Az elmúlt 15 évben Gáza öt büntetőexpedíciót szenvedett el: 2006 („Nyári eső”); 2008-2009 („Öntött ólom”); 2012 („Felhőoszlop”); 2014 („Erős szikla”); és 2021 („Falak őrzője”). Izrael azért választotta ezeket az elnevezéseket, hogy saját magát, a támadót támadottnak tüntesse fel.
Tizenöt éve ugyanazok az emberek ugyanazokat a szlogeneket hangoztatják, hogy legitimálják ugyanazokat a büntetéseket. A bevetett harci eszközök kiegyensúlyozatlansága miatt a „háború” elnevezés itt nem helytálló. Az egyik oldalon a világ egyik legerősebb és legjobban felszerelt hadserege, amely élvezi az Egyesült Államok korlátlan támogatását, amely minden pillanatban kész alávetni az ellenfeleit szárazföldi és tengeri blokádnak (1) , míg a másik oldalon se tank, se repülőgép, se hajó, semmi támogatás (a szavakon kívül) egyetlen fővárostól sem. Következésképpen, nem kis önteltség kellett ahhoz, hogy Izrael Franciaországba delegált nagykövete a palesztinokat „a 21. század egyik legaljasabb háborús bűntettével (2) ” vádolja. Az öt konfliktus áldozatainak száma azonban a két oldalon önmagáért beszél.
Mint azt mindenki tudja, az elmúlt tizenöt évben az izraeliek csak „visszavágtak” vagy „megtorolták” az őket ért agressziót. Az általuk elmesélt történet, amelyet a média nagy része elfogad és terjeszt, egy másodperccel sem kezdődik azelőtt, hogy elrabolják az egyik katonájukat, vagy rakétát lőnek ki rájuk. Az összecsapások kronológiájából tehát kimaradnak a palesztinokat ért hétköznapi megpróbáltatások, az állandó ellenőrzések, a katonai megszállás, a repülőtér nélküli terület blokádja, az elkülönítő fal, a házaik felrobbantása, a földjeik gyarmatosítása.
De ha a Hamász holnap eltűnne, attól még minden továbbra is így maradna. Izrael, amely segített a Hamász mozgalom kibontakozásában, és amely hozzájárul a finanszírozásához, tisztában van ezzel. Egy ilyen ellenfél előtérbe helyezése az ő érdekeit szolgálja. És lehetővé teszi, hogy egy népnek a saját hazájáért folytatott küzdelmét úgy mutassák be, mint egy eleve megoldhatatlan konfrontációt egy messianisztikus vallási szervezettel. Amikor brutálisan felléptek a hívők ellen a jeruzsálemi Al-Aksza mecsetnél, az izraeli hatóságok jól tudták, hogy segítik az iszlamista mozgalmat.
Bármilyen cinikus és átlátszó volt is, Benjamin Netanjahu miniszterelnök manővere akadálytalanul folytatódhatott. Nem született ENSZ-határozat (amelyet Izrael ismét figyelmen kívül hagyhatott volna), nem voltak szankciók, nem hívták vissza a nagyköveteket, nem függesztették fel a fegyverszállításokat. Washingtonhoz hasonlóan az Európai Unió is átvette az izraeli jobboldal által használt kifejezéseket; a francia kormány - amelyet Marine Le Pen, Bernard-Henri Lévy és Anne Hidalgo, Párizs szocialista polgármestere is támogat - csak azért ébredt fel, hogy gyorsan betiltsa a palesztinokkal való szolidaritási tüntetést. Úgy tűnik, hogy minél erősebb Izrael, annál kevésbé demokratikus, és annál inkább elfogadja őt az egész világ.
Mint azt öt háború is bizonyítja, a diplomáciai „Vaskupola” nem képes garantálni Izrael nyugalmát. Az ellenállás erőszakossága mindig válasz az elnyomás erőszakosságára, kivéve, ha egy népet eltipornak és leigáznak. A palesztin nép azonban talpon van!