hu | fr | en | +
Accéder au menu

IMF – a világ három leggyűlöltebb betűje

Nemzetközi pénzintézet a nagyhatalmú országok politikai prioritásainak szolgálatában

JPEG - 831.2 kio

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) a titokzatosság fátyla mögött, a politikai céloktól függően váltogatja a működési szabályait: egyesek országokra drákói megszorításokat ró ki, a szerencsésebbek azonban megtapasztalhatják a korlátlan nagylelkűséget is. Betekintés egy világintézmény szívébe.

Kinyílt a liftajtó. A kilépő két fiatal nő valamelyik kelet-európai nyelven beszélgetett. A kitűzőjük szerint bolgárok és közgazdászok. A minket kísérő, palesztin származású kommunikációs tisztviselő bemutat minket a szervezet történészének, egy indiai közgazdásznak, majd a stratégiai osztály vezetőjéhez látogatunk el, ő is közgazdász és török útlevele van. Látogatásunk során találkoztunk egy holland állampolgárságú közgazdásszal, egy szintén közgazdász franciával, valamint egy japán férfival, aki megkért minket, hogy készítsünk róla egy képet a szervezet logója előtt. Ugyanaz volt a szakmája, mint az előzőknek (1) .

Hogy eljussunk az amerikai főváros szívében, Washingtonban, a nemzetközi közgazdászok e kis paradicsomába, sétánk közben egy hatalmas helikopter útját követjük. A legtöbb járókelő számára, akik nyilvánvalóan hozzászoktak a helikopterekhez, fel se tűnt a dübörgése. Végigsétáltunk a Lincoln-emlékmű előtti füves téren, közben a helikopter leszállt a Fehér Ház gyepén. Még körülbelül egy kilométert kellett megtennünk. Ez alatt elhaladtunk a Pénzügyminisztérium, az Amerikai Államok Szervezete, a Federal Reserve, a Külügyminisztérium, a Világbank épülete és a Kommunizmus Áldozatainak Múzeuma mellett. A célállomásunk e hatalomkoncentráció középpontjában volt: egy óriási épület, amelynek vonalai a brutalista építészeti mozgalomra emlékeztetnek, de ihlet nélkül. Megérkeztünk a Nemzetközi Valutaalap (IMF) székhelyére.

A Valutaalapot a Világbankkal egy időben, a második világháborút követően hozták létre, annak érdekében, hogy a nemzetközi gazdasági egyensúlytalanságok ne robbantsanak ki újabb konfliktusokat. Az intézmény kettős feladatot kapott: egyrészt össze kellett hangolnia az újjáépítéssel kapcsolatos monetáris politikákat, másrészt egy közös alapon keresztül, amelybe minden tagország befizetett, finanszíroznia kellett a hirtelen devizára szoruló országokat. Az évek során azonban az intézmény a neoliberális ortodoxia fellegvárává vált. A reformok, amelyeket a finanszírozás fejében követel – privatizáció, dereguláció, megszorítások –, nagyban meghatározzák az érintett ország lakosságának életkörülményeit: kapnak-e egészségügyi ellátást, járhatnak-e iskolába, ehetnek-e? Tehát a világ egyik legvitatottabb intézményének falai közé léptünk be.

Ez kétségtelenül indokolja, hogy az IMF miért részesíti különleges fogadtatásban az érdeklődő újságírókat. Erőteljesen hangsúlyozzák az „átláthatóság” és a „nyitottság” elvét, ugyanakkor már a kezdet kezdetén figyelmeztetnek, hogy minden beszélgetés „off” vagyis „nem hivatalos” lesz, és a felhasznált idézeteket hitelesíteni kell, sőt akár újra kell írni. A találkozókra egy kommunikációs munkatárs jelenlétében kerül sor, aki rögzíti a beszélgetést. Ez felvet egy kérdést, különösen akkor, amikor egyik beszélgetőpartnerünk tekintete mintha rendszeresen visszatérne az asztalra feltűnően kihelyezett diktafonra: vajon az újságírót vagy a saját munkatársukat kívánják ellenőrizni? Vizsgálódásunk alapján azonban nyugodtan állíthatjuk, hogy a nemes intézményt nem lengi be a lázadás szelleme. „Az IMF-nél a karrier logikája számít” – ironizál Lara Merling, a Bostoni Egyetem progresszív agytrösztjének, a Global Development Policy Centernek a kutatója. „És nem léphet feljebb a hierarchiában, aki eltér a hivatalos irányvonaltól.” A találkozásaink alapján úgy tűnt, hogy beszélgető partnereinkre ebből a szempontból szép jövő vár.

A Valutaalap rendesen gondoskodik 2400 alkalmazottjáról. A közgazdászok fizetése évi 100 000 és 200 000 USD [kb. 40–80 millió forint] között ingadozik. Az osztályvezetők fizetése 320 000 és 400 000 dollár [130–160 millió forint]; legalacsonyabb fizetése a titkársági asszisztenseknek van, ez 42 000 és 63 000 dollár [17 és 25 millió forint] között mozog. Társadalombiztosítás, nyugdíj, távmunka, tanulmányi szabadság, családtámogatás és meditációs szobák… a nagyvonalú juttatások bőséges kiegészítést jelentenek ezekhez az általában nettó fizetésekhez, mivel csak az amerikai alkalmazottak fizetnek jövedelemadót.

Az intézmény 190 tagországa közül mintegy 160-ból dolgoznak itt munkatársak, akik a legjobb iskolákban (a franciák esetében például a Polytechnique vagy az École nationale d’administration) tanultak, és ugyanazt a nyelvet beszélik. Ez természetesen hasonlít az angolra, a piacok nyelvére. De egy speciális angol, amely ugyanúgy építi fel mondatait, ahogyan a neoklasszikus közgazdaságtan elképzeli a társadalmat: „érdekelt felekről”, „legjobb gyakorlatokról” és „externáliákról” beszél. Ez a nyelv tele van „saját fejlesztésű” neologizmusokkal, amelyeket általában rövidítésekként használnak, és amelyek elsajátítása az IMF fellegvára és a világ többi része között álló láthatatlan falak egyike. A látogató arra számíthat, hogy olyan mondatokat kell megfejtenie, mint: „MD discussed the IV on CFM/MPM with CSOs” („Az ügyvezető igazgató megvitatta a nem kormányzati szervezetekkel az intézmény tőkekontrollal és makroprudenciális intézkedésekkel kapcsolatos új álláspontját”). A Google fordítóprogramja itt nem segít...

2007-ben James Raymond Vreeland amerikai kutató a következő megjegyzéssel kezdte a nemzetközi pénzügyi intézmények legjelentősebbikéről szóló könyvét: „Az IMF jól ismert a harmadik világban (...) A fejlett világ polgárai azonban sokkal kevésbé ismerik” (2) . A Valutaalap akkoriban egzisztenciális válságban volt. Az általa előírt gyógymód keservei végül is arra késztették a legtöbb országot, hogy hátat fordítson neki. Argentínában Cristina Fernández de Kirchner peronista elnökjelölt egyik kampányreklámja így szólt: „olyan világot fogunk kiépíteni, amelyben az önök gyermekei és gyermekeik gyermekei sem fogják megismerni, hogy mi az IMF”.

„Beszélnünk kell”

Ilyen körülmények között a Valutaalap legfőbb feladata, a fizetési nehézséggel küzdő országok finanszírozása visszaesett, a kihelyezett kölcsönök összege 2003 és 2007 között 110 milliárd dollárról kevesebb mint 18 milliárd dollárra csökkent. Mark Weisbrot közgazdász már régóta figyelmeztet arra, hogy az IMF-nek komoly szerepe van az egyenlőtlenségek növelésében; szerinte az intézmény csak „árnyéka volt önmagának” (3) . A francia szocialista Dominique Strauss-Kahn 2007. szeptember 28-i kinevezése után azonnal a személyzet létszámának csökkentését kapta feladatul... alig néhány hónappal a 2007-2008-as „nagy pénzügyi válság” kitörése előtt. „Nevetséges epizód volt – vallotta be egy névtelenséget kérő alkalmazott (vizsgálódásunk során ezt többen is kérték). – A dolgozóknak óriási bánatpénzt ígértek, ha felmondanak. Néha éppen azoknak, akiket azután szinte azonnal újra felvettek!” A Wall Street-en kezdődött vihar ugyanis hamar elérte Európát, és Spanyolország, Írország, Olaszország, Portugália és természetesen Görögország is bajba került. Az IMF nem csak hogy újra régi fényében tündökölt, de ezúttal a válság mélyülésével a fejlett országokban is ugyanolyan „ismerőssé” vált a neve, mint Délen. Ennek következtében James Raymond Vreeland megjegyzése után tizenöt évvel a három betű világszerte ugyanazt a képet idézi fel: a Mikulás virgácsot oszt ki a pénzügyek területén. Így az öreg kontinens fővárosaiban is megjelentek a harmadik világ országaiban már régóta megfigyelhető falfirkák. Például 2011-ben, miután Portugália is rászorult a Valutaalap beavatkozására, a Lisszabonban látott graffiti átfogalmazta az IMF rövidítését: « Injustices, Misère, Faim» – „Igazságtalanság, Nyomor, Éhezés”.

„Az embereknek negatív képe van rólunk, ami gyakran nagyon igazságtalan” – mondják nekünk az intézményen belüli, akár informális beszélgetések során is. Inkább az 1944-es Bretton Woods-i konferencián előterjesztett elveket szeretik felidézni, amelyekből az IMF született: koordináció, kölcsönösség és viszonosság. Közel nyolcvan évvel később állítólag ma is ez az iránytű vezérli a Valutaalap tevékenységét. Két összetevője van: felügyelet és segítségnyújtás.

„Az Alapokmány IV. cikke kimondja, hogy évente egyszer minden tagországba ellátogat a Valutaalap képviselője, hogy a felügyeleti misszió részeként megvitassa a gazdasági helyzetet - magyarázza Christoph Rosenberg német származású közgazdász, aki jelenleg a Kommunikációs Osztály igazgatóhelyettese. – A legtöbb esetben a munkacsoportunkat közvetlenül a pénzügyminiszter, valamint a központi bank elnöke fogadja.” Az eszmecserék végén közzétett dokumentum az ország helyzetének elemzését, valamint az IMF ajánlásait tartalmazza. A Franciaországnak szóló, 2022. január 26-án kiadott 83 oldalas dokumentumban az ajánlások arra szólítják fel Párizst, hogy hajtsa végre az Emmanuel Macron elnök által tervezett nyugdíjreformot (megjegyezve ugyanakkor, hogy a projekt „a lakosság ellenállásába” ütközik); folytassa a többéves költségvetési konszolidációt (azaz az állami kiadások csökkentését), és liberalizálja a „nem kereskedelmi szolgáltatásokat” (beleértve a közszolgáltatásokat).

„Néhány országot intenzív megfigyelés alatt tartunk, amikor munkatársaink már előre látják a bekövetkező problémákat. Mások számára ez inkább csak formalitás” – folytatja Rosenberg. 2007-ben Görögország ebbe a második kategóriába tartozott. Az IMF-jelentést a higgadtság jellemezte: „A bankszektor egészségesnek tűnik, magas jövedelmezőséggel és erős tőke- és likviditási pozícióval.” „Arra számítunk, hogy a növekedés kényelmesen az euróövezeti átlag felett lesz.” „Görögország az elmúlt években következetesen pozitív meglepetést okozott.” Két évvel később az euróválság rávilágít az ország gazdasági struktúrájának törékenységére.

Az IMF által a tagországoknak nyújtott segítség első típusa technikai jellegű. Ez gyakran a gyarmatosítás – megkésett – viszonyait mutatja: a függetlenség elérése után az országok szuverének, de államuk sokszor nem alkalmas a feladatai ellátására. „Afrikai segítségnyújtási misszióim során néha angol leckéket kellett adnom vezető tisztviselőknek magyarázza az egyik alkalmazott. – Néha az ember megérkezik bizonyos országokba, és rájön, hogy az ország költségvetését Excelben készítik. Másoknak még számítógépük sincs. A végén mi írjuk meg helyettük az éves jelentéseiket” - zárja zavart mosollyal. A zseniális fiatal közgazdász kétségtelenül tisztában van azzal, hogy ezen a szinten a segítő kéz nagyon is hasonlít a gyámkodásra.

Az IMF azonban elsősorban hitel formájában nyújt segítséget tagjainak. „Bármely tagország, amelynek problémája van a fizetési mérlegével, kérheti a pénzügyi segítségünket” – mondja Christoph Rosenberg. Egy fizetésimérleg-probléma azt jelenti, hogy az országnak már nincs elég kemény valutája ahhoz, hogy kifizesse adósságait, vagy hogy importálja a lakosságnak szükséges élelmiszert, ahogy ez most Sri Lankában is történik. „Minden azzal kezdődik, hogy a helyi hatóságok felhívják az IMF képviselőjét az országban: ’Beszélnünk kell’ – mondja Christoph Rosenberg, még mindig mosolyogva. Ezután megkezdődik egy előzetes párbeszéd, amelynek során a Valutaalap felvázolja azokat a feltételeket, amelyek mellett fontolóra veheti a beavatkozást: „Az IMF ugyanis csak olyan kiigazítási program alapján nyújt hitelt, amely kezeli a válságot kiváltó problémákat.” Annak érdekében pedig, hogy a nehéz helyzetben lévő ország elszántsága a reformok végig vitelére idővel ne csökkenjen, az IMF hitel folyósítása részletekben történik. Ha a reformokat nem folytatják, akkor leáll a finanszírozás. „Nem azért vagyunk itt, hogy jótékonykodjunk” - mondta Dominique Strauss-Kahn, amikor az intézmény vezetője volt (4) .

A kezdetekkor a Valutaalap által nyújtott kölcsönök esetén szó sem volt arról, hogy „feltételekhez” kötnék a hitelnyújtást, de mára ez lett az IMF-szerződések egyik legfőbb jellegzetessége. Az 1954-ben Peru által aláírt első megállapodás kétoldalas volt, az Athén által 2010-ben aláírt hatvanhárom oldalas. Az IMF feltételei kiterjednek a köztisztviselők számára, az állami vállalatok reformjára, a társadalombiztosítási rendszerre, a privatizációra stb. Mi a lényegük? „Rendkívül szigorú intézkedések, az érzéstelenítés lehetősége nélkül, egyszóval háborús sebészet” (5) – jegyezte meg Michel Camdessus, az intézmény 1987 és 2000 között hivatalban lévő igazgatója. Az IMF szemében ugyanis a pénzügyek „megbetegedése” csak azokat érinti, akik már betegek, és akiket műteni kell.

Egy körülbelül kéthetes munkalátogatás után, amelynek során az IMF küldöttsége találkozik a központi bank elnökével, a gazdasági minisztérium és a nemzeti statisztikai hivatal képviselőivel, pontosítják a helyzetről szerzett ismereteiket, majd a munkacsoport a helyi hatóságokkal közösen előkészíti a „szándéknyilatkozatot”, amelyet az ország nevében küldenek majd el az IMF-nek. „Ez egyfajta szerződés”, amely egy „közös fogalmazási” folyamat eredménye – magyarázza Rosenberg.

Egy ma már híres fotó a levél megfogalmazásának egy jelentősen eltérő módszeréről tanúskodik. A felvétel 1998. január 15-én készült. A képen Michel Camdessus, az IMF vezetője sötét öltönyben, összefont karral, szigorúan felügyeli, ahogy Suharto indonéz elnök tollal a kezében ül és aláírja a szándéknyilatkozatot. „Kénytelen átadni országa gazdasági szuverenitását az IMF-nek a szükséges hitelért cserébe” – mondja Joseph Stiglitz, a Világbank korábbi vezető közgazdásza (1997-2000), és a Bank of Sweden által 2001-ben odaítélt Alfred Nobel közgazdasági emlék-díj (6) kitüntetettje. Minden arra utal, hogy – amint ez gyakran előfordul – talán még a jelentéktelen részleteket sem az indonéz hatóságok fogalmazták meg az általuk aláírt levélben.

Bár a dokumentum „egyfajta szerződés”, de biztosan nem egy nemzetközi megállapodás. Sok országban ugyanis ezek parlamenti ratifikációhoz, tehát politikai vitához vannak kötve – ezt pedig az IMF inkább elkerüli. Ezért az IMF Igazgatóságának 1979. március 2-i határozata kimondja, hogy a szándéknyilatkozatokban „kerülni kell minden szerződéses vonatkozású kifejezést”.

Egyes országok hatóságai tehát „önként” vállalják a legnehezebb reformokat, mielőtt akár egyetlen dollárt is kaptak volna. „Számunka az a lényeg, hogy lássuk a jószándékot, és megbizonyosodjunk arról, hogy a vezetők komolyan gondolják” – mondja Christoph Rosenberg. Ritka, hogy egy ország megtagadja az aláírást. „Általában a Valutaalap ajtaján kopogtató országoknak kétségbeesetten szükségük van a finanszírozásra, ezért bármit hajlandóak elfogadni.” De az is előfordul, hogy az ország hatóságai kihasználják, hogy az IMF-tárgyalások titkosak és megkérik a Valutaalapot, hogy „írja elő nekik” azokat a népszerűtlen intézkedéseket, amelyeket saját maguk egyszerűen nem mernek nyíltan felvállalni. „Ez olyan gyakran előfordul, hogy néhány kollégám azzal viccelődik, hogy azért fizetnek minket, hogy eljátsszuk a mumus szerepét” – ironizál egyik beszélgetőpartnerünk.

A „szándéknyilatkozat” végül eljuthat az IMF Ügyvezető Igazgatóságához. Itt figyelmen kívül hagyják az ENSZ Közgyűlésben érvényes „egy ország/egy szavazat” szabályt. A szavazati jogokat már a kezdetektől, a Valutaalap létrehozása óta, a befizetett tagsági díjak alapján osztják el. Ennek eredményeként az Egyesült Államoknak vétójoga van: részesedése mindig is meghaladta a fontos döntéseknél a blokkoló kisebbség számára meghatározott 15%-os szintet. Egy másik korszakra jellemző és örökölt sajátosság az is, hogy hét országnak van állandó képviselete: Németországnak (1960 óta), Szaúd-Arábiának (1978 óta), Kínának (1980 óta), az Egyesült Államoknak, Franciaországnak, Japánnak (1970 óta) és az Egyesült Királyságnak. A fennmaradó tizenhét helyet olyan ügyvezető igazgatók foglalják el, akik több országot is képviselnek, egyébként változó összetételben és a szükséges földrajzi koherencia nélkül. Például 2022-ben az ír ügyvezető igazgató Írországon kívül Antigua és Barbuda, a Bahamák, Barbados, Belize, Dominika, Grenada, Jamaica, Saint Kitts és Nevis, Saint Lucia, Saint Vincent és a Grenadine-szigetek, valamint Kanada képviseletében ül a testületben.

Az Ügyvezető Igazgatóság döntéseiről általában nem kell szavazni, mert az egyhangúlag meghozott döntésekre törekszenek. „Ezt a szervezet által végzett előkészítő munka minőségével, az Ügyvezető Igazgatóság és az általános vezetés közötti állandó párbeszéddel szeretném magyarázni – elemzi Michel Camdessus. – Röviden, a tény az, hogy az intézmény életében nap mint nap részt vevő igazgatók végül osztoznak egyfajta közös bölcsességben és nézetközösségben, függetlenül attól, hogy milyen országból származnak (7) .” James Raymond Vreeland kutató egy másik olvasatát kínálja ennek a „hagyománynak”: „Mivel szavazással nem lehet fellépni az Egyesült Államokkal szemben, ezért azt szóban kellene kifejezni. Ezt a fajta kezdeményezést azonban Washington várható reakciója általában eleve elhárítja”. (8)

A folyamatnak ebben a szakaszában a programról már számos megbeszélést folytatott a Valutaalap általános igazgatósága és a különböző ügyvezető igazgatók. Történt néhány nem túl jelentős változtatás annak érdekében, hogy a program elfogadása egyhangú lehessen. Két órával az után, hogy az Ügyvezető Igazgatóság megadja a zöld utat, már utalják is az első „részletet” a kedvezményezett ország számlájára.

De néha, a jól kitaposott út ellenére is drámai fordulat következhet be. Véleménykülönbség az Ügyvezető Igazgatóságban? Egy nézeteltérés? Egy vita a folyosókon, amelyben nem sikerült megoldásra jutni? Ilyenkor bekövetkezhet egy katasztrófa, ahogy azt minden interjúalanyunk összeráncolt szemöldökkel és komor arccal elmeséli. A szavazás pillanatában egy ügyvezető igazgató úgy dönt, hogy egy nukleáris bombával egyenértékű módon fejezi ki elégedetlenségét: huszonhárom kollégája szemrehányó tekintete alatt... tartózkodik. Van-e ennek komoly jelentősége? Igen is, meg nem is. Megmarad ugyan az egyhangúság elve, de csorbát szenved a szakértelemmel és az együttműködéssel egyesített „nemzetközi közösség” mítosza. A helyzet annál is kellemetlenebb, mert a repedések egyre csak halmozódnak.

„Az IMF kifejezetten technikai jellegű intézmény. A hitelek kodifikált eljárásokat követnek, amelyek eleve kizárják az önkényes döntéseket. Amikor azonban az egyik erős ország politikai prioritásokat akar érvényesíteni, akkor bizony a Valutaalap lábbal tiporja saját szabályait” – mondja Paulo Nogueira Batista Jr, aki 2007 és 2015 között a Brazília által vezetett országcsoport (Dominikai Köztársaság, Ecuador, Guyana, Haiti, Panama, Suriname, Trinidad és Tobago, valamint Haiti – majd később még a Zöld-foki szigetek, Nicaragua és Kelet-Timor) képviseletében volt ügyvezető igazgató. Ő legalább két alkalommal tartózkodott a szavazáskor: egyszer Görögországgal, másodszor Ukrajnával kapcsolatban.

2008-ban és 2010-ben Kijev „segítséget” kért az IMF-től. Az IMF olyan szigorú megszorításokat követelt, hogy a Moszkvához közel álló Viktor Janukovics elnök (2010-2014) 2013-ban felfüggesztette a program végrehajtását. A Valutaalap azonnal leállította a kifizetéseket. Egy olyan csatában, amelynek geopolitikai jellege ma már egyértelmű, Moszkva 2013. december 20-án egy 3 milliárd dolláros hitellel avatkozott be. A 2014-es Majdant követően Janukovicsot megbuktatják, és helyére a Nyugat-barát Petro Porosenko kerül. Az IMF hirtelen megértést tanúsít, és 18 milliárd dolláros hitelt hagy jóvá Kijevnek.

„Puccskísérlet”

Normális esetben ekkora összeg csak egy kivételes program keretében érhető el, amely több feltételhez is kötött. Az ország nem áll háborúban – pedig Ukrajna keleti részét a fegyveres konfliktus már szétzilálta. Eltökéltnek kell lenni az IMF által követelt reformok végrehajtására – miközben „mindenki tudta már az 1990-es évek óta, hogy a kijevi hatóságok képtelenek délután megerősíteni a reggeli esküjüket” - ironizál ifjabb Nogueira Batista. És képesnek kell lenni a kölcsönt visszafizetni. Ez utóbbival kapcsolatban az IMF technikai részlegei is megalapozott kételyt fogalmaztak meg: 2015-ben ugyanis az IMF elengedte Kijev magánadósságának 20%-át, és beleegyezett a törlesztés átütemezésébe. Az intézkedést a Le Monde szerkesztőségi cikke „erősen politikai”[9] gesztusként jellemezte.

Ebben az időszakban egy másik epizód is arra késztette a Valutaalapot, hogy rugalmasságáról tanúbizonyságot tegyen. 2015. december 20-án Kijevnek törlesztenie kellett Moszkva felé a kölcsönét, különben azt kockáztatta, hogy „hátralékosnak nyilvánítják egy szuverén hitelezővel szemben”. Az IMF-szabályok szerint, ilyen esetben le vannak tiltva a további kifizetések. December 8-án, néhány nappal a végzetes dátum előtt, az IMF szóvivője, Gerry Rice sajtótájékoztatót tartott: „Az Igazgatóság ma ülésezett, és úgy döntött, hogy megváltoztatja a szuverén hitelezőkkel szembeni hátralékokra vonatkozó politikáját”. December 21-én tehát, bár Kijev nem törleszti a Moszkvával szemben fennálló adósságát, de az IMF továbbra is finanszírozza Ukrajnát.

Amikor Görögország 2010-ben az IMF-hez fordult, az adóssága nem volt „fenntarthatóbb”, mint Ukrajnáé. „Normális esetben a Valutaalap csak az adósság átstrukturálása után kezdhette volna meg a beavatkozását – mondja Nogueira Batista Jr. – De az európaiak, élükön a németekkel és a franciákkal, saját bankjaikat, Görögország hitelezőit akarták első lépésben megvédeni. Addig halogatták a szerkezetátalakításon való gondolkodást, hogy közben a bankjaik az utolsó euróig visszakapták a hiteleiket!” Akkor tehát az IMF úgy döntött, hogy megkezdődhet a szerkezetátalakítási program. Amikor 2015-ben az ország megválasztotta a megszorító politikákkal szemben ellenséges jelöltet, Aléxisz Cípraszt, „a helyzet politikailag érzékennyé vált – folytatja beszélgetőpartnerünk. – A Valutaalapnál én voltam az egyik, aki megkérdezte: Nem kellene meghallanunk, hogy a görögök most szavaztak a programunk ellen? Erre azt válaszolták nekem: De a demokrácia Franciaországban vagy Németországban is érvényesül, és ott az emberek komoly kormányokat választottak meg, amelyek nem hajlandók mások hibáiért fizetni.”

Egyrészt tehát itt van Görögország, ahol a szavazók döntését meg kell törni. Másrészt pedig van egy olyan nemzet, amellyel szemben a kötelességünk megköveteli, hogy nagylelkűek legyünk. „Nem győzték ismételgetni: ’Ukrajna prioritás’, be kell avatkoznunk” - emlékszik vissza ifjabb Nogueira Batista. Oroszország azonban szintén tagja az IMF-nek. „A Valutaalap dönthetett volna úgy is, hogy nem keveredik bele két teljes jogú tag közötti konfliktusba” – jegyzi meg az intézmény egyik alkalmazottja. Nem volt kötelező beavatkozni. A Valutaalap így foglalt állást például Venezuelával kapcsolatban, ahol kifejtette, hogy nem képes eldönteni, ki a legitim hatalom birtokosa, a megválasztott elnök, Nicolás Maduro vagy a Washington által kijelölt Juan Guaidó. Az IMF irodáiból nézve tisztább volt a helyzet a venezuelai 2002-es puccs idején: amint Hugo Chávez demokratikus kormányát megdöntötték, az IMF azonnal bejelentette, hogy hajlandó együttműködni a puccsistákkal (10) .

Természetesen nem könnyű elképzelni, hogy lemondjanak egy ilyen hatékony eszközről. Ezért azután, kivéve a nyugati blokkot, a szavazati jogok felülvizsgálatával, a változtatással a többi ország sosem elégedett. Az igazgatótanácsi erőviszonyok legfontosabb frissítése 2010-ben történt: az Egyesült Államok szavazati joga 16,7%-ról 16,5%-ra csökkent, Kína szavazati joga 3,8%-ról 6%-ra, India szavazati joga pedig 2,3%-ról 2,6%-ra nőtt; a legnagyobb veszteségek az európai országokat érintették. És hat évbe telt, mire az amerikai kongresszus rábólintott az új szavazati arányokra. „Erre akkor került sor, amikor Hillary Clinton külügyminiszter magáévá tette az eredetileg Timothy Geithner pénzügyminiszter által előterjesztett projektet – mondja egy ügyvezető igazgató, aki névtelensége megőrzése mellett volt hajlandó beszélni velünk. – Vagyis, amikor egy gazdasági kérdést geopolitikai kérdéssé változtattak.” Megítélése szerint az IMF-en belüli szavazati jogok újratárgyalása része volt a Washington által Pekingnek tett „globális ajánlatnak”: ígéret egy „G2”, a bolygó két gazdasági óriása közötti koordinációs fórum létrehozására; ugyanakkor lett bevezetve a renminbi, mint nemzetközi tartalék valuta; és akkor csökkentették az IMF-en belüli egyenlőtlenséget. „De arról volt szó, hogy Kína elfogad egy alárendelt státuszt”. Ez keserű pirula Peking számára, és persze a Donald Trump elnök által indított „kereskedelmi háború” (2017-2021) sem édesítette meg. Ma sokan úgy látják, hogy a feltételek jelenleg már nem alkalmasak a szavazati jogok újabb jelentős felülvizsgálatára.

„Mi, a déli országokban megértettük, hogy az európaiak és az Egyesült Államok által a 2008-as G20-ak találkozóján megígért IMF-reform nem fog megvalósulni, és levontuk a következtetéseket” – zárja Nogueira Batista Jr. 2010 óta Kína új monetáris intézményeket próbál létrehozni, különösen regionális szinten – ilyen például az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank (AIIB). - Miben reménykednek? „Nem a Téli Palota elfoglalásában, hanem Kína felemelkedésében – mondja a névtelenül nyilatkozó ügyvezető igazgató. Ez inkább hasonlít azokra a nagypolgári családokon belüli rivalizálásokra, amelyeket előszeretettel mesélnek el a különféle tévésorozatokban.” A Kína által létrehozott intézmények egyelőre utánozzák – kivéve a „feltételekhez kötött” hitelezést – a Nemzetközi Valutaalap működését.

Ugyanakkor 2020-ra a globális (állami és magán) adósságállomány 28%-kal nőtt és elérte a globális bruttó hazai termék (GDP) 256%-át. Ez azt is jelenti, hogy az IMF finanszírozási képessége nem lesz elegendő. A folyosókon egyre gyakrabban beszélnek arról, hogy a Valutaalap alulméretezett. „A pénzügyi liberalizáció, amelyet az IMF évek óta folytat és erőltet, hozzájárult a válságok súlyosbításához” – magyarázza az intézmény egyik alkalmazottja. Azonban a tagállamok által biztosított források bármilyen növelése a szavazati jogok változásához vezet (amelyek az egyes országok hozzájárulásaitól függenek): az utóbbiak felülvizsgálatáról szóló megállapodás nélkül a csapásmérő erő nem tud növekedni. „Olyan, mintha a tűz megtízszereződött volna, miközben a tűzoltótömlő átmérője nem változott.”

Át kell tehát ütemezni az adósságokat. Első látásra nincs ebben semmi elképzelhetetlen, hiszen ez a specialitása az IMF-nek, amely kihasználja az adósokkal szembeni erejét, és tárgyalásra kényszeríti őket. De a helyzet a következő: a szegény országok adósságának a felét ma Kínának kell törleszteniük, és semmi jel nem utal arra, hogy Kína hajlandó lenne egyeztetni egy olyan intézménnyel, amely eddig kifejezetten csúnyán bánt vele. Saját maga is eldöntheti, hogy milyen feltételekhez köti a válságban lévő országoknak nyújtott „segítségét”... A kilátás elsötétíti az arcokat Washingtonban.

2000-ben Joseph Stiglitz bírálta az IMF-et a neoliberális globalizáció pusztításában való felelőssége miatt: „Ha úgy tekintünk az IMF-re, mint amelynek kifejezett célja, hogy a pénzügyi világ érdekeit szolgálja, akkor értelmet nyernek azok a döntései és beavatkozásai, amelyek egyébként ellentmondásosnak és intellektuálisan összefüggéstelennek tűnnek (11) ”. Húsz év elteltével az intézmény ma is szem előtt tartja a pénzvilágot, de egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni, hogy egy másik iránytű is vezérli: a nyugati geopolitikai prioritások. Kevés mozgástérrel.

2021 januárjában egy belső vizsgálat fenyegetést jelentett a jelenlegi ügyvezető igazgató, Kristalina Georgieva számára: a Világbanknál töltött ideje alatt állítólag Kína számára előnyösen szerkesztett át egy jelentést. A gazdasági sajtóban olyan pletykák kaptak szárnyra, hogy lemond, vagy a lemondását követelik. Stiglitz és Weisbrot szerint ez valójában egy „puccskísérlet” volt, amelyet az Egyesült Államok vezetett. Mit rontott el Kristalina Georgieva? Kirúgta David Lipton amerikai igazgatóhelyettest, miközben a The Economist szerint elődje, Christine Lagarde „megelégedett azzal, hogy a Valutaalap kirakataként működött, és David Liptonra hagyta az érdemi munkát” (12) . Amikor a puccs kudarcot vallott, Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter előléptette Liptont minden az IMF-fel kapcsolatos ügyért felelős tanácsadói rangra. A hivatalos szervezeti ábra szerint Kristalina Georgieva van a magasabb beosztásban, de a hatalmi viszonyok valósága a vereségéről árulkodik. „Mert igazából – zárja a beszélgetést Mark Weisbrot – az IMF az amerikai pénzügyminisztérium egyik részlege.”

Renaud Lambert

Morva Judit

(1A szerző szeretne köszönetet mondani Dominique Plihon-nak a riport elkészítése során nyújtott baráti segítségéért.

(2James Raymond Vreeland: The International Monetary Fund. Politics of conditional lending [A Nemzetközi Valutaalap. A feltételekhez kötött kölcsönök politikája]. Routledge, New York, 2007.

(3Mark Weisbrot: The IMF has lost its influence [Az IMF elveszítette befolyását], New York Times, 2005. szeptember 22.

(4Idézték Riz Khan „Does the IMF help or hurt the poor nations?” [Segíti vagy károsítja az IMF a szegény országokat?] című programban Al Jazeera English, 2010. október 9..

(5Michel Camdessus: La scène de ce drame est le monde. Treize ans à la tête du FMI [A dráma a színtere a világ. Tizenhárom év az IMF vezetőjeként], Les Arènes, Párizs, 2014.

(6Joseph E. Stiglitz: La Grande Désillusion [A nagy kiábrándulás], Fayard, Párizs, 2002. L. még Joseph Stiglitz: FMI, la preuve par l’Éthiopie [IMF, bizonyíték Etiópiából], Le Monde diplomatique, 2002. április.

(7Michel Camdessus, La scène de ce drame est le monde, id. mű

(8James Raymond Vreeland: The International Monetary Fund, id. mű.

(9) Le Monde, 2015. szeptember 1.

(10) L. Ignacio Ramonet: Un crime parfait [A tökéletes bűntény], Le Monde diplomatique, 2002. június.

(11) Joseph E. Stiglitz: La Grande désillusion, id.mű.

(12) The IMF undergoes structural reform [Az IMF-et strukturális reformnak vetik alá] The Economist, London, 2020. február 15.

Megosztás