Az Európai Unió nem akar több Afrikából érkező migránst befogadni, így támogatja azokat a Földközi-tenger menti országokat, amelyekre átruházta a határai ellenőrzését, és amelyeknek az a feladatuk, hogy mindenáron tartsák vissza az emigrálni szándékozókat. Az alábbi helyzetjelentés Líbiából, nagyon nehéz körülmények között készült, és felfedi az EU rejtett arcát.
Egy sor rögtönzött raktár áll az autópálya mentén Ghout al-Shaalban, Líbia fővárosának, Tripolinak egy kopottas, autójavító műhelyek és roncstelepek közötti negyedében. Az egykori építőanyag-raktárat 2021 januárjában nyitották meg újra, külső falait megmagasították és szögesdróttal fejelték meg. Fekete-kék terepszínű egyenruhát viselő, Kalasnyikovval felfegyverzett férfiak állnak őrséget egy kék színű, irodaként működő konténer körül. A kapun egy táblán ez áll: „Az illegális migráció elleni küzdelem igazgatósága”. A valóságban a létesítmény a migránsok titkos börtöne. Arabul Al Mabani („Az épületek”) a neve.
2021. február 5-én hajnali 3 órakor érkezett a börtönbe Aliou Candé, egy alacsony, izmos, nagyon félénk, 28 éves bissau-guineai migráns. Másfél évvel korábban hagyta el otthonát, mert a családja gazdasága tönkrement, és elindult, hogy csatlakozzon két testvéréhez Európában. Ám amikor több mint száz másik migránssal együtt egy gumicsónakon megpróbált átkelni a Földközi-tengeren, a líbiai parti őrség elfogta és az Al Mabaniba vitte.
Ott mindannyiukat belökték a 4-es cellába, ahol már mintegy kétszáz embert tartottak fogva. Alig volt hová leülni a testek tömkelegében, és a földön ülők félrecsúsztak, hogy ne tapossák el őket. Fölöttük fluoreszkáló lámpák világítottak, amelyek egész éjjel égtek. Az ajtóban egy kis rácsos ablak volt az egyetlen természetes fényforrás. A gerendákon madarak fészkeltek, tollaik és ürülékük a magasból az emberekre hullott le. A migránsok a falakra írták fel elszántságuk jegyzeteit: „Egy katona soha nem hátrál meg” és „Csukott szemmel haladunk előre”. Aliou Candé egy távoli sarokba húzódott, és pánikba esett. „Mit kell tennünk?” – kérdezte egyik cellatársától.
Az Al Mabani falain kívül senki sem tudta, hogy Aliou Candét elfogták. Nem emeltek vádat ellene, nem engedték, hogy ügyvéddel beszéljen, és nem tudták megmondani, meddig tartják fogva. Az első napokban többnyire magának valóként behódolt a hely zord rutinjának.
„Verések minden ok nélkül”
A börtönt egy milícia ellenőrzi, amely megszépítő elnevezéssel Közbiztonsági Ügynökségnek hívja magát, a folyosókon fegyveresei járőröznek. Körülbelül 1500 migránst tartottak fogva, nyolc cellában, nemek szerint elkülönítve. Száz emberre csak egy WC jutott, és Aliou Candé gyakran kényszerült arra, hogy vizes palackba vizeljen vagy a zuhanyzóba ürítsen. A migránsok vékony padlópárnákon alszanak. Ezekből sincs elég, így az emberek felváltva fekszenek – egyesek nappal, mások éjszaka. A fogvatartottak azon veszekednek, hogy ki aludjon a zuhanyzóban, ahol jobb a szellőzés. Naponta kétszer libasorban kivezetik őket az udvarra, ahol tilos felnézniük az égre, és tilos beszélniük. Az őrök, mint az állatkertben, közös tálakat tesznek le a földre, és a migránsok azok köré gyűlnek össze, hogy egyenek.
Az őrök a parancsot megtagadó foglyokat azzal ütik, ami éppen kéznél van: lapáttal, tömlővel, kábellel, faággal. Bárkit megvernek minden ok nélkül is – mondta nekem Tokam Martin Luther, egy idősebb kameruni férfi, aki Aliou Candé mellett aludt egy szőnyegen. A fogvatartottak azt feltételezték, hogy ha valaki meghalt, a holttestet a tábor egyik külső fala mögé dobták, egy halom tégla- és vakolattörmelék mellé. Az őrök 2500 líbiai dinár – körülbelül 500 dollár – ellenében felajánlották a migránsoknak a szabadságukat. Az étkezések alatt az őrök mobiltelefonokkal járkáltak körbe, hogy a fogvatartottak felhívhassák azokat a rokonokat, akik fizetni tudnának. Aliou Candé tudja, hogy az ő családja nem engedhet meg magának ekkora váltságdíjat.
Az elmúlt hat évben az Európai Unió, mivel úgy ítélte meg, hogy túl magasak a Fekete-Afrikából érkező migránsok befogadásának pénzügyi és politikai költségei, létrehozott egy bevándorlási háttérrendszert, amely megállítja őket, még mielőtt megérkezhetnének Európába. Felszerelte és kiképezte a líbiai parti őrséget, egy kvázi katonai szervezetet, amely kapcsolatban áll az ország milíciáival, hogy a Földközi-tengeren járőrözzön, szabotálja a humanitárius mentőakciókat és elfogja a migránsokat.
A migránsokat ezután határozatlan időre a milíciák által működtetett, profitorientált börtönhálózatban tartják fogva. 2021 szeptemberében mintegy hatezer migránst tartottak fogva, sokukat az Al-Mabaniban. A nemzetközi segélyszervezetek visszaélések egész sorát dokumentálták: a fogvatartottakat áramütéssel kínozzák, a gyerekeket megerőszakolják az őrök, a családokat váltságdíjért zsarolják, a férfiakat és nőket kényszermunkára adják el. „Az EU olyasmit tett, amit alaposan átgondolt és hosszú évekig tervezett” – mondta nekem Szalah Marghani, Líbia 2012–2014 közötti igazságügyi minisztere. Létrehoztak egy poklot (1) Líbiában, azzal a céllal, hogy visszatartsák az embereket attól, hogy Európába menjenek.”
Kadhafi azzal fenyegetőzött, hogy „feketévé változtatja Európát”
Az úgynevezett migránsválság 2010 körül kezdődött, amikor a Közel-Keleten és a Szaharától délre fekvő afrikai országokban az erőszak, a szegénység és az éghajlatváltozás elől menekülő emberek elkezdtek Európába áramlani. A Világbank előrejelzése szerint a következő 50 évben az aszályok, a terméskiesés, a tengerszint emelkedése és az elsivatagosodás következtében a világon 150 millióval több ember fog elvándorolni, főként délről, ami felgyorsítja az Európába és máshová irányuló migrációt. 2015-ben egymillió ember érkezett Európába a Közel-Keletről és Afrikából. Az egyik legnépszerűbb útvonal Líbián keresztül, majd a Földközi-tengeren át Olaszországba vezetett – ez a távolság úgy 320 km, de a legközelebb fekvő olasz sziget, Lampedusa csak 150 km-re van.
Európa már régóta sürgette Líbiát, hogy segítsen megfékezni a migrációt. Moammer Kadhafi, Líbia vezetője egykor a pánafrikanizmus híve volt, és arra ösztönözte a fekete-afrikaiakat, hogy országa olajmezőin dolgozzanak. Majd 2008-ban „barátsági szerződést” írt alá Silvio Berlusconi olasz miniszterelnökkel, amely szigorú ellenőrzések bevezetésére kötelezte. Kadhafi ezt néha alkudozási eszközként használta fel: 2010-ben pl. azzal fenyegetőzött, hogy ha az EU nem küld neki évente 6 milliárd dollárnyi segélyt, akkor „feketévé változtatja Európát”.
Kadhafit 2011-ben megdöntötte és megölte az arab tavasz típusú felkelés nyomán kirobbantott és az USA által vezetett invázió. Ezt követően Líbia káoszba süllyedt. Ma két kormány verseng a legitimitásért: az ENSZ által elismert Nemzeti Egységkormány, valamint egy Tobrukban székelő, Oroszország és az önjelölt Líbiai Nemzeti Hadsereg által támogatott kormány. Mindkettő a törzsi kötődésű fegyveres milíciákkal kötött, változó, cinikus szövetségekre támaszkodik, amelyek az ország nagy részét ellenőrzik. Líbia távoli, egyre kevésbé ellenőrzött tengerpartjait elárasztották az Európába tartó migránsok.
A migránsválság egyik első nagy tragédiája 2013-ban történt, amikor egy több mint 500, többségében eritreai migránst szállító csónak kigyulladt és elsüllyedt a Földközi-tengeren, 360 ember halálát okozva. Alig egy km-re voltak Lampedusától, Olaszország legdélebbi szigetétől. Az európai vezetők először együttérzéssel reagáltak. „Meg tudjuk csinálni!” – mondta Angela Merkel német kancellár, megengedő megközelítést ígérve a bevándorlóknak.
„Holttestek a tengerben”
2014 elején Matteo Renzit 39 évesen választották meg Olaszország történetének legfiatalabb miniszterelnökévé. Akkori előrejelzések szerint a Bill Clintonhoz hasonlóan jó televíziós megjelenésű centrista liberális Renzi a következő évtizedben uralja majd az ország politikáját. Angela Merkelhez hasonlóan ő is üdvözölte a migránsokat, mondván, hogy ha Európa hátat fordít „a tengerbe fulladt holttesteknek”, akkor nem nevezheti magát „civilizáltnak”. Támogatta a Mare Nostrum, azaz a Mi tengerünk elnevezésű nagyszabású keresési és mentési programot, amely mintegy 150 000 migráns biztonságos átkelését biztosította, és Olaszország jogi segítséget nyújtott a menedékjog iránti kérelmek elbírálásához.
A migránsok számának növekedésével azonban az európaiak ambivalens érzései ellenségessé váltak. A migránsoknak orvosi ellátásra, munkára és iskoláztatásra volt szükségük, ami megterhelte az erőforrásokat. James F. Hollifield, az Institute for Advanced Studies [Felsőfokú Tanulmányok Intézete] migrációs szakértője elmondta nekem: „Mi a liberális Nyugaton furcsa helyzetben vagyunk. Meg kell találnunk a módját annak, hogyan biztosítsuk a határokat és kezeljük a migrációt anélkül, hogy aláásnánk a társadalmi szerződést és magát a liberális államot.” Az olyan nacionalista pártok, mint az Alternatíva Németországért és a francia Nemzeti Tömörülés (RN), kihasználták a helyzetet, és szították az idegengyűlöletet. 2015-ben észak-afrikai férfiak szexuálisan bántalmaztak nőket a németországi Kölnben, ami tovább szította a riadalmat. A következő évben egy tunéziai menedékkérő teherautóval belehajtott egy berlini karácsonyi vásárba, 12 ember halálát okozva. A nyomás alatt álló Angela Merkel végül ragaszkodott ahhoz, hogy a migránsok asszimilálódjanak, és támogatta a burka betiltását.
Matteo Renzi Mare Nostrum programja 115 millió euróba került, és Olaszország, amely hat év alatt a harmadik recesszió elhárításával küzdött, nem tudta fenntartani a vállalkozást. Olaszország és Görögország erőfeszítései, hogy a migránsokat más országokba is áttelepítsék, kudarcba fulladtak. Lengyelország és Magyarország, amelyet egyaránt szélsőjobboldali vezető irányít, egyáltalán nem fogadott be migránsokat. Ausztriában a tisztviselők arról beszéltek, hogy falat építenek az olasz határon. Az olasz kemény jobboldali politikusok gúnyolódtak és elítélték Renzit, és a közvélemény-kutatási eredményeik az egekbe szöktek. 2016 decemberében Renzi lemondott, és pártja végül visszavonta politikáját. Ő is visszalépett a kezdeti nagyvonalúságától. Meg kell szabadulnunk a bűntudattól – mondta. – Nem erkölcsi kötelesség olyan embereket befogadni Olaszországba, akik rosszabb helyzetben vannak, mint mi magunk.”
A következő néhány évben Európa más megközelítésbe kezdett Marco Minniti vezetésével, aki 2016-ban lett Olaszország belügyminisztere. Minniti, Renzi egykori szövetségese, őszintén beszélt kollégája tévedéséről. „Nem reagáltunk két nagyon erős érzésre – mondta. – A dühre és a félelemre.” Olaszország leállította a partjaitól számított harminc mérföldön túli kutató-mentő műveleteket. Olaszország, Görögország, Spanyolország és Málta elkezdte visszafordítani a megmentett migránsokat szállító humanitárius hajókat, Olaszország pedig még a mentőhajók kapitányait is megvádolta emberkereskedelemben való segítségnyújtással. Marco Minniti hamarosan „a félelem minisztere” néven vált ismertté.
„Líbia legyen a rosszfiú”
2015-ben az EU létrehozta az Afrikai Sürgősségi Vagyonkezelői Alapot (Emergency Trust Fund for Africa), amely azóta közel 6 milliárd dollárt költött el. A program támogatói azzal érvelnek, hogy a program segélypénzt nyújt a fejlődő országoknak, fizetve a covid–19 segélyezését Szudánban és a zöld energiával kapcsolatos munkahelyi képzést Ghánában. A program munkájának nagy része azonban abból áll, hogy nyomást gyakorol az afrikai országokra, hogy szigorúbb bevándorlási korlátozásokat fogadjanak el, és finanszírozza az ezeket végrehajtó ügynökségeket. A program állami elnyomó szerveket is támogatott, például finanszírozta a szudáni titkosrendőrség hírszerző központjának létrehozását, és engedélyezte, hogy az EU etióp állampolgárok személyes adatait átadja országuk hírszerző szolgálatának.
Marco Minniti Líbiától – az akkor már bukott államtól – várta, hogy Európa elsődleges partnere legyen a migránsáradat megállításában. 2017-ben Tripoliba utazott, és alkut kötött az országban akkor elismert kormánnyal és a legerősebb milíciákkal. Olaszország az uniós forrásokra építve egyetértési megállapodást írt alá Líbiával, amelyben megerősítette „a határozott elszántságot arra, hogy együttműködnek a Líbián át, a tengeren keresztül Európába igyekvő illegális migránsok problémájának sürgős megoldása érdekében”. A Vagyonkezelői Alap félmilliárd dollárt irányított a migráció megfékezésére tett líbiai intézkedések támogatására. Szalah Marghani elmondta, hogy a program célja egyértelmű: Az EU álcázza a politikai szerepeket: Líbia legyen a rosszfiú, miközben Európa és a jó emberek nyugodtan kijelenthetik, hogy pénzt ajánlanak fel, hogy segítsenek biztonságosabbá tenni ezt a pokoli rendszert.”
2019. szeptember 13-án reggel indult el Aliou Candé Európába egy Koránnal, bőrbe kötött naplójával, két nadrággal, két pólóval és 600 euróval. „Nem tudom, meddig fog ez tartani – mondta a feleségének aznap reggel –, de szeretlek, és vissza fogok térni.”
Aliou Candé átküzdötte magát Közép-Afrikán, autóstoppal vagy buszokra szállva, amíg el nem érte a nigeri Agadezt, amelyet egykor a Szahara kapujának neveztek. Történelmileg számos közép-afrikai ország határai nyitva voltak, akárcsak az EU-ban. 2015-ben azonban az uniós tisztviselők nyomást gyakoroltak Nigerre, hogy fogadjon el egy 36-os törvénynek nevezett jogszabályt, amelynek értelmében egyik napról a másikra a buszsofőröket és idegenvezetőket, akik hosszú éveken át szállították a migránsokat északra, embercsempészeknek nyilvánították és 30 év börtönbüntetéssel sújtották. A migránsok kénytelenek voltak veszélyesebb útvonalakat választani. Candé féltucatnyi társával együtt a Szaharán keresztül indult útnak, néha az út szélén, a homokban aludtak. „A hőség és a por borzalmas itt” – mondta Aliou Candé Jacariának, a testvérének telefonon. Algériának egy olyan részén lopakodott át, amelyet banditák tartottak ellenőrzésük alatt. „Elfognak és addig vernek, amíg el nem engednek” – mondta a családjának. Ez minden, ami ott van.”
„Ez a halál útja”
2020 januárjában érkezett Marokkóba, és megtudta, hogy a Spanyolországba való átjutás 3000 euróba kerül. Jacaria sürgette, hogy forduljon vissza, de Aliou Candé azt mondta: Keményen dolgoztál Európában. Küldtél pénzt a családnak. Most rajtam a sor.” Hallotta, hogy Líbiából olcsóbban tud Olaszországba jutni. Decemberben érkezett Tripoliba, és egy Gargaresh nevű migráns nyomornegyedben szállt meg. Nagybátyja, a 40 éves Demba Balde, aki korábban szabó volt, évek óta papírok nélkül élt Líbiában, különböző munkákat végezve. Balde talált munkát Aliou Candénak. Házakat kellett kifestenie, és rá akarta bírni, hogy hagyjon fel a Földközi-tengeren való átkelés tervével. „Ez a halál útja” – mondta neki Demba Balde.
A líbiai parti őrség neve szerint hivatalos katonai szervezetnek tűnik, de nincs egységes parancsnoksága; helyi járőrökből áll, amelyeket az ENSZ azzal vádol, hogy kapcsolatban állnak a milíciákkal.
2021. február 3-án este 10 óra körül egy csempész Aliou Candét és 130 társát a líbiai partokhoz vezette, és egy felfújható gumicsónakkal vízre bocsátotta őket. A migránsok közül néhányan az indulás örömében dalra fakadtak. Nagyjából két órával később a hajó nemzetközi vizekre lépett. Aliou Candé, a csónak oldalára támaszkodva, reménykedett.
Az emberkereskedő három migránst bízott meg a csónak vezetésével. Egy „iránytűkezelő” irányította a csónakot az útvonalon egy iránytű segítségével. Egy „kapitány” kezelte a motort és a műholdas telefont. Amint elég messzire kerültek Líbiától, neki fel kellett volna hívnia az Alarm Phone-t, egy migrációs aktivista csoportot, és mentést kérnie. Egy „parancsnok” vigyázott a rendre, és ügyelt arra, hogy senki ne nyúljon a záródugóhoz, amelyet ha kihúznak, a hajó leereszt. Hamarosan a tenger egyre viharosabb lett, szinte mindenki rosszul lett, és a lábuknál összegyűlő víz hányásból, ürülékből, cukorkacsomagolásból és kenyérmorzsákból álló katyvasszá változott.
Hajnalban a víz lecsillapodott, és a migránsok úgy döntöttek, hogy már elég messze vannak Líbiától, és segítséget kértek a riasztótelefonon. Egy önkéntes közölte velük, hogy nem messze van egy kereskedelmi hajó. Ez örömujjongást váltott ki. Amikor azonban a kereskedelmi hajó megérkezett, a kapitánya kijelentette, hogy nincsenek mentőcsónakjai, és gyorsan elkormányzott.
„A francba, ez líbiai”
Aliou Candé hajója ekkor már 70 mérföldre volt Tripolitól, a líbiai vizeken kívül, de még mindig a parti őrség kiterjesztett hatáskörén belül. Február 4-én délután 5 óra körül a migránsok egy repülőgépet vettek észre a fejük felett, amely 15 percig körözött, majd elrepült. Az ADS-B Exchange, a légi forgalmat nyomon követő szervezet adatai azt mutatják, hogy a repülőgép a Frontex által bérelt megfigyelő repülőgép volt. Körülbelül három órával később egy hajó tűnt fel a horizonton. „Minél közelebb jött, annál tisztábban láttuk – és megláttuk a fekete és zöld csíkos zászlót” – mondta Mohamed David Soumahoro, Aliou Candé útitársa. „Mindenki sírni kezdett, és a fejét fogta, azt mondogatva, hogy »A francba, ez líbiai«”. A hajó – amelyet az Európai Unió adott át a líbiai ügynökségeknek – háromszor nekiment a csónaknak, majd a parti őrség tisztjei felszólították a migránsokat, hogy másszanak fel a fedélzetre. „Mozgás!” – kiabálták. Az egyik a puskája csövével több migránst is megütött, egy másik egy kötéllel ostorozta őket. A migránsokat visszavitték a szárazföldre, buszokra és teherautókra pakolták őket, és az Al Mabani felé vitték őket.
A líbiai törvények értelmében az engedély nélkül ott tartózkodó külföldiek – beleértve a gazdasági migránsokat, a menedékkérőket és az illegális emberkereskedelem áldozatait – határozatlan ideig fogva tarthatók, és nem áll módjukban ügyvédet fogadni.
A parti őrség által elfogott migránsokat a líbiai partokon először is megszámolja az ENSZ Nemzetközi Migrációs Szervezete (IOM), majd buszokra rakják – ezeket általában szintén az EU adta – és a hivatalos fogolytáborokba szállítják őket; a parti őrség egységei azonban gyakran eladják őket a különböző titkos központoknak, ahova a humanitárius szervezetek nem jutnak be. Így a migránsok egy része soha nem ér el a hivatalos fogolytáborokba. Az IOM szerint 2021 első hét hónapjában több mint 15 000 migránst fogott el a líbiai parti őrség és más hatóságok, de az időszak végére már csak mintegy 6000-et tartottak fogva a kijelölt létesítményekben. Federico Soda, az IOM líbiai misszióvezetője úgy véli, hogy a migránsok az emberkereskedők és milíciák által működtetett „nem hivatalos” létesítményekben tűnnek el, ahová a segélyszervezeteknek nincs hozzáférésük. „A számok egyszerűen nem stimmelnek” – mondja.
A milíciák különböző módszereket is alkalmaznak, hogy hasznot húzzanak a fogolytáborokból, például a humanitárius csoportok és kormányzati ügynökségek által a migránsok számára küldött áruk és támogatások eltulajdonításával – ez a rendszer „a segélyek átirányítása” néven ismert.
Az őrök a migránsok közül szerződtetnek néhányat „együttműködőnek”, ez a taktika megosztja őket. A 23 éves Mohamed Soumah, aki Conakry-Guineából származik, önként jelentkezett, hogy segítsen a napi feladatokban, és hamarosan információs igényekkel szorongatták: Mely migránsok gyűlölik egymást? Kik az agitátorok? Az együttműködési megállapodás később formálisabbá vált, és Mohamed Soumah kezdte el kezelni a váltságdíjról szóló tárgyalásokat. Jutalmul megengedték neki, hogy a börtönnel szemben, a szakácsok szállásán aludjon. Egyszer, hűségéért cserébe, az őrök megengedték neki, hogy kiválasszon néhány szabadon engedendő migránst. Még a tábort is elhagyhatta, bár sosem ment messzire. „Tudtam, hogy megtalálnának és megvernének, ha megpróbálnék elmenni” – mondta nekem.
A foglyok úgy érezték, hogy „eltűntek”
Az Orvosok Határok Nélkül hetente kétszer látogatta meg a börtönt, és azt tapasztalta, hogy a fogvatartottak tele voltak zúzódásokkal és vágásokkal, kerülték a szemkontaktust, és visszariadtak a hangos zajoktól. Néha a migránsok kétségbeesett üzeneteket csúsztattak a segélyszervezet munkatársainak, amelyeket a covidbiztonsági röpiratok hátoldalára írtak. Sokan azt mondták a munkatársaknak, hogy „eltűntnek” érzik magukat, és azt kérték, hogy valaki értesítse a családjukat arról, hogy életben vannak. Az egyik látogatás során a munkatársak nem tudtak bemenni Aliou Candé cellájába, mert az annyira zsúfolt volt: becslések szerint négyzetméterenként három fogvatartott volt összezsúfolva. Az udvaron találkoztak a migránsokkal. A túlzsúfoltság következményeként azóta kimutatták a tuberkulózist és a covid–19-et. Egy másik látogatás során a munkatársaknak beszámoltak az előző esti verésekről. Katalogizálták a töréseket, vágásokat, horzsolásokat és tompa traumákat; egy gyerek olyan súlyosan megsérült, hogy nem tudott járni.
Amikor Aliou Candét először vették őrizetbe, a parti őrség valahogy nem kobozta el a mobiltelefonját. Elrejtette, mert attól félt, hogy súlyos büntetést kap, ha elkapják vele. Ramadán után az ilyen szóbeszédek megszűntével hangüzenetet küldött a testvéreinek a WhatsAppon keresztül, amelyben megpróbálta megmagyarázni a helyzetet: „Megpróbáltunk Olaszországba jutni a vízen át. Elkaptak és visszahoztak minket. Most börtönbe vagyunk zárva... Itt nem lehet sokáig bekapcsolva tartani a telefont.” Könyörgött nekik, „találjanak módot arra, hogy felhívhassuk az apánkat”. Aztán várt, remélve, hogy összekaparják a váltságdíjat.
Április 8-án hajnali 2 órakor Aliou Candé zajra ébredt: több szudáni fogvatartott megpróbálta felfeszíteni a 4-es cella ajtaját, hogy megszökjön. Aliou Candé, aki aggódott, hogy az összes fogvatartottat megbüntetik, megkérdezte Mohamed David Soumahorót, hogy mit tegyen. Soumahoro egy tucatnyi társával elment, hogy szembeszálljon a szudániakkal, és elmondta nekik: „Már többször próbáltunk megszökni. Soha nem sikerült. Csak megvertek minket.” A szudániak nem hallgattak rájuk, és Soumahoro szólt egy másik fogvatartottnak, hogy riassza az őröket, akik egy homokszállító teherautót tolattak a cella ajtajához.
A szudániak vascsöveket rángattak le a fürdőszoba faláról, és elkezdték azokat a közbelépők felé lóbálni. Néhány migráns segítségért kiabált, azt kiabálva, hogy „Nyissák ki az ajtót!”. Ehelyett az őrök nevettek és éljeneztek, és a rácson keresztül a telefonjukkal filmezték a verekedést. Harcoljatok tovább – mondta az egyik, és vizes palackokat adott át, hogy a verekedők folyadékot kapjanak. – Ha meg tudjátok ölni őket, tegyétek meg.”
Reggel fél hatkor azonban az őrök elmentek, és félautomata puskákkal tértek vissza. Figyelmeztetés nélkül, tíz percen keresztül tüzeltek a cellába a fürdőszoba ablakán keresztül. „Olyan volt a hangja, mintha egy csatatéren lennénk” – mondta Mohamed David Soumahoro. Két Conakry-Guineából származó tinédzsert, Ismail Doumbouyát és Ayouba Fofanát lábon, Aliou Candét, aki a verekedés alatt a zuhanyzóban rejtőzött, a nyakán találták el. A fal mentén tántorgott, vércsíkokkal, majd a földre zuhant. Soumahoro egy ruhadarabbal próbálta lassítani a vérzést. Aliou Candé perceken belül meghalt.
Adjátok ki a holttestet
A börtön igazgatója, Noureddine al-Ghreetly néhány órával később érkezett meg, és így kiabált az őrökre: „Mit tettetek? Bármit megtehettek velük, csak megölnötök nem szabad őket!” A migránsok nem voltak hajlandók átadni Aliou Candé holttestét, és a pánikba esett őrök behívták Soumah-t, a kollaboránst, hogy tárgyaljanak. Végül a milícia beleegyezett, hogy a holttestért cserébe kiszabadítják a migránsokat. Soumah azt mondta nekik: „Én, Soumah, kinyitom ezt az ajtót, és ti kijuttok. Előttetek leszek, és veletek futok a kijáratig.” Nem sokkal 9 óra előtt az őrök fegyverrel a kezükben elfoglalták helyüket a kapu közelében. Soumah kinyitotta a cella ajtaját, és azt mondta a 300 migránsnak, hogy kövessék őt kifelé a börtönből, libasorban, szó nélkül. Kinn a reggeli ingázók lelassították lépteiket, hogy megbámulják a migránsokat, amint elhagyták a tábort, és szétoszlottak Tripoli utcáin.
Aliou Candé halála után Jose Sabadell, az EU nagykövete hivatalos vizsgálatot kért, de úgy tűnik, erre nem került sor. Noureddine al-Ghreetlyt felfüggesztették az Al Mabani-beli igazgatói posztjáról, majd később visszahelyezték.
Októberben a líbiai hatóságok, köztük az Al-Mabanit ellenőrző milícia tagjai, több mint 5000 migránst gyűjtöttek össze Gargareshben és környékén, és sokukat börtönbe küldték. Napokkal később az őrök tüzet nyitottak a szökni próbáló foglyokra, legalább hatan meghaltak.
Haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló.
Május 23-án, vasárnap, este 8 óra körül. A szállodai szobámban vagyok, telefonon beszélek a feleségemmel, aki Washingtonban van. Kopogtatnak az ajtón. Alighogy kinyitom, egy csapat fegyveres férfi ront be a szobába. Miközben a homlokomra fegyvert szegeznek, hallom, ahogy azt kiabálják: „Le a földre!” Egy csuklyát húztak a fejemre, majd elkezdtek rugdosni, ütni és a fejemet taposni, ezután két törött bordával és vesesérüléssel kivonszoltak.
Ugyanakkor a stábom egy autóban éppen egy szálloda melletti étterembe tart, amikor egy fehér kisteherautó belerohan az előttük haladó járműbe, és így leállítja le a forgalmat. Fél tucat maszkos férfi, kezükben félautomata fegyverrel, kirántja a sofőrt, és pisztolyuk csövével ütlegelik. Ezután bekötötték a kollégáim szemét, és elvitték őket.
Mindannyian egy titkos börtön kihallgatószobájában kötünk ki. Miközben vernek, hallom ahogy a társaimat fenyegetik. „Te kutya” – kiabálja egy férfi a fotósunknak, és keményen megpofozza. Csapatunk egyetlen női tagjának szexuális provokációkat sugdosnak a fülébe: „Mit szólnál egy líbiai fiúhoz?” Néhány óra múlva egy cellába visznek minket, de előbb elkobozták az öveinket, gyűrűinket és óráinkat.
Az emberrablóink azt állítják, hogy a líbiai hírszerző szolgálatokhoz tartoznak. Később megtudtam, hogy egy terrorizmusellenes és kémkedési ügynökség, amely a Nemzeti Egység Kormányához (GNA) tartozott, de valójában a Nawasi Brigád vezette milícia tagjai voltak.
Másnap és azután minden nap egy kihallgatószobába visznek, és több órán keresztül kihallgatnak. Az egyik férfi azt mondta nekem: „Tudjuk, hogy a CIA-nak [Központi Hírszerző Ügynökség, USA] dolgozol. Líbiában a kémkedésért halálbüntetés jár.” Néha egy pisztolyt tesz elém az asztalra, amikor nem a fejemnek szegezi.
Szerencsére a feleségem a telefonbeszélgetésünk során hallotta a támadás kezdetét, és riasztani tudta az amerikai hatóságokat. Az amerikai és a holland (a csapatunk egyik tagjának állampolgársága) külügyminisztérium által a GNA elnökére gyakorolt nyomás végül kifizetődött, és öt nap fogság után fogvatartóink beleegyeztek, hogy szabadon engedjenek minket. Mielőtt elengednek minket, arra kényszerítenek, hogy aláírjunk egy arabul írt „vallomást”, az „Ellenségességelleni Osztály” fejléces papírján. Amikor megkérdeztük, hogy mit írunk alá, mi a tartalma a feljegyzésnek, az arcunkba nevettek.
