hu | fr | en | +
Accéder au menu

Megtorpedózott választás

 

PNG - 632 kio

Bár az elmúlt öt év gazdag volt fordulatokban és forrongásokban, Emmanuel Macron elnök politikája pedig nem könyvelhet el valódi sikereket, a legvalószínűbb forgatókönyvnek mégis az tűnik, hogy újra ő fog bekerülni az Élysée-be:

a szélsőjobboldal erősebb mint valaha (nagyjából 30%-on áll), de megoszlik két jelölt között és egyik sem valószínű, hogy képes lesz legyőzni a leköszönő elnököt; a polgári és a konzervatív jobboldali választók jó része elfogadja őt, politikai vezetőik közül már többen is csatlakoztak ahhoz a gazdasági és szociális választási programhoz, amely nagyjából a sajátjuk; végül pedig a baloldal túl gyenge ahhoz, hogy esélyes legyen (1) . Különösen azért, mert az elmúlt öt évben a hagyományos baloldali pártok elemzései egyre távolabb kerültek egymástól olyan kulcsfontosságú kérdésekben, mint a nyugdíjkorhatár, a gazdasági tervezés, az atomenergia helye az energiamixben, az V. Köztársaság intézményei, az európai föderalizmus, az Egyesült Államokkal való szövetség, az ukrajnai háború... Olyannyira, hogy ha április 10-én Jean-LucMélenchon be is jutna az elnökválasztás második fordulójába – egyetlen más jelölt sem esélyes erre a baloldal (volt) családjából – sok szocialista és zöld szavazó sokféle okból is, de végül Macront támogatná. A média pedig – a köz- és a magánmédia egyaránt – készen állna felerősíteni ezt a döntést, az ukrajnai háború folytatása is ennek kedvezne, mivel a franciák figyelmét ráirányítja elnökük diplomáciai erőfeszítéseire, így az ötéves mandátumának siralmas eredménye a radar alatt maradna.

A nagyvállalatok érdeke mindenekelőtt

Macron hivatali ideje a vagyonadó eltörlésével, a vállalati nyereségadó csökkentésével és a munka törvénykönyvének a munkaadók számára kedvező „reformjával” kezdődött, majd folytatódott a sárgamellényesek lázadásának brutális elfojtásával, most pedig az újraválasztásának esetére szóló program bemutatásával zárult le. A két legfontosabb intézkedés – a nyugdíjkorhatár 62-ről 65 évre történő emelése és a szolidaritási jövedelemben részesülők azon kötelezettsége, hogy legalább heti 15 órát dolgozzanak – egy újabb jobbra tolódást jelez. Ráadásul az első, a nyugdíjkorhatár felemelése messzebb megy annál, amit a munkáltatók tavaly kértek (64 év) és azt a nyugdíjpénztár pénzügyi helyzete sem indokolja. A második, amelyet a kormány „az igazságosság és a vásárlóerő szabályozásaként” mutat be, olcsó vagy ingyenes munkaerőt von be, ami persze lehetővé tenné, hogy ne emeljék a béreket a hiányszakmákban sem. És amennyiben az infláció visszatérése után nem vezetnek be bértámogató lépéseket, akkor csökkenni fog a lakosság többségének a vásárlóereje, mivel, ha folytatódik az eddigi gyakorlat, akkor a támogatásokat továbbra is a vállalatok kapják majd, hogy fennmaradjon az árrésük annak ellenére, hogy csökken a kereslet. A kormány hősiesen védte a CAC 40 részvényeseket, akik 2021-ben 160 milliárd eurós történelmi nyereséget értek el. Macron elnök elutasította az árstop bevezetését, pedig így lehetett volna megakadályozni, hogy a nagyvállalatok áthárítsák a vásárlókra a szállítási költségek és a nyersanyagárak emelkedését, valamint a háború következtében elvesztett piacok veszteségét. Igaz, hogy ezzel csökkenne a részvényesek osztaléka, de ez talán nem az a dráma, amelyet az államnak prioritásként kell csillapítania.

Emmanuel Macron esetleges második ciklusa annál is inkább kockázatos a dolgozó rétegek számára, mivel ez lenne az utolsó ciklusa. A jövőbeli választások tehát nem korlátoznák semmiben sem, így egy új parlamenti többséggel a háttérben, a liberális projekt – amelyet a sárgamellényes mozgalomnak és a covid-válságnak köszönhetően részben el kellett halasztania – teljesen terjedelmében és minden akadály nélkül kibontakozhatna, egymást követnék a brutális sokkhatások.

Kezdve az ukrán háborúval.

Az orosz agresszió által okozott katasztrófák teljes mértékét még senki sem tudja felmérni. Kezdve az ukrán emberekkel, akik közül több mint 3 500 000-en elmenekültek az országból, több ezren meghaltak, egy olyan hadsereg áldozataként, amely azt állítja, hogy felszabadítja őket. De ez katasztrófa az orosz lakosság számára is, amely ki van téve az ellenfeleivel szemben egyre kegyetlenebbé váló rezsimnek, az ukrán fronton elszenvedett súlyos katonai veszteségeknek és a nyugati szankcióknak, amelyeket a sportolók, a művészek, a Mastercard-vásárlók, a Netflix-előfizetők és ... a külföldön élő orosz étteremtulajdonosok szenvednek el, különbségtétel nélkül. Ha az a cél, hogy „a Kreml urát” elhatároljuk a népétől, akkor a kollektív büntetés nem segíti a cél elérését.

Az ukrán katasztrófa következményei ezzel nem érnek véget. Március 14-én Antonio Guterres, az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) főtitkára „éhínségveszélyre és a globális élelmezési rendszer összeomlására” figyelmeztetett, hiszen a búza, amelynek a két, jelenleg háborúban álló állam a legnagyobb termelője, a világ lakossága által elfogyasztott kalória jelentős részét adja. Az éghajlatvédelem terén is hasonlóan borús a helyzet. Egyrészt azért, mert az általános újrafegyverkezés növeli a nem megújuló anyag- és energiafogyasztást (csak az USA hadserege annyi üvegházhatású gázt termel, mint Portugália vagy Svédország). Másrészt azért, mert a fosszilis tüzelőanyagok termelésének csökkentéséhez szükséges nemzetközi együttműködés háborús időszakban kevésbé valószínű.

Menekültek, éhínség, éghajlat, nem is beszélve egy nukleáris konfliktus veszélyéről – mindez együtt – elég ahhoz, hogy a világ komor legyen, mikor még ki se hevertük a világjárvány csapásait, és joggal érzik sokan, hogy kevesebb a remény, mint bármikor a közelmúlt történelmében (2) .

Az ukrán válság okainak elemzése nemcsak azért hasznos, hogy megértsük, hogyan alakult ki, hanem – és mindenekelőtt – azért is, hogy elgondolkodjunk a megoldás felé vezető utakon. Persze erős a kísértés, hogy az események alakulását utólag a „nem megmondtam” típusú okoskodásra használjuk fel. Egy dolog azonban biztos: hat hónappal ezelőtt, sőt akár három hónappal ezelőtt is, senki sem gondolta volna, hogy az orosz hadsereg megszállja Ukrajna egész területét. Még Volodimir Zelenszkij elnök sem.

Minden olyan konfliktusban, amely magában hordozza a nukleáris eszkaláció lehetőségét, a hatalom egyetlen ember kezében összpontosul – általában egy férfi kezében, hiszen csak ritkán vezeti nő a nagyobb országokat. „Az elrettentés az én kezemben van, a döntést az államfő hozza meg” – összegezte François Mitterrand. A kubai rakétaválságra visszatekintve Robert Kennedy, az akkori amerikai elnök testvére így foglalta össze, mi történhetett volna 1962 októberében: „A tizennégy érintett ember közül [az amerikai döntésben], akik mind nagyon jó emberek voltak... hatan voltak, akik közül bármelyikük, ha az Egyesült Államok elnöke lett volna, véleményem szerint felrobbantotta volna a bolygót”. (3)

 Védekező logika vagy revansvágy áll a háború hátterében?

Mivel Vlagyimir Putyin huszonkét éve áll országa élén (2008 és 2012 között miniszterelnök volt), természetes és fontos, hogy megpróbáljuk megérteni azokat az indítékokat, amelyek odavezettek, hogy parancsot adott a csapatainak Ukrajna meghódítására. Nem túl bonyolult feladat, mivel gyakran nyilatkozott a témáról. Két ellentétes beszámoló létezik. Az elsőben az orosz elnök állítólag arra reagált, hogy a Nyugat semmibe veszi biztonsági követeléseit, miközben a NATO – kötelezettségvállalásaival ellentétben – egyre közeledik a határai felé. A második megközelítésben Putyin terjeszkedésre törekszik, amit az ösztönöz, hogy az egymást követő agresszív fellépéseire nem érkeztek reakciók, és ez a passzivitás lehetőséget teremt számára a korábbi orosz befolyási övezet visszaállítására. Védekező logika az egyik esetben; revansvágy a másikban. A két megközelítés azonban nem teljesen összeegyeztethetetlen, de míg az első, amelyet e hasábokon is gyakran bemutattunk, történelmi dokumentumok tömegére támaszkodhat, addig a második, amellyel inkább a neokonzervatívok rokonszenveznek, a diktátorok viselkedésével kapcsolatos pszichológiai spekulációkra épít. És azokra a szokásos összevetésekre - Hitler, München, Churchill -, amelyeket a geopolitika alkalmi szakértői, a Bernard-Henri Lévy-félék kedvelnek.

A pszichologizáló érveket egyébként már felhasználták az Öböl-háború (1991), a koszovói háború (1999), az afganisztáni háború (2001) és a líbiai háború (2011) igazolására is. De arra is, hogy megmagyarázzák, miért nem követte hasonlóan határozott katonai válaszlépés a grúziai, a szíriai és az ukrajnai beavatkozásokat. Az alaptétel elég egyszerű ahhoz, hogy bármelyik újságíró fel tudja használni anélkül, hogy kimerítené tehetségét: amint a Nyugat egyik ellensége letér a helyes útról, azonnal meg kell „büntetni,” mert ha nem, akkor bátorítjuk és arra ösztönözzük, hogy még agresszívabban lépjen fel a következő alkalommal. Magától értetődik, hogy a jogi doktrína, miszerint „aki hazudik, az lop is”, nem vonatkozik az Egyesült Államokra, Szaúd-Arábiára vagy Izraelre.

Ukrajnában tehát nem az Egyesült Államok fokozatos előretörése Oroszország határai felé magyarázza – legalábbis részben – az orosz offenzívát, hanem az a tény, hogy a NATO megtagadta Kijevtől a katonai eszközöket, amelyekkel elrettenthetné erős szomszédját. Bruno Tertrais neokonzervatív kommentátor szerint bűn ennek ellenkezőjét állítani egy, a gyarmatosító múlt miatti „bűntudatba hajló” [nyugati] narratíva mai felélesztésével (4) . Washingtonban a Pentagon által jól tartott republikánus politikusok azzal vádolják a Biden-kormányt és Barack Obama kormányát is (akkor Biden alelnök volt), hogy „túl félénkek, túl lassúak és túl későn érkeztek”. Az állítólagos hibalistán szépen felsorolják az afganisztáni háború sietős befejezését (20 év után), azt, hogy Szíriában nem vállaltak aktívabb szerepet, majd a nyugati határozottság hiányát a Krím annektálásakor, az elégtelen katonai költségvetést (768 milliárd dollár), sőt még a környezetvédelmi előírásokat is, amelyek meggyengítették az USA olaj- és gázipari uralmát: „Mr. Putyin biztosan megdöbbent, hogy az Egyesült Államok feláldoz egy ilyen értéket” - fejtette ki Karl Rove, az iraki háború egyik kitervelője, aki bátran nyilatkozhat a mostani háborúról, hiszen soha nem fogják az általa kitervelt bűnökért kérdőre vonni. (5)

Mindenesetre a neokonzervatívok szerint a Nyugat részben felelős a jelenlegi háborúért, de nem a NATO-bővítés miatt, hanem azért, mert megengedte Putyinnak, hogy Grúziában, majd Szíriában, majd aztán a Krímben is cselekedjen. Miért „állna meg tehát Ukrajna határánal?” - kérdezi Raphaël Glucksmann, a Francia Szocialista Párt támogatásával megválasztott európai parlamenti képviselő. És figyelmeztet minket: „A balti országok térképeit tanulmányozva (sic!), a regime szakértői már a következő megszállás terveiről értekeznek”. Raphaël Glucksmann erről persze nyilvánvalóan semmi sem tud, de milyen jól hangzik, és ha magabiztosan állítja, akkor bekerül vele a médiába.

A héják állításai eleve cáfolhatatlanok: nyugodtan mondhatják, hogy vereség helyett győzelem lett volna, ha korábban vagy keményebben lépnek fel. És amikor egy kaland kudarcba fullad, akkor nem azokat kell hibáztatni, akik belekezdtek, hanem fordítva azokat, akik épp a győzelem előtt adták meg magukat. Ha azt mondod, hogy az oroszok nem fogják megtámadni se Berlint, se Londont, se Párizst, azt fogják válaszolni: ki gondolta, hogy bombázni fogják Kijevet? Az ő szempontjuk szerint – hacsak nem Kreml-propagandista az ember – lehetetlen, hogy valaki azt feltételezze, hogy Moszkva viselkedését nem lehet úgy értékelni mintha egy ragadozó állam lenne, amely csak arra vár, hogy meggyengüljön a zsákmánya, hogy azután felfalhassa.

A mostani tragédia elkerülhető lett volna

Mert a mostani tragédia elkerülhető lett volna. Még a legkonformistábbnak tartott amerikai szakértők és újságírók is elismerik, hogy a Bush-kormányzat 2008-ban a tűzzel játszott, amikor beígérte Ukrajnának, hogy csatlakozhat majd az Atlanti Szövetséghez, miközben tudván tudta, hogy agresszió esetén Ukrajnát lehetetlen lenne megvédeni. Ez a hozzáállás annál is inkább meggondolatlan volt, mivel az előző évben, 2007-ben Münchenben Vlagyimir Putyin aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy „a NATO fejlett haderőt hoz egyre közelebb a határainkhoz, miközben mi nem reagálunk”. És megkérdezte: „Mi történt azokkal a biztosítékokkal, amelyeket nyugati partnereink a Varsói Szerződés felbomlása után adtak?”

Ez ugyan nem túl erkölcsös, de a nagyhatalmak hajlamosak azonosítani a befolyási övezetük – akár katonai erővel történő – védelmét és a biztonságukat. Bernie Sanders amerikai szenátor február 10-én emlékeztetett erre: „Még ha Oroszországot nem is egy olyan tekintélyelvű és korrupt vezető irányítaná, mint Vlagyimir Putyin, akkor is, hasonlóan az Egyesült Államokhoz, nagyon is aggódna a szomszéd országok biztonságpolitikája miatt. Komolyan elhiszi valaki, hogy az Egyesült Államoknak szava sem lenne, ha Mexikó katonai szövetséget kötne valamelyik ellenfelünkkel?” Ezt a kérdést sok állam és nép is felteszi. Nem azért, mert érzéketlenek az ukránok szenvedése iránt, hanem azért, mert képmutatónak tartják a nyugatiakat, akik ma olyan bűnök miatt háborodnak fel, amelyeket ők maguk is elkövettek. Például Irak 2003-as amerikai lerohanása, amelyhez – ne feledjük – az Európai Unió huszonhét államából tizenöt hozzájárult. Egyébként Ukrajna is részt vett az agresszióban, talán azt remélte, hogy Bush elnök hálás lesz ezért.

Ebben a háborúban az erkölcsi felbuzdulás veszélyes iránytű. A menekülő emberekről és a pusztításról folyamatosan sugárzott képek felerősítik a bosszúvágyat, és erős a kísértés, hogy egy végleges megoldást keressünk. Ha azonban állandóan emeljük a tétet, akkor új és megint új szankciókat vagy katonai intézkedéseket kell bevetni, akár már egy nappal az előzőek bejelentése után. Moszkvával azonban nem tudunk úgy bánni, mint Bagdaddal, Belgráddal, Gázával vagy Tripolival. Ezt a háborút Oroszország nem fogja megnyerni, de nem is veszítheti el. Vlagyimir Putyin halálos dobása láthatólag a várt hatás ellenkezőjét eredményezte: a hadsereg küszködik Ukrajnában és egyre gyakrabban okoz súlyos pusztítást, a NATO összezárja sorait az amerikai főnök mögött, a szankciók félelmetesebbek a vártnál, és tartós csorbát szenvedett Oroszország diplomáciai tekintélye.

Olyannyira, hogy egy nyugati hittérítő átvehetné és Oroszországra alkalmazhatná Mao Ce-tung 1956-os korjellemzését, miszerint az „amerikai imperializmus egy papírtigris” és már hallalit is fújhatna. Ezzel elfelejtenénk a szovjet vezetők akkori ellenvetését a kínai elnök stratégiai kalandvágyával szemben: vigyázat, mert a papírtigrisnek atomfogai vannak! Jobb, ha soha nem szorítjuk sarokba, hogy választania kelljen a vereség és az eszkaláció között. Alig egy évvel a kubai válság után, 1963 júniusában, John Kennedy egyik híres beszédében ezt így magyarázta: „Életbevágó érdekeik védelmében a nukleáris hatalmaknak el kell kerülniük az olyan konfrontációkat, amelyek arra kényszerítik az ellenfelet, hogy válasszon a megalázó vereség és a nukleáris háború között.”

Ukrajna nem kapja vissza a Krímet, és nem fog csatlakozni a NATO-hoz. Oroszország pedig nem fogja feladni a meghódított területeket anélkül, hogy az ellene hozott szankciókat legalább részben fel ne oldanák. Az ilyen engedmények hatalmasnak és igazságtalannak tűnhetnek az ukrán áldozatokkal szemben, de csak visszatérnénk az orosz beavatkozást megelőző, de facto helyzethez, miközben ez menekülési útvonalat nyújt Putyinnak a stratégiai kudarc elfedésére. Úgy tűnik, hogy Zelenszkij elnök hajlandó erre, feltéve, hogy kapna nemzetközi biztonsági garanciákat, és hogy az érintett lakosság beleegyezik. Addig is ellenállásra buzdítja népét.

„Európa nem lehet biztonságos és nem élhet békében, ha nem beszél Oroszországgal, ha nem építkezik Oroszországgal – mondta Macron elnök –, mert ez a mi történelmünk és ez a mi földrajzi helyzetünk.” Egészen más a helyzet az amerikai oldalon, ahol nem kell attól tartani, hogy egy nagy, megalázott és bosszúálló ország van a szomszédságban. A jelenlegi válság valójában jó hír Washington számára. Vlagyimir Putyint briliáns stratégaként mutatták be, pedig most beteljesítette a neokonzervatívok álmát: az öreg kontinens összetart és szorosan igazodik az Egyesült Államokhoz, több pénzt áldoz a védelmére (természetesen azért, hogy amerikai fegyvereket vásároljon), és próbál Texas és az Appalache-hegység felé fordulni, hogy megszabaduljon az orosz gáztól való függőségétől. Arról nem is beszélve, hogy mindig megnyugtatóbb kívülről nézni egy háborút és a hetvenkedő katonát játszani, főleg amikor a világ legerősebb hadseregével rendelkezünk, és a háború sem a mi határainkon, hanem az Atlanti-óceánon túloldalán zajlik.

Nem csak Ukrajnában kell megvédeni a szabadságjogokat!

Nem meglepő, hogy egy ilyen súlyos nemzetközi válság a francia elnökválasztást is elérte. A szocialisták és a zöldek a nem túl bíztató kampány és a nem túl bíztató véleményfelmérések után igyekeztek megragadni a háborús témát, hátha ezzel képesek lecsökkenteni a köztük és Jean-Luc Mélenchon között tátongó igen nagy szakadékot. Jean-Luc Mélenchon, a „Népi Egység” jelöltje azonnal jelezte, hogy ellenzi a Putyin elnök által elhatározott agressziót, sőt néhány héttel később, március 20-án, a párizsi nagygyűlést „az ukrán nép orosz invázióval szembeni ellenállásának és a háború és a diktatúra ellen harcoló bátor oroszoknak” ajánlotta. Ennek ellenére a NATO-val szembeni ellenséges álláspontját – amely egyébként teljesen legitim (6)

Serge Halimi

Morva Judit

(1L. a „Miért veszít a baloldal” cikksorozat írásait, Le Monde diplomatique, 2022. január.

(3Idézi Graham T. Allison: Essence of Decision. Explaining the Cuban Missile Crisis, [A döntés lényege. A kubai rakétaválság magyarázata], Little Brown, Boston, 1971.

(4Bruno Tertrais, idézi a Le Figaro, 2022. március 19.

(5Karl Rove: Zelenski Defines Courage in Our Time [Zelinszkij a bátorság mai példája], The Wall Street Journal, 2022. március 17.

(6L. Régis Debray: La France doit quitter l’OTAN [/2013-junius/1201-nyilt-level-huber...http://www.magyardiplo.hu/2013-junius/1201-nyilt-level-hubert-vedrine-volt-kueluegyminiszternek-franciaorszag-hagyja-el-a-nato-t.html] – úgy értékelték mintha ezzel gyengíteni akarná a demokráciákat, és mintha a franciákat – Anne Hidalgo asszony szavaival élve – „Kína és Oroszország vazallusaivá” akarná tenni. Ugyanebben az interjúban Hidalgo asszony, a szocialista jelölt nem habozott Mélenchont „ügynöknek” nevezni, aki „inkább Putyin érdekeit szolgálja, mint Franciaországét, azzal, hogy megpróbálja elkendőzni, mire készül az orosz rezsim Európa és a mi demokratikus modelljeink ellen”. (7) A zöld jelölt, Yannick Jadot a maga részéről a „Népi Egység” jelöltjének a következőket adta a szájába: „Ukrajnának el kell tűnnie Oroszország javára”...

Egy választási kampány idején, különösen, ha az esélytelen, a főszereplők nem szokták visszafogni magukat. De hogyan is képzelhetjük el, hogy néhány hét vagy hónap múlva, a szociális háló újabb leépítésekor, ezek a szereplők képesek lesznek összefogni, közös akciókat szervezni, egymás javára lemondani a közös ellenállás nevében, ha az ukrajnai háború továbbra is uralja majd a politikai napirendet? A jobboldal és a szélsőjobboldal közötti konvergencia annyiban könnyebb, hogy az előbbi nagyrészt átvette a szélsőjobbtól a közbiztonság és az idegengyűlölet témákat, ők pedig ma már közelítenek a hagyományos jobboldal liberális gazdasági programjához.

Egy ilyen jövőképpel a polgári szabadságjogok helyzete még aggasztóbb. Emmanuel Macron ötéves hivatali ideje alatt a bizonytalanságtól, a terrorizmustól, a járványtól és a háborútól való félelem elősegítette az antidemokratikus „sokkstratégiát”, és arra ösztönözte a tekintélyelvű elnököt, hogy félelemkeltésre támaszkodva kormányozzon.

A Covid-válság lehetővé tette, hogy a betegség elleni küzdelem nevében elbagatellizálják az ellenőrző intézkedéseket, olyannyira, hogy tavaly júliusban az Emberi Jogok Védelmezésének felelőse aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy „magánszemélyek ellenőrizhetik az egyének egészségügyi helyzetét, és ezáltal a személyazonosságukat is. A végeredmény az, hogy lakosság egy része ellenőrzi a lakosság egy másik részét.” Az intézkedést nemrég feloldották, de a viszonylagos nyugalom, amellyel a bevezetését elfogadták, azt sugallja, hogy az ilyen intézkedések előtt még szép jövő áll. Ugyanis szinte minden alkalommal, amikor egy új technológiának köszönhetően lehetővé válik a szabadságjogok megnyirbálása, akkor általában először bevezetik, majd állandósul, és gyakran, sőt túl gyakran nem vált ki tiltakozást. Az, hogy bármiért be kell jelenti a családi állapotát, hogy ha vonatra száll, akkor meg kell mondani a születési dátumát, vagy ha szavazni akar egy „előválasztáson”, akkor meg kell adnia a hitelkártyája számát, mindez az V. Köztársaság „legilliberálisabb” elnöksége alatt vált széles körben elterjedté. És az ukrajnai háború kitöréséig a politikai vitát a bevándorlás és a közbiztonság témája uralta, és ez nem csak a szélsőjobboldali jelöltekre volt jellemző.

A csendőrség a békés tüntetők ellen vetett be páncélozott járműveket, feloszlatták a Palesztinával szolidáris toulouse-i csoportot, majd rögtön ezután elindítottak egy ugyanilyen eljárást Lyonban egy antifasiszta csoport ellen, a sárgamellényeseket a rendőrség és a bíróságok is keményen üldözték, és a járványra hivatkozva az élet a rendkívüli állapotok rendszere szerint alakult: nem csak Ukrajnában kell megvédeni a szabadságjogokat!

Az öt évvel ezelőtti forgatókönyv megismétlése – a választások második fordulójában Macron áll majd szemben Marine Le Pen-nel – azt jelzi, hogy nem erős a védekezés és nem erre vettük az irányt. 

, Le Monde diplomatique. 2013. március és a magyardiploban 2013. június, és Gabriel Robin: Un donjon d’un autre âge [Egy más korszak fellegvára] és Jusqu’à quand l’OTAN ? [A NATO még meddig?], Le Monde diplomatique, 2019. március és november.

(7) L’Express, 2022. február 28.

Megosztás