek eredményre – mondja. – A múzeumot a hidegháború harcosai úgy tervezték, hogy az a német kereszténydemokraták ideológiájának feleljen meg.”

Ezt az ítéletet a múzeum igazgatója, Constanze Itzel vitatja. „Nem akartunk propagandamúzeum lenni” – mondja. Szerinte a múzeum a „pozitív értékeket” méltatja, és Európa-barát. Hangsúlyozza, hogy a tudományos bizottság függetlenül dolgozott, anélkül hogy az igazgatótanács bármikor beavatkozott volna a döntéseibe. „Ez igaz is – jegyzi meg Francis Wurtz. – De mivel a történészeket ideológiai irányultságuk szerint választották ki, az eredmény megfelel az elvártaknak.”

A magyar Schmidt Mária az egyetlen történész, aki a múzeum létrehozásának minden szakaszában – az irányelvek kidolgozásától az avatásig – részt vett, és ma is tagja a múzeum tudományos bizottságának. A Ronald Reagant és George H. W. Busht dicsőítő könyvek szerzője a Forbes magazin szerint Magyarország 42. leggazdagabb embere. Ő volt a Figyelő című kormánypárti hetilap tulajdonosa, amikor az 2018 decemberében a címlapon a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökének, Heisler Andrásnak az arcképét szálldosó bankjegyekkel körülvéve mutatta be. „Schmidt Mária, akit egyes magyarok még Orbán Viktornál – akinek 1998 és 2002 között tanácsadója volt – is ideologikusabbnak tartanak, az »illiberális demokrácia« egyik vezéralakja” – írta a Le Monde (2018. augusztus 1.). Természetesen elég lenne néhány oldalt beolvasni egy CDU-kongresszus mikrofonjába Schmidt asszony az „Országból hazát – Harminc éve szabadon” (2020) című legújabb könyvéből, amely a „közép-európai országok szuverenitásért folytatott harcáról” szól, hogy szívrohamhullám söpörjön végig a hallgatóságon. Dehát az Európai Unió jelmondata nem épp az, hogy „Egység a sokféleségben”? Schmidt asszony 2002 óta a budapesti Terror Háza igazgatója, amely Magyarország egyik leglátogatottabb múzeuma. Az intézmény három emeletén végig az igazgató rögeszméjét mantrázza: Magyarország a XX. század során két hasonló politikai rendszer, a nácizmus és a kommunizmus zsarnoksága alatt sínylődött. Az Orbán Viktor első kormányzása alatt létrehozott múzeumot megdicsérte a New York Times: „A múzeumot egy hollywoodi díszlettervező tervezte, aki kínzóeszközökkel és félelmetesen mosolygó Sztálin portrékkal igazolja elméletét.”[1]

Úgy tűnik, Brüsszelben az Európai Történelem Házában a második világháborút szemléltető termekben az európai parlamenti képviselők által 2019. szeptember 19-én elfogadott állásfoglalás tükröződik vissza, amelyben „az európai emlékezet fontossága Európa jövője érdekében” egyenlőséget tesz „a kommunista és a náci rezsimek között”.[2] Adolf Hitler és Sztálin beszédei, könyvégetés, templomok lerombolása, katonai parádék... Az egymás mellé helyezett óriásképernyőkre német és szovjet archívumokból származó filmeket vetítenek, és az, hogy a sarló és kalapács szinkronban tűnik fel a horogkereszttel, a látogatóban a szimmetria benyomását kelti. Megemlítve sincs viszont az 1938. szeptemberi müncheni egyezmény, amelyben Franciaország és az Egyesült Királyság jóváhagyta, hogy Hitler lerohanja Csehszlovákiát: a múzeum a háború kezdetét a Németország és a Szovjetunió között 1939 augusztusában megkötött megnemtámadási szerződéshez köti. Ugyanígy nincs megemlítve se a sztálingrádi csata, amely a háború fontos fordulópontja, se a kommunista ellenállási mozgalmak sora. Ami a náci megsemmisítő táborokat illeti, a kommentár egyszuszra megállapítja: „A zsidó áldozatok többségét azonnal elpusztították, mihelyst megérkeztek a táborokba. A szovjet megszállás alatt a Gulág-rendszer elszigetelt és eltüntetett embereket, gyakran találomra, mert állítólag akadályozzák a kommunizmus kiépítését.”

A felsőbb emeleteken azután más a hangulat. A világos és színes termek az európai történelmet dicsőítik: Európa újjáépítését, a jóléti államok születését, a Római és az Elysée-i szerződést, az Unió első bővítését... Az 1950-es és 1960-as évek keleti és nyugati életmódjának összehasonlító bemutatása kiegyensúlyozottan, részletes képet ad a lakosság életszínvonalának emelkedéséről.

A múzeum alapvetően gyenge pontja a Nyugat politikájával szembeni kritika teljes hiánya. Így a XX. században jelentős szerepet betöltő munkássztrájkok közül csupán egyet említ meg, a brit bányászok sztrájkját (1984–1985).

Aztán jön 1989, az évforduló. Majd, a jugoszláv háborútól az euróig, az európai alkotmánytervezettől az egymást követő bővítési hullámokig, a görög államadósság-válságon keresztül Európa története zökkenőmentes, egyenletes, konszenzusos és gazdasági fejlődésben gazdag. A munkavállalók közötti féktelen verseny, az iparkitelepítés keletre, az olcsó munkaerő, dolgozók millióinak nyugatra vándorlása? A süllyesztőben. A kommunizmus vesztett, a kapitalizmus győzött, az Európai Unió 2012-ben Nobel-békedíjat kapott: a hatodik emeleten itt a vége a történetnek.

 

A szerző, Jean-Baptiste Malet újságíró

Fordította: Drechsler Ágnes

 

[1] Ian Fisher: Hungary Tells Its Past and Stumbles on the Present [Magyarország elmeséli a múltját és boltladozik a jelenben], The New York Times, 2002. április 20.

[2] Pierre Rimbert: Faussaires [Hamisítók], Le Monde diplomatique, 2019. november.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések