A Skót Nemzeti Párt (SNP) 2021. május 6-i általános választásokon aratott győzelme óta a skót függetlenség gondolata nyugtalanítja Londont. Az edinburgh-i hatóságok népszavazást ígértek 2023 előtt. A centrifugális erő nő az Ír-tenger túloldalán is, ahol a Sinn Féin jelenleg elég erősnek tűnik ahhoz, hogy tíz éven belül szavazásra bocsássa a sziget egyesítésének kérdését.
A Sinn Féin az Ír Köztársaságban a 2020. februári parlamenti választások eredményeként vált a legnagyobb párttá. Akkor szorította ki az ország két jobbközép pártját, a Fine Gaelt és a Fianna Fáilt, amelyek korábban egymást váltva irányították az országot. Észak-Írországban pedig tovább erősödött a pozíciója a május 5-i parlamenti választásokon, olyannyira hogy egy sikeres kétéves időszak csúcspontjáról beszélhetünk. Most Észak-Írországban is a Sinn Féin lett a fő politikai erő, mivel sikerült kiszorítania történelmi ellenfelét, a Demokratikus Unionista Pártot (DUP). Észak-Írország brit tartományt 1921-ben hozták létre, és azóta ez az első alkalom, hogy a függetlenségpártiak kiszorították az unionistákat. A Sinn Féinnek jelenleg két női vezetője van, akik az 1990-es évek békefolyamata során csatlakoztak a párthoz: Mary Lou McDonald az Ír Köztársaságban és Michelle O’Neill Észak-Írországban. Az ír politikai életben bekövetkezett változás 2019-ben még elképzelhetetlen lett volna.
Ahhoz, hogy megértsük e siker okait és felmérjük a várható nehézségeket, vissza kell tekintenünk arra a válságos és stagnáló időszakra, amelyet a Sinn Féinnek le kellett küzdenie a közelmúltban. A 2008-as pénzügyi összeomlás előestéjén úgy tűnt, hogy véget ért az 1994-ben, az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) által meghirdetett tűzszünettel elkezdődött pozitív korszak. Délen a Sinn Féin abban reménykedett, hogy a 2007-es parlamenti választásokon sikerrel jár, és koalíciós szövetségben a Fianna Fáillal kormányra kerülhet. Ehelyett megsemmisítő vereséget szenvedett, és öt képviselői helyéből egyet elveszített. „Míg Észak-Írországban a Sinn Féin ma a nacionalista tábor vezető gyűjtőpártja, addig a Köztársaságban most is, és úgy tűnik a jövőben is, megmarad a politikai spektrum legbaloldalibb pártjának, amely lelkesen köztársaság párti,republikánus” – jegyezte meg egy konzervatív szerkesztőségi cikk. (1)
Az északi területeken 2007-ben látszólag több eséllyel indultak. Az Ian Paisley vezette DUP-pal folytatott sikeres tárgyalások után, amelyek a St. Andrews-i megállapodásban csúcsosodtak ki (amelyben a Sinn Féin beleegyezett, hogy elismeri a helyi rendőrség legitimitását, a DUP pedig megosztja a hatalmat a nacionalistákkal), Gerry Adams és Martin McGuinness lelkesen kampányolt az általános választásokon a pártjuk mellett. A Sinn Féin sikeresen megszilárdította pozícióját, és a nacionalista tábor vezető erejeként tovább növelte előnyét legfőbb riválisával, a Szociáldemokrata és Munkáspárttal (SDLP) szemben. Sikerült megállapodnia a DUP-pal, és koalíciós kormányt alakított, amely, ellentétben a korábbi esetekkel, majdnem egy évtizedig kitartott.
E sikerek ellenére azonban a Sinn Féin fő célja – Írország újraegyesítése – továbbra is elérhetetlennek tűnt. 1998-ban Gerry Adams és Martin McGuinness aláírták a nagypénteki megállapodás, amelyben elfogadták, hogy Észak-Írországot továbbra is a britek irányítják, amíg a választók többsége nem szavaz a függetlenség mellett. A megállapodás tizedik évfordulójának közeledtével azonban semmi jele nem mutatkozott egy ilyen irányú változásnak.
Írország kettéosztásának megszüntetése
A Sinn Féin tehát nem került kormányra Dublinban, és így nem maradt más a számára, mint kormányozni az Egyesült Királyság legkisebb területét, régi ellenségével közösen, miközben remény sem volt alkotmányos változásra. Kevin Bean politológusnak a Sinn Féinről a 2007-es év két választását követően készített tanulmánya szerint az egész republikánus mozgalom „az összeomlás és a pusztulás érzésével” (2) küzdött.
Tizenöt évvel később fordult a kocka. Az Ír Köztársaságban a Sinn Féin választási sikerei egymást követték: elért hányada a 2011-es 10%-ról a 2016-os 14%-re, 2020-ban pedig 24,5%-ra emelkedett. A covid-járványból sértetlenül került ki, és így esélye van arra, hogy a következő kormányt vezesse. 2021-ben a közvélemény-kutatások szerint annyira népszerű, hogy megszerezné a szavazatok 31%-át, ezzel messze megelőzi legközelebbi versenytársát, a Fine Gaelt.
Ugyanakkor Észak-Írország kötődése az Egyesült Királysághoz súlyosan meggyengült, olyannyira hogy az újraegyesítés többségi megszavazásának forgatókönyve már nem túl távoli. A felelősség ezért a fordulatért nagyrészt a Konzervatív Párt és a DUP vezetőit terheli. A 2016-os brexitnépszavazás során és azt követően hozott meggondolatlan döntéseik megosztották az unionisták táborát, miközben vámhatárokat vezettek be az Ír-tengeren. (3) A DUP-öt csúnyán megalázta a Sinn Féin győzelme és a közvélemény-kutatásokban jelzett vereség, így mondhatjuk, hogy drágán fizette meg e hibáit.
A jelentős politikai elmozdulásnak azonban mind északon, mind délen mélyebb okai vannak, amelyek a 2008-as válsághoz és az azt követő tízéves megszorító politikákhoz kapcsolódnak. Ez különösen nyilvánvaló az Ír Köztársaságban, ahol a recesszió társadalmi következményei nagyban hozzájárultak a jobbközép pártok hitelvesztéséhez. Észak-Írországban a globális pénzügyi válságot főképp a londoni brexitkampány jelenítette meg, amely kiterjesztette a politikai instabilitást a központi területről a perifériára.
A Sinn Féin nem érte volna el jelenlegi erős pozícióját e nagy politikai fordulat nélkül. Képes volt persze megragadni a helyzetadta lehetőséget. A 2008-as válság után reflektorfénybe került európai tiltakozó pártok vagy vezetők többsége már akkor talajt vesztett, amikor a Sinn Féin kiszorította a konzervatívokat Dublinból. Csak az idő fogja megmutatni, hogy el tudja-e kerülni azt a hanyatlást, amely oly sokakat elsöpört már, és meg tudja-e valósítani a választóknak ígért változásokat.
A Sinn Féin elsődleges célja Írország kettéosztásának megszüntetése. Az egység iránti vágy nem szokatlan az ír politikai életben. A Sinn Féin osztozik az SDLP-vel, amely a legnagyobb nacionalista párt volt Észak-Írországban, mielőtt az IRA letette a fegyvert, valamint a hagyományos dél-írországi kormányalakulatokkal, kezdve a Fianna Fáillal, a Fine Gaellel és a Munkáspárttal.
Mielőtt a Sinn Féin belevágott volna az 1990-es évek békefolyamatába, könnyű volt látni, hogy miben különbözik az ír nacionalizmus más ágaitól mind északon, mind délen. Először is, nem tekintette az észak-írországi alkotmányos változás előfeltételének a többségi támogatást. Másodszor, legitimnek ítélte meg az IRA által fegyveres harcnak nevezett tevékenységet, amelyet ellenfelei terrorizmusnak hívnak. Ezeket a törésvonalakat a nagypénteki megállapodás elmosta. A Sinn Féin elkötelezte magát a békefolyamat mellett, és elítélte a disszidens republikánus csoportokat, amelyek nem voltak hajlandók letenni a fegyvert. Vonakodva ugyan, de támogatta az új Észak-Írországi Rendőrségi Szolgálatot (PSNI), és felszólította támogatóit, hogy működjenek együtt a rendőrséggel a paramilitáris erőszak megfékezésében.
A nagypénteki megállapodás az erőszak mint politikai eszköz betiltása mellett érvénytelenítette azt a hagyományos republikánus irányvonalat is, amely szerint az Írország egészében meglévő nacionalista többség felülírja az észak-írországi unionista többség akaratát. A dokumentum első, az alkotmányos kérdéseknek szentelt részében az ír egységet legitim ügyként nevezték meg, amelyet azonban csak „Észak-Írország népének többségével” lehet megvalósítani. A Sinn Féin beletörődött abba az elvbe, hogy az ország kettéosztásának megszüntetéséhez északon népszavazáson kell megszereznie a szavazatok többségét. Ez az engedmény a pártot a mérsékeltebb nacionalista riválisaival azonos politikai helyzetbe hozta. Mindazonáltal a mindkét területre kiterjedő, határok nélküli „irlandizmusa” továbbra is világosan megkülönbözteti a déli Fianna Fáiltól vagy az északi SDLP-től. Minden jel arra mutat, hogy egy Sinn Féin vezette kormány olyan buzgalommal követné az ír egyesítés célját, amilyet a Fianna Fáil soha nem mutatott.
A Sinn Féin erős jelenléte mind a két ír parlamentben politikai fordulatot jelent. A párt mai formájában csak az 1980-as évek elején kezdett kilépni az IRA árnyékából. Azután Észak-Írország második legnagyobb nacionalista pártjává vált, egyébként pedig a negyedik legnagyobb párttá.
Gerry Adams az erős északi jelenlétét ki akarta egészíteni azzal, hogy Délen is meghatározó politikai szereplő legyen, de a Sinn Féin kampányai az Ír Köztársaságban kevés hatást értek el, amíg az IRA le nem mondott a fegyveres harcról. 1997-ben a párt a szavazatok 2,5%-át kapta és ezzel megszerezte első mandátumát (a százhatvanhatból) a Dáilban, a Köztársaság parlamentjében. Ugyanebben az évben a Sinn Féin a westminsteri Képviselőházban a tizennyolc, Észak-Írország számára fenntartott helyből kettőt szerzett meg a választásokon elért 16%-os eredményével. Akkoriban a Sinn Féin erős pozícióban volt ahhoz, hogy Észak-Írországban hallassa a függetlenségi követeléseket. Miután megszabadult attól a tehertől, hogy támogatnia kellett az új, rendkívül népszerűtlen IRA-kampányt, hirtelen egyetlen riválisa, az SDLP tűzvonalába került, és fekete bárány lett belőle. De erős aktivista bázisa, összetartó vezetése és az, hogy minden adandó alkalommal hangoztatta az ország újraegyesítésének követelését, ezzel az egyértelmű üzenettel a párt képes volt meggyőzni a nacionalisták többségét arról, hogy a béketárgyalásokon a Sinn Fein védi majd meg a leghatékonyabban az érdekeiket. 2007 és 2017 között a Sinn Féin választási eredményei átlagosan 26%-osak voltak. Idén ez az arány 29%-ra emelkedett.
Az Ír Köztársaságban a politikai környezet és a pártok közötti verseny nyilvánvalóan teljesen más. Ahogy Gerry Adams az 1980-as években felismerte, az északi nacionalisták iránti szimpátia soha nem lesz elég ahhoz, hogy délen a Sinn Féin választási sikerére vezessen. Bármilyen erős is a déliek ragaszkodása az egyesült Írországhoz, ez soha nem befolyásolta szavazási szándékukat. Gerry Adams még 1983-ban kifejtette, hogy a Sinn Féinnek baloldali ellenzékként kell pozícionálnia magát a nagyobb pártokkal és azok „thatcherista monetarista politikájával” (4) szemben. Ez a stratégia nem hozta meg olyan gyorsan a gyümölcsét, mint Adams remélte. 2007-ben a Sinn Féin még mindig a Zöldekhez hasonlóan kis pártnak számított, messze lemaradva a nagyágyúk, a Fianna Fáil és a Fine Gael mögött. Bár Dublinban és Corkban voltak hívei, ez nem volt arányos azzal a népi mozgósítással, amelyet a párt Belfastban vagy Derryben tudott elérni.
Hangsúly az újraegyesítésen és nem a baloldali politikán
A pénzügyi válság azonban újraosztotta a kártyákat. Délen a Sinn Féin szavazóinak a száma 2007 és 2020 között majdnem megnégyszereződött, és a következő választásokon még növekedhet. A sziget mindkét részén a lakosság egynegyede-egyharmada támogatja a Sinn Féint. A Sinn Féin ezzel egy kivétel: a modern Európában egyetlen más politikai párt sem élvez ilyen mértékű támogatást egyszerre két különböző államban.
A párt most egy új szakaszba lép, amely eldönti, hogy képes lesz-e a baloldal erejévé válni, vagy sem. A Sinn Féin mindig is azt vallotta, hogy elsődleges célja az ír újraegyesítés, amelyhez képest a más – szociális és gazdasági – kérdéseknek alárendelteknek kell maradniuk. A nacionalista ügy azonban nem feltétlenül áll ellentétben azokkal a progresszív politikai javaslatokkal, amelyeket a Sinn Féin a déli bázisának kiszélesítése érdekében hirdet.
A függetlenségellenesek egyik fontos érve, hogy az Egyesült Királysággal való szakítás esetén az észak-írországiak elveszítenék a Nemzeti Egészségügyi Szolgálathoz (NHS), vagyis a jó minőségű közegészségügyi ellátáshoz való hozzáférésüket, ezért érdekük a status quo megőrzése. Feltételezve azonban, hogy a Sinn Féin Dublinban hatalomra kerül, és sikerül a jelenleginél erősebb és igazságosabb egészségügyi rendszert kiépítenie, ez az érv sokat veszítene a lényegéből.
Ha azonban a Sinn Féin vezetése nagyobb hangsúlyt fektet az ország egyesítésére, mint a baloldali politikára, akkor nincs garancia arra, hogy ez a prioritás megfelel a déli választóknak. Bármennyire is támogatják az újraegyesítést, kézzelfogható előrelépést várnak azokban a szociális kérdésekben, amelyek eredetileg a Sinn Féinhez vonzották őket, így például a közegészségügy és a lakhatás területén.
Az Ír Köztársaságban a következő általános választásokat legkésőbb 2025-ig kell megtartani, és nem valószínű, hogy addig népszavazás lenne az önrendelkezésről. Északon a nacionalista táborra leadott szavazatok idén elérték a 40%-ot, ami valamivel több, mint az összes unionista szavazat együttvéve. Létezik egy olyan, kisebb pártok által alkotott blokk is, amely sem nem unionista, sem nem nacionalista: a Szövetség Párt, amely a harmadik helyen végzett a választásokon, a szavazatok 13,5%-ával. Bár Mary Lou McDonald javasolja egy konzultáció megtartását az elkövetkező öt évben az Ír Köztársaságban, pártja nem kívánja elsietni a népszavazás lehetőségét, amíg annak sikere bizonytalan.
A Sinn Féin célja nem kevesebb, mint megváltoztatni egy nyugat-európai ország határait, ami a hidegháború vége óta egyetlen pártnak sem sikerült, se Skóciában, se Katalóniában, Walesben vagy a Baszkföldön. Ez kétségtelenül hatalmas kihívás. Ahhoz azonban, hogy megszilárdítsa jelenlegi pozícióját és felvértezze magát a célja eléréséhez szükséges eszközökkel, a Sinn Féinnek először is le kell küzdenie azokat az akadályokat, amelyekkel oly sok európai baloldali pártnak kell szembenéznie az utóbbi időszakban.