9/11 után az USA először Afganisztánra csapott le, de Irak már akkor is a célkeresztben volt. Bár köze sem volt az Al-Kaida támadásaihoz, Szaddám rezsimje az amerikai neokonzervatívok számára befejezetlen ügyként várakozott a sorsára.
2001. szeptember 15-én, mindössze négy nappal a szeptember 11-i terrortámadás után, George W. Bush elnök egy kisebb csoportot hívott össze Camp Davidbe. A jelenlévők között volt Donald Rumsfeld védelmi miniszter, Paul Wolfowitz, a miniszter helyettese, Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó és Tommy Ray Franks tábornok, az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának vezetője. A megbeszélés kezdetben a World Trade Center és a Pentagon elleni támadásokra adott katonai válaszlépésekre összpontosított, célja pedig az al-Kaida és a tálibok elleni támadás volt Afganisztánban. (1)
Bush azonban emlékeztette a jelenlévőket egy olyan célkitűzésre is, amelyet kormánya már hivatalba lépése óta fontolgatott, jelesül Szaddám Huszein három évtizedes elnyomó uralmának megdöntésére. Paul Wolfowitz egyidejűleg akarta megtámadni Afganisztánt és Irakot. Bár engedélyezték, hogy a bagdadi rendszerváltáshoz felállítson egy előkészítő csoportot, de úgy ítélték meg, hogy az iraki katonai akcióra csak Oszama bin Laden elfogása és az őt bújtató tálibok legyőzése után kerülhet majd sor.
Így két háború indult el. Az afganisztáni háború ünnepélyes támogató nyilatkozatokat váltott ki (ami az Egyesült Államok területén elkövetett támadások után elkerülhetetlen volt), a média széleskörűen foglalkozott vele, és a 9/11-re adott legitim válaszként mutatta be, „a nemzetközi közösség” és az ENSZ nagy része jóváhagyta, továbbá a nyugati közvélemény széleskörűen támogatta.
Ezzel szemben a jövőbeli iraki invázió előkészületei a korai szakaszban diszkréten zajlottak: az egyetlen indok a bagdadi rendszerváltás volt, és ezt – különösen az amerikai közvéleménynek – sokkal nehezebb lett volna eladni.
Úgy tűnt, hogy nem sok értelme van megtámadni Irakot, amely elszegényedett, elszigetelt, már szigorú szankciókkal sújtott, és nem jelent nyilvánvaló fenyegetést az Egyesült Államokra. (2) Igaz, Szaddám Huszein két szomszédos országot is megtámadott (Iránt 1980-ban, majd tíz évvel később Kuvaitot), véresen leverte az összes ellene irányuló lázadást, és 1988-ban még vegyi fegyvereket is bevetett a kurd lakossága ellen. Kuvait lerohanása után Irak nemzetközi páriává lett, és az Egyesült Államok vezette koalíciónak már 1991 januárjában és márciusában is volt egy katonai beavatkozása ellene. Szaddámnak azonban nem volt kapcsolata Bin Ladennel és az Al-Kaidával, nem is beszélve a 9/11-es támadás elkövetőiről.
Vádak Szaddám ellen
Bár az amerikai hatóságok azt állították, hogy Szaddám összejátszott az al-Kaidával, rendszere világi volt – összhangban az Irakban uralkodó Baath-párt elveivel –, sőt a rendszert a dzsihadisták hitehagyottnak tartották. Az Egyesült Államok csekély indoka arra, hogy Irakot a 9/11-ben bűnrészessé tegye, az volt, hogy Mohamed Atta, aki a World Trade Centerbe csapódott két repülőgép egyikét vezette, állítólag Prágában találkozott az iraki titkosszolgálat tagjaival.
Ahhoz, hogy megértsük, miért volt az iraki háború 2001 szeptemberétől kezdve az amerikai tervek része, vissza kell mennünk az 1990-es évek végéig. 1997-ben Robert Kagan és William Kristol megalapította a washingtoni székhelyű „Terv az új amerikai évszázadra” (Project for the New American Century, PNAC) nevű neokonzervatív agytrösztöt, amelytől többek között azt remélték, hogy segít majd megerősíteni az USA katonai jelenlétét a világban (2006-ban feloszlatták). A PNAC 1998. január 26-án Bill Clinton elnöknek címzett nyílt levelet tett közzé, amelyben elítélte az Egyesült Államok Irakkal kapcsolatos politikáját mint nem megfelelőt, és Szaddám erőszakos eltávolítására szólított fel. (3) Véleményük szerint feltétlenül be kell fejezni az 1991-ben Kuvait felszabadításakor meg nem valósított tervet – amelyet akkor id. George Bush ellenzett – Szaddám leváltására. (4)
A PNAC levelének aláírói között volt George W. Bush 2001-es kormányának több későbbi tagja is, így Donald Rumsfeld, Paul Wolfowitz, továbbá Elliott Abrams, aki később a Fehér Ház közel-keleti tanácsadója lett, (5) John Bolton, a fegyverzetellenőrzésért felelős jövőbeli külügyminiszter-helyettes, valamint Richard Perle, a Pentagonhoz kapcsolódó Védelmi Politikai Tanács akkori elnöke, később Rumsfeld egyik legfontosabb tanácsadója.
Úgy vélték, hogy Szaddám eltávolítása lehetővé tenné a Közel-Kelet átalakítását és egy új demokratikus rend létrehozását, amelyet az USA katonai ereje garantálna. Az is szempont volt, hogy ezzel Izraelt és az Öböl-menti államokat – az USA szövetségeseit – megszabadíthatják egy állandó fenyegetéstől. Bush alelnöke, Dick Cheney fogékonynak mutatkozott erre. Robert Kagan és William Kristol néhány hónappal 9/11 előtt azt írták: „Egy Szaddám Huszein elleni megsemmisítő csapás, amelyet egy amerikaiak által támogatott, Irak újjáépítésére és a demokratikus kormányzás felé vezető útra való terelésére irányuló erőfeszítés követne, földrengésszerű pozitív hatással lenne az arab világra”. (6)
„Megérte az árát”
Clinton elnököt azonban a neokonzervatívok nem tudták meggyőzni. Ennek ellenére 1998 decemberében légicsapásokat rendelt el Irak ellen, amiért az nem működött együtt az ENSZ és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) ellenőreivel. Majd a második hivatali ideje alatt is fenntartotta vagy még szigorította is az Irak elleni gazdasági szankciókat. Egy 1996-os interjúban Madeleine Albrightot, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövetét és Clinton későbbi külügyminiszterét (1997–2001) kérdőre vonták az élelmiszer- és gyógyszerembargó áldozatai miatt, amely félmillió iraki gyermek halálához vezetett az 1990-es években. (7) Híres válasza a következő volt: „Azt hiszem, ez egy nagyon nehéz döntés volt, de – úgy gondoljuk – megérte az árát”. (8)
A neokonzervatívok döntő támogatást kaptak az olajipar részéről, amely nagyon szerette volna kiaknázni Irak mintegy 140 milliárd hordóra becsült készleteit, amelyek Szaúd-Arábia után (300 milliárd hordó) a második volt. Ebben Dick Cheney vált a legértékesebb szövetségesükké, aki 1995 és 2000 között a Halliburton, a világ egyik legnagyobb, az olajkitermeléshez szükséges különféle szolgáltatások vállalatának vezérigazgatója volt, majd 2001-től USA alelnökként az energiapolitikáért volt felelős. Ő tette Irakot stratégiai és diplomáciai prioritássá. (9)
Amikor megtörtént a 9/11-es támadás, a neokonzervatívok készen álltak a cselekvésre. Ahhoz, hogy Afganisztán után az USA katonai erejét Irak ellen is bevethessék, csak a Külügyminisztérium és néhány magas rangú katonai személyiség ellenállását kellett legyőzniük, és ki kellett dolgozniuk a legjobb stratégiát a közvélemény megnyerésére.
A hivatalos retorika elkezdte összekapcsolni a két ország sorsát, azzal a céllal hogy meggyőzze a választókat arról, hogy a két beavatkozás logikusan összefügg: Szaddám Huszein ugyanolyan veszélyes, mint a tálibok és az al-Kaida. Az afganisztáni háború után a hangsúly a „demokratikus rendszer kiépítésén” (democratic regime-building) lesz – mondták –, és ez hasznos tapasztalat lehet az „új Irak” felépítéséhez is. A katonai erő alkalmazására vonatkozó felhatalmazás arra kötelezte az amerikai hadsereget, hogy vadásszon a 9/11-es támadás elkövetőire, és az Afganisztán „újjáépítése” céljából bevezetett jogi intézkedések arzenálját az új Irak irányítására is felhasználhassák – beleértve azokat a jogi rendelkezéseket, amelyek lehetővé teszik alvállalkozók alkalmazását a katonai műveletekhez.
Hogy stratégiáját koherensebbé tegye, Bush elnök 2002 januárjában már egy „nagy Közel-Keletet” kezdett emlegetni. Ezt a megjelölést a Marokkótól Afganisztánig terjedő nagyon vegyes országcsoportra alkalmazták, amelyet Washington homogénnek mutatott be, mivel mindezek az országok részei voltak a muszlim világnak, elmaradtak a demokratizálódás terén, ugyanakkor ellenséges érzelmeket tápláltak az USA-val és Izraellel szemben. Bár a Szaddám Huszein és az Al-Kaida közötti bűnrészességre vonatkozó állítások a közvélemény egy részét megnyerték, a Bush-kormányzat hamarosan rájött, hogy valami meggyőzőbbel kell előállnia.
Az üzenet egyszerű volt
A 2001. szeptember 18-án újságíróknak és politikusoknak küldött, lépfene spórákat tartalmazó levelek hitelesítették az iraki fenyegetésről szóló pánikkeltő állításokat. Az üzenet egyszerű volt: Szaddám Huszein olyan tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, amelyek még a 9/11-es támadásoknál is nagyobb károkat tudnának okozni az USA-ban. Az pedig, hogy Irak az első öbölháború után nem volt hajlandó együttműködni az ENSZ és a NAÜ ellenőreivel, állítólag azt bizonyította, hogy titkos fegyverprogrammal rendelkezik.
Ekkor került előtérbe a száműzetésben élő iraki ellenzék. Ahmed Csalabi, a jordániai bíróság által 1992-ben a Petra Bank összeomlásával kapcsolatos sikkasztásért elítélt üzletember vezetésével ez segített elterjeszteni a tömegpusztító fegyverekről szóló valószínűtlen pletykákat, majd az amerikai média első számú információforrásává vált. Félelmetes képet festett Irakról, amely képes halálos fenyegetést jelenteni, és minden jót megígért Washingtonnak: ha egyszer hatalomra kerül, demokratikus, Amerika-barát államot hoz létre, amely békében áll Izraellel és szembeszáll Irán hegemón törekvéseivel.
Az iraki invázió, amelyet gyakorlatilag az összes média, de különösen a New York Times és a Washington Post is támogatott, kulcsfontosságú prioritássá vált. 2002. január 29-én, alig egy hónappal az afganisztáni hadjárat első szakaszának befejezése után Bush beszédet mondott, amelyben Irakot, Észak-Koreát és Iránt „a gonosz tengelyének” nevezte, és felszólította a világot, hogy egyesüljön az iraki tömegpusztító fegyverek jelentette fenyegetés felszámolása érdekében. A kockát elvetették! Kevesebb mint 14 hónappal később az amerikai tengerészgyalogosok bevonultak Bagdadba, Szaddám Huszein pedig elmenekült (majd 2003 decemberében elfogták, és 2006-ban felakasztották). A neokonzervatívok sikerrel jártak.