A benzin ára, amely a sárgamellényeseket az utcára vitte, soha nem volt a baloldali szervezetek követeléseinek listáján.
A kizsigerelt rétegek számára fontos témák közül messze nem ez az egyetlen, amelynek nincs politikai vagy szakszervezeti visszhangja...
„A benzin ára, avagy az osztályharc fűtőanyaga.” Az Új Antikapitalista Párthoz (NPA) közel álló lap egyik cikkének alcíme közvetlenül és félre nem érthetően utalt a sárgamellényesek eredeti követelésére. A félreértés a cikk címéhez kötődik: „Népfelkelés Iránban”. (1) A 2019-es őszi iráni lázadásokkor virágoztak a francia szakszervezeti és baloldali szolidaritási közlemények. Ugyanez volt igaz a Quito utcáin ott maradt tíz halottra és többszáz sebesültre, akik néhány héttel korábban Ecuadorban lettek áldozatai... az üzemanyagárak emelése elleni tüntetések leverésének. Egy évvel korábban ugyanezek a szervezetek üdvözölték a szudáni forradalmat: kevesen emlékeznek arra, hogy annak egyik előzménye ugyanígy a benzinárak robbanása volt, amely 2012 júniusában és 2013 szeptemberében váltott ki felkeléseket. A lista hiányos lenne egy a baloldal számára fontos dátum nélkül: 1989. február 27-én Caracasban többek között a benzin árának emelkedése volt az, ami kiváltotta a Caracazót, a népfelkelést, amely 3000 venezuelai halálát okozta, és elindította azt a folyamatot, amely nem sokkal később Hugo Chávezt juttatta hatalomra.
[2] A szakszervezeti oldalon szintén hiába kerestük azt a testvéri segítőkészséget, amelyet a nemzetközi szolidaritás közleményeinél megtapasztaltunk: „A mozgalom [...] nem a helyes kérdéseket teszi fel, és ezért nem a helyes válaszokat adja” – hallhattuk az Általános Munkásszövetség (CGT) egyik konföderációs titkárának szájából. (3)
Holott. Még mielőtt a sárgamellényesek reflektorfénybe helyezték volna az üzemanyag árát, elég volt ellátogatni bármelyik francia vidéki csehóba ahhoz, hogy tudjuk, jó egy évtizede egyre csak nő az elégedetlenség, ahhoz, hogy érzékeljük a dühöt – egy központi téma: az autó körül. Sebességmérő kamerák! Benzin! Diesel! Közúti műszaki ellenőrzések! Matricák! De vajon a szakszervezeti és politikai baloldal vidéken él-e? Eljárnak-e a helyi kiskocsmákba? És ha igen, vajon ráébredtek-e, hogy nem csak „kocsmai fecsegés” rejlik a megjegyzések mögött…, hiszen már korábban sikerült lebecsülően kezelni a kávézókban elhangzó elégedetlenséget. A következő elnökválasztásra készülő pártok programjából kiolvashatjuk a választ erre a kérdésre: az autóhoz tapadó magas költségekről nem esik szó, csak azt hangoztatják, hogy „ki kell szállnunk” ebből a környezetszennyező közlekedési módból („gondoljuk újra az egyéni mobilitást”, (4) „csökkentsük az autó szerepét”, (5) „részesítsük előnyben a lassabb utazási módokat” (6) ).
A közlekedés árán kívül mi érdekli még politikailag a munkásrétegeket? Egy dolog biztos: a „pártpolitika” (hatalmi harcok, választási stratégiák stb.) nem vagy csak kevéssé érdekli őket – amint azt a tartózkodók magas aránya minden választáson mutatja. Nem lehet, hogy éppen azért, mert az ő problémáikat, az ő gondjaikat nem vagy szinte nem veszik figyelembe a különböző szervezetek, amelyek azt állítják, hogy az ő nevükben szólalnak fel? Körülbelül harminc embert kérdeztünk meg a munkásosztályból: takarítónőket, óvónőket, futószalagon dolgozókat, vízvezeték-szerelőket, burkolókat stb. A többségük nő volt, fiatal, kevésbé fiatal és nyugdíjas, különböző szakmai háttérrel és különböző földrajzi helyekről (városi, vidéki, külvárosi).
Az első meglepetés az, hogy csak egy elenyésző kisebbség mondja, hogy béremelést akar, amely pedig a baloldali szervezetek kedvenc követelése. Mindegyikük hangsúlyozza azonban a megélhetési költségeket, amelyek csak növekednek. Az általunk megismert háztartásokban mindenütt a nők kezében van a kassza kulcsa. Ami egy időigényes és sok gondot okozó feladat, mert hiszen fillérre pontosan elszámolnak, bármelyik könyvelő elsápadna az irigységtől: könyörtelen árösszehasonlítók – nagy áruházak, kis üzletek –, bravúrosan kiszámolják a százalékokat – növekedések, csökkenések –, a tizedesvesszők profijai – és nem túlzunk. A dühük a mindennapi élet áraira összpontosul, az azonnali, a pénztárcát közvetlenül érintő árakra, hiszen a pénztárcát naponta kell szorongva megnyitni, majd fizetni. Ez tölti ki a gondolataikat. Követelésük egyértelmű: szigorú árszabályozás az alapvető szükségleti cikkekre! Hogy úgymond gondolkodás nélkül, összehasonlítás nélkül, a címke vizslatása nélkül, az interneten való órákig tartó kutakodás nélkül tölthessék meg a hűtőszekrényt. Béremelés? „A háttérben minden ár azonnal elszállna, és mi nem nyernénk semmit!” Nem szabad elfelejteni, hogy az árak csak 1987 óta szabadok Franciaországban... A válaszadók az alapvető élelmiszerek árszabályozásán túlmenően a számlákra is – gáz, villany, egészségbiztosítás stb., szerintük ez elengedhetetlen, – bevezetnének egy plafont, hogy véget vessenek a mindenütt jelenlévő „számlaszorongásnak”.
A második meglepetés az iskola. A szakszervezetek és a politikai szervezetek általában a közszolgáltatás forráshiányára összpontosítanak. Az emberek, akikkel találkoztunk, nem említik ezt a pontot. Másrészt viszont mindannyian nagyon dühösek az iskola ára miatt. Ez drága, megfizethetetlenül drága: a napközi, a szakkörök, a menza, az iskolai felszerelések, a kirándulások szó szerint felemésztik ezeknek a családoknak a költségvetését. Bár e kiadások többsége a tanórán kívüli időre vonatkozik, a válaszadók mégis egyazon „iskolai” kiadási tételbe sorolják. Más szóval, a közoktatás költségvetési vonzatáról szó sem esik, és arról a figyelmeztetésről sem, amelyet gyakran hallhatunk a baloldalon: „Vigyázat! Az amerikai típusú iskola felé tartunk!” A munkások gyermekei már ott vannak – nem is beszélve a jövőjükről, amelyet mindenki rendkívül kilátástalannak lát: „Ha a gyerek valaha is túljut az érettségin, lehetetlen, hogy fizessük a további tanulmányait”.
A munkások gyermekei azonban nem csak tanulnak, szórakoznak is: gyakran az iskolában megismert tevékenységeket szeretnék folytani. De itt is ugyanabba a falba ütköznek: a pénzbe. Sport, mozi, színház, könyvtár – minden szabadidős tevékenység „túlárazott”. A telefonok és a számítógépek képernyőjén, a kockásfüzetben vagy a fehér papíron táncolnak a számok és a tizedesvesszők, és ugyanaz az ítélet: túl drágák a szabadidős tevékenységek, tiltólistára kerülnek. Nem véletlen, hogy marad a mindig és mindenütt jelenlevő képernyő: „Kimozdulni nem lehet. Veszünk hát egy síkképernyőt, és a gyereket előfizetjük játékokra és a Netflixre...”.
Ráadásul, ha ebben a közegben a munka kérdését vetjük fel, akkor mozgásszervi megbetegedésekről, csontritkulásról, lumbágóról, porckorongsérvről, meszesedésről, részleges vagy tartós fogyatékosságokról hallunk... A manuális munka, amely ebben a körben mindenkit érint, megtöri a testet. Minden testet. Beleértve a fiatal testeket is. A követelés éppoly egyöntetű, mint amennyire hiányzik a baloldali szervezetek programjából: a munkabért a fizikai munka esetében is a szellemi munka szintjéhez kellene igazítani, és elő kellene írni a nagyon rövid életpályát a nehéz munkák esetében – „mint a hadseregben vagy a rendőrségen, mert többet nem lehet csinálni”. Minden mást kicsinyes intézkedésnek tekintenek: „a hatvanéves korhatár szemfényvesztés, már ötvenévesen teljesen kivagyunk”. Ráadásul maga a nyugdíjigénylés is egy kimerítő adminisztratív bonyodalmakkal járó feladat, amelytől már előre elfáradnak, hiszen az életük része, hogy nap mint nap el kell igazodniuk a szociális juttatások útvesztőjében. Innét ered az a rendszeresen visszatérő követelés: hogy mindenféle „szociális segélyt” automatikusan osszanak ki annak mintájára, ahogy a különböző intézmények levonják az esedékes fizetési kötelezettségeket (adók, büntetések stb.), e családok egyébként sem túl dús bankszámláiról. Ha tudjuk, hogy a nem igénybe vett szociális segélyek aránya minden harmadik jogosult családot érinti, és ez összeségében tízmilliárd eurós (7) veszteséget jelent számukra, akkor ez az elképzelés nem tűnik teljesen elrugaszkodottnak... Végül, a közvélemény-kutatásokkal ellentétben, a megkérdezettek körében a közbiztonság és a bevándorlás nem szerepel az aggodalmak listáján. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a témát a politikai közbeszéd állandóan napirenden tartja, míg a többi probléma teljesen hiányzik: válaszaik olyan aggodalmakra összpontosítottak, amelyeknek nincs politikai vagy szakszervezeti visszhangja.
E javaslatok megvalósításához szervezetekre van szükség. Mely szervezetek jöhetnének szóba? A probléma: a baloldalon minden szervezet lejáratódott az általunk megkérdezettek körében. Ennek oka pl. ahogy beszélnek: „nem úgy, mint mi”. Ráolvasás és papírízű fecsegés, közben pedig a gyakorlatban hiányoznak a konkrét tettek, azok, amelyeknek a hétköznapokban is lenne azonnal érezhető gyakorlati hatása. A szervezetek csak az egót, a pénzt, a kitüntetéseket, a feltűnést segítik – „csak önmagukért, a nagy pofájukért vannak”. És mindenekelőtt a mély meggyőződésük, a teljes érdektelenségük abból táplálkozik, amit nagy bizonyossággal fogalmaznak meg, mint lényeget: „A politika nem változtatja meg az életet”. A fiatal kozmetikus, aki ezt a közérzetet egy mondatban foglalta össze, nem tudta, hogy a Rimbaud-tól kölcsönzött „életmegváltoztatás” ambíciója éppen a korábbi baloldallal való szakítást hirdető baloldal jelszava.
Azóta a gyakorlati és elméleti alternatíva hiánya elérte célját: az érdeklődés, a személyes és a politikai elköteleződés feleslegessé vált, „hiszen semmi sem változik, mindig ugyanazok szívják meg”. Pedig a változás épp tőlük függ, ahogy azt a történelem már többször bebizonyította. A baloldali szervezetek általános lejáratódása, amelyet ma ismerünk, egy olyan utat sugall, amelyet a megkérdezettek maguk is említettek: „alakítsunk egy szervezetet olyan emberekkel, mint mi”. Szociológiailag, de politikailag is olyanokkal, mint ők maguk: konkrét választási célok nélkül – legalábbis kezdetben. Egy olyan szervezetet, amely törődne az emberek konkrét, napi életével, az üres hűtőszekrényükkel (élelmiszersegély), az iskolai kiadásokkal (kölcsönös segítségnyújtó biztosítók, tanulás a gyerekekkel), a szabadidős tevékenységek árával (olcsóbb, szolidáris mozi, kedvezményes árú kirándulások) stb. Ilyen szervezet jelenleg nem létezik. Ezt a szervezetet még fel kell építeni. A munkásmozgalom a múltban többezer ilyen szervezet hozott létre... Ha fennmaradtak is ilyen aktivista tevékenységek, sőt, kezdenek is újjáéledni, ezeket most nagyrészt „civil szervezetek” – mindenféle „polgári kezdeményezések”, egyesületek, szövetkezetek, élelmiszerbankok –- csinálják...
Úgy tűnik, hogy az ilyen projektek már nem érdeklik a baloldali szervezeteket. Így a sárgamellényesek utáni időszakban a baloldalon szinte példátlanul egyhangú tiltakozás indult el a párizsi repülőterek privatizációja ellen. Elmagyarázták, hogy ez egy lépés a sárgamellényesek követelései irányába, egy közös népszavazással, amelyet átvesz majd az ország összes körforgalma (8) stb. Nem számított, hogy a körforgalmat elfoglalók nagy többsége azért szállta meg a körforgalmakat, mert a benzinárak miatt nem volt képes tovább az autóját használni, miközben sokan életükben nem ültek még repülőn... Az sem számított, hogy végül a népszavazáson való részvétel kimutatta, hogy a választók zöme „tipikusan balra szavazó, diplomás és jelentős kulturális tőkével rendelkező aláíró” volt. (9) A nagy „népnek szóló” kampányok, amelyeket nemrég ugyanazok a szervezetek indítottak ugyanazokkal az aktivistákkal, az 5G és az Amazon ellen – olyan ökológiai érvekkel, amelyek nagyon ritkán érintik „a nép” valódi gondjait -, nem voltak túl sikeresek az országban. Marad a mantra, amelyet buzgón ismételgethetnek: a legutóbbi sikeres franciaországi általános sztrájk eseménye. 2009-ben a Liyannaj Kont Pwofitasyon (LKP, Közösség a féktelen kizsákmányolás ellen) 44 napos bénító sztrájkot szervezett Guadeloupe-on. Ez volt a szikra, amely lángra lobbantotta Francia Guyana és Francia Nyugat-India területét, és ez váltotta ki a körforgalmi pontok első blokádjait: a benzin ára...
