Az európaiak, miközben tartanak egy esetleges ukrajnai orosz beavatkozástól, nincsenek ott a Moszkva és Washington között megkezdett tárgyalásokon.
Amikor Párizs és Berlin szoros szövetségre lépett az Egyesült Államokkal, arra késztette Oroszországot, hogy közvetlenül az Egyesült Államokkal tárgyaljon. Ezzel lehetővé tette, hogy az öreg kontinens ismét küzdőtérré váljon a két nagyhatalom között.
A csizmadübörgés Európa küszöbén pánikba ejtette a nyugati kormányokat. Oroszország, saját területének védelme érdekében, megpróbált garanciát kikövetelni az Egyesült Államoktól, és ennek érdekében két szerződéstervezetet nyújtott át az amerikaiaknak, miközben csapatokat vonultatott fel az ukrán határon. Moszkva a NATO keleti terjeszkedésének hivatalos befagyasztását, a nyugati csapatok kivonását a kelet-európai országokból és az Európába telepített amerikai atomfegyverek visszaszállítását követeli az Egyesült Államokba. Mivel az ultimátum formájában benyújtott követeléseket a jelen állás szerint nem lehet teljesíteni, fennáll a veszélye egy orosz katonai beavatkozásnak Ukrajnában. Két ellentétes értelmezés létezik: egyesek szerint Moszkva azért emeli a tétet, hogy engedményeket érjen el Washingtontól és az európaiaktól. Mások ezzel szemben úgy vélik, hogy a Kreml az engedmények megtagadását akarja ürügyként felhasználni az ukrajnai intervencióhoz. Mindenesetre fel kell tennünk a kérdést, hogy Moszkva milyen pillanatot választott a hatalmi harcra. Miért játsszuk ezt a kockázatos játékot, és miért most?
Felkészült a szankciókra
2014 óta a hatóságok jelentősen növelték az orosz gazdaság ellenállóképességét súlyos sokkhatások esetére, különösen a banki és pénzügyi szektorban. A dollár részesedése a központi bank tartalékaiban csökkent. Ma már a lakosság 87%-ának pénztárcájában ott van a Mir nevű hazai bankkártya. És ha az USA beváltja fenyegetését, miszerint Oroszországot lekapcsolja a nyugati Swift-rendszerről, ahogyan azt 2012-ben és 2018-ban Iránnal tette, akkor az orosz bankok és a vállalatok közötti pénzügyi átutalások azonnal váltani tudnak egy helyi üzenetküldő rendszerre. Oroszország ezért úgy érzi, hogy egy esetleges konfliktus esetén jól fel van készülve a súlyos szankciók kezelésére.
Másrészt az orosz hadsereg korábbi, 2021 tavaszi mozgósítása az ukrán határon újraindította az orosz–amerikai párbeszédet a stratégiai és kiberbiztonsági kérdésekről. A Kreml ezúttal is egyértelműen úgy érezte, hogy a feszültség stratégiája az egyetlen módja annak, hogy megértesse magát a nyugatiakkal, és azt is, hogy az új amerikai kormányzat több engedményre lesz hajlandó annak érdekében, hogy a Pekinggel élesedő konfliktusra koncentrálhasson.
Vlagyimir Putyin ugyanis a jelek szerint véget akar vetni annak, amit ő nyugati projektnek nevez, hogy Ukrajnát egy „Oroszország-ellenes” nacionalista országgá tegyék. (1) Korábban arra számított, hogy a 2014 szeptemberében aláírt minszki megállapodásokkal, és a donbászi köztársaságokon keresztül, beleszólása lesz az ukrán politikába. Ennek azonban éppen az ellenkezője történt: a minszki szerződések holtpontra kerültek, ráadásul Volodimir Zelenszkij elnök, akinek 2019. áprilisi megválasztása reményt adott a Kremlnek a Kijevvel való kapcsolatok megújítására, de helyette folytatta az elődje által kezdeményezett szakítást az „orosz világgal”.
Még rosszabb, hogy továbbra is erősödik az Ukrajna és a NATO közötti katonai-technikai együttműködés, miközben Törökország, amely maga is tagja a NATO-nak, olyan harci drónokat szállított, amelyek miatt a Kreml attól tart, hogy Kijev esetleg megpróbálja katonai erővel visszafoglalni a Donbaszt. Ezért kell, még időben, Moszkvának újra kezdeményező szerepet vállalnia. A jelenlegi feszültségek hátterében álló konjunkturális tényezőkön túlmenően azonban meg kell jegyezni, hogy Oroszország csak megismétli a hidegháború vége óta hangoztatott követeléseit – amelyeket a Nyugat nem tart elfogadhatónak, de még legitimnek sem.
A félreértés a kommunista blokk 1991-es összeomlásáig nyúlik vissza. A Varsói Szerződés megszűnésének logikusan a „szovjet fenyegetés” kezelésére létrehozott NATO felbomlásához kellett volna vezetnie. Új integrációs formát kellett volna javasolni annak a „másik Európának”, amely közeledni akart a Nyugathoz. A pillanat annál is kedvezőbbnek tűnt, mivel az orosz elit, amely korábban soha nem volt ennyire nyugatbarát, most harc nélkül fogadta el birodalmának felszámolását. (2) Az erre vonatkozó, különösen a Franciaország által tett javaslatokat azonban Washington nyomására ejtették. Az Egyesült Államok ugyanis a Moszkva feletti „győzelmet” magának akarta megtartani, ezért szorgalmazta a hidegháborúból örökölt euroatlanti struktúrák kiterjesztését Keletre. Ezzel megszilárdította európai dominanciáját. Erős szövetségese volt Németország, amely pedig a Közép-Európa feletti uralmát akarta visszaszerezni.
A nemzetközi jog megsértése
A NATO keleti bővítéséről már 1997-re megállapodás született, bár korábban a nyugati vezetők megígérték Gorbacsovnak, hogy erre nem fog sor kerülni. (3) Az Egyesült Államokban vezető személyiségek nyíltan ellenezték ezt a lépést, így George Kennan, akit a Szovjetunió elszigetelési politikájának megtervezőjeként tartanak számon, előre megjósolta a döntés éppoly logikus, mint amilyen káros következményeit: „A NATO-bővítés a hidegháború vége óta a legvégzetesebb hiba lenne az amerikai politikában. Várhatóan felébreszti az orosz közvéleményben a nacionalista, Nyugat-ellenes és militarista tendenciákat; feleleveníti a kelet–nyugati kapcsolatokban a hidegháborús hangulatot, és olyan irányba tereli az orosz külpolitikát, amely nem igazán felel meg a mi kívánságainknak”. (4)
1999-ben a NATO nagy felhajtással ünnepelte meg 50. évfordulóját, ekkor léptette be a keleti bővítés első államait (Cseh Köztársaság, Lengyelország és Magyarország), és bejelentette, hogy egészen az orosz határokig folytatja a bővítési folyamatot. Egyidejűleg megindította a Jugoszlávia elleni háborút, és ezzel a Szövetséget védekező blokkból támadó szervezetté változtatta át, mindezt a nemzetközi jog megsértésével. A Belgrád elleni háborút az ENSZ jóváhagyása nélkül vezette, ami megakadályozta Moszkvát abban, hogy használja egyik utolsónak megmaradt hatalmi eszközét, vétójogát a Biztonsági Tanácsban. Az orosz elit, amely oly sokat tett fel országa Nyugattal való integrációjára, elárulva érezte magát: az elnök – akkor Borisz Jelcin, aki maga is sokat dolgozott a Szovjetunió összeomlásán, – most azt észlelte, hogy nem partnerként kezelik, akit meg kell jutalmazni, amiért elősegítette a kommunista rendszer végét, hanem a hidegháború nagy veszteseként, akivel megfizettetik a változások geopolitikai következményének árát.
Paradox módon Putyin hatalomra kerülése a következő években inkább stabilizálta az Oroszország és a Nyugat közötti kapcsolatokat. Az új orosz elnök sok jószolgálati gesztust tett Washington felé a 2001. szeptember 11-i támadások után. Elfogadta amerikai ideiglenes támaszpontok telepítését Közép-Ázsiában, ugyanakkor elrendelte a Szovjetuniótól örökölt kubai támaszpontok bezárását, valamint kivonta a Koszovóban tartózkodó orosz katonákat. Cserébe Oroszország azt akarta, hogy a Nyugat bólintson rá arra az álláspontjára, hogy a posztszovjet térség, amelyet saját közeli külföldjeként definiált, az ő felelősségi körébe tartozik. Akkoriban Európával, különösen Franciaországgal és Németországgal, meglehetősen jók voltak a kapcsolatok, viszont az Egyesült Államokkal egyre több volt a félreértés. 2003-ban az amerikai csapatok az ENSZ jóváhagyása nélkül kezdték meg az iraki inváziót. Ez a nemzetközi jog újabb megsértése volt, amelyet Párizs, Berlin és Moszkva is elítélt. Az európai kontinens három nagyhatalmának közös ellenállása megerősítette Washington félelmét, hogy az orosz–európai közeledés veszélyt jelent az amerikai hegemóniára.
Az ezt követő években az Egyesült Államok bejelentette, hogy Kelet-Európában telepíteni akarja egy rakétavédelmi pajzs elemeit, megsértve ezzel az Oroszország–NATO Alapító Okiratot (amelyet 1997-ben írtak alá), amelyben garantálták Moszkvának, hogy a Nyugat nem telepít új állandó katonai infrastruktúrát keletre. Washington továbbá megkérdőjelezte a nukleáris leszerelési megállapodásokat: az Egyesült Államok 2001 decemberében kilépett a ballisztikus rakéták elleni szerződésből (ABM, 1972).
Akár jogos félelemről, akár ostromzárkomplexusról van szó, a posztszovjet térségben zajló színes forradalmakat Moszkvában olyan hadműveleteknek tekintik, amelyek célja, hogy nyugatbarát rezsimeket telepítsenek a közvetlen szomszédságába. És tényleg, 2008 áprilisában Washington erős nyomást gyakorolt európai szövetségeseire, hogy ratifikálják Grúzia és Ukrajna NATO-csatlakozási kérelmét, és ezt annak ellenére, hogy akkoriban az ukránok túlnyomó többsége ellenezte a tagságot. Az Egyesült Államok ugyanakkor szorgalmazta Koszovó függetlenségének elismerését, ami a nemzetközi jog újabb megsértését jelentette, mivel az ország jogilag Szerbia egy tartománya.
Miután a nyugatiak az európai kontinensen kinyitották az intervenciók és a határok sérthetetlenségének Pandóra-szelencéjét, Oroszország 2008-ban katonai beavatkozással válaszolt Grúziában, majd elismerte Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét. Ezzel a Kreml jelezte, hogy mindent megtesz a NATO további keleti bővítésének megakadályozására. De azzal, hogy Oroszország kétségbe vonta Grúzia területi integritását, maga is megsértette a nemzetközi jogot.
Az orosz felháborodás az ukrán válsággal érte el azt a pontot, ahonnan már nincs visszaút. A 2013 végén az európaiak és az amerikaiak támogatásával kezdődött tüntetések 2014-ben Viktor Janukovics elnök megbuktatásához vezettek, akinek pedig a 2010-es megválasztását a demokratikus normáknak megfelelőnek ismerték el. Moszkva szerint a Nyugat egy államcsínyt támogatott azért, hogy mindenáron a nyugati táborhoz csatolja Ukrajnát. Ettől kezdve az ukrajnai orosz beavatkozást – a Krím annektálását és a donbászi szeparatisták nem hivatalos katonai támogatását – a Kreml a kijevi nyugatbarát puccsra adott jogos válaszként mutatja be. A nyugati fővárosok viszont a hidegháború utáni nemzetközi rend példátlan kihívásaként ítélik el.
A 2014 szeptemberében aláírt minszki megállapodások lehetőséget nyújtottak Franciaország és Németország számára, hogy visszanyerje az irányítást a donbászi konfliktus tárgyalásos megoldása érdekében. Párizst és Berlint csak egy európai fegyveres konfliktus volt képes kizökkenteni saját passzivitásából. Hét évvel később azonban a folyamat megrekedt. Kijev nem hajlandó autonómiát biztosítani a Donbásznak, ahogyan azt a szerződés előírja. Mivel Párizs és Berlin nem lépett, azzal vádolják őket, hogy védik az ukrán álláspontot. Így tehát a Kreml megpróbál közvetlenül az amerikaiakkal tárgyalni, akiket Kijev mögött álló valódi támogatónak tekint. Moszkva megütközött azon is, hogy az európaiak minden amerikai kezdeményezést, még a legmegkérdőjelezhetőbbet is, reakció nélkül elfogadtak. Például amikor 2019 februárjában Washington kilépett a Közvetett Nukleáris Erőkről (INF) szóló szerződésből. Ez ellen komoly ellenállást kellett volna tanúsítaniuk, hiszen ők maguk az ilyen típusú fegyverek elsőszámú potenciális célpontjai. Isabelle Facon kutató szerint Oroszország „következetesen és érezhetően ingerülten úgy véli, hogy az európai országok reménytelenül képtelenek megszerezni politikai függetlenségüket az Egyesült Államokkal szemben, és nem hajlandók felelősséget vállalni a romló stratégiai és nemzetközi helyzetért.” (5)
Atlantista függőség
Még meglepőbb: amikor az oroszok és az amerikaiak ismét stratégiai tárgyalásokba kezdenek az Új Kezdet (New Start) nukleáris fegyverzetcsökkentési szerződés ötéves meghosszabbításával, majd a 2021. júniusi Biden–Putyin csúcstalálkozóval, az Európai Unió távolról sem szorgalmazza az enyhülést Moszkvával, és elutasítja, elvi okokból, az orosz elnökkel való találkozót. Épp ellenkezőleg mint az EU másik nagy szomszédjával, Törökországgal, amellyel szemben viszont nem tagadják meg a párbeszédet: katonai aktivitása ellenére (Észak-Ciprus és a szíriai terület egy részének megszállása, csapatok küldése Irakba, Líbiába és a Kaukázusba) Recep Tayyip Erdoğan önkényuralmi rezsimjét, amely egyben szövetségese is Kijevnek, semmilyen szankcióval sem sújtják. Oroszországgal szemben az európaiaknak nincs is más politikájuk, mint hogy a Kreml lépéseitől függően rendszeresen újabb korlátozó intézkedésekkel fenyegetőznek. Ami Ukrajnát illeti, a NATO-belépéssel kapcsolatban kizárólag a nyitott ajtók elvét ismételgetik, annak ellenére, hogy korábban a nagy európai fővárosok, élükön Párizzsal és Berlinnel, ellenezték, hogy Ukrajnát integrálják a katonai szövetségbe, és most sem áll ez szándékukban.
Az orosz–nyugati kapcsolatok válsága azt mutatja, hogy az európai kontinens biztonsága nem valósítható meg Oroszország nélkül – pláne nem Oroszország ellenében. Washington azonban, éppen ellenkezőleg, azon dolgozik, hogy megszakítsa az európai kapcsolatokat, amely az amerikai hegemónia záloga Európában. A nyugat-európaiaknak, kezdve Franciaországgal, nem volt meg sem a politika jövőképe, sem a bátorsága ahhoz, hogy megakadályozzák Washington legprovokatívabb kezdeményezéseit (például Antony Blinken amerikai külügyminiszter tavaly júniusi nyilatkozatát Ukrajna NATO-csatlakozása mellett), és hogy olyan átfogó intézményi keretet javasoljanak, amely megakadályozná törésvonalak újbóli megjelenését a kontinensen. Az atlantista elkötelezettség következményeként az Egyesült Államok most gyakorlatilag megfélemlíti a franciákat és a többi európait. Az Afganisztánból való koordinálatlan kivonulás, akárcsak a csendes-óceáni katonai szövetség létrehozása Párizs beleegyezése nélkül, ennek a lekezelő hozzáállásnak a legújabb epizódjai. Így az európaiak egy ukrajnai háborús fenyegetés hátterében nézőként figyelik a saját kontinensük biztonságáról szóló orosz–amerikai tárgyalásokat.
Az elemzés írója, David Teurtrie az Institut national des langues et des civilisations orientales (Inalco) [Keleti Nyelvek és Civilizációk Országos Intézete] munkatársa, a Russie. Le retour de la puissance [Oroszország. A hatalom visszatért] (Armand Colin, Malakoff, 2021.) könyv szerzője.
