11 napos harc, több mint 250 palesztin és 12 izraeli halálos áldozat után Izrael és a Hamász tűzszünetet kötött. Ez azonban nem oldotta meg az izraeli megszállás befejezésének és egy életképes palesztin állam létrehozásának alapvető kérdéseit, és a feszültségek továbbra is fennmaradtak.
Palesztinában a történelem ismétli önmagát – rendszeresen, kérlelhetetlenül, kegyetlenül. Örökösen ugyanaz a tragédia, amelyet könnyű lenne előre látni, mivel előjelei mindig a napnál világosabbak. Mégis úgy tűnik, hogy mindenkor meglepi azokat az embereket, akik a média hallgatását az áldozatok beletörődésének vélik. Minden új válság más-más utat követ, de az okok mindig ugyanazok: az évtizedek óta tartó izraeli megszállás, a palesztin nép alapvető jogainak megtagadása, és az a folyamatos elszántság, hogy elűzzék őket a szülőföldjükről.
Röviddel az 1967. júniusi háború után de Gaulle tábornok megjósolta, hogy mi fog történni: „Izrael az általa elfoglalt területeken olyan megszállást hoz létre, amely elkerülhetetlenül zsarnoksággal, elnyomással és kitelepítésekkel jár, majd ezzel a megszállással szemben ellenállás alakul ki, amelyet Izrael viszont terrorizmusnak minősít.” Ehhez hasonlóan de Gaulle úgy vélte, hogy Izrael állam „megtorló” tevékenysége, amellyel 1968. december 28-án a Bejrúti repülőtéren egy támadásban megsemmisítette a Libanoni Nemzetközi Légitársaság flottájának nagy részét, aránytalan válasz volt arra, hogy egy illegalitásban dolgozó szervezet, a Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP) két nappal korábban eltérített egy El Al repülőgépet. Ezért válaszul – amely egy más korszak és más világnézet alapján lett elhatározva – Franciaország betiltotta az Izraelnek történő fegyvereladásokat.
A folyamatosan ismétlődő tragédia legújabb fejezete Jeruzsálemben kezdődött. A tragédia elemei ismerősek. A ramadán böjt megtörésének megünneplésére a fiatal palesztinok minden este összegyűlnek a Damaszkuszi Kapu és a Haram Al-Sharif („Nemes Szentély”, a zsidók számára a Templom-hegy) körüli közterületeken; az izraeli rendőrség idén brutálisan elüldözte őket, a beavatkozás 300 sérültet okozott. A területen az izraeli rendőrség könnygázzal és acélbetétes „gumilövedékekkel” lőtt a fiatalokra. Ugyanakkor egész palesztin családokat szisztematikusan lakoltattak ki a kelet-jeruzsálemi Sheikh Jarrah negyedből. A provokálás csúcspontja talán a „Halál az arabokra” jelszavakat skandáló zsidó fajvédők tüntetéssorozata volt, akik felbátorodva azon, hogy az ultranacionalista pártok szövetsége hat helyet szerzett a Knesszetben Benjámin Netánjáhu miniszterelnök támogatásával – törtek be a palesztin területekre.
Később sok izraeli bírálta a hatóságok „hibáit”, hogy megsértették a ramadán szent hónapját, meggyaláztak egy, az iszlám számára szent helyet, ahol erőszakot alkalmaztak. De vajon ezek valóban hibák voltak-e, vagy az arrogancia és az elnyomott palesztinok iránti megvetés jelei? Ahogy a CNN megjegyezte, (1) a hatóságoknak nem volt sok félnivalójuk: „Az egyéni mobiltelefonok mozgását nyomon követő technológia mellett Izrael drónokkal is figyeli a lakosság mozgását az óvárosban és környékén, és persze ott van a több száz zárt láncú televíziós kamera is, és bevetettek több ezer fegyveres rendőrt a mostani zavargások leverésére, akiket olyan rendőrségi teherautók is segítettek, amelyek a palesztinok által „bűzös víznek” nevezett mérgező folyadékot permeteznek a tüntetőkre, a járókelőkre, az autókra, az üzletekre és a házakra."
Ez apartheid, bár nem annak nevezik
Az izraeli hatóságok nem látták előre azt az elszántságot, amellyel a jeruzsálemi fiatalok helytálltak a rendőrséggel szemben, noha semmiféle politikai háttérszerveződés nem támogatta őket. Azzal sem számoltak, hogy a fiatalokat támogatják Izrael palesztin városainak lakosai, Názárettől Umm al-Fahmig, ami világossá tette, hogy bármit mondjon is Izrael az egyenlő bánásmódról, a palesztin lakosságot mélyen felháborítja, hogy másodrendű állampolgárokként kezelik őket.
Bárki, aki olvasta a B’Tselem izraeli jogvédő szervezet és a Human Rights Watch legutóbbi jelentéseit, előre láthatta mindezt. Ezek megállapítják, hogy a Palesztin Mandátum egész területén – azaz nem csak a megszállt területeken – az ENSZ meghatározása szerint apartheidnek minősül a kormányzati rendszer. Ez azt jelenti, hogy az egymástól néha csak néhány méterre, ugyanazon a földterületen élő népek nem rendelkeznek ugyanazokkal a jogokkal, és nem ugyanazok a törvények vonatkoznak rájuk. (2) Ez az egyenlőtlenség ugyanazokat az következményeket produkálja, mint az apartheid Dél-Afrikában: engedetlenséget, lázadást, zavargásokat.
Azokban az izraeli városokban, ahol többségben vannak, a palesztinok szenvednek az infrastruktúra és az állami beruházások hiányosságaitól, valamint a bűnözés elleni küzdelem kudarcaitól. A vegyes városokban a palesztinok túlzsúfolt negyedekbe szorulnak, vagy a beköltöző zsidó izraeliek űzik el őket. Világos számukra, hogy a kormány végső célja, hogy Izraelt megszabadítsa minden nem-zsidótól.
Egy fiatal palesztin így fejezte ki szolidaritását Sheikh Jarrah lakóival: „Ami Jeruzsálemben történik, éppolyan, mint ami Jaffában és Haifában történik... Az arab társadalom szisztematikus elűzése zajlik Izraelben. Elértük a forráspontot. Úgy érezzük, senkit sem érdekel, hogy továbbra is létezünk-e. Épp ellenkezőleg. Vannak emberek, akik mindent megtesznek azért, hogy távozásra kényszerítsenek bennünket.” (3)
A 75 000 lakosú Lodban a zsidók és a lakosság negyedét kitevő palesztinok közötti összecsapások különösen erőszakosakká váltak. A palesztinokat az 1948-as etnikai tisztogatás emléke kísérti, amikor fegyveres cionista csoportok 70 000 embert űztek el közülük. (4) Ma a stratégia más formát ölt, de célja az, hogy „befejezzék a munkát”, azaz elűzzék őket. A Lodban jelenleg épülő 8 000 lakóegység mind zsidók számára van fenntartva, és ahogy Jeruzsálemben és Ciszjordániában, úgy a palesztinok számára itt is gyakorlatilag lehetetlen építési engedélyt kapni, még akkor is, ha van izraeli személyi igazolványuk.
A lázadás új felvonása
Az első felvonás május 10-én ért véget. Az izraeli hatóságok kénytelenek voltak – legalábbis részben – visszavonulni. A palesztin fiatalok visszafoglalták az utcákat, az al-Aksza mecsetet kiürítették, és a Legfelsőbb Bíróság – amelytől rendszerint Palesztina zsidósítását várják el, és amelynek ratifikálnia kellett volna több család kilakoltatását Sheikh Jarrahból, – egy hónappal elhalasztotta döntését. Még a város és a szent helyek 1967-es „felszabadítását” ünneplő május 10-i izraeli felvonulás is fiaskó volt. Az útvonalat úgy változtatták meg, hogy elkerüljék a palesztin negyedeket, ami demonstrálta Izrael „egységes, örök fővárosának” megosztottságát és a palesztinok erejét. A palesztinok hányada most a város lakosságának 40%-a, míg 1967-ben csak 25%-a volt... Ám az általuk lakott városrészek az önkormányzati költségvetésnek csak 10%-át kapják. (5)
Ugyanezen a napon, miután a Hamász – amely Gázában hatalmon van – ultimátumot adott az izraeli rendőrségnek, hogy vonuljon ki Jeruzsálemből, rakétákat lőtt ki izraeli városokra, ezzel új felvonást nyitva a lázadásban. Erre válaszul médiatámadás indult a Hamász ellen, amelyet Irán bábjaként mutattak be, és amelynek erőszakos fellépése lehetetlenné teszi a politikai megoldást. Mikor volt azonban valaha is olyan „nyugalmi időszak” (ami ebben a logikában azt jelenti, hogy „csak” palesztinok halnak meg, amiről persze sosem a lapok címlapján számolnak be), ami arra ösztönözte volna Netánjáhu kormányát, hogy tárgyalásokat folytasson a tartós békéről? Nelson Mandela azt írta emlékirataiban, hogy mindig az elnyomó, nem pedig az elnyomott diktálja, hogy milyen formát öltsön a harc. Ha az elnyomó erőszakot alkalmaz, az elnyomottaknak sincsen más választásuk, mint erőszakkal válaszolni.
Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy sem a Hamász erőszakossága, sem a „terrorszervezet” címke nem akadályozta meg Netánjáhut, aki 1996 óta van hatalmon, abban, hogy a Palesztin Hatóság helyett a Hamászt tegye meg preferált tárgyalópartnerének, remélve, hogy éket verhet a két fél közé. Így aztán azt állíthatta, hogy lehetetlen tárgyalni a palesztinokkal, ha azok megosztottak egymás között. Mégis Netánjáhu kormánya volt az, amely lehetővé tette Katar számára, hogy több százmillió dollárt utaljon át Gázába, hogy részben újjáépítse a 2007 óta izraeli blokád alatt álló és a 2014-es háborúban elpusztított területet. (6) Ennek a pénznek egy része kétségtelenül lehetővé tette a Hamász számára, hogy Irán és a Hezbollah segítségével újjáalakuljon, és újjáépítse katonai arzenálját és harci képességeit.
Az izraeli hadsereg, amely azt hitte, hogy a 2014-es offenzíva során halálos csapást mért a Hamászra, és egy maréknyi dollárért „megvásárolta a békét”, meglepődött, amikor a Hamász csatlakozott a Jeruzsálemért folytatott harchoz – ami még inkább bizonyítja az izraeli arroganciát és képtelenséget arra, hogy megértse, hogyan éreznek a megszállt emberek, hiszen Jeruzsálem minden palesztin – legyen az muszlim vagy keresztény – identitásának kulcsfontosságú része. Házaikat a városról készült fényképek és festmények díszítik, néhol még az Al-Aksza mecset makettje is látható.
Újraegyesített palesztinok
A Sheikh Jarrah-i kilakoltatások miatti tiltakozások mértéke arra késztette a Hamászt, hogy a lázadás mögé álljon, különösen azért, mert a politikai győzelem reményét meghiúsította Mahmúd Abbász palesztin elnök döntése, hogy elhalasztja a törvényhozási és elnökválasztást, mivel félt a szavazás elvesztésétől, és tiltakozott az ellen, hogy Izrael nem engedélyezte a szavazást Kelet-Jeruzsálemben.
Azzal, hogy csatlakozott a harchoz, a Hamász segített újraegyesíteni a palesztinokat – mind a Palesztin Mandátum területén, mind a menekülttáborokban és a diaszpórában. Ezt jól mutatja a május 18-i általános sztrájk sikere, 30 év óta az első, amelyet a palesztinok mind Jeruzsálemben, mind a megszállt területeken, továbbá Izraelen belül megtartottak. A sztrájk a Hamász és a Palesztin Hatóság, valamint a Fatahon, a PFSZ fő csoportján belüli politikai megosztottság ellenére is sikeres volt. A belső ellentétek azonban hatnak majd arra, hogy a palesztinok mennyire lesznek képesek megszilárdítani vívmányaikat.
Katonai szempontból az izraeli hadsereg azt tette, amihez a legjobban ért: alkalmazta a Dahija-doktrínát, amelyet Gazi Eizenkot tábornok fogalmazott meg a 2006-os Libanon elleni háború után, és amelyet arról a dél-bejrúti területről neveztek el, ahol akkor a Hezbollahnak voltak irodái. A doktrína „aránytalan erő” alkalmazására és az ellenséges harcosok által felhasználható polgári infrastruktúra megsemmisítésére szólít fel. A világ egyetlen más hadserege sem fogalmazta meg még nyíltan az „állami terrorizmus” doktrínáját, bár néhányan alkalmaztak ilyet – mint az USA Irakban vagy Oroszország Csecsenföldön.
Az izraeli hadsereg tökéletes magyarázatot talált: amióta a Hamász 2007-ben átvette az ellenőrzést Gáza felett, minden olyan épület, amelyet közigazgatásra, oktatásra vagy szociális ellátásra használnak, legitim célpontnak tekinthető. Az emberi áldozatok száma magas: több mint 250 palesztin halt meg, köztük több mint 60 gyermek, mielőtt május 21-én tűzszünetet hirdettek. 1800 sebesült; 600 ház és egy tucat felhőkarcoló megsemmisült, egészségügyi központok, egyetemek és elektromos alállomások rongálódtak meg. Ezek a statisztikák érdekelni fogják a Nemzetközi Büntetőbíróságot, amely most a palesztinai helyzetet is napirendjére tűzte.
Mit értek el mindezzel? Aluf Benn, a Haaretz című izraeli napilap főszerkesztője „Izrael eddigi legelhibázottabb és legértelmetlenebb gázai hadműveletének” nevezte az eseményeket. (7) Nemcsak hogy a hadsereg nem látott előre semmit (bár minden alkalommal azzal dicsekszik, hogy „felszámolta a terrorszervezeteket és infrastruktúrájukat”), de „fogalma sincs, hogyan lehetne megbénítani és kibillenteni az egyensúlyból a Hamász erőit. Az alagutak megsemmisítése – nagy erejű bombákkal – láthatólag nem okozott érdemi kárt az ellenség harci képességeiben”.
Ami még rosszabb: bár a Vaskupola rakétaelhárító rendszer 12-re csökkentette az izraeli városokban megöltek számát, nem sikerült megakadályoznia a napi élet teljes felfordulását, mivel az emberek még Tel-Avivban és Jeruzsálemben is légvédelmi óvóhelyekre kényszerültek. A rakéták és lövegek megváltoztatják a konfliktus természetét, Izrael egyetlen városa sincs ma már lőtávolságon kívül, amint az a Hezbollah elleni 2006-os háború során világossá vált. Könnyen elképzelhető, hogy a jövőbeli háborúk több fronton zajlanak majd – Gázában, Libanonban, sőt még Jemenben is, ahol a hútik azzal fenyegetőznek, hogy jelentős rakéta tűzerejüket (amelyet a szaúdi légicsapások megtorlásaként használnak) Izrael ellen irányítják.
Megfigyelők már a 2014-es háború során észlelték a Hamász megnövekedett képességeit, amelyek azóta csak tovább erősödtek. Ahogy Zvi Bar’el írta a Haaretz-ben: (8) „Az a sok magas rangú Hamász-vezető, akit az izraeli hadsereg megölt, bizonyítja, hogy a Hamász nem valami »múlékony, átmeneti szervezet«, ahogyan azt sok elemző állította. Néhányan közülük lenyűgöző pozíciókat töltöttek be. Ilyen a Gáza városi dandár parancsnoka, a Hamász kiberegységének és rakétafejlesztésének vezetője, a projektek és fejlesztések osztályának vezetője, a mérnöki osztály vezetője, a katonai hírszerzés műszaki osztályának parancsnoka és az ipari berendezések gyártásának vezetője. Ez egy olyan költségvetésű, hierarchikus és szervezett hadsereg, amelynek tagjai megfelelő szakmai képzettséggel és know-how-val rendelkeznek ahhoz, hogy a túléléshez és az offenzívákhoz egyaránt szükséges infrastruktúrát kezeljék.” Néhány Hamász-parancsnok megölése nem változtat semmin: máris felemelkedőben van a harcosok és parancsnokok új generációja, akiket az Izrael iránti még nagyobb düh hajt.
De nemcsak a palesztinok dühösek. Az arab világban a második intifáda (2000–2005) óta soha nem volt ekkora támogatás az ügyük iránt. Százezrek vonultak fel Jemenben és Irakban – ironikus, hogy az Irak elleni 2003-as amerikai invázió egyik célja az volt, hogy elősegítse a diplomáciai kapcsolatok felvételét Irak és Izrael között. Tüntetések voltak Libanonban, Jordániában, Kuvaitban, Katarban, Szudánban és Marokkóban is. Az Izrael, az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein közötti ún. Ábrahám-megállapodás messze nem szorította háttérbe a palesztin kérdést: ez az arab identitásnak még mindig központi eleme. (9) Izraelnek a Szaúd-Arábiával és Mauritániával való kapcsolatok normalizálására irányuló reményei (ideiglenesen) meghiúsultak. Még Egyiptomban is feldühödtek a közösségi médiában és a hivatalos sajtóban. Mo Salah-nak, a Liverpool FC csatárának a palesztinokat támogató tweetjét pedig széles körben megosztották.
„Kezd elterjedni az apartheid szó használata”
Bár a nyugati diplomaták háttérbe szorították, Palesztina ismét a középpontba került. A dél-afrikai apartheid elleni küzdelem óta nem volt még egy ügy, amely ilyen nagy tiltakozásokat váltott volna ki világszerte. Az Egyesült Államokban sok demokrata képviselő Joe Biden szégyenteljes cinkosságát kritizálta, korábban nem ismert éles kifejezéseket használva. Néhányan a baloldalon „megszállásról”, „apartheidről” vagy „etnikai nacionalizmusról” beszéltek. Alexandria Ocasio-Cortez amerikai képviselőnő május 13-án a következőket írta twitteren: „Azzal, hogy Biden csak a Hamász – elítélendő – akcióit nevezi meg, és nem hajlandó elismerni a palesztinok jogait, megerősíti azt a hamis elképzelést, hogy a palesztinok szítják az erőszak körforgását. Ez nem semleges nyelvezet. Ez egy oldalt képvisel – a megszállás oldalát.” Egy nappal korábban egyike volt annak a 25 demokratának, akik felszólították Anthony Blinken külügyminisztert, hogy gyakoroljon nyomást az izraeli kormányra annak érdekében, hogy állítsa le a közel 2000 palesztin kilakoltatását Kelet-Jeruzsálemből. Marie Newman ezt tweetelte: „Mindenhol meg kell védenünk az emberi jogokat. A Palesztinát támogató népi tüntetések ellenére azonban Európa, és különösen Franciaország Izrael mellé állt a „terrorizmus elleni háború” és a „jogos védelem” retorikájával.”
A kérdések továbbra is fennállnak. Tartós lesz-e a tűzszünet? Mi lesz a Sheikh Jarrahból való kilakoltatással fenyegetett családokkal? Túléli-e a Palesztin Hatóság a politikai csődöt? Nehéz megmondani, de ez biztosan nem az utolsó felvonás a drámában. A palesztinok, bárhol is éljenek, ismét megmutatták, hogy eltökélt szándékuk, hogy nem hagyják magukat a diplomáciai és földrajzi térképről letörölni. Meg kell várnunk a következő válságot, annak minden pusztításával, halálával és szenvedésével, hogy ezt felismerjük?
1973-ban, miután az Izrael által 1967-ben elfoglalt területek visszaszerzésére irányuló diplomáciai erőfeszítéseik kudarcot vallottak, Egyiptom és Szíria októberben háborút indított Izrael ellen. Michel Jobert francia külügyminiszter azt kérdezte: „Vajon a haza akarása agressziónak minősül?” Most azt kérdezhetnénk, hogy agresszió-e, amikor a palesztinok megpróbálják érvényesíteni jogaikat?
Alain Gresh újságíró és az Orient XXI. folyóirat igazgatója.
