Bár igazán sok í
rás jelenik meg a témában, mégis vannak vakfoltjai a feminizmus történetének. A volt keleti blokk országainak hozzájárulását például ritkán említik. Pedig a keleti blokk és a volt déli gyarmatok nőszervezetei közötti szövetség jelentős szerepet játszott a nemek közötti egyenlőség világszintű előmozdításában.
Amennyiben Ön ma egy Nyugaton élő és dolgozó nő, valószínűleg fogalma sincs, ki az a bolgár Elena Lagadinova és Anna Durcseva, vagy a zambiai Lily Monze és Chibesha Kankasa. Pedig nekik köszönheti jogainak egy részét. És ha még soha nem hallott róluk, az bizony azért van, mert a hidegháború győzteseinek elbeszéléséiben nincsenek megemlítve a keleti blokkból és a Délről származó nők, noha fontos szerepük volt a nemzetközi feminista mozgalomban.
A Szovjetunió bukása után a diadalmaskodó Nyugat a múlt minden pozitív örökségét egyszerűen törölte, ha az a szocialista kísérlethez kapcsolódott. Mára a szocializmusból már nem maradt meg, csak a tekintélyelvűség, a sorban állás pékségnél, a Gulag, a külföldi utazások korlátozása és a titkosrendőrség.
Nyugaton nem akarják figyelembe venni azt a tényt, hogy Oroszország és néhány kelet-európai ország az államszocializmus megjelenésével indult fejlődésnek. 1910-ben például a cári Oroszországban a várható élettartam 33 év körül volt, míg Franciaországban 49 év. Ez a Szovjetunióban 1970-re több mint kétszeresére nőtt, és elérte a 68 évet, ami csak három évvel kevesebb, mint Franciaországban. 1918-ban a Szovjetunió alkotmányban rögzítette a nemek közötti jogi egyenlőség elvét, és 1920-ban – elsőként a világban – legalizálta az abortuszt. Fontosnak tartották, jóval a nyugatiak előtt, hogy közösségi gyermekgondozási létesítményeket finanszírozzanak, és sokat költöttek a nők oktatására és képzésére is. Igaz, hogy a központi tervezés számos hiányossággal küszködött, ennek ellenére azonban a keleti blokk a második világháború után jelentős tudományos és technológiai fejlődést ért el, és ehhez a nők is nagyban hozzájárultak.
Persze semmi sem tökéletes: a patriarchális kultúra következtében, fizetett munkájuk mellett, a nőkre hárult a háztartás minden gondja-baja, mivel ebben a férfiak nem voltak hajlandók részt venni. Az áruhiány miatt az alapvető javak beszerzése akkora erőfeszítést igényelt, mint a Himalája megmászása; eldobható pelenkát vagy a női higiéniai termékeket meg alig lehetett kapni. A politikai és gazdasági hatalom felsőbb szintjein a felelős állásokat még mindig nagyrészt csak férfiak töltötték be. Mégis történt előrelépés. 1945 után a Szovjetunióban és Kelet-Európában a nők nagyrészt integrálódtak a munkaerőpiacra, míg Nyugaton továbbra is bent ragadtak a konyhában és az egyházi közösségekben.
A hidegháború idején a nők társadalmi státusza miatt a két blokk között olyan rivalizálás alakult ki, amely ösztönzőleg hatott a nyugati országokra. 1942-ben amikor a fiatal szovjet mesterlövész, Ljudmila Pavlicsenko Eleanor Roosevelttel, a First Ladyvel, országos körutat tett az Egyesült Államokban, hőstettei – 309 nácit ölt meg – egyszerűen lenyűgözték az amerikaiakat. Washington csak a Szputnyik műhold 1957-es fellövése után kezdett aggódni, hogy mekkora fenyegetettséget is jelent számára a szovjet női emancipáció. Ha a Szovjetunió kétszer annyi szürkeállományt tudott mozgósítani, a férfiakét és, tehát, a nőkét is, mint az Egyesült Államok, nem jár-e majd ez azzal, hogy megelőzi őket az űr meghódításában? A következő évben az amerikai kormány elfogadott egy nemzetvédelmi törvényt, amely forrásokat különített el a nők tudományos képzésére.
1961. december 14-én John F. Kennedy elnök aláírta a 10980. számú végrehajtási rendeletet, amely létrehozta az első „Nők Helyzetével Foglalkozó Elnöki Bizottságot”. A preambulum a rendelet létrejöttének okaként a nemzetbiztonságra hivatkozik, nemcsak azért, mert az államnak szüksége lehet egy női munkásokból álló tartalékhadseregre háborúk idején, hanem azért is, mert az amerikai vezetők tartottak attól, hogy a szocialista eszmék túl vonzóak lehetnek az otthon ülő frusztrált amerikai háziasszonyok számára, akik így „a vörösök karjaiba” vethetik magukat.
Az amerikai sajtót ámulatba ejtő „kozmonett”
1963. június 17-én a New York Herald Tribune címlapján ez állt: „Egy szőke szovjet nő lesz az első nő az űrben”, a Springfield Union pedig ezt írja: „A szovjetek űrpályára küldik az első női kozmonautát”. Az újságok által közölt képeken a 26 éves Valentina Tyereskova mosolyog űrhajósruhájában, rajta a cirill betűs „СССР” (latin betűkkel „SZSZSZR”) felirat. „Az oroszok bebizonyították, hogy a nők képesek felvenni a versenyt a férfiakkal a legnehezebb feladatokban is, amelyekre a technika fejlődése késztet minket” – írta Nicolas Vichney a Le Monde 1963. június 18-i számában. Miközben Nyugaton a vezetők továbbra is féltek a nők felszabadításának a hagyományos családi életre gyakorolt következményeitől, a szovjetek űrpályára állítottak egy nőt... Látván, hogy mennyi aranyérmet szereztek a szovjet sportolónők az 1972-es müncheni olimpián, az amerikaiak még abban az évben elkülönítettek egy összeget a szövetségi költségvetésből a női atlétika támogatására. A keleti blokk minden egyes előrelépése újabb és újabb intézkedések meghozatalára serkentette a kapitalista országokat.
Az 1970-es évek elejéig a Szovjetunió és szövetségesei irányították a nőkkel kapcsolatos kérdéseket az Egyesült Nemzetek Szervezetében (ENSZ). Szintén ők játszották a központi szerepet a Nők Nemzetközi Demokratikus Szövetsége (WIDF) által szervezett kongresszusokon is, amelyet baloldali aktivisták alapítottak 1945-ben Párizsban, és amelyen 40 ország küldöttei vettek részt. A nyugati, nagyrészt férfiak által vezetett kormányok szerint a WIDF egy „kriptokommunista szervezet”. Amerikai ágát, az Amerikai Női Kongresszust 1950-ben feloszlatták az Amerikaellenes Tevékenységek parlamentáris Bizottságának vizsgálata alapján. 1951 januárjában a WIDF központjának el kellett hagynia Párizst, mivel elnöke, Eugenie Cotton, aki egyben a francia tagozat (a Francia Nők Uniója) vezetője is volt, kampányolt az indokínai gyarmati háború ellen. Új székhelyén, Kelet-Berlinben, a WIDF az egykori gyarmatok érdekeinek erőteljes szószólójává vált. Az 1960-as évek végén a Szövetség és tagszervezetei arra ösztönözték a feltörekvő afrikai és ázsiai országokat, hogy a Kelet-Európában már létező szervezetek mintájára hozzanak létre női szervezeteket, és ehhez pénzügyi és logisztikai támogatást is nyújtottak.
A gyarmatosítás felszámolásának foly
amatában vonzó alternatívát jelentett a szocialista út, amely a természeti erőforrások államosítását, a tervgazdálkodást és a szociális ellátás fejlesztését kezdeményezte, szemben a neokolonializmussal, amennyiben az ország a kapitalista modell keretei között marad. Így több déli független ország vezetője szövetséget kötött a keleti blokk országaival. Ami persze nagyon nem tetszett az amerikaiaknak, akik a szovjet befolyás térhódításától tartottak.
Ugyanakkor a kelet-európai szervezetek együttműködtek az Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában újonnan létrehozott szervezetekkel. Közösen szálltak szembe azzal az állásponttal, hogy az elnyomás és az egyenlőtlenség különböző formáit továbbra is fenntartó politikai-gazdasági struktúrákban a nők megoldást találhatnak a problémáikra.
A WIDF kezdeményezésére és egy román küldött javaslatára 1975-öt az ENSZ „Nemzetközi Nőévnek” nyilvánította, felhívva ezáltal a világ kormányainak figyelmét a nők helyzetére. A következő lépés a Nők Évtizede lett, amelyet három kulcsfontosságú konferencia fémjelzett: Mexikóvárosban (1975), Koppenhágában (1980), majd Nairobiban (1985). Közösen együttműködve az Egyesült Nemzetek Szervezetével a keleti és déli nőkből formálódott koalíció egy olyan programot dolgozott ki, amelyre még ma is gyakran hivatkoznak.
A feminista ügy szűkre szabott nyugati értelmezése az oka annak, hogy feledésbe merült, mennyit tettek a szocialista országok a nők felszabadításáért. A XX. század folyamán, de még ma is, szemére vetik a marxista aktivistáknak, hogy miért közömbösek a faji és a nemi kérdésekkel kapcsolatban, és azt, hogy az osztályharcot minden más társadalmi megosztottság fölé helyezik. A magát marxistának valló volt kelet-európai szocialista országok mégis többet tettek a női emancipáció és a gyarmatosítás felszámolásáért, mint ahogy azt általában elismerik, különösen a nyugati országokhoz viszonyítva. Déltől északig, Tiranától Tallinnig, és nyugattól keletig, Budapesttől Vlagyivosztokig, és azon is túl, olyan országokban, mint Kína, Vietnam, Kuba, Nicaragua, Jemen, Tanzánia és Etiópia, a „dolgozó anya” szovjet eszménye arra késztette az államokat, hogy női honfitársaik támogatásaként bölcsődéket, közétkeztetést és speciális programokat finanszírozzanak. Amikor az amerikai nők még azért küzdöttek, hogy bejuthassanak az addig kizárólag férfiak számára fenntartott egyetemekre, illetve a munkahelyi esélyegyenlőségért, a szocialista államok már egy sor reformot hajtottak végre, amelyek célja a munka és a családi élet közötti egyensúly megteremtése volt. Ahogy Arvonne Fraser, a WIDF mexikóvárosi és koppenhágai amerikai küldöttje mondta: „Senki sem akarta beismerni, különösen nem az amerikai küldöttség tagjai, de aligha volt kétséges, hogy a nőknek nagyobb hatalmuk volt, legalábbis jogilag, a szocialista blokkban”.
A nők helyzetéről szóló 1975-ös első ENSZ-világkonferenciát megelőzően nem volt konszenzus, mi is legyen a célja a feminista szervezeteknek. Sok nyugati nő, különösen az amerikai és a francia nők arra készültek, hogy elsősorban jogi és gazdasági egyenlőségi kérdésekre fognak összpontosítani, és arra fogják kötelezni az ENSZ tagállamait, hogy fogadjanak el intézkedéseket a nemek közötti egyenlőtlenségek kiegyenlítésére. Az Egyesült Államokban például a Harvardon, a Yale-en és a Princetonon csak nemrégiben tanulhattak nők is; a Columbia Egyetem se engedélyezte a koedukációt, csak 1981-ben.
Számos nyugati országban a nők jogi védelemért küzdöttek, az egyenlő bérezésért, a munkahelyi egyenlőségért és a nemi megkülönböztetés ellen. Harcoltak azon kulturális előítéletekkel is, amelyek – függetlenségük rovására – rájuk osztották a családjukról való gondoskodás „természetes” szerepét. Ugyanakkor azonban, számukra idegen volt egy új gazdasági világrend megteremtése vagy a gyarmatosítással szembeni ellenállás. „A Nemzetközi Nőév – mondja Françoise Giroud, a francia delegáció vezetője, aki Valéry Giscard d’Estaing elnök alatt a nők helyzetéért felelős államtitkár volt, – csak egy újabb megtévesztés lett volna, ha a követeléseket nemzeti vagy nemzetközi politikai ügyekre terelik, legyenek azok bármilyen sürgetőek, tiszteletre méltóak vagy nemesek”. (1)
Másképp vélekedtek a keleti blokk küldöttei, akik a konferenciát platformként kívánták felhasználni, hogy megszüntessék a nemek közötti egyenlőtlenség általuk vélt valódi gyökereit. Támogatták az afrikai, ázsiai és latin-amerikai nők felhívását, hogy sajátítsák ki a gyarmati korszakból örökölt nagyvállalatokat, és államosítsák az erőforrásokat annak érdekében, hogy finanszírozni tudják azt a társadalmi és gazdasági fejlődést, amely nélkülözhetetlen a nők – és mindenki – sorsának javításához.
A mexikóvárosi világkonferencián a delegációk közül 133-ból 113-at nők vezettek. A Szovjetunió Tyereskova űrhajósnőt nevezte a küldöttség élére, Bulgária pedig Elena Lagadinovát, az agrobiológia doktorát, aki a legfiatalabb partizánként harcolt a második világháborúban a nácibarát monarchia ellen. Zambiát Chibesa Kankasa, a britektől való függetlenségi harc hősnője képviselte volna, de ő személyes okokból kénytelen volt lemondani a szereplését. A kubai Vilma Espín de Castro, az első forradalmárok egyike, aki Fidel bátyjának, Raúl Castrónak volt a felesége, azért jött el, hogy beszámoljon azokról az eredményekről, amelyeket a szigeten a női emancipációval kapcsolatban elértek: „Mi már mindent elértünk, amire ez a konferencia felszólít. Amit itt tehetünk, az az, hogy megosztjuk tapasztalatainkat a többi nővel. A nők tagjai a népnek, és ha nem beszélünk a politikáról, akkor soha semmit nem fogunk megváltoztatni” – mondta. Ő volt az, aki 1960-ban létrehozta a Kubai Nők Szövetségét, amelynek ekkorra már több millió tagja volt.
Az Egyesült Államok kezdetben úgy gondolta, hogy egy férfi képviseli majd az államot: Daniel Parker, az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségének (USAID) igazgatója. Az amerikaiak számára ez a konferencia arra szolgált volna, hogy „a nők témájával” kapcsolatban értekezzenek. Ezért úgy gondolták, hogy egy férfi tökéletesen képviselheti országuk álláspontját a szóban forgó kérdésekben. Csak a feministák tiltakozására nevezték ki Patricia Hutart is a küldöttség társvezetőjének. Ráadásul Washington megakadályozta, hogy a First Lady, Elizabeth Ford is részt vegyen a konferencián, mert félő volt, hogy ez túlságosan átpolitizálhatná a vitákat. Ezzel szemben a keleti blokk nőtagjai úgy akarták ellensúlyozni a férfiak túlsúlyát az ENSZ vezető pozícióiban és a külügyminisztériumokban, hogy előhoztak égető geopolitikai kérdéseket is. A déli küldöttek jogot formáltak arra, hogy felszólalhassanak a fejlődés, a gyarmatosítás, a rasszizmus, az imperializmus és a javak globális szintű újraelosztása ügyében. Mert mi értelme lenne meghirdetni a jogi egyenlőséget a nők és a férfiak között például az apartheidot fenntartó Dél-Afrikában, az egykori gyarmaton, amely a szegénység, az általános erőszak és az egyre növekvő külföldi adósságtól szenved?
Az afrikai küldöttek kitartottak amellett, hogy a rasszizmus ellen küzdeni ugyanolyan fontos, mint a szexizmus ellen. „Ez ugyanannak az éremnek a két oldala” – mondta Annie Jiagge, a ghánai Legfelsőbb Bíróság bírája, aki országa küldöttségét vezette. Csalódottságát fejezte ki az amerikai nőkkel szemben, akik a nemek közötti egyenlőségről akartak vitát folytatni akkor, amikor elnökük éppen Augusto Pinochet tábornoknak segített megdönteni Salvador Allendét, Chile demokratikusan megválasztott elnökét, és éppen Vietnamot is bombázta. Egy 1975-ös felhívásban, amelynek címe „Hallgassuk meg a nőket, ha változtatni akarunk”, Annie Jiagge a következőket mondta el: „A női emancipációnak csak akkor van értelme, ha kifejleszti a nőkben azt az akaratot, hogy saját szabadságharcukat összekössék az elnyomásnak minden egyéb formája alól való felszabadulásért folytatott küzdelemmel. A felszabadult nő nem tűrheti, hogy hazája elnyomjon más országokat. Egy olyan világban, ahol a lakosság egyharmada rendelkezik a teljes vagyon kétharmadával, a gazdag országoknak meg kell változtatni életmódjukat.” (2)
Közelebb áll Karl Marxhoz, mint Betty Friedanhoz
A szocialista és a déli nők között létrejött szolidaritás ideológiailag okozott gondot a nyugatról érkező nők számára. Megdöbbenten tapasztalták, hogy déli társaik elítélik liberális feminizmusukat, és gondolataikat imperialistaként bélyegezték meg. Szerintük az amerikai nők és szövetségeseik nem mérik fel, hogy a világ többi részén élő nők mennyire a kapitalizmust tekintik elnyomásuk gyökerének. „Láttam, hogy az észak-amerikai feministák meglepődve tapasztalják, hogy nem mindenki osztja azt a meggyőződésüket, miszerint a nők elnyomásának fő oka a patriarchátus lenne, és hogy a harmadik világ-beli nők közelebb érzik magukat Karl Marxhoz, mint az amerikai feminista Betty Friedanhoz,” – mondta Jane Jaquette amerikai politológus, aki részt vett a hivatalos mexikóvárosi konferenciával egybekötött nem kormányzati szervezetek (NGO) fórumán.
Ebben az informális vitatérben volt azért néhány nyugati nő, aki szocialista vagy kommunista feministának vallotta magát – mint például a fekete Angela Davis vagy Claudia Jones. Elképzeléseik azonban nem jutottak el a megvitatás szintjéig, a hivatalos küldöttségek között főleg kelet–nyugati konfrontáció zajlott. „Az amerikai nők ráébredtek, hogy akár becsmérelhetik is őket, és ez néhányukat mélyen megdöbbentette – írta Arvonne Fraser 1987-ben a mexikóvárosi konferenciáról. – Az új amerikai nőmozgalom szerint minden nő barátja egymásnak, olyanok mint egy nép, akik egy közös ügy érdekében egyesülnek. Amikor már a legelső nemzetközi találkozón kiderült, hogy ez nem így van, egyesek csalódtak és el is keseredtek.” (3)
A mexikóvárosi konferencia hatására számos kormány új jogszabályokat fogadott el, statisztikákat gyűjtött, és külön, a nők helyzetével kapcsolatos hivatalokat és minisztériumokat hozott létre. A diplomaták és aktivisták erőfeszítéseinek köszönhetően nagyobb védelmet élveztek ezután a nők a tulajdoni, az öröklési, a gyermekelhelyezési és az állampolgársági ügyekkel kapcsolatban. (4) Az államok kénytelenek voltak általánossá tenni a szülői szabadságot és a családi pótlékot, létrehozni állami bölcsődéket, és más forrásokkal is támogatni a nők kettős – munkavállaló és anya – szerepét. 1980-ban Koppenhágában több ENSZ-tagország írta alá a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés minden formájának megszüntetéséről szóló egyezményt, amelyet az Egyesült Államok és néhány vonakodó ország (Irán, Szudán és Szomália) máig sem ratifikált.
Az ENSZ által meghirdetett Nők Évtizede (1975–1985) során a WIDF többszáz déli női aktivista részvételét koordinálta és finanszírozta a mexikóvárosi, koppenhágai és nairobi konferenciákon, míg a repülőjegyeket az Aeroflot, a Balkan Air, a JAT Yugoslav Airlines és a keleti blokk más légitársaságai adományozták. 1977-ben a WIDF és a Kubai Nők Szövetsége iskolát nyitott Havannában, hogy felkészítse a nőket, hogy képesek legyenek az ENSZ-ben felelősségteljes pozíciókat betölteni. Hasonló képzést szerveztek 1980-ban Szófiában afrikai és ázsiai aktivista nők számára. 1985-ben a WIDF és a Bolgár Női Bizottság vállalta, hogy szállást és étkezést biztosít annak a mintegy 100 afrikai nőnek, akik részt vettek a nairobi konferenciával párhuzamosan tartott nem kormányzati szervezetek (NGO) fórumán.
Az időnként felmerülő feszültségek ellenére a nőknek sikerült transznacionális hálózatokat kiépíteni. Lily Monze, Zambia egyik feminista női vezetője élete első tapasztalatát a nemzetközi konferenciák szokásairól Moszkvában szerezte. A 2012-ben készített interjúban Zambia egykori hivatalos képviselője a koppenhágai és a nairobi konferencián, aki később hazája franciaországi nagykövete lett, felelevenítette a különféle támogatásokat, amelyeket a keleti blokk országai nyújtottak a nyugati imperializmus ellen küzdeni kívánó afrikai nőknek. „Az együttműködés nagy segítségünkre szolgált – mondta. – A kölcsönös látogatások mellett – néha ők jöttek ide, néha mi mentünk hozzájuk – ösztöndíjakat adtak számunkra a szocialista országokban való tanuláshoz, és fedezték a konferenciákon való részvételünk költségeit.” A szocialista országoknak ez az aktivizáló és anyagi támogatása arra késztette az amerikai kormányt, hogy a déli országokban (a nemek közti egyenlőségre összpontosító) feminista szervezeteket finanszírozzon. Így ha a kormány Moszkvához vagy Washingtonhoz állt is közel, a déli nők profitálhattak a nagyhatalmi versenyből, és ez lehetővé tette számukra, hogy részt vegyenek számos nemzetközi eseményen az 1975–1985 közötti évtizedben.
Amikor 2010-ben elkezdtük a nemzetközi nőjogi mozgalomról szóló kutatásunkat, nem is sejtettük, mennyire a saját javukra torzították el a mozgalom történetét az amerikai feministák és nyugati szövetségeseik. De hát hogy lehetett ennyire elfelejteni a keleti és a déli blokkban élő nők szerepét, annak ellenére, hogy szövetségük erős befolyással bírt az ENSZ-en belül, és nemzetközi eszmecseréik visszhangra találtak szerte a világban?
A válasz részben a kommunista rendszereknek a „demokráciára” és a szabadkereskedelemre való hirtelen átmenetében rejlik. Azok a nők, akikkel 2010 és 2017 között találkoztunk Bulgáriában, kis, havi 200 euró körüli nyugdíjból élnek. Még ha meg is takarítottak volna pénzt nyugdíjas korukra, azt is mind elveszítették volna, amikor a kilencvenes évek közepén a bolgár bankok összeomlottak. Még ha a pénzt a matracuk alá rejtik, annak értéke is elpárolgott volna az ezt követő hiperinflációban. A közszolgáltatások megszűntek, az egészségügyi rendszert felszámolták, a gyógyszerek ára pedig az egekbe szökött.
Nem így a hidegháború győztesei. Azok az amerikai nők, akik a három világkonferencián részt vettek, többségükben a felsőbb osztályból származtak, és élvezhették azt a kiváltságot, hogy egy olyan országban élnek, amely még működött. 2007-ben Arvonne Fraser úgy vélte, hogy ő és férje „aranykorukat élik”, hiszen „jó fizikai egészséggel, személyes nyugdíj-előtakarékossági számlával, nyugdíjjal, társadalombiztosítással rendelkeznek, és semmi sürgős teher nem nehezedik rájuk. (5) Volt idejük és pénzük arra, hogy megírhassák emlékirataikat, kutatásokat végezzenek az ENSZ évtizede alatt szerzett tapasztalataikról. Angolul írtak egy olyan társadalomban, ahol élénk feminista szubkultúra létezett, és amely szívesen tette közkinccsé a nők történetét.
A nyugati feminista aktivisták gyakran rendelkeznek olyan befolyással és kapcsolatokkal, hogy személyes irataikat levéltáraknak vagy történelmi társaságoknak adják át megőrzésre, hogy azok majd a fiatalabb tudósgenerációk számára hozzáférhetők legyenek. 2018-ban például két olyan amerikai nő halt meg 92, illetve 100 éves korában, aki központi szerepet játszott az ENSZ évtizedében. Egyikük, Arvonne Fraser halálakor nekrológot jelentett meg a New York Times, (6) és a Minnesota Historical Society nyolcvan dobozban gyűjtötte össze beszédeit és jelentéseit azokból az időből, amikor tagja volt az Egyesült Államok mexikóvárosi és koppenhágai hivatalos küldöttségének. Másikuk, Mildred Persinger, aki a szervezője volt annak az éves Nemzetközi Női Fórumnak, amely a mexikóvárosi hivatalos konferenciával volt egybekötve, a virginiai Hollins Egyetem Wyndham Robertson Könyvtárára hagyta iratait. Ezeknek az intézményeknek többnyire módjukban áll digitalizálni a dokumentumokat, megkönnyítve így a kutatók számára az elsődleges források fellelését. Mildred Persinger írásai az ENSZ Nők Évtizedével kapcsolatban elérhetők digitális formában is az Alexander Street Press által üzemeltetett „Women and Social Movements, International” adatbázisban.
A keleti és déli szocialista országokból származó nők nem részesültek ilyen figyelemben. A bolgár Anna Durcseva, aki 1982 és 1990 között az FDIF pénztárosa volt Kelet-Berlinben, 2014-ben szívroham következtében halt meg. (7) Elena Lagadinova, a Bolgár Női Bizottság korábbi elnöke és a nairobi konferencia főelőadója 2017 októberében álmában elhunyt. (8) Chibesha Kankasa, aki egykor a Zambiai Női Brigádot vezette, 2018-ban távozott el. (9) Mindhárom nőnek voltak személyes iratai és emléktárgyai az ENSZ Nők Évtizede alatt végzett tevékenységükből, amelyek elvesztek volna, ha a tulajdonosok nem lettek volna olyan nagylelkűek, hogy megengedjék, hogy néhányat lefényképezzünk és megőrizzünk.
Bár nevük gyakran feledésbe merült, ezek a nők erős szövetséget hoztak létre, mert azt akarták, hogy a világ igazságosabb és békésebb legyen, ahol a profit nem lehet fontosabb, mint az alapvető szükségletek. A szocialista eszmék összehozták őket, hogy közösen harcoljanak a szabadkereskedelem védelmének nevében elkövetett igazságtalanságok ellen. A keleti–déli szolidaritás ügyesen profitált a hidegháborús rivalizálásból, hogy világszerte előre tudjanak lépni a nők jogai terén. „Vörös nagyanyáink” hittek abban, hogy lehetséges egy másik világ. Ha hangjuk ma már nem is hallatszik, reméljük, hogy álmaik továbbra is fennmaradnak.
