A „zoom-elit” és a kamionosok küzdelme, avagy a meritokrácia és a populizmus összecsapása

Kategória: 2022. február
Írta: Hegyi Gyula
Találatok: 1035

canaA kanadai kamionosok „szabadságmenete” kapcsán a New York Times hasábjain Ross Donthat publicista egy régi könyvre hívja fel a figyelmet, amely sok évtizeddel ezelőtt megjósolta az elit elleni hasonló lázadásokat.

Michael Young 1958-ban jelentette meg A meritokrácia felemelkedése című könyvét. Ebben arról ír, hogy a meritokrácia, vagyis a képzett és intelligens emberek kormányzásuk során előbb-utóbb arrogánssá és szűklátókörűvé válnak, és így szembe kerülnek az erősödő populizmussal. Noha a könyv 2030-ra teszi a meritokrácia és a populizmus összecsapását, erre valójában már egyre több nyugati demokráciában sor került. Legfeltűnőbb a francia sárgamellényesek, a „gilets jaunes” lázadása volt, amikor egy fiatal, tehetséges, progresszívnek tartott elnök látszólag haladó intézkedése (a környezetszennyező régi autók kiszorítása) bőszítette fel azokat, akiknek a szűkös megélhetéséhez kell a régi, de megfizethető jármű. A konfliktus látványosan bemutatta, hogy amit az urbánus középosztály és a tudományos közvélemény progresszívnak gondol, az sérti a szegények, a lecsúszó rétegek, a fejletlen régiókban élők szociális érdekeit. És nem csak anyagi, hanem lélektani értelemben is: hiszen az elit azt üzeni nekik, hogy elmaradottak, buták a „zöld fordulat” megértéséhez. Holott csak azt várnák el, hogy szegénységük és kirekesztettségük kezelése legalább olyan fontos legyen az elit számára, mint mondjuk a klímavédelem.

A koronavírus-járvány aztán új fokozatra emelte a politikai-tudományos elit és az egyre bizalmatlanabb alsó rétegek konfliktusát. Oltás, karantén, maszk, lezárások: eleinte néhány megszállott vírustagadót leszámítva mindenki elfogadta ezeket az intézkedéseket. A liberális demokrácia épp olyan kemény hatósági intézkedésekre kényszerült, mint sok, diktatúrának vagy autokratának nevezett rendszer. Azóta eltelt két év, a járvány a sok helyen 80-90%-os átoltottság ellenére nem tűnt el, és az emberek egyre frusztráltabbak lettek a lezárások és szigorítások miatt. Az is kiderült, hogy a társadalom különböző rétegei másként élték meg a szigorító intézkedéseket. A virtuális világban élő, képzett elit a „home office”, a „zoom” és hasonlók révén otthonról folytathatta jól kereső munkáját, sőt, az étteremlátogatások, külföldi nyaralások és síelések elmaradása miatt még nőttek is a megtakarításai. Azok azonban, akik csak a reális világban, két kezükkel és fizikai jelenlétükkel tudnak dolgozni, jövedelmük jelentős részét elvesztették. És mivel a megszorításokat a „zoom elit”, a politikai és a tudományos vezetők képviselték, velük szemben olyan tábor toborzódott, amelyben a jogos szociális igények, a kétkezi dolgozók kiszolgáltatottsága és a tudományellenes demagógia összemosódtak.

A liberális elit, amely oly megértő szokott lenni a legkülönbözőbb politikai, szociális és kisebbségi tüntetésekkel szemben a megszorítások elleni akciókra drákói szigorral reagált. Több országban is éles lőszert használtak az amúgy valóban vad dühhel fellépő tüntetők ellen. Hollandiába az ENSZ kínzás-ellenes szakértője is elutazott a rendőri túlkapások kivizsgálására. Még ennél is elgondolkodtatóbb, hogy Mark Rutte holland miniszterelnök bűnözőnek nevezte a tüntetőket. Anarchisták, dühös szakszervezeti aktivisták, elszánt diákok tüntetése gyakran eldurvul, válaszul könnygázt is kaphatnak a rendőröktől, de a demokratikus politikusok mégsem nevezik őket bűnözőknek, a társadalom ellenségeinek.

Az érdemi változást az jelenti, hogy a tüntetők most nem béremelést, nyugdíjrendezést, anyagi juttatást, hanem szabadságot követelnek. Mivel a liberális demokrácia önmaga értelmezésében azonos a szabadsággal, ezt a követelést láthatóan mélyütésként fogja fel a liberális elit. Aki a szabadság elnyomásával vádol meg egy liberális demokráciát, az szerintük csak náci lehet, vagy orosz ügynök, vírustagadó, bűnöző, terrorista, őrült. És mivel a Michel Young által meritokráciának nevezett, kiváló iskolákban tanult, önmagát progresszívnak tartó elit erkölcsi fundamentumát sérti, ha a szabadság elnyomóinak nevezik őket, rendszerint kísérletet sem tesznek arra, hogy megértsék az ellenük lázadók motivációit. Ez az arrogancia, szűklátókörűség még sok tragédiát hoz, ha a tulajdonviszonyokra épülő, valós osztálykülönbségeket a jól képzett társadalmi elit és a populista mozgalmak konfliktusa váltja fel.

A kamionosok kanadai „Szabadság Konvoja” tankönyvbe illő példája ennek a konfliktusnak. A kamionosokat egy új rendelet bőszítette fel, amely a kanadai-amerikai határ átlépését csak a beoltottaknak engedélyezte. Tudományos szempontból vállalható intézkedés volt, legfeljebb azt lehetett volna megkérdezni, hogy miért nem akkor vezették be, amikor tetőzött a járvány. Kihirdetése után a kamionosok több, az Egyesült Államokba vezető hidat lezártak és elfoglalták Ottawa belvárosát. Ez a blokád alapjaiban rázta meg a kanadai társadalmat, és komoly hullámokat keltett más angolszász és frankofon országokban is. A blokád törvénytelen volt, de békés, ahogy azt a bíróság is elismerte. Mivel a kamionosok három hétig megbénították a kanadai főváros életét, rendőri eszközökkel történő elmozdításuk jogos lépés volt. Amitől az egész történet mégis elgondolkodtató és ellentmondásos, az Justin Trudeau miniszterelnök viselkedése. Semmilyen tárgyalásra sem volt hajlandó a tüntetőkkel, viszont kijelentette, hogy azok nácik, terroristák, akik horogkeresztes zászlók alatt rombolnak, pusztítanak. Magam minden este végignéztem a tévéhíradókat, de csak kanadai, amerikai és néhány régi, föderációs amcsi zászlót láttam lobogni a békés tömeg felett. A parlamenti vitában harmadszori felszólításra sem volt hajlandó bocsánatot kérni attól a zsidó származású képviselőnőtől, holokauszt-túlélők unokájától, akit lenácizott a tüntetők támogatása miatt. Akik között amúgy szintén voltak zsidók, afro-kanadaiak, kelet-európai bevándorlók, és persze jobbos nacionalista kanadaiak is.

Húszegynéhány vezető izraeli tudós nyilatkozatban ítélte el, hogy Justin Trudeau az antiszemitizmus vádját mintegy bunkóként használja egy civil tiltakozás résztvevői ellen. De Trudeau-t ez sem mozdította ki magabiztosságából. Miniszterelnöki rendelettel bevezette a szükségállapotot, amelynek jegyében a békésen tüntetők, sőt, az őket támogató civilek bankszámláját is be lehet fagyasztani. Ilyen még egy diktatúrában sem mindennap történik meg. Ellenzéke hiába figyelmeztette arra, hogy ha rendszerré válik a békés tüntetések szükségállapottal és bankszámlák befagyasztásával való elfojtása, akkor nem sok marad a demokráciából.

Ha valakire, Justin Trudeau-ra tökéletesen illik Michael Young próféciája. Szó szerint beleszületett a liberális elitbe, kiváló iskolákat végzett, több nyelven beszél, ragyogó a fellépése, a multikulturalizmus elkötelezett híve. Nemigen van olyan kisebbség, amelyért szavakban ne állna ki lelkesen. De ha valaki szembekerül vele, ha valaki meg meri kérdőjelezni, hogy ő a liberális szabadságjogok bajnoka, akkor arroganciája minden mértéktartását elsöpri. A kamionsofőrök kétségkívül kemény, sokszor érdes emberek, feltehetően kevés köztük a liberális szavazó. De mégiscsak dolgozó emberek, jórészt ők tartják életben a gazdaságot, különösen a pandémia idején. Ők bizonyosan a „working class”-hoz, a munkásosztályhoz tartoznak, amelynek az állítólagos eltűnéséről annyit elmélkednek a posztmarxisták. A kamionosok közül sokan alulfizetettek, akiket a munkaadók kegyetlenül kizsákmányolnak. De Trudeau nem ez ellen, nem a rossz munkakörülményeik ellen lépett fel. Őt az sokkolta és hajtotta bele a szükségállapot bevezetésébe, hogy tőle, a liberális elit sztárjától mernek szabadságot követelni maguknak. 

A liberális demokráciára önmagukban nem veszélyesek a populisták. A liberális demokrácia akkor kezd szétmállani, amikor egyre többen érzik úgy, hogy csak a liberálisok számára demokrácia. Justin Trudeau arroganciája sokat használ a populisták ügyének, és tovább nehezíti a progresszív baloldal kettős harcát a kapitalizmus és a szélsőjobb ellen.