hu | fr | en | +
Accéder au menu

A kínai gyárak punkjai

JPEG - 93.1 kio

Az interneten alakult samateközösség tagjai túlburjánzó frizurájukkal villanyozták fel Kína ipari városait.

A falvakat elhagyó fiatal parasztmunkások káprázatos sikert arattak az évezred körüli években, mígnem ellenük fordult a közvélemény. Mi váltott ki annyi gyűlöletet a közösségi oldalakon? Tisztelettel adózva előttük, Li Ji-fan dokumentumfilmes próbálja megmagyarázni.

Szédítő frizurák, fluoreszkáló haj, extravagáns öltözék... Így jelentek meg a 2000-es évek közepén a samaték, a japán manga szuperhősökre hajazó fiatalok, alaposan felkavarva a kínai hétköznapokat. Mindez 2006-ban kezdődött, amikor a 11 éves Luo Fu-hszing felfedezte az akkor népszerű japán és koreai zenét és divatot. A fiút két nagymamájára bízták a szülei, akik kénytelenek voltak elhagyni a várost, hogy a tengerparti nagyvárosok gyáraiban éljenek és dolgozzanak. Luo a Kínában „hátrahagyott” (liu sou er tung) fiataloknak nevezett generációjához tartozik. Meicsou prefektúrában él, mintegy 400 kilométerre Kuangcsoutól, és idejét főleg a QQ [ejtsd: kiu-kiu] azonnali üzenetküldő platformon töltötte, amely akkoriban a kínai fiatalok kedvenc kibertere volt. Több online közösségben is benne volt, ezeket ők inkább „klánoknak” nevezték, itt többszáz tag találkozott, hogy csevegjenek vagy hálózati játékokat játsszanak.

Ekkor indult be a „marszi” is, egy alternatív nyelv, amelyet a közösségi hálózatokon használnak, és amely a nyugati nyelvhez hasonlóan hangulatjelekből, de néha a cenzúra elkerülése érdekében eltorzított szinogramokból is áll. A fiatalok egy egész generációja szegült nagy lelkesen szembe az uralkodó kultúrával. A másság vállalása lett a divat. Új külsőségek jelentek meg.

Luo Fu-hszinget a leginkább underground mozgalmak vonzották. De neki ez a stílus nem volt elég bátor. Őt a visual kei, a japán rocksztárok hosszú, göndörített haja és kifinomult gótikus öltözéke ihlette meg. Izzóvörösre festette a haját, tüskésre fésülte, mint a csillagharcosok, felvett egy ujjatlan szegecses kabátot, és lefotózta magát. Már csak a nevét kell ennek a stílusnak kitalálnia, amely majd a saját klánjának a neve is lesz.

JPEG - 90.6 kio

Rákeresett a „beavatott, kiöltözött” szó angol megfelelőjének, és a „smart” [„okos”] kifejezés mellett döntött, amely ráadásul „intelligenst” is jelent. Majd fonetikusan átírta kínaira: „shā-mǎ-tè [samate] 杀 马 特”. Ezután a három karakterhez kapcsolódó önarcképét feltette az internetre. Néhány napon belül a világháló átvette az ezoterikus neologizmust. A karakterek így kombinálva nem jelentenek semmit, de külön-külön minden egyes szinogramnak van jelentése: a shā „ölni”, a mǎ „ló” és a tè „különleges”. Ez így a vad szabadság érzetét kelti, harcos allűrt, egy olyan identitást jellemez, amelyet számtalan kínai fiatal magáénak érez, akik rosszfiúként, félig punk, félig dandy 2.0-ként fantáziálnak magukról.

A „samate” kifejezés, amelyet eredetileg csak a Luo Fu-hszing által alapított klán tagjai használhattak, gyorsan elterjedt a szubkulturális mozgalom minden olyan ágában, amely ezt az ultrafeltűnő stílust hirdette. Emblémájuk: hiperbolikus frizura, lehetőleg élénk színű – tüskés – haj, extralelógó, az arcot a szemek aljáig takaró tincsek, dúsított gombafrizura, neonrózsaszín vagy sarki szőke hajfélholddal koronázva... A fiúk szeme sminkelt, szegecses bőrruhát, szakadt farmert és szűk pólót viselnek, a lányok hálós harisnyát vagy combzoknit minisorttal, vastag övet és szexi felsőt.

Megismerni a munkásokat

A legenda szerint Luo Fu-hszingnek, aki az évek során a mozgalom egyik kulcsfigurájává vált, több QQ-csoportja is volt, és így több tízezer samatét hozott össze. Lobbanékony külsejük mögött túlnyomó többségük második generációs munkásparaszt (nongmingong). Mint a szüleik, ők is otthagyták falvakat, hogy munkát találjanak az ország tengerparti tartományaiban, gyakran Kuangdongban, ahol a Gyöngy-folyó deltájának ipari városai továbbra is szegény parasztok ezreit vonzzák Nyugatról. Ezek a „hátrahagyottak” nagyon mellőzötteknek érzik magukat. Sokan közülük, motiváció híján, nagyon fiatalon, még 12–15 éves korukban abbahagyták a tanulást: „Úgy éreztük, hogy semmire se megyünk az iskolába járással, hiszen úgyis csak gyári munkások leszünk. Amint erre rájöttünk, el is ment a kedvünk a tanulástól. Csak egy dolog járt a fejünkben: elhagyni a falut, hogy megnézzük, mi van máshol” – vallja egyikük a „Samate, a szívem érted dobog” című filmben, amelyet Li Ji-fan filmrendező nekik szentelt. A 2019-ben megjelent dokumentumfilmet mozikban nem lehetett vetíteni mivel Li Ji-fan nem kért rá hivatalos engedélyt, de múzeumokban, galériákban, egyetemeken, magánmozikban és más alternatív helyszíneken tömegesen látták, nem beszélve arról, hány kalózverzió készült.

A Vízrebocsátás (2004) és a Longjangi krónikák (2008) című filmek rendezőjének nem volt könnyű samatékat felkutatni és szólásra bírni. Már 2012-ben gondolkodott a filmen, de „a forgatás hivatalosan 2017 novemberében kezdődött és 2019 januárjában fejeződött be. Teljesen függetlenül dolgoztam, nagyon kis költségvetéssel, körülbelül 65 000 euróval” – mondja. Ahogy megismerte a világukat, úgy jött rá, hogy majdnem mindannyiuknak ugyanaz a profilja, ugyanazt az utat járták be.

A fiatalok, miután elhagyják a falujukat, egy gyárba kerülnek. Általában nincs már kapcsolatuk a szüleikkel, ritka, hogy csatlakozzanak hozzájuk. És még ha egy rokon már dolgozik is annál a vállalatnál, ahová (a koruk miatt gyakran illegálisan) felvették őket, a főnökök első dolga, hogy egymástól jól távol eső műhelyekben osszák be, és elszigeteljék őket egymástól, nehogy bármi követeléssel tudjanak majd előállni. Kimerítő munkatempóban dolgoznak – napi 12 órát, heti hat napot, vagy egész héten, amikor úgy adódik, – mindezt nyomorúságos fizetésért. Ezért általában este 11 vagy éjfél előtt nem is lehet őket látni. Ráadásul az utcák, azokban a negyedekben, ahol élnek, ott, ahol a műhelyek is vannak, éjszaka szinte teljesen sötétek, így nehéz is fényképezni.

Ekkor Li Ji-fan úgy döntött, hogy szervez egy versenyt ahová a samaték a gyárakban a saját mobiltelefonjaikkal készített videóikkal pályázhatnak. Ezekből számos részletet be is illesztett a dokumentumfilmjébe: a szerelősorokról készült képek sokkolják a nézőt, és brutális betekintést nyújtanak egy olyan világba, amely sokáig rejtve maradt a szemünk elől, és amely Chaplin Modern idők című filmjét juttatja eszünkbe, csak ez a mai változat még sokkal durvább. Érezni az izzadtságot, a kimerültséget, a magányt, a kábultságot. A kezek mintha soha nem hagynák abba a futószalagról való leemelést, a csomagolást, a varrást, a lyukasztást, a ragasztást... Mindig ugyanazok a műveletek, ezerszer megismételve, rohamtempóban. A műhelyek, a lepukkant hálótermek és a járdán állva elfogyasztott ételek képei emlékeztetnek Vang Bing „Bitter Money (1) című filmjének bizonyos jeleneteire. Vang Bing is egy olyan rendező, akit megfogott, mekkora árat fizet Kína a modernné válás érdekében.

A nyers képek nem vonnak le a dokumentumfilm sikeréből. „Most először – mondja a rendező – szembesülhettek a nézők a mingongok munkakörülményeivel, és kaphattak betekintést a belső világukra is. Ez a film megdöntötte azokat a sztereotípiákat, amelyeket egyes kínai értelmiségiek a munkásokról tápláltak, miszerint azok szorgalmasak, és szeretik arcuk verejtékével megkeresni a kenyerüket. Az embereket megdöbbentette a munkások valós helyzete.”

Ezek a fulladás határán lévő, a gyárak csapdájában rekedt fiatalok – akik egy igazi kafkai világban a legszigorúbb értelemben vett állandó ellenőrzést alatt állnak, hiszen a vécére járáshoz az igazgató aláírására van szükség, aki viszont gyakran elérhetetlen… és akik állandóan egészségtelen körülmények között élnek, és ki vannak téve a gépek fülsiketítő zajának, – a megváltást látják a samaték világában, a szabadság felé való áttörés lehetőségét. Luo Fu-hszing, aki a szóvivőjük lett, így szólaltatja meg őket: „Pontosan tudtuk, hogy mennyit kereshetünk egy év alatt: a legjobb esetben 40 000 jüant, két év alatt 80 000-et [5 200 és 10 400 eurót]. Ez azt jelenti, hogy tíz-húsz évig kell így dolgoznom, mielőtt megengedhetek magamnak egy autót, egy házat... Ilyen körülmények között az ember végül belátja, hogy mindezek a dolgok számára elérhetetlenek. Ma sincs máskép, továbbra is az elvándorlás az egyetlen választás a vidéki fiatalok számára. De a gyár valósága az unalom. Ezért van, hogy azért, hogy eltereljék a gondolataikat, samatestílusban hordják a hajukat. Mást úgysem tudnak csinálni.”

Ez az egyetlen kiút számukra: samatebőrbe bújni. Őrült frizurájuk összetartozásukat jelzi. Semmit sem szeretnek jobban, mint, ahogy ők mondják: „bombázni az utcát”: a járdákon csoportosan felvonulva végre létezhetnek – mások szemében is, ők, akik a világ számára semmik, ők, a „kínai csoda” láthatatlanjai. A mozgalom fővárosának tekinthető Kuangdong városában, Sipaiban sokáig a görkorcsolyapályán találkoztak vasárnaponként, ahol diszkók is voltak, ahová „mandopop-” és elektroslágerekre jártak táncolni, miután a kedvenc fodrászatukban felfrissítették a frizurájukat.

Apránként magukra találtak. Már nem a gyár szabta meg az életüket. Tudatosult bennük, hogy az erőviszonyok megfordultak: ők voltak azok, akik a gyárat arra használták, hogy egy kis pénzt keressenek. Amikor elegük volt, kiléptek, és napokat töltöttek a klánjukkal – az új családjukkal –, fizetve a sört, a rizst és a szecsuáni grillezett halat azoknak, akiknek nem volt pénzük.

Ahogy telt az idő, egyre ismertebbek lettek... mígnem 2009-ben egyszer csak szapulni kezdték őket, egyre intenzívebben, több éven keresztül. A társadalom egy egész rétege kezdte gyalázni őket. Kezdődött a vulgárisnak és nevetségesnek tartott stílusuk paródiájával, majd jött az online zaklatás, utcai támadások, gyakori rendőri ellenőrzések...

Előfordult, hogy ellenséges internetezők beszivárogtak a QQ-csoportjaikba, átvették az irányítást, majd feloszlatták a csoportot. Ahogy Li Ji-fan filmjében az egyik egykori samate kifejti: „Találtunk egy helyet a neten, ahol jól éreztük magunkat, nem kellett senkitől se engedélyt kérnünk, nyugiban voltunk, magunk között, de képesek voltak még ezt az utolsó szabad teret is meggyalázni, lábbal tiporni. Így hát szét kellett szóródnunk.”

Esztétikai szabadság

Több okra vezethető vissza, miért is szabadultak el az indulatok a neten. Egyesek szerint a fiatalok túlságosan is nyeglén viselkedtek – néhány elemző szerint kifejezetten arrogánsan. Volt, hogy feltettek a hálóra egy-egy olyan posztot, amelyre néhány óra alatt több százezren is rákattintottak, amelyben azt indítványozták, hogy kapják meg az ötvenhetedik nemzeti kisebbség (bár korántsem irigylésre méltó) státuszát. Mások szerint ezek egy füvesekből, bűnözőkből álló banda, akik ellen harcolni kell. Li Ji-fan szerint viszont a mélyen gyökerező indíték, amiért is üldözni kezdték őket, egyetlen szóban foglalható össze: „elitizmus”. Vagy nem „punkparasztoknak” hívják őket bizonyos körökben? A rendező szerint, aki régóta kutatja a kínai városok és a vidék közötti szakadékot, a megvetés a származásukra vezethető vissza. Majdnem mindegyikük szegény falvakban nőtt fel, Jünnanban, Kanszuban vagy Szecsuánban, néha többezer kilométerre a nagyvárosoktól ahová jutottak, és amelyeknek nem ismerik a kódjait. A fogyasztásra fókuszáló városiak a kulturális szakadék miatt vetik meg ezeket a vidéki fiatalokat, akik pedig tanúságot tettek kreativitásról és szabadságról.

Tagadhatatlan, hogy teljesen más világban élnek. Míg az előbbiek részesültek az ország gazdagodásából, addig az utóbbiak a háttérbe kerültek, noha a homályban ők voltak azok, akik ott dolgoztak vég nélkül „a világ hatalmas műhelyének” gyáraiban. Az anyagi, de az oktatás és a szabadidő terén is elért elképesztő fejlődésnek elsősorban a nagyvárosok lakói lettek a haszonélvezői. Lehet, hogy Hszi Csin-ping elnök nemrégiben „a kínai mélyszegénység felszámolásáról” (2) számolt be, egyes falvakban mégis úgy tűnik, hogy 200 éve semmit sem változott a helyzet. Li Ji-fan szerint „ez nem is lehet másképp egy hierarchikus rendszerben, ahol a közforrások elosztása mindenekelőtt a rendkívül koncentrált hatalom központjainak kedvez. Ez elkerülhetetlen következménye Kína beilleszkedésének a globális kapitalista rendszerbe.” Bár elismeri, hogy az ilyen stratégia „nagyszabású projekteket képes megvalósítani”, mégis attól tart, hogy az elmaradt régiók hanyatlani fognak, és a tömeges vidéki elvándorlás majd a városokat is a vidéket aláásó szegénységbe taszítja.

A Hszi Csin-ping számára oly kedves „kínai álom” által hátrahagyottak körében a samaték azok közé tartoznak, akik ellenálltak a megsemmisülésnek, és nem voltak hajlandóak a gépek emberi toldalékává válni. Az ellenállás nehéz, és bár mára már csak néhányszázan maradtak, továbbra is azt az esztétikai szabadságot testesítik meg, amely „minden szabadság kiindulópontja” – a rendező szavai szerint. 

Frédéric Dalléas

A szerző, Frédéric Dalléas fordító (kínaira), a Sonder l’envers [A fonák vizsgálata] c könyv szerzője (megjelent 2021. június. Párizs)
Drechsler Ágnes

(1Wang Bing: „Bitter Money” [Keserű pénz], Kína, 2016, 152 perc. L. szintén Philippe Person „Wang Bing ausculte les plaies de la Chine” [Vang Bing megvizsgálja Kína sebeit], Le Monde diplomatique, 2015. május.

(2Xi declares “complete victory” in eradicating absolute poverty in China [Hszi kihirdette a „teljes győzelmet” az abszolút szegénység felszámolásában Kínában], Xinhua, Peking, 2021. február 27.

Megosztás