Egy nyugati hadsereget nem lehet legyőzni. Vereségét szükségszerűen a gerinctelen „politikusok” és a harc nélkül menekülő helyi segédcsapatok okozzák (1) .
Több mint egy évszázadon keresztül a „hátba támadás” mítosza táplálta az egymással háborúban állók harci szellemét és bosszúvágyát. Ha a sértést tisztára kell mosni, az azt jelenti, hogy már készülünk a következő összecsapásra. Hogy törölje a "vietnami szindrómát", és különösen azt a traumát, amelyet 1981. október 23-án Bejrútban egy 241 amerikai katona halálát okozó támadás váltott ki, Ronald Reagan elnök két nappal később megtámadta Grenadát. Mi lesz a kabuli repülőtérről készült, az Egyesült Államok számára megalázó képek, az őt kiszolgálók számára pedig ijesztő valóság következménye?
„Megalakulása óta ez a NATO legnagyobb bukása” - állapította meg Armin Laschet, akit Angela Merkel szeretne utódjának a német kancellári székben. Az alapító okirat 5. cikke értelmében az afganisztáni háború volt az Atlanti Szövetség első beavatkozása: 2001. szeptember 11-én megtámadtak egy tagállamot (de nem az afgánok), és a szerződés többi aláírója a segítségére sietett. A tapasztalat érdeme, hogy egyértelművé vált, miszerint a Washington és a Pentagon által vezetett hadműveletekben a szövetségeseket olyan vazallusként kezelik, akiknek elismerik a jogát a harcra - és arra hogy meghaljanak -, de arra már nem jogosultak, hogy kikérjék a véleményüket a háború beszüntetéséről. Még London is, amely pedig hozzászokott az efféle pofonokhoz, fellázadt az ilyen szintű megvetés ellen. Az afganisztáni fiaskó remélhetőleg nem fogja újra összefogásra és az USA követésére késztetni a szövetségeseket, hogy újabb kalandokba keveredve erősítsék meg lankadó soraikat. Azzal például, hogy felvegyék a harcot Kínával vagy Oroszországgal, Tajvan vagy a Krím ürügyén...
Ennek veszélye pedig annál is inkább elképzelhető, mivel a neokonzervatívok által okozott iraki, líbiai és afganisztáni katasztrófák nem igazán rendítették meg pusztító hatalmukat. Az emberveszteséget ugyanis mások szenvedik el: Nyugaton a háborúkba egyre inkább csak az alsóbb néposztály fiait vonják be. Az Afganisztánban harcoló amerikaiak többsége az USA vidéki megyéiből származik, messze azoktól a központoktól, ahol a háborúkról döntenek, és ahol a harcias vezércikkeket fogalmazzák. Ma melyik diák, melyik újságíró, melyik politikai vezető személyes ismerősei között van elesett katona? A sorkatonaságnak legalább megvolt az az előnye, hogy az egész nemzetet bevonta a képviselők által kirobbantott háborúkba.
Már ha kikérik a képviselők véleményét… Mert 2001 szeptembere óta az Egyesült Államok elnöke a Kongresszus előzetes jóváhagyása nélkül indíthat el bármilyen katonai műveletet a „terrorizmus elleni küzdelem” ürügyén. Nincs meghatározva se az ellenség, se a földrajzi terület, se a küldetés időtartama. Négy évvel ezelőtt amerikai szenátorok felfedezték, hogy 800 katonájuk csak azért van Nigerben, mert korábban ott négy katona elesett. Parlamenti képviselők kétpárti csoportja Joseph Biden egyetértésével nekilátott, hogy visszavonja ezt a végrehajtó hatalomnak adott biankó csekket. A háború nem lehet egyszemélyi döntés kérdése, különösen akkor nem, ha azt állítják, hogy a demokratikus értékek nevében vívják.
Ez érvényes Franciaországra is, amelynek hadserege Afrikában van jelen. Több szempontból is indokolt lenne nyílt vitára bocsátani a geopolitika, a szövetségek és a jövőbeli stratégia alapvető kérdéseit. Különösen Afganisztán után. De a következő elnökválasztás több jelöltjének legutóbbi nyilatkozataiból ítélve nem lesz demokratikus vita. Emmanuel Macron demagóg módon újra felmelegítette a biztonsági témát azzal, hogy a tálib totalitarizmus elől menekülő afgánokat „jelentős illegális migráns hullámként” azonosította. Azt reméli, hogy ha a diktatúrából menekülőket lehetséges terroristáknak kiáltja ki, akkor elnyeri a konzervatív szavazók tetszését. A két jobboldali jelölt, Xavier Bertrand és Valérie Pécresse természetesen még tovább mentek ebbe az irányba, Pécresse hozzátette, hogy Kabulban „a világ szabadságának egy része” forog kockán. Ami Párizs szocialista polgármesterét, Anne Hidalgót illeti, ő egy félelmetes mondattal vezette be a nyugati megfutamodásról szóló elemzését: „Mint Afganisztán esetében gyakran, Bernard-Henri Lévy volt az, aki figyelmeztetett engem”... Így azután nem meglepő, hogy arra a következtetésre jutott, miszerint „így vagy úgy, de vissza kell térnünk Kabulba (2) ”.
Anne Hidalgo-nak és Valérie Pécresse-nek nincs is más dolga, mint megszerezni az oroszoktól vagy a NATO-tól az afgán főváros elleni legutolsó diadalmenet receptjét.
(1) A valóságban, az afgán hadsereg huszonhétszer több áldozatot vesztett (66 000 katonát) mint az amerikaiak (2 443 katona), de ez sem akadályozta meg Washingtont abban, hogy közvetlenül a tálibokkal tárgyaljon és ne törődjön az afgán kormánnyal.
(2) Anne Hidalgo: L’esprit de Massoud ne doit pas disparaître [Ne felejtsük el Massoud szellemiségét], Le Monde, 2021. augusztus 16.
