Hat hónappal a franciaországi elnökválasztás előtt a médiát és a politikai színteret a szélsőjobb vette birtokba.
A két potenciális jelölt, Marine Le Pen és az idegengyűlölő publicista, Éric Zemmour a közvéleménykutatásokban együttesen 35 százalékon áll – a helyzet példátlan. Kihasználva a baloldali erők tehetetlenségét és megosztottságát, saját témáikat erőltetik: a „nagy újrakezdés” [great reset] és az iszlamista veszély mellett a nemzeti preferencia kiemelt helyet foglal el.
Amint közelednek a választások, hirtelen újra felbukkan a nemzeti preferencia, minden szélsőjobboldali program alapja; a bölcsek köve, amely visszaállíthatná az ország régi dicsőségét; az intézkedés, amely állítólag mindent megold, a munkanélküliségtől az államháztartási hiányig, a rossz lakáshelyzettől a migrációs válságig, a bűnözéstől a nyugdíjproblémáig.
Tömörsége mellett a fogalom előnye, hogy mindig és mindenre felhasználható, anélkül hogy különösebben érvelni kellene, mivel arra az idegengyűlölő reflexre épít, amely a válság és az egyre szűkülő erőforrások idején szokott kialakulni.
Szociális lakhatás? „Mivel a franciák finanszírozzák, logikus, hogy a franciák számára prioritást kell biztosítani” – állítja Marine Le Pen asszony, a Nemzeti Összefogás [RN – Rassemblement National] jelöltje a 2022-es elnökválasztáson. (1) Családtámogatások? „A CAF – családi és lakhatási támogatásban részesülők – 43%-a külföldön született” – dühöng az újságíró és politikai közszereplő Éric Zemmour, aki azért száll síkra a „nemzeti preferencia” mellett, hogy vége legyen végre ennek a „francia őrültségnek”. (2) A foglalkoztatás? Arra lenne szükségünk, hogy „a franciák Franciaországban dolgozzanak, és francia termékeket állítsanak elő” – vallja Florian Philippot, a Hazafiak párt [Patriotes] (3) vezetője.
A javaslat a képlékenységének és egyszerűségének köszönhetően könnyen átváltható jól hangzó kampányszlogenekké, mint az jól ismert volt a Nemzeti Front [FN, ma Nemzeti Összefogás – RN] esetében. Elnökválasztáskor: „Védjük meg a franciákat” (1974). Parlamenti választáskor: „Elsők a franciák. Egymillió munkanélküli van, egymillió bevándorló tehát túl sok” (1978). Népszavazásnál: „Mi, franciák, franciát termeljünk” (1992). Európai választásnál: „Képzés, munka, lakhatás – tenálad, neked legyen elsőbbséged” (2009), Önkormányzatinál: „Elsőként a franciáknak” (2010) stb.
A nemzeti preferencia a szélsőjobboldal csodaszerének számít, miközben a politikai színtér minden más szereplője határozottan elutasítja, sőt sokan abszolút visszataszítónak, elválasztó vörös vonalnak tartják „a köztársaságiak” és a demokrácia ellenségei, vagy az emberi jogok védelmezői és „a történelem sötét napjairól” nosztalgiázók között. Az Alkotmány is származástól függetlenül garantálja az egyenlő jogokat és a munkához való hozzáférést. Franciaország tilt minden megkülönböztetést és védi a közszolgáltatások egyetemességét, ezért tehát nem fogadhatja el a nemzeti preferenciát.
Amúgy a vörös vonal merev kijelölése azt is lehetővé teszi, hogy feloldozzuk mindazokat, akik a „jó” oldalon állnak: nyilatkozhatnak a legszélsőségesebben a bevándorlással kapcsolatban, de ha elutasítják a nemzeti preferenciát, akkor nincs gond, humanistáknak tarthatják magukat. Valérie Pécresse [Les Républicains] például azt ígéri, hogy kvótákat vezet be a migránsok számára, „kitoloncolási repülőjáratokat” indít, a menedékkérőket „speciális központokban” helyezi el, az állami orvosi kezeléseket pedig a sürgősségi ellátásra és a fertőző betegségekre korlátozza... Amikor azonban megkérdezik, hogy mi különbözteti meg az ő projektjét Marine Le Pen asszonyétól, megsértődik: „Ő a nemzeti preferenciát hirdeti. Én soha nem tennék ilyet!” (4)
Az Ancien Régime „gazemberszappana” után, amely gúnynévvel azokat a felkapaszkodott közrendűeket illették, akik nemesi címet vásároltak, most itt van a „köztársaságszappan”, amely tisztára mos az idegengyűlölő gyanújából.
A nemzeti preferencia eszméjét az 1980-as évek közepén egy magas rangú köztisztviselő fogalmazta meg, akit a nagy tekintélyű párizsi Institut d’études politiques nem habozott felvenni oktatónak. Közigazgatási főfelügyelő, a Club de l’Horloge társalapítója – ez egy olyan agytröszt, amelyet 1974-ben az École nationale d’administration (5) fiatal hallgatói alapítottak, közülük az 1980-as években sokan csatlakoztak az FN-hez, és „nemzeti-liberálisnak” vallják magukat – Jean-Yves Le Gallou még az Unió a Francia Demokráciáért [UDF – Union pour la démocratie française, liberális jobbközép párt] tagja volt, amikor 1985-ben megjelentette a La Préférence nationale: réponse à l’immigration [A nemzeti preferencia: válasz a bevándorlásra] című könyvét, amely Bernard Stasi L’immigration, une chance pour la France [Bevándorlás, egy lehetőség Franciaország számára] című jelentésére reagált. Könyve, amely úgy íródott, mint egy hivatali előterjesztés, statisztikákkal és jogszabályi hivatkozásokkal sűrűn megtűzdelve, apokaliptikus képet fest Franciaországról, amelyet egyszerre fenyeget az iszlám, a bevándorlási hullám, a közbiztonság összeomlása és a csőd. Csak a nemzeti preferencia húzhatja ki az országot a slamasztikából.
Jean-Yves Le Gallou szerint ugyanis ki kell zárni a külföldieket a szociális segélyekből és az állami lakásokból, ezzel az állam jelentős megtakarításokat érhet el, ami csökkenti a költségvetés hiányát. Ugyanakkor Franciaország elveszítené a vonzerejét a migránsok számára, akik vagy otthon maradnának, vagy más célországot választanának, és így az ország megszabadulna a potenciális bajkeverőktől. Azok pedig, akik már itt vannak, és most a nemzeti preferencia miatt nem kapnak munkát, arra kényszerülnének, hogy elhagyják az országot. Na ennyit az elméleti alapokról.
Pedig már alkalmazzák
Szerencsére, mivel nem került hatalomra, a Nemzeti Front soha nem tudta végrehajtani a programot. Megpróbált ugyan más utat találni az önkormányzatokon és a városvezetéseken keresztül, ott azonban jogi akadályokba ütközött. Ahogyan Vitrolles-ban 1997-ben, amikor Catherine Mégret polgármester asszony „önkormányzati születési támogatást” akart létrehozni a francia családok számára, de az intézkedést három hónappal később a marseille-i közigazgatási bíróság semmisnek nyilvánította.
Közelebbről megvizsgálva azonban az elv már számos területen érvényesül. Az EU-n kívüli külföldiek nem vehetők fel közszolgálati állásokba – kivéve a hiányszakmákban, ilyen például az aneszteziológia –, és az úgynevezett „szuverén” állások (rendőrség, igazságügy, honvédelem, diplomácia stb.) szigorúan francia állampolgársághoz kötöttek. Az Observatoire des inégalités [Egyenlőtlenségi Megfigyelő Intézet] szerint összesen több mint ötmillió munkahely továbbra is elérhetetlen a nem európai külföldiek számára, azaz minden ötödik munkahely, (6) beleértve a magánszférát is, ahol mintegy ötven, többségében még az 1930-as években elfogadott korlátozás van érvényben, különösen a szabad foglalkozásúak esetében.
Abban az időben ugyanis az értelmiségi menekültek beáramlása aggasztotta a felsőbb osztályokat – féltek a külföldi konkurenciától, amelytől korábban védve voltak. Ügyvédek, orvosok, közjegyzők, könyvelők, építészek, gyógyszerészek, állatorvosok, bírósági végrehajtók, árverezők, földmérők stb. mind mozgósítottak a szakmájuk védelméért. A parlamenti képviselők ezt nagy megértéssel fogadták: a francia állampolgárság mellett előírták a francia diplomát is, ami sok már honosított francia állampolgárt zárt ki. Bár a feltételek azóta némileg enyhültek, még mindig sok korlátozás van érvényben ezekben a szakmákban. Az 1930-as évek korporatizmusából örökölt diszkrimináció a legtöbb esetben független a szakma mai konkrét helyzetétől. Franciaország nem destabilizálódott 1971-ben, amikor eltörölték a bírósági szakértőket kizáró állampolgársági feltételt, sem 1985-ben, amikor a masszőr-fizioterapeuta szakmát nyitották meg a külföldiek előtt. (7) De a felsőbb osztályok saját munkahelyeik védelmében könnyedén elfogadják a nemzeti preferenciát.
A szociális ellátásokhoz való hozzáférés szintén különböző korlátozásokhoz van kötve. Annak ellenére, amit Marine Le Pen asszony és Éric Zemmour mond, nem elég betenni a lábunkat Franciaországba ahhoz, hogy megkapjuk a minimális öregségi nyugdíjat, a családi támogatásokat vagy az aktív szolidaritási jövedelmet [RSA]. (8) Ahhoz, hogy ezeket a juttatásokat megkapja valaki, számos kritériumnak kell megfelelnie, át kell jutnia egy nehéz kérvényezési folyamaton, és a külföldiek hol ennek, hol annak a kritériumnak nem felelnek meg. Ilyen például „a tartózkodás szabályszerűsége”, amelyet az 1993-as Pasqua-törvény tett általánossá a szociális ellátások egészére: ahhoz, hogy egy külföldi állami támogatásban részesüljön, érvényes papírokkal kell rendelkeznie. Ez nyilvánvalónak tűnik. Ahogy azonban Antoine Math közgazdász rámutat: „a tartózkodási engedélyek különböző fajtái és a tartózkodás szabályszerűségének meghatározása éppoly sokféle, mint a szociális juttatások fajtái. És minél szűkebb korlátot szabnak meg egy-egy juttatáshoz, annál gyakrabban derül ki, hogy a teljesen szabályosan itt tartózkodó külföldi épp a »megfelelő« dokumentummal nem rendelkezik, és így nem jogosult az adott ellátásra.” (9)
Egy másik különösen hatékony kizárási kritérium „az itt tartózkodási idő”, amely egy bizonyos franciaországi tartózkodási időt ír elő a juttatás igénybevételéhez. Ismétlem, ez nem ésszerűtlen. Kivéve, hogy a „bizonyos idő” teljesen önkényes, és a jogalkotók tetszés szerint meghosszabbíthatják, és nem is haboznak ezt megtenni. Míg korábban három évig kellett Franciaországban tartózkodni ahhoz, hogy valaki jogosult legyen a beilleszkedési minimumjövedelemre [Revenu Minimum d’Insertion], most már ötéves tartózkodási időt kell igazolnia, hogy jogosult legyen ennek mai változatára, az RSA-ra. Volt idő, amikor egy külföldi megkaphatta a minimális öregségi nyugdíjat [ASPA – Allocation de solidarité aux personnes âgées], amint egy évig Franciaországban élt. Ezt a küszöböt 2006-ban három évre, majd 2011-ben tíz évre emelték. És nincs akadálya annak, hogy ezt a jövőben húsz vagy akár harminc évre emeljék. Nemzeti preferencia? Hát nagyon arra hasonlít!
Mivel tehát Franciaországban rejtetten, de egyértelműen jelen vannak a Marine Le Pen megszépítő kifejezésével „szociális patriotizmusnak” nevezett rendelkezések, a következő megjegyzést tehetjük: a nemzeti preferencia messze nem az a csodaszer, amelynek hívei hirdetik. A szociális juttatásokhoz való hozzáférés folyamatos szigorítása nem volt hatással a bevándorlás volumenére, mivel – amint azt a migrációs szakemberek tudják – a tömeges elvándorlás okát a kibocsátó lakóhelyen kell keresni (push[nyomó]-tényezők). A célállomásra való távozás okai (pull[húzó]-tényezők) mindenekelőtt a magasan képzett migránsok esetében játszanak szerepet, akik egy konkrét munkahely vagy egy egyetemi állás miatt utaznak – őket a média „expatriáltaknak”, külföldre távozóknak nevezi (és nem migránsoknak). Az Egyesült Államokba például, ahol nincs bőkezű jóléti rendszer, évente mégis több százezer külföldi érkezik. Az biztos, hogy senki sem hagyja el a családját és a barátait, hogy a lakhatási támogatás reményében letelepedjen Franciaországban. A nemzeti preferencia egy mítoszra – a haszonra vadászó külföldiekre – épül, pedig a migrációs áramlásokat nem ez határozza meg.
Tartsuk tiszteletben a civilizációnkat
A munkahelyen alkalmazott preferencia, elsőbbség viszont arra a sztereotípiára játszik, hogy a külföldiek elveszik a munkát a hazaiak elől. Bár Franciaországban a 19. század végén már volt egy kísérlet a munkahelyi preferencia bevezetésére, az 1899. augusztusi Millerand-dekrétumokkal, amelyek az államilag finanszírozott építőipari beruházásoknál alkalmazott külföldiek felvételét szabályozták, a foglalkoztatásban a nemzeti preferencia hivatalos formáit csak az 1930-as évek válságakor vezették be. Miközben a munkanélküliség nőtt, sok hazai munkavállaló „megbocsáthatatlan igazságtalanságnak érezte, hogy a franciák munka nélkül vannak, míg a külföldiek dolgoznak” – írta Claudine Pierre történész. (10) A gyárakban verekedések törtek ki, és leveleket és petíciókat küldtek a képviselőknek, követelve a külföldiek elbocsátását. Válaszul 1932. augusztus 10-én Edouard Herriot radikális kormánya „a nemzeti munkaerőt védő törvényt” fogadott el, amely megnyitotta az utat a külföldiek vállalatonkénti vagy ágazati kvótái előtt. A válság által sújtott ágazatokban az elbocsátásokat a főnökök a külföldiekkel kezdték. Öt év alatt több százezer lengyelnek, olasznak és belgának kellett hazatérnie, miután megszűnt a munkaszerződésük.
A munkanélküliség mégis tovább nőtt, és a nacionalista buzgalom sem csillapodott le. Pedig a migránsellenes rendelkezések visszaütöttek: a külföldi dolgozók távozása után – akiket szinte tetszés szerint lehetett dolgoztatni – egyes vállalatok kiadásai megnőttek, és a vállalatok ezzel még mélyebb válságba kerültek. „Miközben a nehéziparban a nagy munkanélküliség miatt a nyereség számottevően csökkent, a vállalatoknak egyre többet kellett költeniük a munkaerő fenntartására – jegyzi meg Gérard Noiriel történész a Longwyról szóló tanulmányában. (11) Az a „megoldás”, hogy hazaküldik az egyedülálló bevándorlókat, csak súlyosbította a problémát, mivel a főnökök így megfosztották magukat a legmobilabb munkaerőtől. Ráadásul, miután a külföldiek elmentek, a hazaiak nem siettek munkába állni pl. a kohókba, ahol a munka veszélyes, megerőltető és rosszul fizetett volt.
Az 1930-as évek Lotaringiájában, akárcsak a mai Franciaországban, a migráns munkaerő nem a hazai munkások helyére épül be; a bevándorlók azokat a munkaköröket töltik be, amelyeket a hazai dolgozók otthagytak, mert nem voltak elég vonzóak. Tegnap a bányákban vagy az acéliparban; ma a vendéglátásban, a takarításban, a személyi szolgáltatásokban vagy az építőiparban – csupa olyan ágazatban, amelyekben munkaerőhiány van, és szükség van a külföldi dolgozókra. Amikor a 2020 tavaszi covid–19 miatti határzárás idején a marokkói és román idénymunkások nem tudtak Franciaországba utazni, a francia állampolgárok a kormány többszöri felszólítása ellenére sem siettek, hogy helyettük részt vegyenek a betakarításban. (12)
A nemzeti preferencia teoretikusa, Jean-Yves Le Gallou maga is feladta a koncepciót egy új elképzelés javára: az új hívószó a „civilizációs preferencia” vagy az „európai preferencia”. (13) „A nemzeti preferencia harminc évvel ezelőtt volt szükséges, ma már a civilizációs preferencia az abszolút követelmény” – állapította meg már 2016-ban. (14) A háború ugyanis már nem annyira gazdasági, mint inkább kulturális jellegű, és az ellenség lehet hogy francia útlevéllel rendelkezik: „Mi a megalitikus körök, görög templomok, kelta oppidák, román templomok, gótikus katedrálisok, reneszánsz paloták, klasszikus kastélyok és szecessziós épületek építőinek oldalán állunk – folytatta Jean-Yves Le Gallou. [...] Meg kell acéloznunk az akaratunkat, hogy tiszteletben tartsuk a civilizációnkat, gazdagítsuk a hagyományait, és majd így adjuk tovább azt utódainknak. Vagyis el kell utasítanunk a tiszta lap és a népek helyettesítése folyamatot.” Éric Zemmour megtalálta a miniszterelnökét...
Charles Prats Térkép a visszaélésekről (1) című könyvét bibliaként idézi Éric Zemmour, és Marine Le Pen is, akik innét veszik ki azokat az adatokat, amelyekkel alátámasztják a nemzeti preferenciáról szóló politikai üzenetüket.
Éric Zemmour például azon lovagol, hogy a „a Családi támogatások kedvezményezettjeinek 43%-a külföldön született”. Félrevezető statisztika, mivel a családtámogatásra jogosult és külföldön született személyek számát (5,3 millió) veti össze a kedvezményezett háztartások számával (12,7 millió), pedig nyilvánvaló, hogy a háztartások több személyből állnak.
A „tényellenőrzők” és más „dekódolók” persze jelzik, hogy ez így nem igaz, de a lényeg az, hogy újabb és újabb adatokkal bombázzák és riogatják a közvéleményt. Egy másik példa az Állami Orvosi Segély [Aide Médicale d’Etat – AME], amely jár a rendezetlen tartózkodási dokumentumokkal bíró külföldieknek, és ezért „a kórházat ostromolják a világ minden tájáról érkező emberek” – magyarázza Éric Zemmour. Az AME évente 990 millió eurót, az egészségbiztosítási kiadások 0,5%-át teszi ki. 2019-ben a marseille-i kórházak 2513, a lyoni kórházak pedig 905 kedvezményezettet fogadtak, (2) azaz a tizenhárom intézményben átlagosan minden ötödik nap egy kedvezményezettet. Ez azért nem éppen ostromállapot!
Egy másik példa: Marine Le Pen szerint a szociális lakásokat „nagymértékben” a külföldieknek osztanák ki; sőt szerinte ezen a területen „külföldi preferencia” működik. „A bevándorló háztartások kétszer nagyobb valószínűséggel jutnak szociális lakáshoz [HLM], mint mások”, – mondta. 2015-ben (3) a szociális lakások iránti kérelmek 22,3%-a volt külföldi, de csak 16,8%-a kapott pozitív választ. És ha azon háztartások 34%-a, amelyek referenciaszemélye külföldön született, szociális lakásban él (szemben a Franciaországban születettek 16%-ával), az egyszerűen azért van, mert nagyon jól megfelelnek az elosztási kritériumoknak: a bevándorlók többet élnek egészségtelen, túlzsúfolt lakásokban, gyakrabban lakoltatják ki őket újbóli elhelyezés nélkül, és alacsonyabb a jövedelmük, mint másoknak... Egészségtelen lakások, kilakoltatások, a lakók szegénysége: három terület, ahol a „külföldi preferencia” biztosan jelen van.
(1) Le Carte des Fraudes [A csalási térkép], Éditions Ring, Párizs, az első kötet 2020, a második 2021.
(2) Les hôpitaux « assiégés » par les étrangers bénéficiant de l’AME ? [Külföldiek „ostromolják” azokat a kórházakat, ahol jár az AME?], Le Quotidien du médecin, 2021. október 18., www.lequotidiendumedecin.fr
(3) A legfrissebb rendelkezésre álló adatok. Az INSEE [a KSH francia megfelelője] legutolsó „ lakáshelyzet felmérése” (2017) a 2013-as adatokra épül. A következő felmérés 2022-ben vagy 2023-ban várható. Vö. Le Figaro Immobilier (2021. szeptember 25.) és Le Monde, 2017. május 2.
