Jean-Pierre Chevènement emlékiratai - Francois Mitterrand mérgezett öröksége

Kategória: 2021. június
Írta: Serge Halimi
Találatok: 1221

Mitterrand Chevènement.JPGHuszonöt évvel halála után François Mitterrand továbbra is ellentétes érzelmeket vált ki. A baloldalon a nosztalgia elhalványult, emléke már nem lelkesít, hiszen elnökségét a pálfordulások sora jellemezte. Volt minisztere, Jean-Pierre Chevènement ma már a liberális Európa egyik fő építészét látja benne.


Kicsivel több mint tizenöt évvel ezelőtt Jean-Pierre Chevènement saját miniszteri tapasztalatait alapul véve, amiket az ipar, az oktatás, a védelem és a belügy területein szerzett, már megírta a francia baloldal történetét. Azóta nem került ismét miniszteri tisztségbe és nem lett újból elnökjelölt sem, de az egykori első memoárkötete úgy tűnik, nem merítette ki kellően a témát. A most megjelent, kevésbé ünnepélyes, sokkal inkább elbeszélő formában megírt műve praktikusan egészíti ki az előzőt.

A könyvben François Mitterrand központi szerepet kap. Nem meglepő, hiszen tizennégy évig foglalta el az Élysée palotát, ő szakította el a szocialistákat a politikai középtől, akiknek hosszan voltak a szövetségesei, és ezzel lehetővé téve számukra a hatalomra kerülést. Majd ő volt az is, aki az Európa-párti liberálisokhoz közeli álláspontra vezette őket – ezzel Valéry Giscard d’Estaing területére léptek, akit ő akadályozott meg abban, hogy egy második hétéves elnöki ciklust vezethessen. A fordulatot Chevènement remekül elemzi. Néha kifejezetten úgy csinál, mintha ez őt egyáltalán nem lepte volna meg. 1967-től ismerteti kis baráti társasága és Mitterrand szövetségét, rámutatva a lelkesedés hiányára, amelyet akkoriban Mitterrand keltett bennük: „A mi szemünkben volt néhány hiányossága: nem sokat tudott a szocializmusról (...). A baloldal ügyében a retorikája leragadt Lamartine-nál. (...) Gazdasági kultúrája sajnos nulla volt.” Chevènement mindazonáltal vállalta a kockázatot, hogy segít új szövetségesének, „hogy pótolja vagy legalábbis elrejtse hiányosságait”. Ma már elismeri, hogy büszkeségből vétkezett: „A politikáról semmit sem tudtam, volt mit tanulnom, és sokat tanultam François Mitterrandtól” - írja.

Sokat tanult? De mi lett az eredménye, hiszen a pártjának nyújtott „nagyszerű ajándék” (a politikai váltógazdaság) „mérgezett” ajándéknak bizonyult. Chevènement így foglalja össze: „A szociálliberalizmus volt az ára annak, hogy a Szocialista Párt hosszú ideig maradhasson kormányon, de viszont épp emiatt szenvedte el a végső elutasítást is 2017-ben”. Két évvel az elnökké választása előtt Mitterrand beismerte, hogy az ország egészét illetően céljai nagyon is közepszerűek: „Alapvetően, Jean-Pierre, nem hiszem, hogy Franciaország a mi korunkban másra is képes – sajnos – mint elkerülni az összetűzéseket.”

Sorozatos lemondásai a kormányból, miután alapvetően nem értett egyet a gazdaságpolitikával (1983), az Öböl-háborúval (1991), vagy mert Korzika törvényhozó hatalmat kapott (2000), arra is rákényszerítik Chevènement-t, hogy elgondolkodjon örökös visszatérésének okáról is. Az 1983-as „megszorító fordulat” után, amely mint a szerző bizonyítja, „elősegítette a neoliberális gazdaságpolitikai modell diadalát az európai kontinensen”, vagy miután az Egységes Európai Okmányt 1985-ben „egyhangúlag és vita nélkül” fogadta el a minisztertanács (amelyben ő is részt vett), majd miután három évvel később egy másik minisztertanács rábólintott arra az európai irányelvre, amely „szabaddá tette a tőkemozgásokat még mielőtt harmonizálták volna a megtakarítások megadóztatását” (ekkor Chevènement bár kifejezte egyet nem értését, de továbbra is védelmi miniszter maradt), mindezek után, hogyan győzhette meg magát arról, hogy ha most „le is nyeli a békát, de reményei szerint, majd később meg lehet tőle szabadulni”?

Az Öböl-háború volt az egyik legemészthetetlenebb ügy. És ekkor érte el Mitterrand kétszínűsége is a legmagasabb fokát. 1991 januárjáig az elnök elhitette védelmi miniszterével, hogy tárgyalási megoldást keres Szaddám Huszeinnel. Azok után, hogy már 1990 augusztusában megígérte amerikai kollégájának, George H. Bushnak, hogy Franciaország katonailag is elkötelezi magát az ő oldalán… „Persze - magyarázta egy nap Chevènement-nak - az arab kormányok most még elégedetlenül ordítanak, de biztos lehet benne, hogy holnap már mind támogatásért könyörögnek, és a tenyerünkből esznek. És mutatta is, hogyan…”

Furcsa látogatók, furcsa követelésekkel

A szerző visszatekint a Le Monde-dal folytatott vitáira is. Mitterrand-hoz hasonlóan a lap is az Öböl-háború támogatója volt, és a védelmi miniszter kritikáit rosszindulatúan a „bagdadi álláspont visszaböfögésének” nevezte . Még frontálisabban szálltak szembe vele, amikor Chevènement, Lionel Jospin kormányában, belügyminiszter lett. A szerző elmeséli, hogy 1999. február 11-én Jean-Marie Colombani és Edwy Plenel a lap akkori vezetői, felkeresték őt a Place Beauvau-n, hogy elmondják neki, milyen irányvonalat kellene követnie a kormánynak, ha számítani akarnak az újság szerkesztői támogatására. Edwy Plenel állítólag ezt így magyarázta el: „Lionel Jospin az államot és a nemzetet emeli ki. De a Le Monde eurobarát, euroszociális, europolitikus stb. Vezetői szerint nem a nemzetállamot kell hangsúlyozni, hanem azokat a módszereket és eszközöket, amelyek lehetővé teszik, hogy Franciaország betöltse helyét az európai fejlődésben.” Chevènement gyanítja, hogy később a Le Monde nyomást gyakorolt a miniszterelnökre, hogy Korzika tekintetében olyan álláspontot foglaljon el, amely őt lemondásra kényszerítette. Cserébe Jospin megkapta a napilap támogatását jövőbeli elnökjelöltségéhez…

Senki ne várja, hogy Lionel Jospin, a volt szocialista miniszterelnök legújabb könyvében elemezze a számára katasztrofális jelöltség eredményét. A francia politikáról, demokráciáról, migrációról, ökológiáról szóló általánosságok sorozata ez, mely esetleg egy átlagos osztályzatot kapott volna a Sciences Po-n. Ennél biztosan nem sokkal jobbat, hiszen egy tanár valószínűleg úgy találta volna, hogy a volt miniszterelnök túlságosan is elnéző saját magával szemben.

Csakúgy mint Chevènement a jelenlegi köztársasági elnökkel szemben? A szerző bevallja, hogy egy „kedvező a priori” következtében majdnem Emmanuel Macronra szavazott már a 2017-es választások első fordulójában, ha nem félt volna attól, hogy akkor „Daniel Cohn-Bendit, Alain Minc és Jacques Attali mellett találja magát”. Ez – vallja be – „ártott volna ideológiai és politikai álláspontom koherenciájának”. Ennél jobban nem is lehetne megfogalmazni… El kell tehát ismernünk, hogy az emlékek és a személyes barátságok még a legkövetkezetesebb államférfiak esetében is sokszor olyan szövevényes döntéseket jelentenek, amelyeket egyszerű ésszel nem lehet felfogni. Így, ahogy Jean-Luc Mélenchon sem hagy ki egy alkalmat sem, hogy kifejezze hűségét Mitterrand-hoz, az általa ellenzett liberális Európa támogatójához, Chevènement azt mondja, hogy nem érti azt a „zsigeri elutasítást”, amelyet a jelenlegi államfő kivált. Ez vajon azt jelenti, hogy „Emmanuelnek” akár új ötéves szerződést is kíván az Élysée-ben?

 

Fordította: Nagy Viktória