Donald Trump elnökségének végével nem szűntek meg az elnökség végjátékát kísérő szélsőséges indulatok. Ellenfelei még most is életveszélyesnek állítják be az egykori ingatlanfejlesztőt, aki ellen folyamatosan mozgósítani kell. Olyannyira veszélyesnek tartják, hogy már közhelyessé vált összehasonlítani Adolf Hitlerrel még azok körében is, akik tudják, hogy a szó veszélyes fegyver. Az ilyen túlkapások nem véletlenek, pontos céljuk van. Mi az?
Pontosan mennyire volt rossz elnök Donald Trump? Ez az első kérdés, ha fel akarjuk mérni az utóbbi öt évben kialakult hisztérikus közbeszéd jelentését. Borzalmas vezető volt! Előítéletes, önző, empátiára képtelen, saját magába szerelmes, fogalma sem volt arról, mivel jár a munkája. Folyamatosan hazudozott, még a könnyen ellenőrizhető nyilvános nyilatkozatokban is. Demagóg volt, aki úgy tett, mintha törődne a dolgozó emberekkel, de valójában nem törődött velük. A nemzet legmagasabb hivatalát arra használta, hogy saját magát és támogatóit gazdagítsa. Engedte, hogy a vállalatok a saját szükségleteikre szabják át a törvényeket. Illegitimnek tekintett minden olyan választást, amely nem a saját egyértelmű győzelmét hozta.
Ezek a tulajdonságok, az utolsót leszámítva, ráillenek az utóbbi ötven év egy sor amerikai politikusára, köztük elnökökre is, és olyan elnökökre is, akik messze jobban visszaéltek az elnöki hatalommal, mint Donald Trump. Ronald Reagan például lebontotta a pénzügyi rendszer szabályozását, engedélyezte a monopóliumok visszatérését, szétzúzta a szakszervezetek intézményes hatalmát, szélsőjobboldali gerilla mozgalmat finanszírozott – a törvény megkerülésével – Dél-Amerikában, és még az amerikai külpolitikát is megpróbálta privatizálni; George W. Bush hamis ürüggyel indított egy nagy háborút, és megkezdte a belföldi titkos megfigyelési programot, amely a mai napig növekszik és bővül; Richard Nixon pedig… nos, ennek nézzen utána az olvasó, nem lesz nehéz.
Ők mind rátermett emberek voltak, akik hideg fejjel és racionális eszközökkel haladtak pártjuk régóta követett céljai felé. Trump ezzel szemben szinte hihetetlenül inkompetens volt, mint egy bolond tombolt olyan erők ellen, amelyeket meg sem értett. Igen, keresztülvitt a kongresszuson egy nagy adócsökkentést – ez főleg a vállalatoknak kedvezett –, és képes volt kinevezni egy csomó szélsőségesen konzervatív bírót, de ezen kívül nagyon keveset ért el. Trump – aki mindig az erős ember szerepét játszotta – várta a lehetőséget, hogy átvegye az irányítást, de lényegében semmit sem tett, amikor a Covid-járvány formájában egy valódi nemzeti vészhelyzet állt elő: átadta az ügyeket az államoknak és a magánszektornak. Amikor 2020 nyarán, George Floyd halála után – akinek egy rendőr a nyakára térdelt, és a felvételt az egész világ látta – az egész országban, városról városra törtek ki a tüntetések, más válaszra nem volt képes, mint a médiára panaszkodni. Úgy lett beállítva, mint aki veszélyezteti a szólásszabadságot, míg végül őt magát is cenzúrázták, amikor a Twitter és a facebook lekapcsolta fiókját.
Badarságokat szajkózni vagy elhallgatni
Mindezek ismeretében mit mondhatunk az elmúlt öt év politikai kultúrájáról? 2016-tól egészen 2021 elejéig az újságírók és elemzők többsége abban a maroknyi kiadványban, rádióban és tévécsatornán, amely a nemzet szellemi életét vezeti, Trumpot tekintélyelvűnek, zsarnoknak, az atomfegyverrel fenyegetődző őrült háborús uszítónak, fasisztának, nácinak, Hitler óta minden nemzet legrosszabb vezetőjének írták le. Egyöntetű hisztériájuk minden más véleményt elsodort. Baloldalinak lenni, és az események más értelmezését vallani nemcsak megengedhetetlen volt, de veszélyeztette a szakmai karrierjét is annak, aki erre vállalkozott. Aki nem akart résztvenni az általános hisztériában, annak nem maradt megszólalási lehetősége.
Hogy jutottunk ide? Kezdjük a kezdetekkel: a hisztérikusok világában alapvető hittétellé vált az az elmélet, hogy Trump nemcsak az orosz beavatkozásnak köszönhetően nyerte meg az elnökséget, hanem Trump maga gyakorlatilag egy ellenséges külföldi hatalom ügynöke volt. Az elmúlt években, ekkor vagy akkor, de szinte minden tekintélyes amerikai lapnak, TV-csatornának és rádiónak volt olyan időszaka amikor titkosügynöknek tartotta az elnököt. Pedig az Oroszországgal való összeesküvés hipotézisének több fontos elemét sosem sikerült bebizonyítani; más hírekről pedig – így például arról, hogy az oroszok állítólag fejpénzt fizetnek a tálib harcosoknak az amerikai katonák meggyilkolásáért (1) – egyértelműen bebizonyosodott, hogy tévesek. A súlyosan pontatlan Trump-ellenes tudósítások, valójában álhírek, egyéb példáit tucatjával lehetne sorolni. Olyannyira sok volt ezekből, hogy Matt Taibbi szerint a „bombasztikus” Trump-ellenes álhírek gyors egymásutánjában mindegyik felgyorsította a közönség Trump-hisztériáját, majd mindegyikről kiderült, hogy valamilyen módon nem állja meg a helyét, ezért azonnal feledésbe merült, majd rögvest megjelent a következő „bombasztikus” álhír. A folyamat egyszerűen a híripar üzleti modelljévé vált, és magas nézettséget és sok olvasót biztosított végig az elnökség ideje alatt. (2)
Tavaly augusztusban a New York Times arról számolt be, hogy hivatali ideje alatt mintegy 1200 könyv jelent meg Trumpról: csak úgy záporoztak a vádaskodások. Az elmúlt négy évben szinte minden nagyobb hír középpontjában ő állt; a kábelcsatornák olyan céltudatosan tudósítottak felháborító tetteiről, hogy gyakran nem maradt idejük arra, hogy tudósítsanak, mi történik más országokban vagy akár egyéb amerikai belügyekben. Trump felbukkanása az országos politika színpadán a média részére ugyanolyan áldásos volt, mint legelkötelezettebb hívei számára. Harcolni Trump ellen vált sok újságíró élet- és szakmai céljává, ahogy a Trump-korszak népszerű internetes mémje fogalmazott: „Ha valaha is elgondolkodtál azon, hogy te vajon mit tettél volna a rabszolgaság, a holokauszt vagy a polgárjogi mozgalom idején, most itt az alkalom, hogy megtudd, mert épp azt, amit most teszel.”
A Trump elleni háború leegyszerűsítette a világot, minden tényt, eseményt erkölcsi tónusokkal festett át. A média hőssé vált, hiszen „a frontvonalon harcol Trump elnök igazság elleni háborújában”, ahogy Jim Acosta, a CNN Fehér Házi tudósítója fogalmaz az egyik beszámolójában. (3) Kiskaliberű politikusok, akiknek más programja nem is volt, mint a Trump-ellenesség, nőttek nagyra és lettek sikeresek, és senki más sem volt képes úgy felfuttani a TV reklámokat, és a könyvek és újságok eladását mint a volt elnök. (4)
Trump kormánya a hivatali hónapokra vetített szavak számát tekintve a legalaposabban megvizsgált időszak az ország történetében. A liberális hisztéria jelensége azonban nagyrészt komoly elemzés nélkül maradt. Pedig a liberális hisztéria éppúgy része a Trump-évek kultúrtörténetének, mint maga Trump. Sőt, vitathatatlanul fontosabb, mint a New York-i nagyszájú, hiszen Amerika uralkodó társadalmi csoportjának gondolatait és félelmeit fejezi ki, amely alatt a több millió jómódú, magasan képzett vezetőt és értelmiségit értem – a népesség azon szeletét, amely az elmúlt évtizedekben rendkívül gyorsan gazdagodott. És bár maga Trump (egyelőre) elhagyta az országos színpadot, az őt annyira megvető fehérgalléros osztály továbbra is diadalmaskodik; világnézetük ma tovább él, virágzik, és kihat az összes fontos intézményre, a Szilícium-völgyre, a Wall Streetre, az egyetemekre, a médiára, a nonprofit szervezetekre, az öntudatra ébredt (woke) (5) vállalatokra, stb.
A liberális hisztériának azonban mélyebb jelentése van. A Trump-korszak a „populisták” elleni felháborodással kezdődött: mert nem hallgatnak a magasan képzettekre, és félő, hogy egy tekintélyelvű rendszert hoznak el Amerikába. A korszak a magasan képzettek átütő diadalával ért véget, amelyben az óriásvállalatok folyamatosan és büszkén azt hangoztatták a világnak, hogy milyen nemes antirasszisták; amelyben a média nemcsak poszt-objektív, hanem nyílt keresztes hadjáratot vezet az ideológiai elhajlások ellen; amelyben apró politikai botlások miatt nemcsak kirúghatják az embereket, hanem néha a nyilvános megaláztatás lesz a sorsuk. A kor iróniája, hogy ugyanazon liberálisok közül, akik négy évvel ezelőtt annyira aggódtak a trumpista tekintélyelvűség miatt, most sokan lassan, de egyértelműen elfogadják a kormánynak azt a javaslatát, hogy a megfigyelési jogkört kiterjesszék az úgynevezett „belföldi szélsőségességre”. A trumpista tekintélyelvűségtől való félelem lehetővé tette az új, liberális tekintélyelvűséget.
Amy Siskind volt az egyik első, akinek sikerült a legtöbbet kihoznia a Trump-ellenes rémületből. Az egykori Wall Street-i vezetőből lelkes Hillary Clinton-rajongó lett, majd egyfajta feneketlen rettegésbe zuhant, miután Trump 2016 novemberében megnyerte az elnökséget. Erre az elképzelhetetlen eseményre reagálva nekilátott, hogy kimerítő katalógust írjon mindarról, ami sokkoló vagy új, vagy ahogy ő fogalmazott, „nem normális” Trump tevékenységei közül. Miért vágott bele egy ilyen projektbe? Mert – magyarázta Siskind a honlapján – „a tekintélyelvűség szakértői azt tanácsolják, hogy vezessünk listát a körülöttünk finoman változó dolgokról, hogy jobban emlékezhessünk rájuk”. Egy ilyen lista célja, állította Siskind, egyfajta használati utasítás a nemzeti megújuláshoz, „egy ösvény, egy kiút térképe, amely visszavezet majd a normalitáshoz és a demokráciához”. Vagy ha nem, akkor egyszerűen csak dokumentálja a bukásunkat: „Így végződik a demokrácia”, ahogy a weboldalán található alcím fogalmaz.
Amy Siskind tehát minden vasárnap közzétette azoknak a nyugtalanító híreknek a listáját, amelyek az előző héten felkeltették a figyelmét. Saját projektjétől felbuzdulva egyre több és több riasztó szalagcímet vett észre. Az első, 2016 novemberében készült lista kilenc tételt tartalmazott, az egyik utolsó, 2020 decemberében már 370 sérelmet sorolt fel. Időközben Siskind projektje olyan népszerűvé vált, hogy könyvben is megjelentette A lista címmel. (6)
A szakértők szerepe
Hogy az ördögbe jutott el Amy Siskind odáig, hogy a „normák” megőrzése legyen a liberális gondolkodás központi kérdése? És nézzük csak meg, milyen „változások” ellen tiltakozott! A szokásos tételek mellett (Trump közönséges viselkedése, állítólagos összejátszása Oroszországgal), vannak jelentéktelenek is (egy-egy tisztviselő lemondása), és vannak politikailag kifejezetten retrográd álláspontot megtestesítő kritikák is a listán. Siskind például felháborítónak találta a szenátorok kisebbsége (40%) számára nyitott filibuster-eljárás kritizálását, mivel ez egy „régóta elfogadott norma”. (7)
Siskind újítása az volt, hogy a szívdobogtató, a világvégét beharangozó híreket és saját félelmét egyszerre mutatta be – és közben úgy tett, mintha nem tudná, hogy a hírcsatornáknak, Twitter-fiókoknak és tévéműsoroknak – ahonnét a híreit begyűjtötte –lehetnek, sőt vannak is más céljaik, mint a nagy és szent igazság terjesztése. Ahogy a sokkoló hírek egyre csak gyűltek, mi, az olvasók követtük őt a pánik és a rémület csúcsaira.
A rémhírek eme eszeveszett felvirágzásának minden lépésénél a liberális hisztéria kéz a kézben járt a szakértelemmel. Egy ilyen lista elkészítése – emlékezhetnek rá – olyan feladat volt, amelyet állítólag „a tekintélyelvűség szakértői” javasoltak, és miközben Amy Siskind publikálta a különféle felháborító eseteket, mindig szakértőkre hivatkozott: szakértőkre, akiket Trump felháborítóan semmibe vesz, szakértőkre, akik tanúsítják, mennyire felháborító Trump eljárása stb. A szakértők a frontkatonák ebben a „populista” diktatúra elleni háborúban.
Siskind nem tévedett, amikor a szakértőket hozta kapcsolatba a liberális hisztériával. Számukra ugyanis Trump felemelkedése osztályuk elutasítását jelentette. Osztályellenségként kellett harcolni ellene – bármilyen eszközzel. Érdekes módon a hisztéria vezetőjeként feltűnő szakértők egyik csoportját annak a Kelet-Európának a szakértői alkották, ahol az önkényuralomnak hosszú történelme van, és ahol az orosz „aljasság” közismert. Köztük volt Timothy Snyder, a Yale Egyetem történésze, aki egyaránt szakértője a nácizmus és a Szovjetunió történelmének, és aki 2017-ben megabestsellert írt „A zsarnokságról” (8) címmel. Ebben Trump retorikáját többször is Hitleréhez hasonlította: a náci vezér szerette a „harc” szót, írja Snyder, az amerikai elnök pedig szereti a „győzelem” szót használni. Vagy: a nácik gyűlölték a sajtót, Trump pedig szeret felszólalni az „álhírek” ellen. Aztán ott van ez az ízléses passzus, amely Trumpot a holokauszttal hozza összefüggésbe: „Mikorra utal pontosan az »újra« megjelölés az elnök »’Tegyük újra naggyá Amerikát’ szlogenjében?«” – kérdezi a jeles tudós, láthatóan nem tudván, hogy a szólást Trump Ronald Reagantól vette át. Egy „tipp: Ugyanaz az ’újra’, amelyet a ’soha újra’ kifejezésben találunk” (’soha többé’, az európai zsidók népírtásával kapcsolatban).
Lehet hogy Timothy Snyder egy kiváló egyetemi oktató, de „A zsarnokságról” című írása valójában egy alacsony szinvonalú és nagyon is hétköznapi amerikai műfaj: túlélési kézikönyv a nehéz időkre. Minden egyes rövid fejezet tippeket ad az olvasónak, hogy mit kell tennie, amikor Trump vasmarkának szorítása egyre szorosabbá válik: Álljatok ki a rosszfiúkkal szemben, ahogy Winston Churchill tette. Szerezzetek barátokat, ahogy az emberek tették a kommunista Lengyelországban. Becsüljétek meg az újságírókat, és bízzatok bennük – kivéve természetesen, amikor az adott újságíró épp nyilvánosságra hozza Clinton asszony e-mailjeit, (9) ebben az esetben ugyanis egy totalitárius újságíróról van szó.
Igazságtalan lenne azt vetni Timothy Snyder szemére, hogy amikor a nácikkal dobálódzik, akkor a legolcsóbb politikai demagógiát használja, hiszen ez a Trump évek alatt szinte általánossá vált. Könyve különben sok kérdésben nagyon is éleslátónak bizonyult. Amikor Snyder 2017-ben például arra figyelmeztetett, hogy kialakulhat az USA-ban „a feljelentés kultúrája”, teljesen igaza volt – csakhogy nem Donald Trump, hanem a liberálisok kezdték dühödten követelni az internetes fórumokon az erény ellenségeinek sürgős kiközösítését. Amikor Snyder megjósolta „a szólásszabadság felfüggesztését”, újra eltalálta szarva közt a tőgyét, csakhogy a jóslatot a közösségi hálózatok, vagyis a liberálisokkal baráti monopóliumok – kezdve a Facebookkal és a Twitterrel – nem pedig a Trump-rezsim teljesítette be.
A közelgő diktatúrával szembeni ellenállásról szóló kézikönyvében Timothy Snyder a felsőfokú végzettségű szakemberekhez fordul, és arra kéri őket, hogy kezdjenek el egyazon osztály tagjaiként gondolni magukra, ami szerinte lehetővé tenné számukra, hogy „némi hatalmat” gyakorolhassanak. A felszólítás valójában állandó témája a hisztériakampánynak. Ugyanis az egyetlen módja egy tekintélyelvű társadalmi berendezkedés megakadályozásának az, ha megerősítjük a társadalom hagyományos tekintélyeinek hatalmát – ha úgy tetszik, a felhatalmazott tekintélyek hatalmát – ezen a magasan képzettek csoportját kell érteni, akik a megmondó embereink, a professzorok, az újságírói elit, a pénzemberek, az orvosok, a jogi kar dékánjai, a technológiai zsenik stb. A hisztériakeltők szerint nincs semmi félnivaló attól a hatalomgyakorlástól, amelyet ez a felhatalmazott csoport gyakorol; sőt, még ha cenzúrát és megfigyelést is kell alkalmaznunk, hogy rákényszerítsük az embereket a felhatalmazott hatalom elfogadására, az is egy tisztességes és elfogadható eljárás lesz.
Ezt a gondolatot számtalan módon kidolgozták és kitárgyalták a Trump-korszakban. Egy Trumpot akkor kapunk „eredményül”, ha kételkedünk azokban a hatóságokban, amelyeket a felhatalmazottak annak tartanak. Ennek a témának a variációi végtelenek, de mindegyik lényege az volt: tiszteld a feletteseidet! Különben… Ráadásul ha Trump valóban egy Hitler, akkor szét kell zúzni a mozgalmát, cenzúrázni kell a támogatóit, és nem szabad hagyni, hogy a demokrácia elpusztítására használják a demokrácia szabályait.
A hatóságok szavában való kételkedés lenne az első lépés „a demokrácia alkonya” felé, hogy Anne Applebaum 2020-ban megjelent könyvének a címét (10) idézzem. A népszerű esszéista szerint az uralkodó elit széthúzása vezetett el a szörnyű Trump-korszakhoz. Anne Applebaum szeretettel emlékszik vissza azokra az időkre, amikor az értelmiségiek harmóniában éltek, amikor barátai mind egyetértettek a neoliberális globalizáció előnyeivel, és mindannyian ugyanazt a törvénytáblát tisztelték. Most azonban „az értelmiségi és egyetemi elit néhány tagja”, köztük sajnos Applebaum néhány barátja is, elkezdte megkérdőjelezni „az értelmiségi és akadémiai elit többi tagját”. Ez „árulás”, véli Applebaum.
A rosszul gondolkodó vagy illegitim elit problémája trükkös, és két szóval játszik Applebaum, amikor bemutatja őket: „hitszegők” és „árulók”. Még mindig nem teljesen világos számomra, hogy miért olyan szörnyű vagy akár figyelemre méltó, hogy művelt emberek nem értenek egyet egymással, de úgy tűnik, hogy köze van a „meritokrácia” szent doktrínájához, vagyis ahhoz a mechanizmushoz, amely a társadalom számára a helyes út az elit kiválasztásához. A meritokrata elit Applebaum szerint pont olyan nézeteket vall, mint ő maga is – vagyis egyenesen a Washington Post szerkesztőségi oldalának közhelyeit. Amikor az értelmiségiek a piaci erőktől eltérő dolgokban hisznek, akkor nem kevesebbet tesznek, mint elárulják a meritokráciát, elárulják értelmiségi hivatásukat.
Az itt leírt hisztériakeltők egyike sem veszi komolyan azokat a kérdéseket vagy társadalmi erőket, amelyek valójában meggyőzték az embereket arról, hogy Donald Trumpot tegyék meg elnöknek. (11) Másrészt ezeknek az újságíróknak aligha kellett volna fáradozniuk. Hatalmas szakirodalma volt a „Tegyük újra naggyá Amerikát”-mozgalomnak, és a következtetések a jól képzett emberek körében akkoriban általánosan ismertek voltak: a Trump-szavazók fehér, munkásosztálybeli emberek, akiket a hanyatló státuszuk miatti rasszista félelem motivált. Ezt mindenki tudta, aki a Trump-években be tudta kapcsolni a tévét. A Trump-szavazók gondolatait és félelmeit egy jól képzett embernek nem kellett komolyan végiggondolnia.
De mi a helyzet magukkal a jól képzettekkel? Mi hajtotta a Trump-ellenes hisztériát? A hisztéria nem tükrözte a valóságot. A Trump-évekre jellemző liberális félelmek – az orosz beavatkozás, a cenzúra és a diktatúra veszélye – fantáziálásnak bizonyultak. Trump elnökségének legfőbb jellemzője a nárcizmus és az inkompetencia volt, nem a ravasz számítás. Számos olyan kínálkozó lehetőséget szalasztott el az erőskezű hatalomátvételre, amelyet más elnökök megragadtak volna. Eközben a nemzet maroknyi jelentős újságja még erősebbé vált az ő uralkodása idején. A fősodrú sajtó büszkén lemondott az objektivitásról, amelyre azelőtt állandóan hivatkozott. Az önmagukat haladónak kikiáltók lelkesen csatlakoztak a biztonságpolitika kiterjesztéséhez, követelték a máskéntgondolkodók felügyeletét és elnyomását.
Az emberek hősnek érzik magukat
A Demokrata Párt vezetői persze soha nem tekintették a támogatóik körében kialakult hisztériát többnek retorikánál. A Kongresszus demokratáinak nem okozott gondot, hogy megszavazzák Trump elnök által beterjesztett óriási katonai költségvetést – ez öngyilkos lépés lett volna, ha tényleg elhiszik, hogy az elnök egy újabb holokausztot tervez. Azon kívül, hogy kerítést húztak a Capitolium épülete köré, és megerősítették a capitoliumi rendőrséget, a demokraták nem tettek semmilyen valódi lépést annak érdekében, hogy a jövőben megakadályozzák a tekintélyelvűség esetleges kitöréseit. (Hasonlítsuk ezt össze Richard Nixon kormányzásának utóhatásával, amikor mindkét párt tagjai megszavaztak egy sor messzemenő reformot, amelyek célja az volt, hogy korlátozzák az elnöki hatalmat, és kivonják a politikából a vállalati finanszírozást.)
Mi tehát a társadalmi funkciója az olyan hisztérikus epizódoknak, amilyenekkel most elárasztanak bennünket? Miért szeret Amerika – és más országok is – időről időre hisztériázni? Vannak persze egyszerű válaszok. A hisztéria szórakoztató. Az emberek hősnek érzik magukat, amikor azt mondják nekik, hogy ők a civilizáció utolsó, magányos reménységei, vagy hogy „ellenállók”, vagy hogy segítenek megmenteni magát a demokráciát a Hitlernél is rosszabb sorstól. A hisztéria jól eladható. A könyvek bestsellerekké válnak. A politikai csoportok óriási támogatásokat kapnak, hogy elkerülhető legyen az apokalipszis. Az emberek egész nap a tévét bámulják, hiszen bármikor bekövetkezhet a legrosszabb is, és a CNN vagy a Fox News radikalizálja őket. A hisztéria összezavar. Elbizonytalanítja az embereket. Lehetetlenné teszi a kritikus gondolkodást, mivel az individualisták népe hirtelen csordaként mozog együtt. És ami a legfontosabb: a hisztéria motivál. Mivel mindkét oldal a világvégét hirdette, a 2020-as választásokon 1900 óta a legmagasabb volt a választási részvétel (a választókorban lévők 66,7%-a szavazott 2020-ban, a 2000. évi 51,2%-os részvétel helyett).
Úgy tűnik, hogy a hisztériakeltés vált a választások megvívási módjává, és talán jó is, hogy ezt végre a „progresszívek” is felismerték. Hiszen a patinás, öreg jelölt, aki 2020-ban a Demokrata Pártot képviselte, önmagában aligha lett volna képes belelkesíteni a szavazókat. Hisztéria kellett ahhoz, hogy Joseph Biden bekerüljön a Fehér Házba – pedig ő minden mércével mérve sokkal jobb elnök, mint Trump. De hálásak lehetünk-e egy olyan kultúrának, amely ennyire hozzászoktat az állandó túlzásokhoz és a fasizmussal való ijesztgetéshez?
Van valami nagyon sajátos a Trump-évek hisztériájában. Nem korlátozódott pusztán a televíziós propagandára, hanem elérte a komoly gondolkodók szintjét is. Nézzük csak meg a rémálom elemeit: a félelmet, hogy terjed a tudatlanság, hogy az amerikaiak elvesztették a normák, az intézmények és az elit iránti tiszteletüket, hogy magát a civilizációt fenyegeti az alsóbb osztályok tekintélyelvű hajlama.
Az USA történelmében ilyen félelmek már korábban is fel-felbukkantak. A pénzemberek, az újságírók, az akadémikusok és a fehérgalléros elit által generált hisztéria megértéséhez egyik esetben sem kell tanulmányoznunk a náci Németországot. Elég csak a hisztéria két olyan időszakát megnéznünk, amikor az ország a munkásosztály pimaszsága, vagyis a „populizmus” miatti pánik paroxizmusának adta át magát.
1896 nyarán például a Populista Párt (12) – egy olyan mozgalom, amely a dolgozó emberek védelmét tűzte ki célul, – egy bizonyos William Jennings Bryant választotta elnökjelöltjének. Bryan mögé – aki nyíltan elítélte az elitet – beállt a Demokrata Párt is. A két párt, a demokraták és a populisták összefogása e homályosan baloldali jelölt mögött azt sugallta, hogy komoly esélye van a győzelemre, és így kampányígérete teljesítésére, amely szerint szétzúzza a minden mást megalapozó normát, és kivezeti Amerikát az aranystandard rendszerből (13) . Huh! A hisztéria eluralkodott. Az ország újságírói, pénzügyi és tudományos intézményeinek vezetői hangosan tiltakoztak az „anarchia” és a legszentebb kötelezettségek megsértése miatt, és William Bryant démonnak, forradalmárnak, jakobinusnak, demagógnak nevezték, aki egy olyan mozgalomban vezeti a bugrisokat, amely megkülönböztethetetlen egy elmebetegségtől. A Demokrata Párt prominens tagjai is fellázadtak ellene. A keleti és a nyugati parti elit egyaránt gyűlölte, és megvették a nézeteit: Bryan elutasította a pénzügyi ortodoxiát és ezzel az elitnek azt a vezető szerepét, amelyet azért tölthettek be, mert a nemzet legjelentősebb tulajdonosai voltak.
Hasonló korszak ismétlődött meg az 1930-as évek közepén, amikor Amerikában felgyorsult a szociáldemokrata kísérlet. Franklin Roosevelt elnök, akit 1932-ben, a nagy gazdasági világválság mélypontján választottak meg, munkát adott a munkanélkülieknek, szabályozta a Wall Streetet, legalizálta a szakszervezeteket, és ténylegesen leválasztotta az országot az aranystandardról. Az ország újságírói, bankárai, az üzleti és jogi elit megint összefogott, hogy a leghihetetlenebb vádakkal illesse az elnököt. Diktátor, kommunista, fasiszta, őrült, demagóg volt, aki aláásta a szabadságot és annak legfőbb mércéjét: az Amerikának oly kedves szabad vállalkozást. A Chicago Tribune a pánik hevében visszaszámolta az 1936-os választásokig hátralévő időt, és címlapján a következő felirattal jelent meg: „Már csak X nap maradt az ország megmentésére”.
Donald Trump nyilvánvalóan nem Franklin Roosevelt, és nehéz elhinni, hogy Trump egyáltalán ugyanazt a nyelvet beszéli, mint William Jennings Bryan, egy mélyen vallásos ember, aki megvetette a közönségességet, és nagyon rossz véleménnyel volt a New York-i ingatlanbárókról. A három szereplővel szembeni ellenállás azonban mintha a legapróbb részletekig egyazon sémába illeszkedne bele: a burzsoázia egységes fellépése, ragaszkodás a „normákhoz” és az íratlan hagyományokhoz, félelem az idegen hatalmaktól, végtelen túlzások.
Mi az, ami ezeket a visszatérő hisztériás rohamokat kiváltja? A három korszak egyik közös vonása a szélsőséges egyenlőtlenség. A legfelháborítóbb retorika a társadalom legelőkelőbb osztályaitól indul – a múltban a laptulajdonosoktól, az üzleti és a vállalati vezetőktől és jogászoktól, jelenleg pedig a magasan képzett rétegtől, amely ma hegemón irányítást gyakorol a nemzet médiája és „tudásipara” felett. Az elit mind a három időszakban úgy érzékelte az országos politikában zajló eseményeket, mint a saját státuszát fenyegető halálos kihívást.
A Bryanhez és Roosevelthez hasonló szociáldemokraták jelentette fenyegetés nyilvánvaló. Trumppal az ügy bonyolultabbá vált. Természetesen nem volt azoknak a gazdagoknak az ellensége, akiknek az adóját jelentősen csökkentette. De lábbal tiporta a globalizáció idilli képét is, amely az 1990-es évek óta a burzsoá világkép alapja. Kegyetlen szavakat intézett a médiához, a Szilícium-völgyhöz és a Wall Streethez. Kritizálta az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét (NATO), és azt állította, hogy ellenzi a közel-keleti „végtelen háborúkat”. Végül, bár szinte semmit sem ért el egyik kérdésben sem, kivéve a protekcionista intézkedéseket –, és utódjának volt annyi politikai intelligenciája, hogy ezeket ne kérdőjelezze meg –, mégis felébresztette a fehér munkások millióinak haragját, akik az 1960-as évek óta a felvilágosult elit filozófiájának a kárvallottjai.
Anne Applebaum, Timothy Snyder és elvbarátaik jól tudják, hogy a társadalom, amelynek a csúcsán állnak, nem egészséges, és hogy az egyszerű amerikaiak milliói megvetik a jól képzett elitet. (14) Miért? Lássuk az elutasítás néhány kulcsfontosságú okát: az Egyesült Államok középső részén 2016 előtt tomboló opioidjárvány, amely a gyógyszeripar és az orvosi szakma ajándéka; az ugyanezt a földrajzi területet sújtó ipartalanítás, amely a briliáns szabadkereskedelmi megállapodások gyümölcse; vagy vegyük a globális pénzügyi válságot és a mentőcsomagokat, ezt Amerika legnagyobb matematikai és pénzügyi zsenijei okozták, akiknek szinte semmilyen felelősséget sem kellett vállalniuk a tetteikért; és itt volt az iraki háború, a diplomáciai testület és a hírszerző szolgálatok remekműve; és nézzük azt a hihetetlen tényt, hogy az amerikaiak várható élettartama a 2017 előtti években inkább csökkent, mint nőtt.
Az ország fele neheztelve mereng
Trump nem tett semmit, hogy megoldja ezeket a problémákat. Mindenki tudja azonban, hogy ezek továbbra is léteznek. Jelenleg az egyik oldal beszél, kioktat, szid és utasít, a másik oldal pedig – amely manapság inkább hallgat – neheztelve mereng. Mindenki tudja, hogy ez egy egészségtelen folyamat, és hogy ez emelt egy rasszista demagógot az elnöki hivatalba. És mindenki tudja, hogy az ország robbanás szélén áll. „A keleti és nyugati parti elit által létrehozott kulturális szimbólumokat sugározzák szét az ország belső régióiba – elemzi Anusar Farooqui a Policy Tensor című blogján. – Mivel ez egyirányú forgalom, létrejött az a mechanizmus, ahol a munkásosztály a vidéki vagy távoli külvárosokból mogorva és kényszeredett csendben nézi, ahogy a kultúráját kigúnyolják. Ez az a folyamatosan pörgő motor, amely megbízhatóan állandósítja, sőt fokozza az osztályellentétet”. (15)
A helyzetet kétféleképpen lehet kezelni. Egyrészt a liberálisok követelhetik azokat a nyilvánvaló konkrét intézkedéseket, amelyek e társadalom meggyógyításához szükségesek. Először is meg kell reformálnunk Amerika rasszista rendőri erőit és rasszista igazságszolgáltatási rendszerét. De ennél sokkal tovább kell mennünk. Az amerikaiaknak újra szakszervezeteket kell alapítaniuk, vállalkozásokat kell indítaniuk, és a bénító adósságoktól való félelem nélkül kell főiskolákra járniuk, sőt akkor is jól meg kell élniük, ha egyáltalán nem jártak főiskolára. Ebbe az irányba lép Biden elnök a júliusi irányleveivel, amelyek szerint mostantól érvényesíteni fogja a trösztellenes törvényeket, és közmunkaprogramja amerikai, magas képzettséget nem igénylő munkahelyeket hoz majd létre, jó fizetéssel. Pedig azt kockáztatja, hogy rendelkezései nem tetszenek a protekcionizmus szokásos kritikusainak, akik nyüzsögnek a demokrata táborban.
A másik stratégia a liberális tekintélyelvűség megerősítése lenne, mély undorral egy olyan országgal szemben, amely nem felel meg a művelt elit felvilágosult elvárásainak. És aztán ki kellene találni, hogyan lehetne mindenkivel elfogadtatni a felvilágosult normákat és a felkent hatalmat. Más szóval, hogyan lehetne rákényszeríteni a „begyöpösödött” amerikaiakat, hogy támogassák „fejlettebb” honfitársaik világnézetét.
A Trump-ellenes hisztériát gyakran úgy tekintik, mintha az progresszív fejlemény, sőt a baloldal politikai újjászületése lett volna. Pedig előkészítette az utat a tekintélyelvűség új formája előtt, amelyet a demokraták képviselnek. A szakértői hatalom utáni vágyakozás csak egy kicsit élénkebb kifejeződése azoknak a tekintélyelvű tendenciáknak, amelyek most, Trump után, egyre inkább a liberális térfélen bukkannak fel. Nézzünk körül a mai amerikai politikában, és láthatjuk, hogy prominens jogászok fejezik ki undorukat a szólásszabadsággal szemben. (16) Megtaláljuk a bankokat, a hírszerző ügynökségeket és a védelmi vállalkozókat, akik az elnyomott kisebbségekkel való szövetségüket hirdetik, (17) a demokrata képviselőket, akik nyomást gyakorolnak a Google-ra, a Facebookra vagy a Twitterre, hogy szisztematikusabban alkalmazzák a cenzúrát…, és mindenhol a fehér, munkásosztálybeli lakosság alapvető gazemberségébe vetett hitet. Ezek annak az elitnek a nézetei, amely ma már elviselhetetlennek tart sokakat azok közül a milliók közül, akik felett uralkodik. Most úgy tűnik, csak azok a „normák” számítanak, amelyek a megfelelő embereket a csúcson tartják.