A várakozásoknak megfelelően Daniel Ortegát november 7-én újraválasztották Nicaragua elnökének. Mint azt Gabriel Hetland politológus előre jelezte: „egyesek a nicaraguai forradalmi antiimperializmus életképességének bizonyítékaként fogják értékelni. A tények alapos vizsgálata azonban azt sugallja, hogy tévednek”.
Washington rendszeresen emlékezteti a Latin-Amerika sorsa iránt érdeklődőket, hogy az amerikai beavatkozások korszakának még messze nincs vége. Daniel Ortega nicaraguai elnök épp erre tud hivatkozni, amikor börtönbe veti az ellenzéki képviselőket, akik közül többen biztosan nem hívei az amerikai imperializmusnak. A sandinista vezető szemében a legfontosabb prioritás az ország elnöki tisztségének megtartása.
November 7-én elnökválasztás lesz Nicaraguában, amelyen Daniel Ortega szinte biztosan megnyeri a negyedik egymást követő hivatali ciklusát. Ha ez sikerül neki, akkor visszatérhet-e és újjáéledhet-e Latin-Amerikában szélesebb körben is a baloldal? Igen, mondják azok, akik Ortegát forradalmi antiimperialistaként üdvözlik, aki szembeszáll az USA-val, és „preferenciális lehetőséget biztosít a szegényeknek”, ahogyan azt Denis Moncada külügyminiszter szeptember 26-án New Yorkban, egy „Szolidaritás Nicaraguával” című rendezvényen állította. Mások viszont autokrataként ítélik el Ortegát és feleségét, Rosario Murillót, aki felszámolta a nicaraguai demokráciát, elnyomással és az emberi jogok megsértésével kormányoz, és elárulta az 1970-es évek végi sandinista forradalmat.
Akik Daniel Ortegát a latin-amerikai forradalmi hagyományok egyik képviselőjének tekintik, azok az 1979-es puccs során a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front (FSLN) főtitkáraként betöltött szerepére hivatkoznak. Ez vetett véget Anastasio Somoza USA által támogatott diktatúrájának, és helyébe egy kreatív, forradalmi kormányzási időszakot vezetett be, amely kiterjesztette a szociális és politikai jogokat és jelentős előnyöket hozott Nicaragua régóta szenvedő szegényeinek. A Nemzeti Újjáépítés Juntája, amely átvette az ország irányítását, államosította a bankokat és biztosítótársaságokat, az ásványi nyersanyagokat és az erdőket, továbbá kormányzati ellenőrzés alá vonta az élelmiszerimportot és -exportot. Az ugyanezen év augusztusában elfogadott, a nicaraguaiak jogairól és garanciáiról szóló statútum eltörölte a halálbüntetést és garantálta az egyéni szabadságjogokat.
Az USA válasza Ronald Reagan elnöksége alatt az volt, hogy fegyveres csoportokat finanszírozott (a kontrákat), akik megpróbálták megdönteni a sandinisták hatalmát, és ennek finanszírozására, megkerülve saját kereskedelmi embargójukat, fegyvereket adtak el Iránnak. 1981 és 1990 között mintegy 30 000 nicaraguai halt meg a konfliktusban, amely a gazdaságot is tönkretette. Daniel Ortega elvesztette az 1990-es választásokat, helyébe Violeta Chamorro konzervatív kormánya jutott hatalomra, és 16 évig tartó neoliberális „reform”-időszak következett.
Új utak és tiszta víz
Daniel Ortega 2007-ben tért vissza a hatalomba. Támogatói ezt a második elnöki periódust (amely a mai napig megszakítás nélkül tart) forradalmi hitelességének újabb bizonyítékaként állítják be. Yorlis Gabriela Luna kutató a következő főbb eredményeket említi: (1) egy évtizedes gazdasági növekedés, a szegénység 30%-os csökkenésével; a legalacsonyabb gyilkossági ráta Közép-Amerikában (ami jelentős eredmény a „fegyveres konfliktus nélkül is a világ legerőszakosabb régiójában”); ingyenes alap- és középfokú oktatás; ingyenes egészségügyi ellátás a legszegényebbek számára; és „alapvető infrastruktúra kiépítése... mint például utak, vezetékes ivóvíz és csatornázás, amelyek Nicaragua történelme során annyira hiányoztak”.
Ortega támogatói gyakran elismerik, hogy ezek az eredmények még nem minősítik Nicaraguát szocialistának vagy akár forradalminak. De azzal érvelnek, hogy ezeket a vívmányokat nehéz körülmények között érték el, amelyek kompromisszumokat igényeltek az üzleti szférával, a konzervatívokkal, a volt kontrákkal és a katolikus egyházzal. Pragmatikusnak tartják Ortegát, akinek politikai éleslátása sokkal többet adott a munkásoknak és a szegényeknek, mint ha szigorúan követte volna a forradalmi elveket.
Két másik tényező is alátámasztja az „Ortega egy forradalmár” tézist: baloldali retorikája és az Egyesült Államokkal való, egyre több konfliktust hordozó kapcsolata. A kormány 2018-ban bejelentette a társadalombiztosítási reformot, amely emelte a járulékokat és csökkentette a szolgáltatások körét. Ez ezreket vitt ki az utcára, de a tüntetéseket keményen elfojtották; több száz tüntetőt megöltek, és még többen megsebesültek vagy letartóztatták őket. A kormány pedig elállt a tervezett reformtól.
Ortega úgy látja, hogy ez csak a legújabb példája volt az USA beavatkozásának a térségben: hasonló, rendszerváltást célzó kampány volt ez, mint amilyenre Kubában, Venezuelában, Hondurasban és Bolíviában került sor. (2) 2018-tól az USA a Nica-törvény (a nicaraguai befektetési feltételekről szóló törvény) révén szankciókat vezetett be nicaraguai politikai vezetők és intézmények ellen. A jelenleg az amerikai kongresszusban szorgalmazott Renacer Act (Reinforcing Nicaragua’s Adherence to Conditions for Electoral Reform, azaz „Nicaragua tartsa be a választási reform feltételeit”) „új kezdeményezéseket javasol a Daniel Ortega nicaraguai elnök kormányának és családjának korrupciója, valamint a nicaraguai biztonsági erők által elkövetett emberi jogi visszaélések nyomon követésére, jelentésére és kezelésére”. (3) Ortega támogatói szerint ez egy új kontra-jellegű háború.
Az 1979-es sandinista forradalom kétségtelenül társadalmi, gazdasági és politikai fejlődést hozott Nicaraguának. A hatalomba való visszatérése óta Ortega olyan programokat hajtott végre, amelyek csökkentették a szegénységet és valódi előnyöket hoztak a szegényeknek, újjáteremtve ezzel azt a társadalmi és politikai bázist, amely második elnökségét is alátámasztotta. Jól tudjuk, hogy az USA mindig is ellenzi a forradalmi (gyakran még az enyhén reformista) változásokat mind Nicaraguában, mind egész Latin-Amerikában. Még a szociáldemokrata kísérletek is arra késztetik, hogy támogassa (vagy akár ösztönözze) a szélsőjobboldali puccsokat, példa erre Guatemala (1954) vagy Honduras (2009).
Ortega elveszíti kulcsfontosságú támogatóit
De Nicaragua közelmúltbeli története itt még nem ér véget. 1995-ben Ortega néhány korábbi harcostársa – köztük Sergio Ramírez volt alelnök, Hugo Torres forradalmár és Dora María Telléz, aki 23 évesen egészségügyi miniszter lett (1979–90), – szakított az FSLN-nel, és megalapította a Sandinista Megújulási Mozgalmat (MRS), mivel aggódott amiatt, hogy Ortega egyre autokratikusabbá és jobboldalibbá válik. Ortega újabb csapást kapott 1998-ban, amikor a mostohalánya nyilvánosan megvádolta őt azzal, hogy 12 éves korától kezdve több mint egy évtizeden át szexuálisan zaklatta (a lány 2013 óta Costa Ricában él száműzetésben).
Daniel Ortega győzelmét a 2006-os elnökválasztáson a katolikus egyház és a konzervatív Arnoldo Alemán (1997–2002) korábbi elnök támogatása tette lehetővé. 2008-ban a nicaraguai legfelsőbb bíróság felmentette Alemánt többek között a kormány elleni csalás és pénzmosás vádja alól, amiért korábban, 2003-ban 20 évre ítélték. Sokan úgy vélik, hogy a bíróság döntése része volt egy paktumnak, amelynek értelmében Aléman pártja támogatja Ortegát a nemzetgyűlésben.
Ahogy azt William I. Robinson amerikai kutató megjegyzi, a kormányba való visszatérése után Daniel Ortega „közös kormányzást folytatott a Magánvállalkozások Legfelsőbb Tanácsába (COSEP) szerveződött tőkésosztállyal, egészen a 2018-as tüntetésekig, amikor is az szakított Ortegával”. (4) Ez nem akadályozta meg Daniel Ortega kormányát, hogy „újraállamosítsa az egészségügyi és oktatási rendszert, növelje a szociális kiadásokat és fejlessze az infrastruktúrát”. William I. Robinson hozzáteszi, hogy ez azonban nem változtatott azon az alapvetően neoliberális modellen, amelyet a Daniel Ortega hatalomba való visszatérését megelőző három kormány hozott létre. Azt a nézetet is vitatja, hogy Ortega alatt jelentősen csökkent volna a szegénység, és alternatív adatokra hivatkozik, amelyek szerint 2009 és 2014 között szerényebb, 5,8%-os csökkenés következett be, majd a szegénység ismét nőtt. Ennek legalábbis az egyik oka az volt, hogy Nicaragua Venezuelára támaszkodhatott, amely azonban 2014 körül jelentős válságot élt át.
Az Ortega (és a vele hatalmon osztozó Murillo) elleni legsúlyosabb vádak a 2018-as tüntetések után jelentek meg. Egyes elemzők, köztük Robinson szerint az elnyomás miatt több mint 100 000 nicaraguai menekült el az országból (a hatmilliós lakosságból). (5) Mások, mint például Steve Ellner, a tüntetések „kettős” jellegére hívják fel a figyelmet; konkrétan azt mondják, hogy a tiltakozók között egyaránt voltak békésen tüntető fiatal idealisták és erőszakos, részben fizetett elemek, akik legalább tíz rendőr haláláért felelősek, (6) és akik Ortega eltávolítására törekedtek. Steve Ellner megjegyzi, hogy az Egyesült Államok jelentős összegekkel támogatta az ellenzéki csoportokat, miközben az amerikai szankciók növelték a lakosság szenvedését. Amikor azonban jelezzük, hogy az USA továbbra is beavatkozik – bár 2018 előtt bőkezűen segélyezte is Nicaraguát –, nem változtat azon a tényen, hogy a tömegtüntetésekben a valós társadalmi düh és elégedetlenség fejeződött ki.
Az „amerikai imperialista fenyegetés”
Idén június óta Ortega és támogatói többször is „az amerikai imperialista fenyegetéssel” indokolták a politikai ellenzékkel szembeni újabb tömeges fellépést. Eddig a kormány hét elnökjelöltet és több tucat más politikai ellenfelet, újságírót, diákvezetőt és emberi jogi aktivistát tartóztatott le. Köztük vannak a sandinista mozgalom történelmi hősei, Hugo Torres és Dora María Telléz, akiket az El Chipote börtönben tartanak fogva, ahol a körülmények miatt az emberjogi szervezetek aggodalmuknak adnak hangot. Az elnyomás célja egyértelműen az, hogy kizárja Ortega vereségét a választásokon – és hogy jelezze a hivatalos sandinista mozgalmon belül és kívül állóknak, hogy az ellenvéleményt nem tűrik el.
Az erőszakos fellépést széles körben elítélték. Figyelemreméltó különbség a korábbiakhoz képest, hogy most a kritikusok között ott vannak a baloldal prominens személyiségei. Idén júliusban az Egyesült Államokban működő, Nicaraguával szolidáris szervezetek több mint 500 volt tagja, akik az 1980-as években együttműködtek a sandinistákkal (sőt gyakran dolgoztak is a sandinistáknak), nyílt levelet címeztek a nicaraguai kormánynak. (7) Az aláírók – köztük Noam Chomsky, Alice Walker és Daniel Ellsberg – kinyilvánították, hogy támogatják a sandinista forradalmat, és egyértelműen elítélték az amerikai beavatkozást. Hozzátették, hogy „az amerikai kormány – múltbeli és jelenlegi – bűntettei azonban sem nem indokolják, sem nem igazolják és mentik fel a Daniel Ortega és Rosario Murillo jelenlegi rezsimje által elkövetett emberiség elleni bűntetteket”. A levél három követeléssel zárult: „Engedjék szabadon a jelenleg fogva tartott több mint 130 politikai foglyot, köztük választási jelölteket, az ellenzék tagjait és a sandinista forradalom történelmi vezetőit; vonják vissza és tegyék semmissé a drákói nemzetbiztonsági törvényt, amelynek alapján ezeket a személyeket letartóztatták; és tárgyaljanak olyan választási reformokról, amelyek szabad és tisztességes választásokat biztosítanak, amelyek lehetővé teszik a jelenleg fogva tartott választási jelöltek indulását, és amelyek nemzetközi megfigyelés alatt állnak”.
