Közismert és elkeserítő: a pártok belvitái mögött néha döntő stratégiai különbségek húzódnak meg. Ez a helyzet Németországban a Baloldali Párt (Die Linke) esetében: vissza kell-e nyernie a keleti tartományokban lévő népi bázisát, vagy a fiatal városi választók megnyerésére kell törekednie?
Egy bizonyos határ alatt a választási kudarc már bukásnak számít. Így valószínűleg bukásnak kell neveznünk a német Baloldali Párt katasztrofális, 4,9%-os eredményét a tavaly szeptemberi szövetségi választásokon. A Bundestagban is csak egy különleges szabály következményeként maradhat bent: még ha nem is lépi át az 5%-os határt, az a párt, amely legalább három választókerületben (a 299-ből) többséget szerez, frakciót alakíthat.
A visszaesés ennek ellenére elképesztő, hiszen a párt 2009-ben közel 12%-ot, 2017-ben még mindig 9,2%-ot ért el. Ezúttal csak 2,3 millió szavazatot kapott, ami alig a fele a 2017-es 4,3 milliónak. A parlamenti frakciója pedig 60 helyett már csak 39 tagot számlál a 736 képviselőből.
A bukás új fejezetet nyit a háború utáni német „baloldal” amúgy is vereségekben gazdag történetében. Nyugat-Németországban a kommunista pártot 1956-ban betiltották, és a baloldal csak 1983-ban a Zöldek (Grünen) felbukkanásával – a vezetés egyértelműen az ökoszocialista értékekre hivatkozott – jelent meg újra a parlamentben. A német újraegyesítést követően azonban a Zöldek a centrum felé mozdultak el, olyannyira, hogy részt vettek Gerhard Schröder neoliberális kormányában (1998–2005), és vezető szerepet játszottak Németország 1999-es Jugoszlávia elleni katonai szerepvállalásában.
Miért veszít a Baloldali Párt?
A Baloldali Párt 2007-ben emelkedett ki ezekből a romokból, és két különböző alkotórészt egyesített egy új pártban. Egyfelől a szakszervezetiseket és a volt szociáldemokratákat, akik csalódtak pártjuk irányváltásában; másfelől a Demokratikus Szocializmus Pártjának (PDS), a Kelet-Németországot korábban kormányzó párt örökösének tagjait. A keleti tartományokból eredő gyökereinek köszönhetően a PDS 2005-ben az egyesülés óta először lépte át az 5%-os határt. A Baloldali Párt egy vákuumot töltött be, és hamar sikeres lett. (1)
Úgy tűnik azonban, hogy most a végére ért egy ciklus. A Baloldali Párt sorra veszíti el fellegvárait. Általában a keleti régiókban, ahol tíz év alatt megfeleződött a támogatottsága (20%-ról 9,8%-ra), sőt olyan szimbolikus választókerületekben is, mint a Berlintől keletre fekvő Marzahn Hellersdorf, amely a lakótelepeiről és a hatalmas Kozmonauták sugárútjáról híres, és amelyet szeptemberben hódított meg a jobboldal, pedig 2001-ben még a lakosság 51%-a szavazott a posztkommunista pártra...
Miért veszít a Baloldali Párt? Először is demográfiai okokból: a posztkommunista választók kemény magja, amely az egyesülést annektálásként élte meg, elöregedett és fogyatkozik. És mindenekelőtt nem újul meg többé, mivel a Baloldali Párt már nem képviseli a keleti lakosság érdekeit, amely szerep lehetővé tette számára, hogy az elégedetlenek köréből támogatókat vonzzon. Pedig elégedetlenségre van ok bőven: harminc évvel a fal leomlása után még mindig vasfüggöny választja ketté Németországot az életszínvonal, a bérek és a nyugdíjak tekintetében. De a 2000-es évektől eltérően a Baloldali Párt ma Berlinben és Mecklenburg-Elő-Pomerániában a tagja, Türingiában pedig a vezetője a végrehajtó testületnek... Keleten, a baloldal egykori fellegváraiban az elégedetlen szavazók most a szélsőjobboldali Alternatíva Németországra (AfD) bízták az – ezúttal reakciós – ellenzék szerepét.
A tavaly szeptemberi kudarc még egy nehéz problémát jelent a Baloldali Párt számára. Hogyan lehet megmagyarázni, hogy visszaesett még a hagyományosan a társadalmi bázisát képező csoportok – a munkások, a munkanélküliek, a bizonytalan munkaszerződésekkel dolgozók és az alacsony jövedelműek – körében is annak ellenére, hogy a szociális biztonság volt a választási kampány domináns témája, megelőzve a gazdasági, a munkaügyi, a környezetvédelmi és az éghajlati problémákat. És hogyan lehet megmagyarázni, hogy az elhidegülés olyan nagyvárosi és diákvárosi központokat is érintett, mint Bréma és Hamburg, ahol 2017-ben sok fiatal szavazott a pártra? Azok, akik arra számítottak, hogy ez a képzett választói réteg fogja a párt új bázisát képezni, csalódtak, mert a fiatal városiak gyakrabban szavaztak a Zöldekre vagy akár a liberálisokra.
Az idősebb szavazók körében a Szociáldemokrata Párt (SPD) szerezte meg közel egyharmadát a Baloldali Párt által elvesztett szavazatoknak. A sokéves válság után a szociáldemokratáknak sikerült maguk mögött hagyni Gerhard Schröder (2) neoliberális korszakát, és saját pályájukon versenyeznek a Baloldali Párttal, például javasolták a minimálbér 12 euróra történő emelését (a jelenlegi 9,82 helyett). Az elmozdulást a szakszervezeti tagok szavazása is mutatja: 2017-ben 11,8%-uk szavazott a Baloldali Pártra, míg szeptemberben 6,6% – ezzel az eredménnyel a Baloldali Párt az AfD (12,2%) és az FDP (9%) mögött áll...
Minden politikai összeomlásnak vannak belső okai is, és ez alól a Baloldali Párt sem kivétel. A párt új társelnökei, Janine Wissler és Susanne Henning-Wellsow csak hónapokkal a választások előtt vették át a stafétabotot, a nagyközönség nem nagyon ismerte őket, és az egészségügyi korlátozások miatt alig tudtak kampányolni. Augusztus végén pedig egy látványos parlamenti balhé keltett feltűnést a sajtóban: a Bundeswehr-szavazáskor arra a kérdésre, hogy részt vegyenek-e a kabuli evakuálási műveletben, a Baloldali Párt képviselőinek egy része igennel, mások nemmel szavazott, és voltak, akik tartózkodtak... Végül pedig, anélkül hogy a párton belül lefolytatták volna a téma vitáját, még a választások előtt bejelentették, hogy készek jelentős engedményekre a kormányban való részvétel fejében – valószínűleg ez sem hatott lelkesítően a támogatók körében.
A Baloldali Pártot sújtó feszültség az Attac Németországot is érinti
A 2019 óta halmozódó gyenge regionális és európai eredmények azonban nem magyarázhatók meg ezekkel a közelmúltbeli eseményekkel. A legalapvetőbb probléma a párton belüli különböző áramlatok közötti elvi ellentétekben gyökeredzik. A megosztottságot a 2015-ös úgynevezett „menekültválság” hozta felszínre. A 2011-es programra hivatkozva, amely „nyitott határokat követel minden ember számára”, az aktivisták nagy része lelkesen üdvözölte a bevándorlás útjában álló akadályok lebontását, és állandóvá akarta tenni a letelepedés szabadságát. Egy másik csoport azonban irreálisnak tartotta a „Nyitott határokat mindenkinek” jelszót. Sahra Wagenknecht asszony ennek a vonalnak a megtestesítője. A parlamenti képviselőcsoport társelnökeként és az aktivista körökön messze túlmutató népszerűséggel rendelkező karizmatikus politikusnő és csoportja támogatja a menekültekkel kapcsolatos, a nemzetközi jogon alapuló álláspontot, de a migráció szabályozására is felszólít. Hasonló megosztottság létezik a francia, brit és amerikai baloldalon is, de Németországban kiélezi a kelet–nyugati megosztottságot. A migrációs politikáról folytatott vita gyorsan elfajult: Sahra Wagenknechtet saját pártjának tagjai nyilvánosan „nemzeti szocialistának” nevezték – utalva Hitler Nemzeti Szocialista Pártjára. Később 2018-ban újra szembekerült az elvtársaival, amikor sikertelenül elindította az „Aufstehen” („felkelés”) mozgalmat, amelyet a Baloldali Párt versenytársának tekintettek. A képviselő 2019 óta visszalépett a frakció vezetésétől, de továbbra is nagyon jelen van, különösen a médiában.
A 2015 utáni elmérgesedett német politikai légkör megjelent tehát a Baloldali Pártban is. A stratégiai vitákat eltérítik az „identitáspolitikáról” és a „tiltási kultúráról” szóló steril polémiák, így az elemzés és a párbeszéd helyét végül az erkölcsi ítéletek és a személyes ellenségeskedés vette át. „A legutóbbi kongresszus legfontosabb üzenete sem volt egy konkrét politikai állásfoglalás vagy a Baloldali Párt választási programja. A hangsúlyt az új vezetés »sokszínűségére« és a vitathatatlan LMBTQ-, feminista és antirasszista elkötelezettségre tették. Egy szocialista pártban mindezeknek a dolgoknak meg kell lennie – jegyezte meg Loren Balhorn, a Rosa Luxemburg Alapítvány szerkesztője és a Jacobin folyóirat német kiadásának igazgatója. – Ugyanakkor – tette hozzá – felmerül a kérdés, hogy ez a fajta üzenet a Baloldali Párt közvetlen politikai körein túl is érdekli-e az embereket és elősegíti-e, hogy a pártra szavazzanak.” (3)
Sahra Wagenknecht ezt a fajta elemzést fejtette ki 2021 áprilisában megjelent Die Selbstgerechten [Az önteltek] (4) című könyvében, amely gyorsan felkerült a bestsellerlistára. Sajnálja, hogy a baloldalt egyre inkább a divatos, az egyetemi stílusú és a tisztességes életmód jellemzi, és a párt társadalmi bázisának lemorzsolódásáért az identitáspolitika hangsúlyozását okolja a szociális kérdés rovására. Az osztályelemzés elsőbbsége mellett érvel, amelyben a feminizmus, a rasszizmusellenesség, a homofóbia stb. az általános és az egyedi közötti dialektikus viszonyba integrálódik, ellentétben – mint mondja – az interszekcionális megközelítéssel, amely az „osztályizmus” kifejezés alatt a szociális kérdést a diszkrimináció egyik formájának tartja, ugyanazon a szinten, mint a szexizmust vagy a rasszizmust.
A néhány hónappal a választások előtt megjelent könyv annyira kiélezte a belső válságot, hogy egyes aktivisták a bajkeverő kizárását követelték – hiába. Ha ezek a konfliktusok elkedvetlenítik a választókat, akkor gyengítik a pártot is, mivel elhalasztják az éghajlati válság, a digitalizáció vagy a nemzetközi erőegyensúly változására adott megfelelő stratégiák kidolgozását. Figyelemre méltó, hogy a Baloldali Pártot sújtó feszültség más baloldali mozgalmakat, például az Attac Németországot is érinti. A szövetség, amely a 2008-as pénzügyi válságig fontos szerepet játszott, ma már csak árnyéka önmagának, és nem csak az alter-globalizmus aktualizálására, hanem a megosztottság konstruktív leküzdésére is képtelen.
Vajon a Baloldali Pártnak sikerül-e leküzdenie? Három hónappal a választások után a belső harcok nem csillapodnak. A „mozgalmi baloldal” (Bewegungslinke) által uralt, „társadalmi” irányultságú végrehajtó hatalom szemben áll a parlamenti frakcióval, ahol a gyakran keletről érkező „realisták” és a Sahra Wagenknecht asszonyhoz többé-kevésbé közel álló képviselők szövetsége dominál.
A Bundestag legkisebb frakciója most előnyös helyzetben van: a Baloldali Párt az egyetlen baloldali ellenzéket képviseli a szociáldemokraták, a Zöldek és a liberálisok kormánykoalíciójával szemben. Ez a felállás a Schröder-korszakra emlékeztet, amely kedvezett a Baloldal Pártnak. Az FDP jelenléte a koalícióban felerősíti a kormányon belüli ellentmondásokat, és csökkenti a szociális problémák megoldásának lehetőségét. Ezt mutatja az energiaárak emelkedése is, így az ökológiai átalakulás szociális következményei nagy robajjal kerülnek előtérbe. Lehetőséget nyújtva a Baloldali Párt számára?